Évközi 12. vasárnap – Keresztelő Szent János születése Ünnep (Péter Pál atya)

Kedves testvérek!

Ma Keresztelő Szent János születésének Ünnepén, egy számunkra példaképül rendelt embertársunk földi élete felé fordítjuk figyelmünket. Keresztelő Szent János életére a teljes Jézushoz rendeltség a jellemző. Ahogy azt Ő maga olyan jól megfogalmazta utolsó tanúságtételében: “Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta. 28Magatok vagytok a tanúim, hogy megvallottam: Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. 29A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. 30Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” (Jn 3). János egyértelműen beszél arról, hogy az Ő életének nem Ő maga áll a középpontjában, nem Ő maga a viszonyítási pont. János magáról úgy beszél, mint az emberi élet főszereplőjének, a vőlegénynek a barátjáról. Tanítóan jegyzi meg számunkra: “Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta.“. Ami nagyon egybe cseng a biblia kérdésével: “Ki mond különbnek másoknál? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4, 7). Szent János teljesen Istenhez való kapcsolatában szemléli magát, s gyakorolja az alázat erényét.
De mi is az alázat? A Magyar Katolikus Lexikon tömören erre a kérdésre így felel: az alázat “erény, mely képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Ellentétes víciuma a gőg. Az alázat igaz önismeretből fakad, mely megóv az elbizakodottságtól.” Az alázat gyakorlása abszolút szükséges, hogy a megtérés és az evangéliumi tökéletesség útján járjunk. Az alázat igazság és igazságosság. A sivatagi atyák tanításában arról hallhatunk, hogy “sem az aszketikus élet, sem a virrasztás sem az élet fáradozásai nem üdvözítenek, hanem csak az őszinte alázatosság“. Szent Benedek, a lelki élet hagyományával egyetemben, úgy tekint az alázat erényére, minta lelki élet összefoglalására; az alázat a lélek viselkedése az Isten színe előtt. Aki tehát nem helyezi az alázat erényét lelki élete alapjául, az hiába fárad, ahogy azt Szent Pál tanítja: “Aki beképzeli magának, hogy valaki, holott semmi, önmagát áltatja.” (Gal 6, 3).
Keresztelő Szent János régen élt, hangzik gyakran a magyarázkodás, fordítsuk tehát tekintetünket egy kortársunk felé, figyeljünk Pio atyára!
Az atyáról a következőképpen vallanak a vele élők: “az atya kapucinus élete olyan alázatos és elrejtett volt, hogy ha abban nem lettek volna természetfeletti történések, észre sem vettük volna mennyivel több volt ő nálunk“. És máshol: “Pio atya viselkedése mindig alázatos volt, álljon bár előtte alacsony vagy előkelő származású, rangú ember“. Pio atya mindig kész volt, hogy bocsánatot kérjen, ha gondolt valamit, vagy szól valamit. Ebben híven követte Assisi Szent Ferencet. Pio atya azt gondolta, hogy az alázat igazság. A gondolat, hogy kellemetlenséget okoz a mellette tartózkodóknak szintén arra ösztönözte, hogy elnézésüket kérje. Mindennek a másik oldalát képezi a készség, hogy mindenkinek elismerően megköszönje fáradozásait, segítségét. Ugyanakkor Ő nem várta és nem is élvezte a köszönetnyilvánításokat, mindig Istenhez utalta azokat. Az őt körülvevő tömeg nagy lelki problémát okozott neki. A tömeg láttán nőtt a felelősség tudata. Nagy Szent Gergely így írja le az alázatos érzéseit: “Minél több ajándékot kapott annál inkább érzi kötelességét, hogy Istent szolgálja: úgy tűnik számára, hogy nem tud megfelelni ilyen sok ajándéknak megfelelő szolgálattal; meg van arról győződve, hogy bármely más személy jobb lenne és jobban csinálná nála, hálásabb lenne“. Pio atya mint Isten szentje, aki Istenre szegezi tekintetét és aki számára Isten a viszonyítási alap, a mi gondolkodásunk szerint lesújtóan vélekedet magáról. Folytonosan a miatt aggódott, hogy arányosa nem tud annyit visszaadni az Istennek, mint ahogy Ő ajándékaival gazdagította. Ez az egész látásmódját meghatározta. A bűnnel kapcsolatban azt vélte, hogy az nem egyszerűen egy törvényszegés, hanem a szeretet elárulása. Boldog Egyeddel vallotta tehát: “Ha jól átgondolod Isten irántad való jóságát, akkor jól felismered, hogy adósként, arra vagy ösztönözve, hogy meghajtsd előtte a fejed“. Pio atya így tanít bennünket is: “Először a magasba tekintsünk, és aztán nézzünk magunkra; végtelen a távolság, amely az ég és az emberiség mélysége között tátong“. Ez rávilágít arra a végtelen távolságra, amely az isteni tökéletesség és az emberi elégtelenség között felismerhető. A szentek, s így Pio atya vagy Szent János, szemében is az emberi tökéletlenség porszeme is óriási méreteket ölt, Isten végtelen tökéletességére és szeretetére figyelve.
Testvérek! Szent Ágoston tanítása szerint képtelenek vagyunk megszerezni magunknak az alázatot vagy távol tartani magunktól a gőgöt. Nincs más mint Istenhez fordulni, belé meneküli. Pio atyát figyelve, az ő imaéletét kutatva, azt látták, hogy ez is nagyon táplálta imádságait.
Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta.” Szent Ferenc azt tanítja: “1Hogy Isten szolgájában megvan-e az Úr lelke, azt
legbiztosabban erről lehet megismerni: 2ha Isten valami jót művel általa, teste,
mely ellensége minden jónak, nem fuvalkodik fel, 3hanem ellenkezőleg, csak annál
hitványabbnak tartja és minden más embernél kisebbnek érzi magát. ” (Int 12, 1-3). Szent Bonaventúra tolvjnak nevezi a gőgöst, mert lopást követ el, el tulajdonítja az Istent illető tiszteletet és dicsőséget. Pio atya, akit gazdag ajándékaival halmozott el az Isten, sohasem tűnt fel az ő Urának tolvajának. Amikor dicsérték, hálálkodtak neki, ő csak azt válaszolta: “És nekem mi közöm mindehhez” vagy “És ezt nekem mondod? Mond az Úrnak; én csak rá tudlak bízni.” Gyakran foglalta össze önmagáról való véleményét, cselekedetei gyakran foglalta össze így: “Nem vagyok más, csak egy seprű az Isten kezében“. Pio atya jól tudta tehát, hogy ő kicsoda. Ő egy eszköz.
Pio atya emlékeztet bennünket: “Az alázat igazság!

Évközi 11. vasárnap

Évközi 11. vasárnap (Péter Pál – szombat este)
Kedves testvérek!

Az évközi tizenegyedik vasárnap első olvasmánya Ezekiel próféta könyvéből vett vigasztaló üzenet, hogy Isten újra felemeli népét. A próféta ezt az üzenetet az új hajtás képével ecseteli. Néha talán mi is úgy érezzük magunkat, mint a lelombozott fa, ezért nekünk is szükségünk van arra a bátorításra, hogy Isten a mi életünket is képes újra lombos fává növeszteni.
A második olvasmányban Szent Pál azzal igyekszik bizalmat önteni korintusi híveibe, és velük együtt belénk is, hogy ne csüggedjenek el mostani életük viszontagságai miatt, mert Isten kegyelme működik bennük.
Az evangéliumban Jézus példabeszédét olvassuk az Isten országáról, amit ezúttal a földbe vetett maggal hasonlít össze. Először elmondja azt, hogy amikor a magvető elvetette a magot, tovább már nem ura annak sorsa felett, hanem a mag további fejlődése egy egész sor körülménynek van kitéve, mint például a föld, az eső és a napfény. A magvető további munkája a termés begyűjtése lesz.
A példabeszéd második részében Jézus a mustármaghoz hasonlítja az Isten országát. Ezúttal a szerény kezdet és a gazdag eredmény közötti ellentétre helyezi a hangsúlyt. Történelmileg, amikor ez a hasonlat elhangzott, Jézus jövendő országa, a kereszténység, még tényelegesen igen szerény kezdetnek mutatkozott. A kereszténység ma már óriási fa.
E két hasonlat sokat mondhat a mi lelki életünkre vonatkozóan is. Isten igéje csendesen dolgozik a lelkünkben anélkül, hogy ezt mi vagy mások észrevennék. Isten kegyelme működik bennünk, alakítja napról napra gondolatainkat, szándékainkat, akaratunkat. Nagyszerű keresztény hitünkben az a tudat, hogy vallásosságunk nem követel meg tőlünk látszatos tetteket, kemény vezekléseket, szigorú lemondásokat. Valaki esetleg kérdezhetné, akkor miért vezekeltek a szentek? A válasz egyszerű: nem azért, hogy kiérdemeljék Isten szeretetét, hanem azért, mert úgy érezték, hogy így tudják legjobban kifejezni hálájukat azért a kegyelemért, amely már bennük működött. Az aszkézis, a lemondás és a vezeklés, nem feltétele az életszentségnek, hanem első gyümölcse. A szentek nem keserves jajgatással vezekeltek, mint a farizeusok, hanem örömmel és hálatelt szívvel, megszívlelve Jézusnak azt a figyelmeztetését, hogy imáikat és böjtjüket akkor végezzék, amikor senki sem látja őket. A mi részünkre is ez az életszentség útja: figyelünk azokra a kegyelmi indításokra, amelyek kis magként bennünk műkődnek és keresik útjukat a teljes beérés felé.
A másik tanulságot a kis mustármag példájából vonhatjuk le. Isten országában nem mindig érvényesülnek az evilági kategóriák, amint azt világosan kifejtette Jézus a nyolc boldogságban, amikor boldogoknak nyilvánította a szegényeket és üldözötteket. Nos, hasonló módon a „kicsi” és „nagy” fogalmak is mintha helyet cseréltek volna Jézus országában. A Boldogságos Szűzanya hálaénekében ellentétbe helyezi a gőgösöket az alázatosakkal, Jézus pedig világosan leszögezte, hogy a kicsik lesznek a legnagyobbak a mennyek országában. Ennek az evangéliumi logikának nagyszerű üzenete az, hogy életszentségünket nem az emberek szemében tűnő nagy vállalkozások alapozzák meg, hanem azok a mindennapi, hétköznapi ügyes-bajos tevékenységek, amelyeket Isten iránti szeretetből teszünk.
Még egy gondolat idekívánkozik, éspedig az Egyházról, amely Isten országának látható jelenléte. Reá is érvényes a kis mag és a mustármag példázata. Az Egyházban is működnek belső kegyelmi erők, ami miatt nem kell félnünk, hogy evilági erők képesek lesznek megállítani növekedését. Az Egyházban is sokszor megismétlődik, hogy egy szerény kezdeményezés terebélyes fává lesz az évek során. Gondoljunk csak bármelyik szerzetesi közösségre, amelyek igen gyakran egy ember karizmájából születtek. Ha a történelemből akarunk példát venni, akkor gondolhatunk Assisi Szent Ferencre, aki egyedül elindított egy akkora lelki mozgalmat, amely még ma is erőteljesen jelen van az Egyházban és a világban. Az újabb kori példák közül gondoljunk Boldog Teréz anyára, aki egyedül indult el Kalkutta szegénynegyedeinek utcáin, hogy néhány év leforgása alatt tette és műve felébressze a világ lelkiismeretét. Vigyük magunkkal a vasárnapi evangélium örömhírét: Isten ma is csodálatosan jelen van és működik mindegyikünk szívében, az Egyházban és a világban.

Évközi 11. vasárnap (Péter Pál – TE DEUM)

Kedves testvérek!

„Jó dolog az Urat dicsérni, nevednek, ó Fölséges, éneket zengeni, hirdetni reggelenként kegyelmedet, éjjelente hűségedet tízhúrú hárfával, énekszóval, lanttal. Mert tetteiddel megörvendeztettél, Uram, s ujjongok kezed műveinek”. Ezzel a hálás lelkülettel jöttünk mai vasárnapunkon össze, hogy Te Deumot énekeljünk, a 2011-12-es lelkipásztori évért. Ez a lelkipásztori év sűrű ősszel kezdődött Szent Pio, Szent Ferenc és Szent Erzsébet triduum és ünnepek, Pajor András és Kozma Imre atyák, illetve a rendházunkban élő atyák jelenlétével és vezetésével. Igazán színvonalas programokkal teletűzdelt, máriás plébániai kirándulást tartottunk Máriagyűdre és Pécsre. Az Advent hagyományaink szerink közös koszorúkötéssel kezdődött. Az adventi időben klubdélutánt is tartottunk. Karácsonyunk szép megünneplésének momentumaként a Családév lezárása után, az Eszterházy László esperes atya elnöklésével megtartott Szent Család ünnepén megnyitottuk a plébánia Család évét, az előbbi meghosszabbításaként. A szentmisét a családok megáldásával tetőztük be. Család és emberi kapcsolatok témában voltak plébániai filmvetítések is. A nagyböjtöt is bőséges lelki programok lehetőségeinek sorával élhettük meg. Megemlítést érdemel a pénteki keresztutak sora, amit hagyományaik szerint a Karitász szervezet meg és vezetett. Hálás szívvel köszönöm Sergio atyának a nagyheti lelkigyakorlaton az újraevangélizációval kapcsolatban ránk hagyott szavait. Nagyszerdán több testvérünknek, időskorára való tekintettel vagy betegségében kiszolgáltathattuk a betegek kenetét. Húsvét említésekor kedves élményként emlékezem meg a nuncius úr jelenlétére és szavaira, és a magyar, ill. olasz közösségek közös ünneplésére. Húsvét apropóján elismerőleg kívánok szólni az egész egyházi év során kitartóan szolgáló ministránsokról. Szeretetteljes és segítő megjegyzésként talán csak annyit mernék szólni, hogy a jövőben küzdjük le a próbákkal szembeni ellenérzésünket és szánjunk rá időt. A rutinunk az elismerendő, egy kis plusz szeretettel még szebbet tudunk adni az Úrnak! A pünkösdi virrasztást nagyon szépen és számosan megtartottuk, minden órára sikerült atyát találni, akiknek hála, hiszen a saját plébániájukon való Főünnepi elfoglaltságaik mellett vállaltak szerepet lelki ünneplésünkben. Számosan voltunk és említésre méltó, hogy voltak Nagykanizsáról, Tatáról és a Sió mentéről is. Ebben az évben, sok év kihagyása után, ismét tartunk bérmálkozásra való felkészítőt. Találkozásról találkozásra 5 fiatal készül a felnőtt kereszténységre, ők: Bakonyi Klára, Barna Gábor, Somogyi Endre, Sárközi Dóra és Zsömböly Gergő. Imádkozzunk értünk, kísérjük Őket lelkiekben!
Szeretném a 2011-12-es lelkipásztori év lezárásaként megköszönni a Gondnokság szolgálatát: Zsömböly Lukács, Brükner Huba és Ágota, Kovács Nándor Paulini Levente voltak segítőim. Köszönöm kántorúr segítségét a szent zenéért és nem utolsó sorban az irodáért. A következőkben nevek említése nélkül szeretném köszönetet mondani. Köszönöm a Budai Kapucinus szerkesztőinek fáradozásait, munkáját. Köszönöm a Karitász ez évi szolgálatát is: a beteglátogatásokat, az idősekkel való kapcsolattartást, a Szent Erzsébet vásárt. Köszönöm mindazok segítségét, akik a templom, a templom virágainak, textíliáinak szépségét gondosságukkal szolgálták. Köszönet a pénzszámlálóknak is. Köszönöm szépen Steiner László sekrestyési szolgálatát is.
„Téged Isten dicsérünk” szól majd énekünk, hiszen minden eseményben és segítő, cselekvő személyben Isten jelenlétére csodálkozhattunk rá. Isten szeretetével átölel bennünket, gondoskodik rólunk, jelen van életünkben és segít bennünket. „Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően.”- valljuk mindannyian Szent Pállal (Fil 2,13). „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük?- kérdezi Jézus – Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van; de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél.” Cselekedeteink és szolgálataink, legyenek azok kicsik vagy nagyok, mind-mind hozzájárult Isten országának megvalósulásához közöttünk! Hála Istennek a 2011-12-es lelkipásztori év minden kegyelméért, minden ajándékáért, minden ösztönző, buzdító, keresztény életünkben segítő tanításáért, találkozásáért. Köszönet közösségünk minden imádkozó és cselekvő testvérének! Ámen!

2012 ÚRNAPJA (Alberto atya)
Kedves Testvéreim! Ez az ünnep azzal a határozott céllal született, hogy újból nyilvánosan kijelentse Isten népének az Oltáriszentségbe vetett hitét. Ez Jézus Krisztus valóságos jelenlétének a szentsége.  Ma az egész Egyházzal együtt akarjuk imádni, dícsérni az Urat és nyilvánosan megköszönni neki, hogy az Oltáriszentségben továbbra is annyira szeret minket, hogy testét és vérét adja értünk.
A most hallott Evangélium visszavezet bennünket Nagycsütörtök megtapasztalásába, amikor Krisztus, szenvedésének előestéjén, az utolsó vacsorán megalapította az Eukarisztiát. Ezért indít el minket ez az ünnep Nagycsütörtöktől, mert az Apostolok az Úrtól az Utolsó Vacsora meghittségében kapták meg az Eukarisztia ajándékát. De ez az ajándék mindenkinek, az egész világnak szólt. Ezért van az tehát, hogy nyíltan hirdetjük és előtárjuk, hogy mindenki találkozhasson az “arra járó Jézussal”, ahogyan az Galilea, Szamária és Júdea útjain történt; és hogy szeretetének ereje meggyógyítson és megújítson bárkit, aki megkapja.
Az Eukarisztia Misztériuma Krisztus három titkát foglalja magába: valóságos Jelenlétének titkát, Áldozatának titkát és velünk való Közösségének titkát. Ez a három titok szoros egységben van az egyetlen Titokkal, de Jézus valóságos jelenlétének titkának van egy elsődleges jelentése, ami a másik két titkon keresztül valósul meg.
Jézus valóságosan jelen van a Szent Eukarisztiában, főleg amennyiben áldozat. Jézus ugyanis emberségének legjelentősebb cselekedetében vagyis értünk halt kereszthalálában teszi magát jelenlevővé.
A halálban Jézus embersége az örökkévaló előtt áll. Abban a pillanatban Jézus áthágja az elmúló életet és embersége belép az istenség dicsőségébe, ami őt megdicsőíti. A halál és a feltámadás tehát ugyanaz az esemény, amit Jézus egy olyan szertartásba akart önteni, amely lehetővé teszi minden embernek, hogy megtapasztalja jelenlétét, ami átadja magát nekünk elégtételül a bűneinkért.
De hogyan éri el Krisztus Jelenléte a teljességét?
Jézus nem lenne tökéletesen jelenlevő, ha nem tenné magát jelenvalóvá bennem. Krisztus nem lenne igazán jelenlevő, ha nem lenne valóban jelen mindannyiunkban. Ezért az Eukarisztia Misztériuma Jézus valódi Jelenlétének Misztériuma, amennyiben a Közösség titkában valósul meg minden emberrel.
A Közösség Misztériuma egyet jelent azzal, hogy Krisztus teljesen nekem adja magát.  A hitemtől függ aztán, hogy milyen mértékben kapom meg, Ő a maga részéről valóban jelen van, vagyis teljesen adja magát, a mélyemig áthat. Jézus bennem rejlik úgy, ahogyan az Atya Őbenne van és Ő az Atyában. Ezt mondja ugyanis: „Atyámban vagyok, ti bennem, és én bennetek”. (Jn.14,20)
Az Eukarisztia ajándékán keresztül Krisztus bennem van és én Krisztusban vagyok, annyira, hogy már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.
De vajon hogyan van bennem jelen Krisztus? Biztosan nem úgy, ahogy mi jelen vagyunk egymásnak, vagy a dolgok jelen vannak a mi számunkra, mert a jelenlétnek ez a módja nagyon tökéletlen, mindig van benne valami idegenség, távolság, veszteség.
Krisztus minden ember számára abszolút új és határozott módon van jelen. Úgy van jelen, hogy az örök élethez tartozik.
Ezért az Eukarisztia az időben segít megélnünk Krisztusnak azt a jelenlétét, amit az időn túl fogunk megtapasztalni. Ezért mondjuk, hogy Krisztus jelenléte az Eukarisztiában eszkatologikus jelenlét, mert az időben kezdődik, végigmegy az időn, és megadja nekünk, hogy már most elérjük a teljes és örök életet.
A Szentmise mindig az a perc marad, ami az időben van, de ugyanakkor az időn kívül is, ahol Krisztus már az Atya jobbján él és azt mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot” (Mt.25,34), mert ahol én vagyok, ott lesztek ti is.
Krisztus az Eukarisztiában szabad a tér és az idő korlátaitól. Ezért személyesen van jelen minden hívő számára. Egyedülálló marad akkor is, ha mindannyiunkban jelen van.
A hit az az eszköz, amin keresztül megvalósítom és látom mindezt, nem találok ki semmit, nem fantáziálok. Nem amiatt a tény miatt van ugyanis a nap, hogy van szemem, hanem a szem az a szerv, amivel látom a napot. Ugyanígy a hit az a szerv, ami által felfogom, megtapasztalom Krisztus valóságos jelenlétét és csatlakozom hozzá.
Ebből láthatjuk, milyen csodálatos valóság az Eukarisztia.
Azért kaptuk, hogy beléphessünk egy másik dimenzióba, és hogy a végső és végleges világban éljünk. Magunkhoz venni az Eukarisztiát a belépő a Paradicsomba. Még akkor is, ha nem tudjuk tökéletesen felfogni, mégis ténylegesen teszünk egy lépést afelé a világ felé, amely az életünk számára örökké a világ lesz.
De mit jelent nekünk még az, hogy Jézus jelenlévő lesz számunkra?
Azt jelenti, hogy az Eukarisztia pontosan úgy alakít át minket, ahogy a Feltámadás megváltoztatta Jézus emberségét. Ahogyan ugyanis Jézus embersége átváltozott a változásnak kitettből a megváltoztathatatlanba, mi is átváltozunk és egyre inkább elnyerjük Krisztusban Feltámadott alakját. Ezért nem vagyunk többé a félelem és a halál rabszolgái, hanem már most a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai (Ef.2,19)
Testvéreim! Mennyire lehet tehát érdekes megélni az Eukarisztiát?
Az Eukarisztiát élni annyi, mint belépni magának Jézusnak a lelkébe, belépni magának Jézusnak a szívébe, belépni magának Jézusnak az érzéseibe, ahogyan Szent Pál mondja: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt”. (Fil.2,5).
Az Eukarisztia által belépünk Krisztus szívébe, aki a húsvéti titokban tökéletes és végleges módon megélte a szeretetet. A szeretetnek abban a cselekedetében Jézus örökké él. Életünk tehát az Eukarisztia által egyre inkább “szeretet” lesz, mert átalakít mindent, amit teszünk azzá az egyetlen szeretet- cselekedetté, amit Krisztus élt meg a kereszten.
És Krisztussal együtt abban az egyetlen szeretet cselekedetben közösségben vagyunk Istennel és minden emberrel. Szolidárisak vagyunk minden emberrel, aki az üdvösséget keresi, és minden ember számára az örök üdvösség szentségévé leszünk, mint Krisztus. Amen

Krisztus Szent Testének és Vérének Főünnepe, Úrnapja (Péter Pál atya)

Kedvest testvérek!

A közép-itáliai Bolsena városa minden bizonnyal a világ legismertebb eucharisztikus csodájának színhelye. A bolsenai csoda a XI. századi Szent Krisztina-templomban történt. Feljegyzések szerint 1263-ban egy Rómába tartó cseh pap utazott át a városon. A prágai Péterként emlegetett papot, miközben szentmisét mutatott be, kétségek gyötörték afelől, hogy az ostya valóban Krisztus testévé változik-e? Az átváltoztatás pillanatában a prágai pap megdöbbenve vette észre, hogy az átváltoztatott és megtört ostyából vércseppek hullottak a korporáléra, az oltárra, sőt még a márványpadló néhány köve is véres lett. A bolsenai hívek a bevérzett oltárkendőt körmenetben vitték IV. Orbán pápához, aki éppen a közeli Orvietoban tartózkodott. A pápa, miután 1264. augusztus 11-én meggyőződött a történtek hitelességéről, szeptember 8-ai dátummal bullát adott ki, amellyel elrendelte Corpus Domini, azaz Úrnapja ünnepét. A pápa ugyanakkor megbízta Aquinói Szent Tamást, hogy az ünnep számára saját liturgikus szövegeket szerkesszen. Így írta meg az Angyali Mester a nap csodálatos Lauda Sión kezdetű szekvenciáját. Babits Mihály és Sík Sándor fordításában a fennkölt vers első szakasza így hangzik, ahogyan azt hallottuk is: „Dicsérd Sión Megváltódat, vezéredet, pártfogódat áldja hangos éneked. Nagy titokról szól az ének, élet élő kútfejének, a Kenyérnek hódolunk.” IV. Orbán pápa halála miatt a Corpus Domini ünneplése csak később vált egyetemessé.
A világ számos országában történtek ehhez hasonló eukarisztikus csodák. Spanyolországban ezeket jelölik „Szent Kétely” néven, amelyek olyan papok személyéhez fűződnek tehát, akik kételyeket táplálnak Krisztus testének és vérének a szentmisén történő valóságos jelenlétét illetően. A kétség azonban, mivel csodás esemény származik belőle, a spanyolok szóhasználatában szenté válik. Hitünk szerint a Tridenti Zsinat definíciója szerint Jézus az Eucharisztiában vere (valóban), realiter (valóságosan) és substantialiter (lényegileg) van jelen. Vagyis az eucharisztikus kenyér és bor nem „olyan, mintha”, hanem ténylegesen Jézus Krisztus teste és vére, vagyis a meghalt és föltámadt Jézus személyesen, isteni és emberi természetének teljességével. Mind a kenyér, mind a bor színe alatt, azok legkisebb részében is a teljes Krisztus van jelen. A valóságos jelenlét (az átváltoztatás után) a színek kiosztása előtt és az eucharisztikus cselekmény után is igaz. Mindez egyenes következményeként Jézus szavának: „«Vegyétek, ez az én testem.» … «Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik.»”.
Az előző hetek számos tanítással szolgálnak számunkra. A Családok VII. világtalálkozója megerősít bennünket abban, hogy a vasárnap, az Úr napja, és azon belül is különösen a szentmise az a szükséges ünnep, amely életünket élhetővé teszi. Az Úrnapjának ünnepe pedig, amit a szentatya Rómában csütörtökön tartott, azt a buzdítást hagyta ránk, hogy tartsuk továbbra is életünk középpontjában a szentmisét és fedezzük fel újból a közösségi és egyéni szentségimádást.
„«Vegyétek, ez az én testem.» Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: «Ez az én vérem,»” Jézus egyértelmű parancs, „Vegyétek”, és gesztusa, „odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle”, azt tárja elénk, amit Aquinói Szent Tamás a költészet nyelvén az Oltáriszentségről tanítva elénk tár, hogy az számunkra is: „angyaloknak étke, vándorutunk erőssége, édes fiak vendégsége (…) étkünk, éltetőnk, szerelmünk”. Mindezt megerősíti számunkra a szentek példája, mint Flüei Szent Miklós (1417–1487), Konnersreuthi Neumann Teréz (1898–1962) és Pietrelcinai Szent Pio („Pio atya”; 1887–1968), akiknek, különösképpen bizonyítható ez a két utóbbi XX. századi szent esetében, életük egy szakaszában (néhány hétig, de akár évekig vagy évtizedekig) egyetlen táplálékuk a rendszeres (többnyire napi) szentáldozás volt.
Ha lesz bátorságunk a gyakorlati élet ateizmusától, attól, hogy szánkkal valljuk (mert egy bizonyos kultúra és hagyomány még mondatja velünk), de életünkkel tagadjuk, megtérni Krisztus tényleges és bátor elfogadására, akkor az Oltáriszentség sem lesz kárhozatunkra, hanem ténylegesen az (örök) Élet eledele lesz mindannyiunknak! Hiszek Uram, erősítsd gyenge hitünket! Urunk! „Add, kérünk, tested és véred szent titkát úgy tisztelnünk, hogy megváltásod gyümölcsét szüntelenül élvezzük.” Ámen!