Kedves Testvéreim!

Ezen a vasárnapon is Jézusról elmélkedünk, aki teljesen a tanítványainak szenteli magát, hogy átadja nekik személye titkának a mélységét.
Így kezdődik ugyanis az Evangélium:  “Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt”. Más szóval Jézus utolsó útjának vége felé járt. Lement Galileából, hogy közeledjen Jeruzsálemhez, ahol majd szenvedésével, halálával és feltámadásával bevégzi küldetését.
Ezért tartja Jézus elérkezettnek az időt arra, hogy másodszor is felfedje tanítványainak mindazt, ami történni fog vele Jeruzsálemben. Így mondja az Evangélium: “(Jézus) a tanítványait készült oktatni. Ezt mondta nekik: az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad”.
Jézus és tanítványai egyedül mennek.  Nincsenek tömegek.  Körülöttük nyugalom van. Jézus tehát megnyithatja a szívét, hogy tanítványaival még mélyebb szeretetközösségre lépjen, és még jobban megismerjék úgy, ahogyan azt az utolsó vacsorán is teszi, amikor azt mondja nekik: “Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.”  (Jn.15,13ss).
Jézus ezek között a körülmények között is valami hasonlót mondhatott, éreztethette velük, hogy ők számára különleges barátok, akiket arra választott, hogy velük együtt teljesen megélje azt a küldetést, amit az Atya bízott rá a világ üdvösségéért.
De míg az első alkalommal, amikor szenvedését, halálát és feltámadását hirdette, Péter reakciója az volt, hogy ez nem lehetséges, a mostani második alkalommal a tanítványok csendben hallgatják. Az evangélista így magyarázza a tanítványok viselkedését:  “Ők nem értették ezeket a szavait, de féltek megkérdezni”.
Jézus, a jó mester nagyon jól tudja, hogy nem érthetik a szavait. Olyan módot választ tehát, amivel gyengéden tud barátai szívébe belépni. Meg akarja ismerni gondolataik legmélyét. Ezt mondja az Evangélium: “Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?”
A tanítványok megint csenddel válaszolnak, mert megzavarodva veszik észre, mennyire nincsenek összhangban a beszélgetéseik azzal, amit Jézus hirdetett nekik.  Az Evangélium azt mondja, hogy “egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük.”
Míg Jézus azt hirdette, hogy Isten Országa az Ő szenvedésével, halálával és feltámadásával teljesedik be, a tanítványok egy földi országról álmodoztak, amit szerintük Jézus fog alapítani, és amelyikben ők az első helyeken osztoznak.
Nem is lehetett volna erősebb az ellentét. Jézus nem csodálkozik, nem szidja le őket. Egyszerűen csupán meg akarja nyerni a szívüket, hogy elmagyarázza nekik, hogy az az ember, aki feltámad a szenvedésből és a halálból, egészen más lesz.
A tanítványok ugyanis teljesen elmerültek abban a kultúrában, amelyikben az eszményi ember erős, és erőszakkal uralkodik a többieken. Csak a legnagyobbak és a legerősebbek élhettek szép és boldog életet, mindeki más szenvedett és semmi reménye nem volt.
Valóban csodálatos Jézus viselkedése. Ezt mondja az Evangélium: “Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.”
Jézus nyugodtan, derűsen magyarázza meg a tanítványainak, hogy Ő az új ember, aki megnyitja az emberiség új történelme felé vezető utat. Az új emberség középpontjában ugyanis Ő, az Ember Fia áll, aki “nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”. (Mk.10,45).
Ez a kinyilatkoztatás teljesen megváltoztatja Isten arcát és az ember arcát. A tanítványok az Ószövetség hitében nőttek föl, amelyben az emberek Istent a rengeteg parancs megtartásával szolgálták. Most Jézus gyökeresen megváltoztatja a helyzetet. Ő az Ember Fia, és azért jött, hogy nyilvánvalóvá tegye mindenki számára, hogy Isten többé nem azt kéri, hogy szolgálják, hanem maga Isten lép az emberek szolgálatába. Ez a fajta szolgálat abban áll, hogy “ életét adja váltságul sokakért”.
Mit is jelent ez? A váltság az az ár volt, amit azért fizettek, hogy valakit megváltsanak a rabszolgaságból. Isten tehát Jézusban az emberiség szolgálatába lép, hogy szenvedésével, halálával és feltámadásával megszabadítsa a bűn rabszolgaságából. Ennek az utolsó szolgálatnak a végső következménye az, hogy minden ember Isten gyermeke és az örök élet örököse lesz.
De hogyan tudnak megszabadulni a tanítványok a gondolkodásmódjuktól? Hogyan tudnak lemondani arról a várakozásukról, hogy ők legyenek a legnagyobbak?
Jézus megmutatja az utat, amit be kell járniuk. Ezt egy gyengéd gesztussal teszi. Ezt mondja az Evangélium: “odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölélte, és ezt mondta nekik: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”
Jézus megmutatja azt az utat, ami teljesen megfelel az emberségünknek, és ami bevezet minket Istenfiúi misztériumába, hogy eljussunk az Atyaisten misztériumának mélyére.
Jézus odahív egy kisgyermeket, gyengéden átöleli, és ezzel megmutatja, hogy Isten misztériuma annyira nyilvánvaló minden gyermekben, hogy a gyermekkel való meghittség készségessé tesz bennünket is az Istennel való meghittségre.
Jézus, miközben gyengéden átöleli a gyermeket, a legmeggyőzőbb magyarázatot adja arra, hogy miért mutatkozott be úgy a világnak, hogy Ő az “Ember Fia”.
Jézus ugyanis annyira emberi volt, annyira emberi, amennyire csak Isten lehetett az. Minél inkább emberi, annál inkább isteni. Minél inkább az “Ember Fia”, annál inkább az “Isten Fia”.
Kedves Testvéreim! Nem marad más hátra, mint hogy mi is megtapasztaljuk mindezt. Aki veszi a szent Eukarisztiát, eltelik Krisztus Misztériumával, hogy ezután embersége mindabban, amit tesz nyilvánvalóvá tegye önmaga és mások számára Krisztus misztériumát. Amen.

Kedves testvérek!

Lehet-e a szenvedést szeretni?! Mert ez megoldás volna. És itt eszembe jut a szentek életének egy epizódja, amelyet nem lehet megrendülés nélkül olvasni. Amikor Chantal Szent Franciska még mint világi, gazdag nő, ott van a nagy vadászaton, amikor férje halálra sebesült, és nem lehet mozdítani a sebesültet, és ott látja a ragyogó szépségű, előkelő, gazdag főúri hölgy csorogni és folyni az ura vérét, akit olyan szenvedélyesen szeret; látja, hogy csak percek kérdése a halál, és kétségbeesik: akkor az ura rámosolyog és azt mondja — mosolyogva! — „Szeretni kell a jó Isten akaratát!”
A szenvedést, a keresztet: lehet szeretni?… Első pillantásra azt mondja bennem a lélek: nem lehet szeretni. Ami keserű, arra nem mondjuk, hogy édes. Semmi meg nem változtatja az emberi természetet és a szájíznek az érzékenységét: ami fáj, arra nem tudom mondani, hogy nem fáj, és nem öröm a fájdalom! De lehet szeretni a keserűt is talán, hogyha egy édes kéz nyújtja; ha az édesanyám keze nyújtja az orvosságot, akkor talán még valahogy jónak érzem; de ha nem érzem is jónak, mégis szívesen fogadom el, azért aki nyújtja. Egyetlenegy módon lehet fölébe kerekednünk a szenvedésnek, egy módon lehet szeretni a szenvedést, nincsen megoldás más semmi földi problémára: csak a szeretet segít! Szeretni lehet a szenvedést az okáért, szeretni lehet a céljáért, azért, amiért van; vagy legalább örömmel vállalni. Miért lehet szeretni? Szeretni a kézért, amely nyújtja: szerető kéz nyújtja, Atyám keze nyújtja! Tudom, hogy az méri rám a szenvedést, aki engem a legjobban szeret, jobban mint én magamat.
És látok még valakit, aki megédesítteti velem a szenvedést. A Nagy Szenvedőt, az Úr Jézus Krisztust látom szenvedni. Belénk döbben Szent Pálnak egy csodálatos mondata, amely talán hívatva van arra, hogy világosságot derítsen, mindennél nagyobb világosságot, a szenvedés problémájára. Azt írja: „Most örömest szenvedek értetek, és beteljesítem, kiegészítem testemben azt, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek, az ő testének, az Egyháznak javára.” Tehát Szent Pál szerint Krisztus megváltott bennünket, de hagyott valamit még nekünk is; mintegy — vakmerő szó, de megérti mindenki, hogy mit akarok vele mondani — részt hagyott még nekünk a megváltásban: mi is szenvedhetjük a Krisztus szenvedéseinek részét, a megváltó szenvedés részét. Miért? — „értetek; az ő testének, az Egyháznak javára.” Íme a szenvedésnek egy mérhetetlenül mély értelme! Engesztelés! — a legnagyobb gondolat. Engesztelés: másokért szenvedni! És mennyire ideillik a Miatyánk utolsó szava: az Amen. „Amen” annyit jelent, mint „úgy van”, elfogadom, igaz, úgy legyen! Annyit jelent, hogy „igen”. Micsoda nagyszerű dolog, hogy a keresztény Egyház igennel végzi imádságait! Nagyszerűen illik hozzá: minden „igen” a kereszténységben, semmi sem „nem”, minden pozitívum, minden építő, semmi nem romboló, semmi nem negatívum! Pozitívum a szenvedés is, ha engeszteléssé válik. Ha nemcsak tűrés — a tűrés még csak negatívum — hanem ha szeretetből tesszük, ha engeszteléssé válik. Cselekvés, pozitívum, világmegváltó, világépítő erő! (Sík: A kettős végtelen, 2:40)

Thomas Merton
Uram!
Vedd életemet a Kezedbe
és tedd vele azt, ami neked tetszik.
Ezentúl nem utasítom el magamtól
sem az örömöket, sem a nehézségeket,
amiket beleszőttél az életembe.
Elég, ha azt tudom,
minden dicsőségedre szolgál.
minden terved jó.
Mert minden szeretet.
csak önmagamtól szabadíts meg!
Add, hogy hallgatagon,
csöndesen belenyugodjak szent akaratodba.
Akkor majd fölgyullad szívemben
örömöd fénye.
Lángja a Te dicsőségedre lobbanjon!
Csak ezért éljek!
És töltsd be egész életemet
a szeretet egyetlen gondolatával
és egyetlen kívánságával,
hogy szerethessek,
nem az érdemért,
nem is a tökéletesség,
az erény szentségéért,
hanem EGYEDÜL ÉRTED, ISTENEM!

Kedves Testvéreim!
Az Evangélium ma egy fontos pillanatot segít megélnünk: Jézus szünetet tart, és teljesen a tanítványainak szenteli magát, hogy az Őbeléje vetett hitet alakítsa bennük, hogy haláláig és feltámadásáig tanítványai maradjanak, és így hitük a mi hitünk alapjává legyen.
Arra választotta ki a tizenkettőt, hogy mindig vele legyenek. Valószínűleg több, mint egy évig élték Jézussal ezt a csodálatos meghittséget éjjel, nappal. Együtt étkeztek Vele. Mindenhová követték. Látták Őt csodákat tenni. Hallgatták minden szavát, és amikor nem értették, megkérték, hogy magyarázza el. És Jézus szeretett nyogodt pillanatokat választani ahhoz, hogy válaszoljon a kérdéseikre és ezt mondta nekik: „Megkaptátok az Isten országa titkát, a kívülállók azonban mindent példabeszédben kapnak.” (Mk.4,11).
A tanítványok végül átélték a második kenyérszaporítást, amikor Jézus a pusztában mintegy négyezer embernek csillapította az éhségét. Aztán jelen voltak a Galileai tónál, amikor meggyógyított egy vak embert.
Ezek után a tények után a mai Evangélium azt mondja: “Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának környékére”.  Eltávolodtak a tótól észak felé. Felmentek a Jordán folyó mentén annak forrásvidékéig. Ott épp egy nagy várost építettek, Fülöp Cezáreáját.
Néhány nap kellett ahhoz, hogy odaérjenek, és amint arról az Evangélium tájékoztat,  “Útközben megkérdezte tanítványait”. El tudjuk képzelni, hogy Jézus azért vitte el a tanítványait, hogy teljes nyugalomban az imának és tanítása hallgatásának tudják szentelni magukat. Ezért a Fülöp Cezáreája felé vezető utat lelkigyakorlathoz hasonlíthatjuk.
Elérkezett ugyanis a pillanat, hogy Jézus még világosabban felfedje magát barátai előtt, hogy ezzel segítsen nekik növekedni a hitben, annak a nagy feladatnak a fényében, amit Ő, a feltámadott fog rájuk bízni. A Fülöp Cezáreája felé vezető út során Jézus kérdezgeti a tanítványait, hogy világos legyen számukra is, mit értettek meg Őbelőle.  Ez az első kérdés: “Kinek tartanak engem az emberek?” A tanítványok válaszából, hogy „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának” rájöhetünk, hogy az emberekben az a meggyőződés kezdett kialakulni, hogy Jézus egy különleges jelenlét, amely Izrael történetének beteljesülését hozza, és hogy ő Isten különleges megnyilvánulása az emberek között, ahogyan az a próféták korában is megtörtént már.
Ez után Jézus egy bizalmasabb kapcsolatot kezdeményez és megkérdezi övéit: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszol mindannyiuk nevében: „Te vagy a Messiàs”. A tanítványokban ugyanis megérlelődött az a tudat, hogy Jézus Isten személyes kinyilatkoztatása. Szavaiban, a csodákban, ahogy nézte őket és olvasott a szívük mélyén világos volt, hogy az isteni állt ott előttük és hogy jó volt vele lenni.
Jézus azonban jól tudta, hogy amellett, amit a tanítványok a vele való együttélésben megtanultak, magukban ugyanazt gondolták, mint mindenki, és olyan Messiást vártak, akinek meg kellett volna szabadítania Izraelt az idegen uralomtól.
Jézus szereti tanítványait, és épp ezért nem akarja, hogy továbbra is ugyanolyan Messiást képzeljenek el, mint amit többi ember gondol.  És hosszú elmélkedésbe kezd arról, ami Jeruzsálemben fog vele megtörténni nem sokkal később, és valószínűleg használta a mai  olvasmány tartalmát is Izajás prófétától.
Márk evangélista így foglalja össze Jézus elmékedését: “Ezután arra kezdte tanítani őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”.
Tanításában Jézus kijavítja Péter megállapítását és az “Ember Fiának” mondja magát, Dániel próféta nyelvezetét használva. Jézus azért mondja magát az “Ember Fiának”, hogy mindenekelőtt azt fedje fel, hogy ő ember, aki isteni lényeget hordoz, és következésképpen hogy felfedje, hogy isteni valóságában részesíteni akar mindenkit, aki hisz Őbenne.
Jézus azzal, hogy kijelenti, ő az Ember Fia, azt is fel akarja fedni, hogy Ő az, aki megszünteti a szétválasztást és a távolságot Isten és ember között. Megadja az embereknek a lehetőséget, hogy részesüljenek isteni lényegében. És Jézus elmagyarázza tanítványainak, hogy ez nyugtalanítani fogja a véneket, a főpapokat és a törvénytudókat, akik erőszakkal fgnak Jézusra támadni, istenkáromlással fogják vádolni és halálra fogják ítélni.  Akkor azonban az Ember Fia megmutatja majd magát a világnak azzal, hogy feltámad a halottak közül, és minden embert megajándékoz a feltámadással.
Semmi furcsa nincs abban, hogy Péter így reagál Jézus kinyilatkoztatásaira: “Erre Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki”. És Jézus, ahogyan az Evangélium elmeséli: “De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, s így korholta Pétert: „Távozz tőlem sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.”
Jézus ezekkel a szavakkal azt akarja mondani Péternek, hogy az Őbenne való igaz hit útja még hosszú, és hogy meg kell szabadulnia attól, amit az emberek gondolnak.
És megmutatja neki, hogy az igaz hithez vezető út az, ha követi Őt.  A “távozz tőlem” kifejezés nem helyesen lett lefordítva. A görög szöveg szerinti jelentése ez: “Állj mögém!” Jézus szereti Pétert. Azt tanítja neki, hogy ahhoz, hogy megszabaduljon attól, amit a közgondolkodás tart a Messiásról, csak egy lehetősége van: tanítványa marad, vagyis követi.
Jézus jól tudja, hogy a gondolkodásmód megváltozása csak a tapasztalat ereje által következik be. És Jézus azt szeretné, hogy az emberek azáltal, hogy Őt követik, eljussanak a helyes ismeretre Ővele kapcsolatban. Ez a jelentése azoknak a szavaknak, amelyekkel Jézus a tömeghez fordul: “Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De aki elveszíti életét  értem és az evangéliumért, megmenti azt”.
Ezek a szavak természetesen csak Jézus feltámadása és a Szentlélek kiáradása után lesznek érthetőek. Csak ezen események után lesz ugyanis világos, hogy “Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (Apcsel 4:12). És azoknak az embereknek, akik igazán szeretik az életet, nem esik nehezükre feláldozni a véleményüket, vagyis megtagadni önmagukat és teljesen befogadni Jézust annyira, hogy azt tegyék, amit Ő tett, vagyis életüket Istennek tetsző áldozatként élni.
Kedves Testvéreim! Köszönjük meg a tanítványoknak, hogy fontosabbnak tartották követni Jézust, mint az akkori idők véleményét. Ők lettek hitünk alapja, mert önmagukat megtagadva inkább Isten szerint akartak gondolkodni és nem az emberek módjára. Amen

Kedves Testvéreim!

Az Evangéliumról szóló elmélkedést kezdjük  az utolsó szavakkal, amelyeket az imént hallottunk: “Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: „Csupa jót tett, a süketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké.”»
Ez a kifejezés nagyon jól megmutatja, hogy az emberek Jézusra szegezték a tekintetüket. “Szerfölött csodálkoztak”, mert a csodával, amit épp akkor vitt végbe,  Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy Isten Misztériuma jelen volt közöttük, és úgy működött, ahogyan a Szent Írásokban meg volt írva. A tömeg szavaiban ugyanis, hogy “Csupa jót tett, a süketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké”, fellelhető két idézet az Ószövetségből.
Az emberek, amikor azt mondják ugyanis, hogy: “Csupa jót tett”, megsejtik, hogy Jézusban látható módon működik a Teremtő Isten. A Teremtés Könyve ugyanis így fejezi ki a teremtés feletti csodálkozást:  “Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott”. (Ter 1,31).
Aztán amikor az emberek azt mondják: “a süketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké”, elismerik, hogy szemük előtt valósult meg Izajás próféta jövendölése, amit az olvasmányban hallottunk, ahol Izajás kijelenti: “Bátorság! Ne féljetek!… Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek. Akkor megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog”.
Fontos kiemelni azt a helyet is, ahol Jézus a csodát véghezviszi. Ezt mondja az Evangélium: “Jézus elhagyta Tírusz vidékét, és Szidonon át a Galileai tóhoz ment, a Tízváros határába.”  Tízváros pogány terület volt, kívül az Ígéret Földjén. És Jézus ezt a területet választja arra, hogy felfedje, hogy a világ üdvösségéért jött, a zsidók és a pogányok üdvösségéért egyaránt.
Habár külföldi területen is, de elismerik, hogy Jézusnak hatalma van meggyógyítani a betegeket. Az emberek ezért odavisznek hozzá egy süketet, aki nehezen tud beszélni.  Olyan személyről van szó, aki nem tud beszélni a többiekkel, és épp ezért valószínűleg bizalmatlan volt a többiekkel szemben és félt tőlük.
Azok az emberek, akik nem tudták, hogyan segítsenek a süketnémán, kérik Jézust, hogy tegye rá a kezét. Mit is kértek az emberek Jézustól? Azt kérik, hogy mutassa meg, ki Ő. Azt kérik, hogy esdje ki Isten segítségét, hogy az az ember ismét derűsen éljen közöttük. Jézus szívesen ajánlkozik, elfogadja, hogy csodát tegyen, mert a csoda szerves része az Evangélium hirdetésének. Erre emlékeztet minket az Alleluja verse is, ami azt mondja: „Jézus hirdette országának örömhírét, és minden betegséget meggyógyított a nép körében”.
Aztán ezzel folytatódik az Evangélium: (Jézus)félrevonta őt a tömegből, fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét”. Jézus ahhoz, hogy ezt a csodát megtegye, szokatlan, másféle módon viselkedik, mert fontos igazságokat akar közölni.
Miért kell Jézusnak messzire vinnie a süketnémát a tömegtől? Az ok ez: Jézus általában akkor vitt végbe csodákat, amikor már igaz kapcsolatot alakított ki az emberekkel, mert a csodákkal Jézus felfedi, megismerteti önmagát, kapcsolatba kerül a meggyógyított emberrel, az Evangélium gyakran tájékoztat arról, hogy a meggyógyult ember elkezdi követni Jézust.
A mostani körülményekben azonban a süketnéma fél az emberektől, fél Jézustól. Tehát Jézus félrevonja. Ott, már nyugalomban olyan kapcsolatba tud lépni a süketnémával, hogy az kész legyen elfogadni a gyógyulást.
Az evangélista leírása: “fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét”,  jól kifejezi a Jézus és a süketnéma közötti mély kapcsolatot.
Aztán Jézus “föltekintett az égre, fohászkodott és szólt: „Effata, azaz nyílj meg!” Jézus azért tekintett föl az égre, hogy megtanítsa nekünk, hogy az üdvösség Isten ajándéka, amit az imával lehet elnyerni. Jézus ugyanis csak akkor vezeti vissza az embert a hithez Istenben, és hogy szeresse Istent, miután lebontotta az akadályokat, amelyek meggátolják a kapcsolatot Istennel, és ezek pedig az eredeti bűn és a személyes bűnök következményei.
Aztán így folytatja az evangélista: “Azon nyomban megnyílt füle, megoldódott a nyelve és érthetően beszélt”. A csodának sokféle hatása van: visszaadja a hallás és a beszéd képességét, és helyreállítja a békés együttélést az emberekkel, és visszaadja az egész népnek az isteni üdvösségbe vetett hitét.
Kedves Testvéreim! Köszönjük meg Istennek a Szentségeket, amelyekben Jézus továbbra is végzi a mi gyógyításunkat és üdvözítésünket. És újítsuk meg hitünket a szentségek gyógyító hatalmában. Ez a hit nagyban fog minket segíteni abban, hogy vágyjunk a szentségekre és arra, hogy megtapasztaljuk a gyógyulást, amit bennünk véghezvisznek.
És kérjük Istent, hogy velünk is megtörténjen az, ami a süketnémával. Vagyis hogy ha nehéz helyzetben találnánk magunkat, mindig legyen valaki, aki elhozza nekünk a szentségeket, hogy megtapasztaljuk a találkozást Krisztussal, aki mindig kész meggyógyítani minket a lélek bajaiból és visszaadni nekünk az Istennel és a testvéreinkkel levő közösséget, egységet. Amen

Kedves testvérek!

A mai igeliturgia egy felszólítással tettre hív: „Áldjad, lelkem, az Urat, dicsőítsed az Istent!” De miért is? Ezt is tudatja velünk: „az elnyomottnak igazságot szolgáltat. Az éhezőnek ő ad kenyeret, kiszabadítja az Úr a foglyokat. Az Úr megnyitja a vakok szemét, az Úr fölemeli azt, aki elesett. Az Úr szereti az igaz embert, a jövevényt megvédi. Az Úr támogatja az árvát és özvegyet, és elpusztítja a gonoszok útját.”
Jézus az Evangéliumban nyilvánvalóvá teszi, hogy mindezt Isten általa hogyan is valósítja meg. Az evangéliumban egy „dadogva beszélő süket” meggyógyításának az eseménye van leírva. Az evangéliumi szakasz, sokkal többet mond, mint amit a szövegszerinti jelentésből gondolhatunk. Azt javaslom, hogy a szószerinti értelmet sem elfelejtve nézzük meg mi is a lelki értelme!
A „dadogva beszélő süket” jelképezi az emberek azon  csoportját,  akik,  mint  s ü k e t e k, elzárkóznak nem csupán a hangok hallásától, hanem főleg Isten hallgatásától, elzárkóztak Istentől magától, aki azt mondja a Szentírásban az embereknek: „Halld az Úr szavát!”, vagy „Halld meg, népem, beszélni fogok” vagy bővebben Jézusnál így olvassuk: „Egy írástudó (…) megkérdezte tőle: Melyik az első a parancsok közül?” 29Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. 30Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! 31A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.” (Mk 12 28kk). Ez a süket ember tehát jelképezi azt az Istentől többé-kevésbé elfordult emberiséget, amely önmagával eltelve, felfuvalkodva önistenítésben vagy bálványimádásban él. S így persze dadog, mert hiszen ekkora tévedésben mit is tudna mondani az életről, a létezésről, annak céljáról, az ember életéről stb. Nem tud Ő beszélni, csak dadoghat!
„dadogva beszélő süketet … (Jézus) félrevonta … a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: ,,Effata, azaz: Nyílj meg!”” Jézus tehát, Isten nevében, nem azért közelít az emberekhez, hogy megbüntesse, hogy felrója gonoszságát. Nem Jézus ilyen kicsinyes dolgot nem tesz. Jézus azért közeledik ehhez az emberséghez, hogy meggyógyítsa! Megérinti tehát, imádkozik érte és felszólítja: „Effata, azaz: Nyílj meg!”. Valóban igaz amit olvasunk: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3, 20). Jézus tehát nem az emberi rövidlátó kicsinyességet, hanem az isteni nagylelkűséget képviselve arra szólítja fel az embert: „Nyílj meg!”.
Testvéreim! Ez nem csupán egy pillanat történése, de egy egész életé is! Ezért butaság lenne nem magunkra venni a meghívást! Sőt emlékezzünk csak még! „Mondjátok a csüggedt szívűeknek: ,,Bátorság! Ne féljetek!””. Zártságunk gyávaságból, hitünk gyengeségéből, csüggedtségből, beletörődömségből is fakadhat! Ebben az estben „Bátorság! Ne féljetek!”.
Az emberiség zártságát a Szentlecke is kézzelfogható módon világítja meg: „ne legyetek személyválogatók. Amikor közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: ,,Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: ,,Állj oda oldalra!” Vagy: ,,Lépj ide zsámolyomhoz!”” Itt nem szimpátiáról van szó, hanem a sokszínű gazdagság bálványozásáról, a rendetlen ragaszkodásainkról, a materializmusunkról, az anyagiasságunkról. Jézus arra hív bennünket nyíljunk meg neki és értsük meg „Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, h o g y  a  hitben  g a z d a g o k legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik?” Gazdagok akarunk lenni? Legyünk gazdagok! De Istenben legyünk elsősorban gazdagok! És ha megtörténik, akkor Istennel legyünk gazdagok!
Atyám,
rád hagyatkozom,
tedd velem azt, ami neked tetszik.
Bármit teszel is velem,
megköszönöm.
Kész vagyok mindenre,
csak akaratod teljesedjék bennem
és minden teremtményedben.
Semmi mást nem óhajtok, Istenem!
Kezedbe ajánlom lelkemet,
neked adom, Istenem,
szívem egész szeretetével,
mert szeretlek téged,
és a szeretet sürget,
hogy egészen neked adjam magam,
hogy fenntartás nélkül
kezedbe helyezzem életemet,
határtalan bizalommal,
mert te vagy az én Atyám! (Charles de Foucauld)

Kedves testvérek!

Amikor Jézus tanítását haljuk az Isten parancsáról és az ősök hagyományairól, amikor haljuk az Urat tanítani arról, hogy „Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: »Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok.« Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.”, akkor nagy az esélye annak, hogy lendületesen mindent kisöpörjünk és kiöntjük a vízzel a gyereket is. A törvény és hagyomány mai összecsapásában fontos higgadtnak maradni és katolikusnak, nehogy forradalmárként a katolikus egyházon kívül találjuk magunkat.
Különbséget kell tennünk hagyomány és hagyomány között! Mert egyrészről az Egyház tanítása szerint a Szentírással együtt az Apostoli vagy Szent hagyomány a kinyilatkoztatás forrása. Másrészről a mai evangéliumban hallottuk a kifejezést „az ősök hagyományai” (Mk 7,5.13), ami a rabbik hagyományaira céloz. Ezt a hagyományt Jézus elvetette, ezért ezek az evangéliumokban úgy szerepelnek, mint a „ti hagyományaitok” vagy az „emberek hagyományai” (Mk 7,8.9.13; Mt 15,3.6). Vigyázzunk tehát, hogy általában a hagyományokat ne vessük el, mindenféle megkülönböztetés nélkül, hanem csak azokat, amik szemben állnak Jézus Krisztus tanításával. Mert melyek azok a hagyományok, amiket mi Apostolinak illetve Szentnek hívunk és amiket meg is tartunk? A II. Vatikáni Zsinat úgy fejezte ki magát, hogy a kinyilatkoztatás egyedüli forrása Jézus Krisztus, s az ő tanítása az apostolok közvetítésével a Szentíráson és a hagyományon keresztül jut el hozzánk, illetve marad meg az Egyházban. A Szentírás és a hagyomány fölhasználásának és értelmezésének eszköze az egyházi tanítóhivatal. A Szentírás Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava. A hagyomány Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék. Ennek következtében az Egyház, melyre a kinyilatkoztatás továbbadása és értelmezése bízatott, „a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Ezért mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni.” Megértésünket hogy segítsem egy konkrét példát hadd említsek: augusztusban ünnepeltük Mária menybevételének ünnepét, azt, hogy Mária földi életének befejezése után testével-lelkével együtt fölvételt nyert a mennybe, föltámadt Fia dicsőségébe. Nos 1950-ben, XII. Piusz pápa hogyan is hirdethette ki dogmaként ezt a hittételt, ha a Szentírásban nem szerepel sehol? A Mária megdicsőülésével foglalkozó legrégibb irat a Transitus Mariae a 4. sz. végéről, amely sok legendás részlete mellett a hagyományra is utal. Igazi teológiai tanúk: Modestus (†634) jeruzsálemi püspök, Andreasz (†740) krétai püspök, Germanosz (†733) konstantinápolyi pátriárka és Damaszkuszi Szent János (†749). A tételt a 10. századtól kezdve a teológusok már, mint hagyományos igazságot tanították. Írott liturgikus emlékek a 7. századtól kezdve tanúskodnak az ünnep meglétéről. A tétel kihirdetése fölmerült már az I. Vatikáni Zsinaton (1869-70) is. 1950-ben XII. Piusz előzetesen az Egyház minden püspökét megkérdezte, s majdnem kivétel nélkül arra szavaztak, hogy a tétel benne van az Egyház hitében, s a kihirdetést alkalmasnak tartják. A pápa a tételt úgy hirdette ki, mint kinyilatkoztatott igazságot, amely mellett a tévedhetetlen Egyház hagyománya tanúskodik. Az Egyház tanító hivatala, mint azt látjuk, a pápa (Péter utóda) és a püspökök (az apostolok utódai) testülete, amennyiben ők a krisztusi kinyilatkoztatás hivatalos őrzői, magyarázói és védelmezői. „Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.
Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét.” (DV 9)
Testvéreim! Két szélsőségtől kell tehát óvakodnunk tehát! A ’sola Scriptura’, a ‘csak a Szentírás’ elv tehát nem felel meg a Jézus alapította katolikus Egyház tanításának, az protestáns hittétel; ugyanakkor nem helyeselünk minden hagyományt sem, hanem csak azt amit a Katolikus Anyaszentegyház Tanító hivatala jóváhagy. Ha ezeket a dolgokat szem előtt tartjuk, akkor biztosan fogunk járni a krisztusi úton és biztosan fogunk hinni! Ámen!

Kedves Testvéreim!
Ezen a vasárnapon köszönetet kell mondanunk a tanítványoknak, mert megmutatják nekünk, hogy a Krisztus iránti szeretetük hogyan változtatja meg az életüket. És ezt a változást ellenzőik, a farizeusok és az írástudók is észreveszik. A mai Evangélium így beszéli ezt el: “Összegyűltek Jézus köré a farizeusok és néhány írástudó Jeruzsálemből. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan kézzel eszi a kenyeret…A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért étkeznek tisztátalan kézzel?”
Ebből az elbeszélésből megértjük, hogy a farizeusok és az írástudók nyomoznak a názáreti Jézus után, hogy aztán jelentsék a Jeruzsálemi Főpapok Tanácsának. A nyomozás rögtön kiterjed a tanítványokra is és ezért faggatják Jézust. Ezzel megmutatják, hogy megérezték, a tanítványok megtanulták Jézustól megélni azt a szabadságot, ami lehetővé tette nekik, hogy ne érezzék kötelezőnek az “Ősök hagyományainak” a megtartását.
A farizeusok tehát a kérdésükkel arról tájékoztatnak bennünket, hogy Jézus tanítványai az élet egy másfajta megélésének a jelei. A tanítványok nem az ősök hagyományai szerint élnek, mert találkoztak Jézussal, aki az új világ kezdete, ahogyan azt Ő maga hirdette: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”. (Mk.1,15).
És amióta Jézus kiválasztotta a tizenkettőt, hogy vele legyenek, Jézus elkezdte őket nevelni, és tanítványai első tanítványai lettek  Isten Országának, amelynek építésén dolgozott. Jézus tehát segített a tanítványainak, hogy megtérjenek, a szív megváltozására nevelte őket, hogy az új világ kezdete legyenek.
A Jeruzsálemből küldött megfigyelők számára a tanítványoknak ez a megtérése a leghétköznapibb és legegyszerűbb tettekben is látható volt, például abban, ahogy ettek. És ez nem tetszett a farizeusoknak, mert ők elutasították azt, hogy Isten más módon is megmutatkozzon és megjelenjen, mint az “ősi hagyományokban”.
Jézus tehát jogosan kel tanítványai védelmére, hogy mindenekelőtt önmagát védje és hogy a megtérésre szólítsa a farizeusokat is. Ezért ezt mondja: “képmutatók, találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok.”
Izajás idézésével Jézus az Ótestamentum prófétáinak szellemi folytatásába helyezi magát, akik mindig a szívet helyezték az Istennel való kapcsolat középpontjába, és mindig kíméletlenül kritizálták a mózesi törvények formális betartását.
Elkerülhetetlen volt tehát, hogy Jézus kemény ellenállásba ütközzön az írástudók, a farizeusok és a törvénytudók részéről. Ők Isten törvényeinek tanulmányozásának áldozták az életüket, és azt tanították az embereknek, hogy mit tegyenek, hogy teljesen megtartsák Isten törvényeit, főleg a tisztaságra vonatkozó szabályokat.  A farizeusok egyfajta testvériséget alkottak, amelynek a legfőbb gondja az volt, hogy betartsa az összes tisztaságra vonatkozó törvényt. A farizeus szó ugyanis azt jelenti, elkülönült. Azért harcoltak, hogy a tisztaságra vonatkozó törvények tökéletes megtartásán keresztül az embereknek sikerüljön tisztának, elkülönültnek és szentnek maradniuk, ahogyan azt az Ősök Törvénye megkövetelte.
Jézus, aki azért jön, hogy visszaadja az embereknek az istenfiúságot, azt hirdeti, hogy a tiszta és tisztátalan ételekre vonatkozó szabályoknak nincs értelme, és ezért: (Jézus) ismét magához szólította a népet. „Hallgassatok rám mindnyájan, és értsétek meg: Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná”.
Az az út, ami ahhoz a szabadsághoz vezet, hogy teljes szívvel szeressük Istent, nagyon leköti a tanítványokat különösen Pünkösd után, amikor a Krisztushívők közösségének el kell majd szakadnia végleg a zsidóság vallási gyakorlataitól.
A tanítványoknak már most nehéz megérteniük Jézus tanítását. Ezért amikor egyedül maradnak vele, magyarázatot kérnek. És Jézus nagy türelemmel és jóindulattal ezt a magyarázatot adja a tanítványainak: “belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert”.
Fontos hangsúlyozni, hogy a tanítványok meghallgatják, figyelik, a tudatuknak azonban még hosszú útra van szüksége ahhoz, hogy megértse az életnek azt az újdonságát, amit Krisztus javasol az embernek. Ugyanis Pünkösd után még magának Simon Péternek is, egyházfői minőségében isteni látomása volt, amelyben Isten azt mondta: „Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak”. Végül aztán megtartják az első jeruzsálemi zsinatot. Ezen a Szentlélek megvilágosítja az apostolokat, hogy felismerjék, hogy a pogányoknak is joguk van belépni az Egyházba anélkül, hogy alávetnék magukat a mózesi törvény előírásainak.
Szent Pál az, aki még nagyobb erővel kijelenti, hogy Krisztus megszabadított a mózesi törvény rabságából, és az egyetlen közvetítő lett Isten és az emberek között. Krisztusban Isten közel olyan jött minden emberhez, hogy az embernek ne kelljen a keresésén fáradoznia. Szent Pál ezt ezekkel a szavakkal mondja: “Krisztussal engem is keresztre feszítettek. Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal.2,20s).
Krisztus lett minden ember szíve, hogy a szív minden jóság forrása legyen. Ugyanis “a Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény”. (Gal.5,22s). Amen