Őszentsége XVI. Benedek pápa üzenete a Béke világnapjára 2013

BOLDOGOK A BÉKESZERZŐK

1. Minden új év magával hozza a várakozást, hogy jobb lesz a világ. Ebből a nézőpontból kérem az Istent, az emberiség Atyját, hogy adjon számunkra egyetértést és békét, hogy mindenkinek valóra válhasson a boldog és gyümölcsöző élet iránti vágya.
50 évvel azután, hogy kezdetét vette a II. Vatikáni Zsinat, amely lehetővé tette az Egyház világban végzett küldetésé¬nek megerősödését, erőt önthet belénk az a felismerés, hogy a keresztények, vagyis Isten népe, amely az emberek között járva megéli a közösséget Istennel, úgy vesz részt a történelemben, hogy osztozik mindenkivel az örömben, a reményben, a szomorúságban és a gondban  és így hirdeti a krisztusi megváltást és dolgozik a békéért mindenki érdekében.
Korunkat jellemzi a globalizáció, annak pozitív és negatív hozadékaival, ugyanakkor folyamatosak a véres összeütkö¬zések és háborús fenyegetések is – éppen ezért van szükség a megújult és közös fellépésre a közjó, minden ember és az ember teljessége érdekében.
Riasztóak azok a feszültség-gócok és szembenállások, amelyeket a gazdagok és szegények közötti egyre növekvő különbségek idéznek elő, valamint az önző és individualista gondolkodásmód, amit a féktelen pénzügyi kapitalizmus is kifejezésre juttat. A nemzetközi terrorizmus és bűnözés különféle formái mellett fenyegetőek a békére nézve azok a fundamentalista és fanatikus irányzatok is, amelyek kiforgatják a vallás természetének lényegét, amely arra volna hivatott, hogy elősegítse az emberek között a közösséget és a megbékélést.
Ugyanakkor az a számos béke-kezdeményezés, amelyben bővelkedik a világ, arról tesz tanúságot, hogy az emberiség¬nek veleszületett hivatása a béke. A békevágy minden egyes emberben alapvető törekvés és bizonyos értelemben egybe¬esik azzal a vágyunkkal, hogy teljes, boldog és beteljesedett életet éljünk. Más szavakkal, a békevágyunk megfelel az er¬kölcsi alapállásunknak, vagyis annak a kötelességünknek és jogunknak, hogy törekedjünk a teljes értékű, közösségi és tár¬sadalmi fejlődésre, amely része Isten emberre vonatkozó tervének. Az ember létének célja a béke, amely Isten ajándéka.
Mindez arra ösztönzött, hogy Jézus Krisztus ezen szavaiból merítsek a mostani üzenetemhez: „Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9).

Az evangéliumi boldogság

2. Azok a boldogságok, amelyekről Jézus beszél (ld. Mt 5,3-12 és Lk 6,20-23), ígéreteket jelentenek. A biblikus hagyo¬mányban a boldogságmondás irodalmi műfaj, amely mindig jó hírt, vagyis evangéliumot hordoz, és egy ígéretben csúcsoso¬dik ki. Vagyis a boldogságok nem csak erkölcsi jótanácsok, amelyek betartása megfelelő időpontban – általában a túlvilági életben – ellentételezést von maga után, vagyis nem az eljövendő boldogságra utalnak. A boldogság inkább egy olyan ígéret beteljesedését jelenti, amely mindenkire vonatkozik, aki engedi, hogy az igazság, az igazságosság és a szeretet iránti vágy vezesse. Azok, akik rábízzák magukat Istenre és az ő ígéreteire, a világ szemében gyakorta naívnak és a valóságtól távolinak tűnnek fel. Jézus viszont éppen azt jelenti ki, hogy ők nem csupán a túlvilági életben, hanem itt is fel fogják fedezni, hogy Isten fiai, és hogy Isten öröktől fogva és mindörökké szolidáris velük. Meg fogják érteni, hogy nincsenek egyedül, mivel Is-ten azok oldalán van, akik elkötelezik magukat az igazság, az igazságosság és szeretet mellett. Jézus, aki az Atya szerete¬tének megnyilvánulása, nem habozik fölajánlani önmagát áldozatul. Amikor befogadjuk Jézus Krisztust, az Isten-embert, egy hatalmas ajándék örömteli megtapasztalását éljük át: a kegyelmi életet, a tökéletesen boldog létezés zálogát. Jézus Krisztus különösképpen a békét adja a számunkra, amely az embernek az Istennel való bizalommal teli találkozásából fakad.
A jézusi boldogság arról szól, hogy a béke egyszerre messiási ajándék és emberi mű. Valóban: a béke előfeltétele a transzcendensre nyitott emberség. A kölcsönös megajándékozás, gazdagítás gyümölcse, amelyet Isten ad számunkra, lehetővé teszi, hogy az ember a többi emberrel és a többi emberért éljen. A béke etikája nem más, mint a közösségiség és az osztozás etikája. Elkerülhetetlenül szükséges ezért, hogy a mai kor különböző kultúrái túllépjenek a pusztán szubjektivista és pragmatikus elméleti és gyakorlati alapokon nyugvó emberképeken, mert ezek szerint az emberek közötti együttélést egyedül a hatalom illetve a haszon elve mozgatja. Az eszközök céllá válnak és viszont; a kultúra és a nevelés középpontjában pusztán a módszerek, a technikák és a hatékonyság áll. A béke előfeltétele, hogy leküzdjük a relativizmust, és azt a teljes mértékben autonóm erkölcsöt, amely kizárja a természetes erkölcsi törvény elismerését, noha ezt maga Isten írta be minden egyes ember lelkiismeretébe. A béke az emberi együttélés építése az ésszerűség és az erkölcs szerint, olyan alapokon, amelynek mértékét nem az ember, hanem Isten alkotta meg. „Az Úr erőt ad népének, az Úr békével áldja meg népét.” – fogalmaz a 29. zsoltár (ld. 11. vers).

A béke: Isten ajándéka és az ember műve

3. A béke az emberi személyiség teljességére vonatkozik és emberségünk egészének tennie kell érte. Béke az Istennel, ha az Ő akarata szerint élünk. Belső béke önmagunkkal, külső béke felebarátainkkal és az egész teremtett világgal. Ez elsősorban azt jelenti, ahogyan ezt Boldog XXIII. János pápa fogalmazta meg a néhány hónap múlva ötven éve kihirdetett Pacem in terris enciklikájában, hogy az együttélést az igazságra, a szabadságra, a szeretetre és az igazságosságra építjük.  Ha tagadjuk azt, ami az ember valódi természetét jelenti: azt a képességét, hogy megismerje az igazságot és a jót, végső soron magát az Istent, az súlyos veszélybe sodorja a békét. Az igaz emberkép híján, amelyet a Teremtő a szívébe írt minden személynek, a szabadság és a szeretet értelme beszűkül és az igazságosság gyakorlása is talaját veszti.
Ahhoz, hogy hitelesen építsük a békét, alapvető fontosságú az odafigyelés a transzcendens dimenzióra és az Istennel, az irgalmas Atyával folytatott folyamatos párbeszéd, amelyben az ember kéri a megváltást, amelyet elnyert számunkra Isten Egyszülött Fia. Így lehet képes az ember legyőzni a béke elhomályosításának és tagadásának a csíráját, amely maga a bűn, annak minden formájában: az önzés, az erőszak, a kapzsiság, a hatalomvágy, az intolerancia, a gyűlölet és az igazságtalan társadalmi szerveződések.
A béke megvalósítása főként attól függ, hogy felismerjük: Istenben egyetlen családot alkotnak az emberek. E család, amint ezt a Pacem in terris enciklika tanította, olyan interperszonális kapcsolatokból és intézményekből épül fel, amelyeket a közösség elve, a „mi” támogat és táplál. Ez azt jelenti, hogy belső és külső erkölcsi renden alapszik, amelyben őszintén, igazsággal és igazságosan, az emberek kölcsönösen elismerik egymás jogait és kötelességeit. A béke olyan rend, amelyet a szeretet éltet és egészít ki oly módon, hogy magunkénak érezzük a mások szükségeit és igényeit, részt adunk javainkból másoknak, és mindinkább kiterjesztjük a világban a szellemi értékeken alapuló közösséget. Olyan rend, amelyet szabadon hoznak létre, olyan módon, amely megfelel a személy méltóságának, aki értelmes lényként felelősséget vállal cselekedeteiért.
A béke nem álom és nem utópia: meg lehet valósítani. A szemeinknek mélyebbre kell látniuk, a látszat és a jelenségek felszíne alá, hogy felfedezzék a szívekben rejlő pozitív valóságot, hiszen minden ember Isten képére van teremtve és arra kapott meghívást, hogy növekedjen lélekben és hozzájáruljon egy új világ építéséhez. Isten ugyanis, Fiának megtestesülése és az általa végbevitt megváltás révén belépett a történelembe, és így új teremtést és új szövetséget hozott létre (vö. Jer 31,31-34), lehetőséget adva a számunkra, hogy „új szívünk” és „új lelkünk” legyen (vö. Ez 36,26).
Éppen ezért az Egyház meg van róla győződve, hogy sürgetően szükséges újra hirdetnie Jézus Krisztust, a népek valódi fejlődésének és a békének legfőbb alkotóját. Jézus ugyanis a mi békénk, a mi igazságosságunk, a mi kiengesztelődésünk (vö. Ef 2,14; 2 Kor 5,18). Az igazság szerzője, a jézusi boldogság értelmében az, aki a másik javát keresi, testi és lelki értelemben, a jelenben és a jövőben.
E tanításból megérthetjük, hogy minden egyes személy és minden közösség – legyen bár vallási, civil, iskolai vagy kulturális közösség – arra kapott meghívást, hogy munkálja a békét. A béke elsősorban a közjó megvalósítása a különféle közegekben, a legszűkebb közösségtől a legnagyobbig, a nemzettől a nemzetközi és világméretű közösségig. Éppen ezért vélekedhetünk úgy, hogy a közjó megvalósításának útjai egyben a béke elnyerésére is irányulnak.

A béke szerzői azok, akik szeretik, védik és előmozdítják az életet, annak teljességében

4. A közjó és a béke megvalósításának útja elsősorban az emberi élet tisztelete, annak minden vonatkozásában, a fogantatásától kezdve, fejlődésének minden szakaszában egészen természetes végéig. Azok az igazi békeszerzők tehát, akik szeretik, védik és előmozdítják az emberi életet, annak minden dimenziójában: a személyes, a közösségi és a transzcendens szinten egyaránt. Aki a békét akarja, az nem tűrheti el a merényleteket és bűntényeket az élet ellen.
Azok, akik nem tisztelik kellőképpen az emberi élet értékét és következésképpen támogatják például az abortusz –szabadabbá tételét, talán nincsenek tudatában annak, hogy így egy illuzórikus békét tűznek ki célul. A felelősség elől való menekülés lealacsonyítja az embert, s még inkább a védtelen és ártatlan lény megölése, s ebből nem fakadhat béke és boldogság. Hogyan gondolhatja valaki, hogy megvalósíthatja a békét és a népek teljes értelemben vett fejlődését, vagy a környezet védelmét, ha nem őrködünk a leggyengébbek élethez való joga felett, kezdve a meg nem született gyermekeken? Az élet minden fajta megsértése, annak kezdetétől fogva, mindenképpen helyrehozhatatlan károkat okoz a fejlődésben, a békében, a környezetben. Az sem igazságos, ha alattomos módon hamis jogokat és döntéseket foglalnak jogszabályba, amelyek az emberi személyre vonatkozó leszűkítő és relativizáló látásmódon alapulnak, ügyesen alkalmazva kétértelmű kifejezéseket, hogy úgymond jogot adjanak az abortuszra és az eutanáziára, az élethez való alapvető jogot fenyegetve.
A házasság természetes szerkezetét, egy férfi és egy nő kapcsolatát is el kell ismerni és előnyben kell részesíteni azokkal a törekvésekkel szemben, hogy ezt jogilag egyenlővé tegyék gyökeresen más párkapcsolati formákkal. Valójában ezek az irányzatok kárt okoznak a házasság intézményének, hozzájárulnak elbizonytalanodásához, elhomályosítják különleges jellegét és pótolhatatlan társadalmi értékét.
Ezek az alapelvek nem hitigazságok és nem is a vallásszabadság jogának következményei csupán. Ezek az elvek az ember természetébe vannak beleírva, értelmünk révén felismerhetők és így közösek az egész emberiség számára. Az Egyház törekvése ezek megvédésére tehát nem felekezeti jellegű, hanem minden emberhez szól, vallási hovatartozásuktól függetlenül. És e tevékenysége annál szükségesebb, minél inkább tagadják vagy félreértik ezeket az alapelveket, mivel így az emberi személy igazságát sértik meg és mély sebet ejtenek az igazságosságon és a békén.
Éppen ezért az is a béke érdekében való fontos együttműködés, ha a törvényi szabályozás valamint az igazságszolgáltatás szervei elismerik a jogot a lelkiismereti alapon történő ellenállásra olyan törvényekkel és kormányintézkedésekkel szemben, amelyek az emberi méltóságot sértik, mint az abortusz és az eutanázia.
Az alapvető emberi jogok között, a népek békés élete érdekében is, szerepel az egyes személyek és a közösségek joga a vallás szabadságához. A jelen történelmi időszakban egyre fontosabbá válik, hogy ezt a jogot ne csak negatívan értel¬mezzék – mint valamitől, például kötelezettségektől vagy kényszerektől való szabadságként –, hanem pozitívan is, mint valamire szolgáló szabadságot, különféle területeken: például a saját vallás hirdetésének, tanításának, tanúsításának sza¬badságaként; vagy olyan nevelési, jótékony vagy ápoló tevékenység végzésére szóló szabadságként, amelyek megengedik a vallásos elvek alkalmazását; arra szóló szabadságként, hogy az emberek társadalmi szervezeteket hozzanak létre vallási tanításaiknak és intézményes céljaiknak megfelelő szervezeti formában. Sajnos olyan országokban is, amelyek régi keresztény hagyományokra tekinthetnek vissza, egyre gyakoribbak a vallási türelmetlenséghez köthető események, a keresztényekkel szemben és olyan személyekkel szemben is, akik vallásuk azonosító jegyeit viselik magukon.
A békeszerző embernek tudatában kell lennie annak is, hogy a közvélemény mind nagyobb hányadában a radikális liberalizmus és a technokrácia elültette a meggyőződést, hogy a gazdasági növekedés elérendő azon az áron is, ha összeomlik az állam társadalmi szerepvállalása és kárát látja a civil társadalom szolidaritási hálója, akkor is, ha csorbát szenvednek a társadalmi jogok és kötelességek. Nem szabad elfelednünk, hogy ezek a jogok és kötelezettségek alapvető fontosságúak ahhoz, hogy más jogok és kötelezettségek is teljesülhessenek, a civil élet és a politika területén.
A manapság leginkább veszélyben lévő társadalmi jogok és kötelességek között találjuk a munkához való jogot. Ez annak következménye, hogy a munkát és a munkások jogállásának igazságos elismerését mind kevésbé tekintik értéknek, mintha a gazdasági fejlődés egyedül a piacok teljes szabadságától függene. A munkára ezért úgy tekintenek, mint a gaz¬dasági és pénzügyi folyamatok egyik változójára. Ennek kapcsán kiemelem, hogy az ember méltósága, valamint gazdasá¬gi, társadalmi és politikai okok is megkívánják, hogy „prioritást élvezzen a munkához jutás, illetve a munka megtartása mindenki számára”.  Ennek a nagyratörő célkitűzésnek az eléréséhez előfeltételként az etikus alapelveken és lelki értéke¬ken alapuló munka megbecsülését kell visszaállítani, hogy ismét úgy tekintsenek rá, mint a személy, a család és a társada¬lom alapvető javára. Ennek a javunknak velejárója egy kötelesség és egy jog, amely mindenki részéről új és bátor munka¬politikát követel meg.

A béke előmozdítása a fejlődés és a gazdaság új modellje szerint

5. Több oldalról is elismerik, hogy a fejlődés új modelljére van szükség, és a gazdaságra is másként kell tekintenünk. A teljes értelemben vett, szolidáris és fenntartható fejlődés csakúgy, mint a közjó, megfelelő értékrendet kívánnak meg, amely csak úgy hozható létre, ha a végső igazodási pont Isten. Nem elegendő, ha sok eszköz és sok választási lehetőség áll a rendelkezésünkre, bármennyire nagy értékűek is ezek. A fejlődést szolgáló sokféle eszközt éppúgy, mint a választási lehetőségeket úgy kell felhasználnunk, hogy nem tévesztjük szem elől a jobb életet, a helyes magatartást, amely elismeri a szellemi dimenzió elsőbbségét és a közjó megvalósításán fáradozik. Ellenkező esetben mindezen eszközök elvesztik értéküket és csupán újabb bálványok válnak belőlük.
Ahhoz, hogy túlléphessünk a jelenlegi pénzügyi és gazdasági válságon – mely csak még tovább növeli az egyenlőtlen¬ségeket –, olyan személyekre, csoportokra és intézményekre van szükség, akik az életet állítják előtérbe, segítik az emberi kreativitást s még a válság hatására is képesek új gazdasági modellt elképzelni. Az utóbbi évtizedek modellje arra töreke¬dett, hogy maximalizálja a hasznot és a fogyasztást, s ennek hátterében önző és individualista látásmód állott, amely a személyeket annak alapján értékelte, hogy mennyire képesek megfelelni a verseny támasztotta kívánalmaknak. Egy másik nézőpontból ugyanakkor az igazi és tartós sikert csak úgy érhetjük el, ha odaadjuk önmagunkat, intellektuális képessége¬inket, vállalkozókedvünket, mivel az élhető, vagyis a valóban emberhez méltó gazdasági fejlődés alapelve az önzetlenség kell, hogy legyen, mint a testvériség és az ajándékozás logikájának kifejeződése.  Konkrétan a gazdasági tevékenységben a békeszerző ember az, aki a közreműködő személyekkel és kollégáival, a megbízókkal és a felhasználókkal a bizalom és a kölcsönösség talaján álló kapcsolatokat hoz létre. Gazdasági tevékenységét a közjó érdekében végzi, munkáját olyan dologként fogja fel, amely túlmutat egyéni érdekein, javára szolgál a kortárs és az eljövendő nemzedéknek. Így munkáját már nem csak saját maga részére végzi, hanem azért is, hogy másoknak méltó jövőt és munkát teremtsen.
A gazdasági élet területén az államok részéről kívánatos, hogy ipari és mezőgazdasági fejlődésükkel kapcsolatos terveik tekintetbe vegyék a társadalmi fejlődést és a demokratikus jogállam kiteljesedését. Alapvető fontosságú és elkerülhetetle¬nül fontos ezen kívül a monetáris, pénzügyi és kereskedelmi piacok etikus felépítése, hogy stabilabbak, jobban koordinál¬tak és ellenőrzöttek legyenek, s így ne okozzanak kárt a szegényebbeknek. A sokféle békét célzó tevékenységnek – hatá¬rozottabb módon, mint amennyire máig történt – az élelmiszerválság felé kell fordulnia, amely sokkal súlyosabb, mint a pénzügyi válság. Az élelmiszer-ellátás biztonságának kérdése ismét elsőrendű fontosságúvá vált a nemzetközi politikai színtéren. Ennek oka olyan válsághelyzetek kialakulása, amelyek többek között a mezőgazdasági alapanyagok árának ismételt ingadozásából, egyes gazdasági szereplők felelőtlen magatartásából és a kormányok és a nemzetközi közösség nem megfelelő ellenőrzéséből származott. Ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni ezzel a válsággal, a békeszerzőknek az a feladata, hogy együtt, egymással szolidárisan lépjenek fel a helyi szintektől egészen a nemzetközi színtérig azzal a céllal, hogy a mezőgazdaságból élőknek, különösen a vidéki lakosságnak biztosítsák a lehetőséget tevékenységük méltó folytatására, társadalmi, környezeti és gazdasági szempontból is fenntartható módon.

Nevelés a béke kultúrájára: a család és az intézmények szerepe

6. Szeretném hangsúlyozni, hogy a békén munkálkodó személyek feladata őrködni a családok és a társadalmi igazságos¬ság felett és dolgozni a megfelelő társadalmi nevelés érdekében.
Senki sem tagadhatja vagy becsülheti le a család meghatározó szerepét, amely a társadalom alapsejtje a demográfia, az etika, a pedagógia, a gazdaság és a politika szempontjából is. Természetes küldetése az élet gondozása: elkíséri az emberi személyeket növekedésük során és rávezeti őket arra, hogy kölcsönösen segítsék és gondozzák egymást. A keresztény család különösképpen is magában hordozza annak a nevelési tervnek a csíráját, amelynek mértéke az isteni szeretet. A család az egyik olyan alany a társadalomban, amely elkerülhetetlenül szükséges a béke kultúrájának megvalósításához. Meg kell védeni a szülők jogát és elsődleges szerepét gyermekeik nevelésében, elsősorban erkölcsi és vallási téren. A családban születnek meg és nevelkednek a békeszerzők, az élet és a szeretet kultúrájának eljövendő munkásai.
A békére nevelésnek ebben a hatalmas feladatában különösen nagy szerep hárul a szerzetesi közösségekre. Az Egyház e nagy felelősség részesének érzi magát az új evangelizáció formájában, amelynek lényege a megtérés Krisztus igazságára és szeretetére, s az ebből következő szellemi és erkölcsi újjászületés az emberek és a társadalom részéről. A Jézus Krisztussal való találkozás alakítja a békeszerzőket azáltal, hogy elköteleződnek egy közösség iránt és túllépnek az igazságtalanságokon.
A béke tekintetében sajátos küldetése van a kulturális intézményeknek, az iskoláknak és az egyetemeknek. Ezeknek nem csupán az a feladatuk, hogy új vezetők (leader) nemzedékeinek képzését szolgálják, hanem az is, hogy megújítsák a nemzeti és nemzetközi közintézményeket. Azáltal is segítséget nyújthatnak, ha szilárd antropológiai és etikai talajon álló tudományos gondolatokat fogalmaznak meg a gazdasági és pénzügyi tevékenységekkel kapcsolatban. A mai világnak, különösen a politika világának szüksége van új gondolatokra, új kulturális szintézisre, amely túlmutat a technokrata felfogáson és képes összefogni eltérő politikai irányzatokat a közjó érdekében. Ezek az új gondolatok, a pozitív személyes és intézményes kapcsolatok összessége, az egyes emberek és embercsoportok valódi fejlődésének szolgálatában, a valódi békére nevelés alapját jelenthetik.

A békeszerző pedagógiája

7. Végezetül fontos kiemelni a béke pedagógiája előmozdításának szükségességét. Ehhez gazdag belső életre, világos és értékes erkölcsi elvekre, megfelelő magatartásra és életstílusra van szükség. A békével kapcsolatos gondolatok, szavak és gesztusok megteremtik a béke mentalitását és a kölcsönös tisztelet, a becsület és a szívélyesség légkörét. Ezért meg kell tanítani az embereknek, hogy szeressék egymást és a békére törekedjenek, ne puszta toleranciával, hanem jószándékkal forduljanak egymás felé. Az alapvető buzdítás lényege: „nemet mondani a bosszúra, elismerni hibáinkat, elfogadni a bocsánatkérést és végül megbocsátani”,  hogy a tévedéseket és a sértéseket el lehessen ismerni az igazságban és együtt lehessen haladni a kiengesztelődés irányába. Ehhez az kell, hogy elterjedjen a megbocsátás pedagógiája. A rosszat ugyanis a jóval lehet legyőzni és az igazságosságot úgy leljük meg, ha követjük az Atyaistent, aki szereti minden gyermekét (vö. Mt 5,21-48). Ehhez a munkához idő kell, mert feltételez egy lelki fejlődést, a magasabb rendű értékek irányában történő nevelést és az emberi történelemről alkotott új képet is. El kell vetni azt a hamis békét, amely csak e világ bálványait nyújtja, el kell kerülni a vele járó veszélyeket. A hamis béke egyre érzéketlenebbé teszi a lelkiismeretet, önmagunkba fordulást és közönybe fulladó életet eredményez. Ezzel szemben, a béke pedagógiájának következménye a tett, az együttérzés, a szolidaritás, a bátorság és a kitartás.
Jézus a maga életében megtestesíti ezeket a magatartásformákat, egészen a teljes önátadásig, „élete elvesztéséig” (vö. Mt 10,39; Lk 17,33; Jn 12,25). Megígéri tanítványainak, hogy előbb-utóbb abban a rendkívüli felfedezésben lesz részük, amelyről kezdetben beszéltünk, vagyis megértik, hogy a világban jelen van az Isten, Jézus Istene, aki teljes mértékben szolidáris az emberekkel. Ebben a szövegösszefüggésben szeretnék emlékeztetni arra az imádságra, amellyel azt kérjük Istentől, hogy tegyen minket az ő békéjének eszközévé, hogy elvigyük a szeretetet oda, ahol gyűlölet uralkodik és az igaz hitet oda, ahol kétség honol. A magunk részéről, Boldog XXIII. Jánossal együtt azt kérjük Istentől, hogy világosítsa meg a népek vezetőit, hogy amellett, hogy munkálkodnak a polgárok méltó jólétén, védelmezzék a béke értékes ajándékát. Ébressze fel mindenkiben az akaratot, hogy túllépjenek azokon a gátakon, amelyek elválasztják egymástól az embereket, megerősítsék a kölcsönös szeretet kötelékeit, megértsék a többi embert és bocsássanak meg azoknak, akik sértéseket okoztak. Adja meg, hogy az ő kegyelme révén a Föld minden népe testvérré legyen, és virágozzék és mindörökre uralkodjék közöttük a hőn áhított béke.
Ezzel az imával kívánom mindenkinek, hogy a béke valódi munkálója és építője legyen, hogy az emberek világa növekedjen a testvéri egyetértésben, a jólétben és a békében.

Vatikán, 2012. december 8.

Benedictus PP XVI

Év végi hálaadás (Péter Pál atya)

Kedves testvéreim!

Úgy mesélik, hogy Loyolai Szent Ignác társai azzal a kéréssel fordultak Ignáchoz, hogy mivel olyan sok tanulni valójuk van csökkentse az imádság idejét. Szent Ignác meghajlott kérésük előtt, de egy dologra felhívta a figyelmüket, mégpedig azt, hogy a mindennapi lelkiismeretvizsgálatot el ne hagyja egyikőjük sem. Ehhez még hozzátartozik, hogy az ignáci lelkiismeretvizsgálat szelleme elsősorban és minden egyéb előtt a hálaadás. Most mi is itt találjuk magunkat a 2012-es év utolsó estéjén, s most mi is egy számadást, egy visszatekintést szeretnénk végezni. A liturgia is a hálaadásra hív bennünket. Együtt énekeltük: „Vigadozzanak az egek, örvendjen az egész világ!” A mai est és éjszaka valóban az örömé, így a háláé. Isten mindehhez bölcs szavakkal ajándékozott meg bennünket.
Fiacskáim, itt az utolsó óra!” Szent János az idő megállíthatatlan folyására és végtelen értékére int kiáltásával bennünket. A tudat, hogy bármely perc lehet az utolsó, illetve, hogy a múlt MÁR nincs a kezünkben, a jövő meg MÉG nincs. Isten arra hív bennünket, hogy a MOST ÉS ITT lelkiismeretes élésében töltsük életünket. A Evangélium szavai azt a meggyőződést erősítik bennünk, hogy minden Istenből indul ki, minden általa és ővele történik: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága”. Isten tartja fent világunkat, benne élünk, mozgunk és vagyunk! „Mindazoknak (…), akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.”
Mindenek előtt tehát hála Istennek ezért az évért! Az Egyházi év rendes eseményeiért: ünnepeinkért, szentjeinkért, szentségeiért, imádságaiért, áldásaiért. Hála a lelkigyakorlatokért: nagyböjtben, Szent Ferenckor (Fekete András OFM), Szent Pio atya ünnepén (Berhidai Piusz OFM), Szent Erzsébetkor (Brückner Előd ciszter atya). Hála a rendkívüli eseményekért! A felújított plébánia helységekért, amit azóta is minden belépő dícsér! A plébániai családév eseményeiért, Eszterházy László esperes atya nyitó miséjéért, Bíró László püspök atya záró miséjéért, a családok megáldásáéért. Székely János atya főpásztori vizitációjáért, aminek során hosszú évek után ismét plébániánk fiataljainak szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. Adjunk hálát Istennek, az Ő végtelen ajándékáért a Hit Évéért! És ma este két évre visszatekintve is szeretnék személyes köszönetet mondani mindazoknak, akik segítették a plébánia életét:
• rendtrársaimnak, a kapucinus atyáknak és a jelölteknek, akik szentségeket szolgáltatnak ki, akik szolgálnak a liturgián, akik imádkoznak a plébánia közösségéért;
• köszönöm munkáját a Gondnokságnak: Zsömböly Lukácsnak, Kovács Nándornak (aki irodásként és kántorként is segíti közösségünk életét), Brückner Hubának és Ágotának, Paulini Leventének;
• köszönöm Steiner László sekrestyei és plébániai szolgálatát;
• köszönöm Bárdos Éva, Izsák Katalin, Kisné Mária templomi virágozói szolgálatát;
• Veres Juci néni, Dreskó Magdolna, Felcsúti Ildikó, Istvánfi Mária szolgálatát a plébánián;
• köszönöm a Karitász tagjainak szolgálatát: Brückner Ágotának, Bárdos Éva, Kovács Nándorné, Veres Judit, Réeh Lászlóné, Katona Marika, Dreskó Magdolna; Felcsúti Ildikó;
• köszönöm a Budai Kapucinus szerkesztőségének munkáját: Farkass Péter, Kopcsay Ágnes, Paulini Levente;
• köszönöm a ministránsok és felolvasók szolgálatát;
• köszönöm azok segítségét, akik húsvétkor, karácsonykor, és egyéb alkalmakor a templom előkészítésében vagy plébániai munkában, tavaszi és őszi nagytakarításban önkéntesen segítenek;
• köszönöm Mózes József könyvelő munkáját;
• köszönöm a gitáros miséken való szolgálatát Stefano atyának, Virág Barnabásnak, Komáromi Csillának, Bitter Zsófinak és Trasser Juliannának, Kovács Tünde Katalinnak,Cserhalmi Dórának,  Zsömböly Gergőnek, Somogyi Endrének.
Számot vetve hálát adunk, mert nagyon sok mindenért hálát kell adnunk, de szembesülünk sötét oldalunkkal is. „És amint hallottátok, hogy jön az Antikrisztus, már most is sok antikrisztus támadt,(…). Közülünk jöttek elő, de nem voltak közülünk valók.” De fordítsuk hálaadásra ezt is! Adjunk hálát Isten végtelen IRGALMÁÉRT! Óriási lehetőségek, pozitív erők vannak bennünk. Uram add, hogy ezek kibontakoztatására, a hitben, a reményben és a szeretetben való előrehaladásra fordítsuk energiáinkat, talentumainkat, időnket!
Imádkozzunk! Az év utolsó estéjén oly sok mindenért szeretnénk Uram neked hálát adni, ami kaptunk tőled az egész év folyamán. Köszönjük, hogy nem engedted el kezeink, mindig a jó úton vezettél. Köszönjük neked az egész teremtett világot, melyet mindannyiunk javára alkottál. Hálát adunk, hogy a világ ezernyi jelében felismerhettünk téged.
Hála neked Uram az emberekért, a szomorú arcú testvérekért, a jókedvűekért, és azokért is, aki nem tudják, hogy őket is szeretjük, és talán nem is sejtik, hogy most ő értük is imádkozunk.
Hála neked Urunk, mindenkiért! Hála egyszülött Fiadért, Jézus Krisztusért, aki elhozta, és a szívünkbe írta az örömöt, és a boldog nyugtalanságot, aki azt akarja, hogy megosszuk másokkal boldogságunkat, a szeretet közösségében.
Hála neked Uram magyar hazánkért, és hála Anyaszentegyházunkért, melynek tagja lehetek! Segítsd meg hívő magyar népedet!
Köszönünk Istenünk mindent, amit Tőled kaptunk, hiszük, hogy ez a teljesség, minden: az irgalom, a szeretete, és az élet.
Köszönjük a bánatot és a gyötrődést is, mert ez még jobban hozzád kapcsol.
Urunk, köszönjük ünnepeinket, örömeinket. Köszönjük, hogy ma este is örülhetünk, énekelhetünk és táncolhatunk a te dicsőségedre.
Uram köszönjük az egyszerű hétköznapokat. a szokásos jeleket, hangokat, melyek irányítják hétköznapjainkat, de amelyek végül is a te hangod, és hozzád vezetnek.
Köszönjük Uram, hogy mindig válaszolsz és megvigasztalsz. Szeretnénk hálát adni egész évi munkánkért és küldetésünkért, ránk fordított figyelmedért és végtelen nagy türelmedért, azért, hogy vársz ránk, és örökké szeretsz.
Kérünk Uram, légy velünk az új esztendő során is, fogd a kezünk, vezess a jó úton, adj bátorságot az élet terheihez, adj vidám és nyílt szívet.  Ámen.

Szent Család vasárnpja (Albert atya)

Kedves Testvéreim!
A karácsonyi idő emberi szempontból is kedvez a család összetartásának, együttlétének. És ez bizonyosan segít a családnak felfedeznie az értékeit és a hivatását.  A Szent Család vasárnapja hatékony segítség ahhoz, hogy összejöjjenek mint család, Isten Misztériuma előtt, aki a názáreti József és Mária családját választotta arra, hogy elkezdje felfedni magát emberi testben, hogy mindenki megismerje és eljusson az üdvösségre…
Ez a vasárnap tehát a názáreti családot helyezi a figyelem középpontjába, mert minden családban van egy bizonyos hasonlóság a názáreti családdal. Így imádkoztunk ugyanis a szentmise könyörgésében: “Istenünk, te ragyogó példaképnek állítod elénk a Szent Családot, segíts, hogy nyomukban járjunk, gyakoroljuk a családi élet erényeit, mindig egyek maradjunk a szeretetben”. A reggeli dícséretben pedig ezt énekeltük: “Urunk, fényesedjék nekünk a Szent Család példája, és vezéreld lépteinket a békesség útjára”.
A Szent Család vasárnapja segít megértenünk azt, ami a Katolikus Egyház Katekizmusában van írva: “Krisztus egész élete misztérium”  (n.514s). És így magyarázza: “Jézus életében minden az Ő legbensőbb misztériumának a jele. Cselekedetei, csodái, szavai által vált nyilvánvalóvá, hogy “benne lakik testileg az istenség teljessége”.
Tehát az a tény is, hogy Jézus családban születik, felfed valamit Jézusból, felfed valamit számunkra. Így tehát van mit tanulnunk Jézustól, van mit tanulnunk arról, hogy mi hasznos ahhoz, hogy méltó módon éljük az életünket a végcél rendje szerint, amire Isten teremtett.
Jézus családban született, mert a család a Szentháromság képmása. Jézus, megtestesülésével, túl azon, hogy a Szentháromság családjában élt, emberi családban is kezdett élni. Ő ugyanis öröktől fogva a Fiú, akit az Atyaisten nemzett a Szentlélek szeretetében, az időben pedig Mária és József fia. Ezáltal Jézus újból létre akarja hozni “az élet igazi modelljét” a názáreti családban, hogy minden család rátalálhasson önnön igazságára, vagyis a Szentháromság képére. És hogy a legszentebb Háromság élete váljon a családi élet szabályává.
A szentatya, Hatodik Pál pápa, amikor Názáretbe zarándokolt, ezeket a szavakat mondta: “A názáreti ház iskola, tudniillik az evangélium iskolája, amelyben elkezdjük megismerni Krisztus életét. Mert ezen a helyen tanuljuk meg először is azt, hogyan szemléljük, hallgassuk, elmélkedjük át és ismerjük meg behatóan, hogy milyen mély és rejtett erő van Isten Fiának ebben a legegyszerűbb és legalázatosabb s legszebb kinyilatkoztatásában… Itt értjük meg továbbá a családi élet lényegét. Minket valóban Názáret figyelmeztessen arra, hogy mi a család, mi annak a szeretetközössége, komoly és ragyogó szépsége, szent és sérthetetlen sajátossága. (A szent család) mutassa meg, milyen szeretetteljes a családban a nevelés, amelyet semmi más helyettesíthet. Tanítson meg arra, hogy mi a család alapvető kötelezettsége a társadalmi rendre. (A názáreti házban) ismerjük meg a munka fegyelmét. Ó, názáreti otthon, az ács Fiának háza, az emberi munka kemény, de megváltó törvényét itt szeretnénk leginkább megérteni és magasztalni”.  (VI. Pál)

Az Evangélium, amit most hallottunk az egyetlen epizódot említi, amelyet tudunk Jézus, Mária és József családjának hétköznapi életéről abból a harminc évből, amit normális szeretetteli, munkás és hittel teli életben töltöttek.
“Jézus életének legnagyobb részét úgy élte le, hogy osztozott a legtöbb ember sorsában: élete minden látványosság nélküli, mindennapos élet, egy kézművesé, aki a zsidó vallásosságban Isten törvénye alatt áll egy falusi közösségben. Ebből az egész korszakból csak annyit tudunk, hogy Jézus engedelmeskedett szüleinek és “gyarapodott bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk 2,52).
“Jézus Anyja és nevelőapja iránti alárendeltségében teljesen és tökéletesen teljesítette a negyedik parancsolatot. Ez az engedelmesség földi képe volt a mennyei Atya iránti fiúi engedelmességének. Józsefnek és Máriának való mindennapos alávetettsége hirdette és elővételezte a Getszemáni kerti imádság engedelmességét: “Ne az én akaratom…” (Lk 22,42). Krisztus mindennapos engedelmességével rejtett életében már megkezdődött annak helyreállítása, amit Ádám engedetlensége lerombolt”.
“Jézus megtalálása a Templomban az egyetlen esemény, mely az evangéliumok Jézus rejtett életéről való hallgatását megtöri. Ezáltal Jézus sejteti küldetése iránti teljes, istenfiúságából adódó odaadásának misztériumát: “Nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?” Mária és József nem értették e szavakat, de a hitben elfogadták, és Mária “mindezeket az igéket megőrizte a szívében” a hosszú évek során, mialatt Jézus egy mindennapos élet csöndjében rejtve maradt”.
A mai Evangélium ezekkel a szavakkal zárul: “Jézus gyarapodott bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt”  Ezek a szavak azt jelzik, hogy Jézus normálisan növekedett, mint sok más gyermek. Az Evangéliumokban ezért is szereti magát az “Ember Fiá”-nak nevezni. Mária és József családja biztosan hiteles család volt, amely segítette gyermeke növekedését, és ez a család nagyon nyitott is volt mások felé. Különösen a rokonok felé, olyannira, hogy “Jézus rokonai” hosszú ideig egy klán volt, amiről az Ősegyház megemlékezett.
Kedves Testvéreim! Miközben a názareti családról elmélkedünk, nyissuk meg szívünket és értelmünket, hogy felfedezzük a történelemben azt a rengeteg családot, amelyek ugyanazokat az erényeket és ugyanazt a szeretetet élték meg. Minden elismerésünk és dícséretünk az övék, mert hozzájárultak a történelem folytatásához.
Gyakran és szívesen imádkozunk azokért a családokért, amelyekben még ma is ragyognak a Názáreti Család szent erényei és szeretete. Mindig imádkozzunk, hogy a házasság szentségében fakadjanak olyan családok, akik meg akarják mutatni  a világnak, milyen szép dolog a házastársi szeretet-hűség megélése az Isten iránti hűségben. Isten Egyházának szüksége van hiteles keresztény családokra, mert a házasságban létrejövő családokban talál bölcsőre és olyan helyre, amelyben be tud illeszkedni az emberi nemzedékekbe és ugyanígy a nemzedékek az Egyházba.  Amen

Szent Család: Jézus, Mária és József vasárnapja (Péter Pál atya)

Kedves testvéreim!

Amikor ma a Szent Családra emlékezünk, ezt egy olyan pillanatban tesszük, amikor éppen forr a levegő a család körül. A Szentatya karácsonyi beszédeiben is folytonosan utal a családokra, pld. a Vatikáni Kúria tagjaihoz szólva arról beszélt, hogy: „A tartós emberi kapcsolatok visszautasítása, amely egyre inkább terjed a szabadság és az önmegvalósítás téves értelmezése következtében, valamint a szenvedés türelmes elviselése elől való menekülés azt jelentik, hogy az ember önmagába zárkózik és végső elemzésben nem mutat túl önmagán. Az ember azonban csak önmaga átadásával teljesedik ki igazán, ha megnyílik mások felé. Ennek a kapcsolatnak a visszautasításával eltűnnek az emberi lét alapvető, meghatározó alakjai, mint az apa, az anya, a gyermek; megszűnnek az emberi tapasztalat lényegi dimenziói.”; vagy a mai egyházüldözésről és a családról szólva: „a Szentatya a kulturális diktatúrák között megemlítette a „gender” ideológiáját is. Ezek az ideológiák veszélyesnek tartják a keresztények és az egyház hangját, lobbijaik az intolerancia és a diszkrimináció hadjáratát indítják el ellenük.
Bíró László püspök atya 9 pontban foglalja össze azt, amit mi katolikusok a családról vallunk (, amit vallanunk kell):
1. a család alapja a házasság;
2. a házasság az a természetes intézmény, amelynek feladata az élet védelmét biztosítani;
3. minden kellő korú és megfelelő adottságokkal rendelkező férfinak és nőnek joga van házasságot kötni és családot alapítani;
4. a család több, mint egyszerű jogi, szociológiai, vagy gazdasági közösség, mert a szeretet és a szolidaritás közösségét valósítja meg;
5. a család feladata, hogy a családtagok és a társadalom életéhez szükséges kulturális erkölcsi, szociális, lelki és vallási értékeket gyarapítsa és továbbadja;
6. a család politikai, jogi, gazdasági, társadalmi védelemre jogosult;
7. a férfi és nő között, önkéntes elhatározása alapján létrejött, a hűség, bizalom és együttműködés jegyében tartós szeretetközösségként létrejött házasságra épült család tudja leghatékonyabban szolgálni a közjót;
8. az ilyen házasságra épülő családokat az egész társadalom érdekében fokozott védelem illeti meg.
9. A házasság és az azon alapuló család Istentől származik, tehát természetfeletti, az állam létét megelőző intézmény, amellyel nem lehet azonos értékű semmiféle más együttélési forma. Ugyanakkor vannak a házasságtól eltérő, jelenleg mégis törvényesen szabályozott életformák is, és ezek is hozhatnak létre a maguk módján családot. Ez a tény azonban nem hatalmazza fel az államot arra, hogy a házasság és az azon alapuló család belső, Istentől származó értékrendjét a maga hatalmi eszközeivel átalakítsa. Egy olyan szabályozás, amely különbséget tesz különböző együttélési formákra és a házasságra alapuló családok védelme között, sem a házasságra épülő család számára, sem pedig az egyéb életformák számára nem jelentene diszkriminációt, de biztosíthatná a házasság és a család fokozott védelmét.
XXIII. János pápa szavaival imádkozzunk!:

Ó, Jézus, add, hogy családjainkban
Béke és egyetértés uralkodjék,
Hogy tiszteletben tartsák az imát
És Isten törvényét,
És hogy a törvény megtartása
Ennek szeretetét is jelentse.

Ó, Jézus, élj úgy
Minden keresztény családban,
Amint egykor Názáretben élték.
Tartsd meg szereteted által
A család egységét minden pillanatban,
És az örökkévalóságban.
Oltalmazd, ó, Jézus
Azt a családi békét,
Amely egyedül képes megenyhíteni
Az élet keserűségeit.
Ámen

Karácsony – Ünnepi mise (Péter Pál atya)

Kedves testvérek!

MA minden a megtestesült, az emberré lett Krisztusról szól! Ő az akiről Izajás hirdeti: „Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, örömhírt hoz, kikiáltja a szabadulást, aki azt mondja Sionnak: ,,Királlyá lett a te Istened.””. Ő az Isten kinyilatkoztatása, szava az emberekhez. „Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk”. Ő róla mondja János, hogy „Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít (…)Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. (…) És az Ige testté lett, és közöttünk lakott.”.
Ma Isten megtestesülését Szent Ágostonnal valljuk és csodáljuk: „Ébredj fel, ember, mert Isten érted lett ember. Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog! (Ef 5, 14). Ismétlem, Isten érted lett ember.
Örökre halott lennél, ha ő bele nem születik az időbe. Sohasem szabadultál volna meg a bűnös testtől, ha ő fel nem ölti a bűnös test hasonlóságát. Örökre hatalmában tartana a nyomorúság, ha ő nem lett volna irgalmas. Nem éledhettél volna újra, ha ő meg nem segítene. Elvesznél, ha ő el nem jött volna.”.
Egy rádióbeszélgetésben hallottam, hogy tulajdonképpen egy ’siker sztorit’ szemlélhetünk Karácsonykor, hiszen 2000 évvel ezelőtt egy be nem fogadott házaspár egy istállóban adott világra egy didergő gyermeket, s röviddel ezután menekülniük is kellett, ma meg a világon milliárdokkal együtt emlékezünk az eseményre és merítünk erőt, reményt, szeretetet és hitet belőle. Valóban! S ezzel a siker, vagy isteni történettel szemben a kulcskérdés a befogadás! „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. (…)Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” Befogadni Istent és befogadni az embert! „Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.” (Mt 10, 40). Karácsony titka annak lényegének bensőséges megélése: Isten VALÓDI befogadása, imádása, viszonszeretése az Ő értem való végtelen szeretetéért. „Ha nem sikerül meglelned a Karácsonyt a szívedben, biztosan nem fogod meglelni a fa alatt” (Charlotte Carpenter). Mert a Karácsony nem üzlet, hanem ÜZENET! A Hit Éve megtérésre való felszólítása mai ünnepünkön minden eddiginél nagyobb erővel szólít meg bennünket. Ha Isten így szeret, miért nem lépünk előre lelki utunk ösvényén; ha Ő így szeret miért rekedni meg lelki zarándoklásunkban; ha Ő ennyire szeret mitől is félünk; ha Ő ennyire szeret miért is nem merjük ténylegesen és teljesen átengedni neki a kormánykereket, miért nem merjük ledönteni emberi önimádásunk bálványát? „Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.

Uram, Te egyszer itt jártál a Földön s hátrahagytad lábnyomodat, hogy legyen mit követnünk. Te, aki a mennyből letekintesz minden vándorra, erősítsd a fáradtat, bátorítsd a csüggedőt, térítsd vissza az eltévedtet, vígasztald a küzdőt. Te, aki az idők végén ismét eljössz, hogy megítélj mindenkit, Urunk és Megváltónk, hadd álljon példaképed tisztán és világosan lelki szemeink előtt, hogy szétoszlassa a ködöt! Segíts nekünk, hogy Téged követve érkezzünk meg üdvösségedbe és otthont találjunk Tenálad! /Soren Kierkegaard: Példaképünk: Krisztus/ Ámen!

Karácsony – éjféli mise (Péter Pál)

Kedves testvérek!

A szenteste a sötétség és a fény, a világosság hiányának és a világosságnak játékával az egész emberi létezésünket elénk tárja. Benne van a mai este ilyenforma fényjátékában az emberi életünk negatív és pozitív oldala. A szenvedés és a béke; a szomorúság és az öröm; az aggodalmaink és félelmeink, valamint az erős bizalom, és a megnyugvás, hogy semmi bajunk nem lehet; a magány és az érzés, hogy szeretve vagyunk …a halál és az élet.
És a mai szent éjben ránk mosolyog egy gyermek. Isten törékeny gyermekként nyilvánul meg nekünk. A Királyok könyve juthat eszünkbe: „Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte.” (1 Kir 19, 11b-12). Mi persze Istent erős hősként, nagyhatalmúként képzeljük el. Itt meg egy csecsemő van előttünk. A Hit évében pallérozzuk meg hitünket! „Hiszen Istennek a “balgasága” bölcsebb az embereknél, és Istennek a “gyöngesége” erősebb az embereknél.” (1 Kor 1, 25). A gyermek Isten hatalmas Fia, a Megváltó!
Testvérek! A Karácsony éjszakája törölje ki szívünkből a kishitűséget, a félelmeket, az aggodalmakat, a szorongást, az elkeseredést és a reménytelenséget, hogy mindenünket betöltsön az Isten emberszeretete és az abból fakadó hit. „Mert mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia” (1 Jn 5, 4-5).
Ébredj fel, ember, mert Isten érted lett ember. Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog! (Ef 5, 14). Ismétlem, Isten érted lett ember.
Örökre halott lennél, ha ő bele nem születik az időbe. Sohasem szabadultál volna meg a bűnös testtől, ha ő fel nem ölti a bűnös test hasonlóságát. Örökre hatalmában tartana a nyomorúság, ha ő nem lett volna irgalmas. Nem éledhettél volna újra, ha ő meg nem segítene. Elvesznél, ha ő el nem jött volna.
Örvendezve ünnepeljük meg tehát üdvösségünk és megváltásunk eljövetelét. Ezt az ünnepnapot ünnepeljük meg, amelyen a nagy és örök napból nagy és örök nap jött el erre a mi annyira gyorsan múló napunkra.” (Szt. Ágoston). Ámen!

Advent 4. vasárnapja (Péter Pál)

Kedves testvérek!

Advent 4. vasárnapjának evangéliuma önmagában is igen gazdag, de Pio atya életszentsége fényében nagyon fontos aláhúzásokat nyer. Mária és Erzsébet találkozása, az ott történtek, az akkor elhangzottak megelevenednek előttünk és megszólítanak bennünket is.
Csodálatos, hogy két áldott állapotban lévő asszony találkozása az üdvösség pillanatának egyik legfontosabb pillanatává válik. A gyermeket váró Mária és Erzsébet elénk állítja Isten legalapvetőbb tulajdonságát, hogy Ő az Élet ura, Ő Teremtő, Életadó. A megváltás, a bűnök bocsánata, a kiengesztelődés is – Isten és ember, ember és önmaga, ember és ember, ember és teremtett világ között – alapvetően nem más, mint Életadás. A héten találkoztam a Facebook-on egy mondattal, ami az óta nem hagy engem, és amelyet most megosztok, s ami így szól: ’A Karácsony nem üzlet, hanem ÜZENET’. A Karácsony Üzenet! A mi magyar elanyagiasodott világunkban, amiben minden értékét a pénzben mérünk, Karácsony – a Hit évének 11. hetében -, az üzeni, hogy Isten előtt az Élet és az Ember minden más értéken felül áll. Jó lenne figyelni azokra az általunk primitívnek tartott népekre, amik nem afelett szomorkodnak amijük nincs, hanem tudnak annak örülni amijük van. És mink van? Isten csodálatos szeretetet, – Isten, amikor mi elfordultunk tőle és megtagadtuk Őt, a legnagyobb kincsét adta nekünk, egyszülött Fiát, hogy megváltson bennünket! Unos-untalan tudom ismételgetni, hogy Pio atya végső soron nem volt más, mint egy Istenbe szerelmesedet ember, aki nekünk is – itt és most – azt tanítja, hogy arra vagyunk meghívva, hogy úgy éljük életünket, hogy családtagjaink, rokonságunk, barátaink, munkatársaink azt mondhassák ránk nézve: „Íme Krisztus!”.
Egy Ágoston atyához címzett decemberi levelében, Pio atya így ír, mialatt Karácsony titkát szemléli: „A Fölséges Isten el kívánja jegyezni az emberek lelkét a hitben, és a lélek amely meg kívánja tartani ezt a mennyei eljegyzést abban a tiszta hitben kell járnia, amely az egyetlen megfelelő eszköz a szeretet ezen egyesülésének megvalósításához” (1913. december 19.). A Karácsony ennek a mennyegzőnek az ünnepe, amely menyegző nem csak Jézusban, de minden emberben, meg szeretne valósulni. A közüllőnk emberek közül való Máriáról a Zsinat azt tanította nekünk: „Szűz Máriát ugyanis, (…) az Egyház egészen kiemelkedő és páratlan tagjaként, másrészt az Egyház hitének és szeretetének előképe és ragyogó példájaként tiszteljük, s a katolikus Egyház a Szentlélek ihletésére a gyermeki jámborság érzületével édesanyaként követi őt.” (LG 53). Nem csoda hát, hogy nagyon oda figyelünk a mai evangéliumi példájára, ahol Erzsébettől haljuk Mária személyiségének és örömének leírását: „boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked”. Mert gazdag vagy, hatalmad van, egészséges vagy, fiatal és erős? Nem! Mária „„boldog vagy te, aki hittél”.
Az Élet Istenébe vetett hit Máriát és a Szenvedés egyhítésének házát alapító Pio atyát is a gyenge, segítségre szoruló, beteg, szenvedő emberiség megsegítésére indította. Karácsony Üzenetében az is bennefoglaltatik, hogy ha Isten így szerette a bűn betegségében, gyengeségében, tévedésében, hazugságában vergődő világot, akkor nekünk ’krisztusiaknak’ is meghívásunk van arra, hogy meglássuk a bűnben, a gyengeségben, a kiszolgáltatottságban, a tévedésben, a becsapotságban, az ördögi hazugságban vergődő emberiséget.
A Budai Kapucinusbeli cikkemben is idézem, hogy a Klára és Ferenc című film gondolata szerint Ferenc a Szentföldről hazafelé tartva, betegen, meglátja a hegyek között Greccio városát. Megkérdezte útitársától, Illuminató testvértől, hogy melyik város lehet az ott előttük, mire az készségesen megfelelt, hogy az bizony valószínűleg Greccio. Mire szent Ferenc: Tévedsz, jó Illuminato testvér, az ott Betlehem. Mert – magyarázta meg később Szent Ferenc, Isten megmutatta neki, hogy – az Úr minden földje szent, minden otthon Betlehem. A mi otthonunk, a mi családjaink, a mi utcánk, kerületünk, városunk és hazánk is lehet Betlehem általunk is a hit és a felebarát felé figyelmes jósággal közelítő szeretet által!
Imádkozzunk Pio atya szavaival a Szűzanyához:
Ó Mária, a megtestesült Igének Szülője és a mi legédesebb Anyánk, itt vagyunk lábaid előtt, mialatt felvirrad egy új nap, egy új nagy ajándéka Istennek. Kezeidbe és szívedbe helyezzük egész valónkat, bennünk minden a Tied legyen: értelmünk és akaratunk, testünk és lelkünk. Alakíts bennünk anyai szereteteddel egy új életet, a Te Jézusod életét.
Ó Mennyek Királynője, a legkisebb értékű cselekedeteinket is támogasd a Te anyai sugallataiddal, add, hogy a szent és szeplőtelen áldozatnál minden és mindegyik tiszta és Istennek tetsző legyen!
Ó Jóságos Anya, tégy minket szentekké, amint ezt tőlünk Jézus elvárja és a Te Szíved vágyakozva folytonosan kéri! Amen.

Advent 4. vasárnapja (Alberto atya)

Kedves Testvéreim!

Ádvent harmadik vasárnapja felfedte előttünk Isten örömét, amint a próféta szavai által kinyilatkoztatta születését az időben: “(Isten) Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel, úgy, mintha ünnepet ülne.” (Szof.3,17s).
Ádventnek ezen a negyedik vasárnapján Isten öröme tölti el egy asszony, Erzsébet testét és lelkét, amikor meglátja belépni házába  Szűz Máriát. “Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt felujjongott a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: “Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!”
Ezek a szavak beépültek leggyakrabban mondott imánkba: az “Üdvözlégybe”. Az Üdvözlégy első fele csupa örömteli kifejezésből áll, mert a szent Szűz az első lakhely, ahol Isten emberré lett és közöttünk lakik. Az Üdvözlégy Gábor angyal szavaival kezdődik, aki Isten nevében beszél, ezt követik Erzsébet szavai, aki az egész emberiség nevében szól.
Mindannyiszor, amikor az Üdvözlégyet mondjuk, Isten és az emberiség öröme a mi örömünkké is válik. Ezért az Üdvözlégy egy tipikus hitvallás. A mi hitünk az esemény feletti örömkitörésből fakad, vagyis mert “Krisztus éppen emberi helyzetemben érkezik el hozzám, aki várok valamit, mert érzem, hogy hiányzik valami. Jézus mellém állt, önmagát ajánlotta fel válaszként eredeti szükségleteimre.”
Az Üdvözlégy a hit hatalmas kifejezése, mert ismétlése megteremti annak tudatosságát, hogy “Isten nem hagy minket sötétben botorkálni, hanem emberként megjelent köztünk. Õ olyan nagy, hogy megengedheti magának, hogy egészen kicsivé váljon. Isten emberi alakot öltött. Csak ez az Isten ment meg minket a világtól való félelemtõl és a létünk üressége miatti szorongástól.”
Az Üdvözlégy Mária elimádkozása, különösen a Rózsafűzérrel, az evangelizáció egyszerű és hatékony módja. A közös rózsafűzér-imádság ugyanis nagyon segít megújítani és elterjeszteni a Jézus Krisztus jelenlétébe vetett hitet, aki valóságos Isten, és valóságos ember, ahogyan azt a szentlecke írja, ami kijelenti: “amikor (Krisztus) a világba lép, így nyilatkozik: Áldozatot és felajánlást nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. … Ezért így szóltam: Íme, elmegyek, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat”.
Ezek a szavak, amelyeket Jézus a világba lépésekor hirdet, összhangban vannak a Szűz Mária Gábor angyalnak adott válaszával: “Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint”. És Szent Erzsébet megerősíti: “Boldog vagy, aki hitted, hogy  beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked!”
Fontos tanítás annak hangsúlyozása, hogy az Istennek való engedelmességgel lesz Szűz Mária Isten anyjává, és lesz Isten Igéje az emberré vált igévé. Az emberi történelem ezen a világon ismét teljesen Isten történelme lesz, a mi üdvösségünk története. Üdvösségünk ugyanis Jézusnak és édesanyjának engedelmességéből fakad. De ha az ő engedelmességük nem válik a mi engedelmességünkké, nem jutunk el az örök üdvösségre. Nagy szükségünk van tehát arra, hogy neveljük egymást az Istennek való engedelmességre, hogy megértsük az élet különböző körülményei között, mi az ő akarata, vagyis hogyan szeretne minket Isten vágyaink beteljesedése felé vezetni.
Ezért a Szent Karácsony különleges módon felragyogtatja az Istennek való engedelmesség szépségét Szűz Máriában, a gyermek Jézusban, aki a jászolban fekszik, Szent Józsefben, az angyalokban, akik énekelnek az égben, a pásztorokban, akik Betlehembe mennek és a Három Királyokban, akik keletről jönnek imádni a zsidók újszülött királyát.
Figyeljük meg alaposabban azt a szépséget, ami a Szűzanyában és a jászolba helyezett Jézus Krisztusban ragyog fel.
A Szűzanya engedelmessége visszaadja az Istennek való engedelmesség szépségét minden asszony számára, aki anyává válik.  A megdöbbenés, amit egy várandós asszony láttán érzünk, annak szépségéből fakad, hogy engedelmeskedik a teremtő Istennek.
A Gyermek Jézus szépsége abból fakad, hogy szeretettel engedelmeskedik az Atyaistennek, így hát Jézus, amikor a világba jön, ezt mondja:  ”Íme, elmegyek, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat”   és ezzel folytatja: “Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott”.
A betlehemi Gyermek Jézusról elmélkedve megértjük, hogy minden ember azért születik meg, hogy megtanuljon Isten fia lenni, és növekedjen az Istennek való engedelmességben, mígnem eljut az élet teljességére, ami az örök boldogság Istennel. Szűz Mária, és Fia, Jézus az Istennek való engedelmességgel megnyitották az emberek előtt az utat, ami az élet teljessége felé vezet. Ezért igazsággal mondhatja Jézus: aki engem követ, annak örök élete lesz, és elnyeri az élet százszorosát idelenn, mert a keresztény élet olyan mértékben lesz gazdag, érett és meggyőződésteli, amilyen mértékben megtapasztalja Jézusnak ezt az ígéretét.
A szentlecke kijelenti, hogy alapvető dolog Istennek engedelmeskedni, megcselekedni az ő akaratát. Ezt mondja ugyanis: “Isten akarata szerint Jézus Krisztus testének feláldozása egyszer s mindenkorra megszentel bennünket”. És mi azért vagyunk itt, hogy megünnepeljük, a szentmisében, Krisztus testének feláldozását a mi üdvösségünkért. Krisztus most azt kéri tőlünk, hogy őszintén vegyünk részt testének feláldozásán, hogy felismerjük, hogy ami testünk az ahely, ahol megélhetjük az Istennek való engedelmességünket, amint arra Szent Pál buzdít bennünket, aki ezt mondja: “Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok”. (Rom.12,1).
Így tehát az Istennek Jézus Krisztusban való engedelmesség a fő út, amin eljuthatunk oda, hogy osztozunk Vele örök dicsőségében. Amen

Adventi lelkigyakorlat III. (Péter Pál atya, Árpádföld)

Szent Ferenc hite III.

Kedves testvérek!

Az evangélium, ahogy hallottuk is, a következő megjegyzéssel kezdődött: „Amikor Keresztelő János bűnbánatot hirdetett”. Ez visszavisz bennünket az előző vasárnapra, aminek evangéliumában, pont erről a bűnbánathirdetésről hallottunk. Miről is van szó? Egy hihetetlenül aktuális, jelenvaló dologról; egy olyan dologról, ami a mi életünket is megérinti, s ami nemcsak egy halvány emlékezés valami 2000 évvel ezelőtti eseményre. Jómagam, plébániámon, az előző vasárnapi evangéliumot aktualizáltam, mert hiszem, hogy Isten ma is működik közöttünk, és a maga mai Keresztelő Jánosával, ma is bűnbánatot hírdet Nekünk! Ezt a jelenbe emelés valahogy így értettem: Szent Lukács evangéliuma 2012. december 16.-án Árpádföldön így szól: Orbán Viktor miniszterelnökségének második évében, amikor Barack Obama volt az Amerikai Egyesült Államok Elnöke, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin Oroszország elnöke, Angela Merchel Németország kancellárja, Herman A. Van Rompuy Az Európai Unio Tanácsának elnöke, Erdő Péter Esztergom-Budapesti főegyházmegyei érseksége idején, „az Úr szózatot intézett” Józsefhez, akit XVI. Benedekként szólítanak, Krisztus helytartójához.
És Ő meghirdetvén a HIT ÉVÉT, és bejárta (hírként) a Tv-t, rádiót és a sajtót, a világhálót és hirdette „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3). (…) A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit, hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11). Ezek MA, NEKÜNK az Evangélium igéi!
Testvérek! A Hit Évének óriási időszerűsége, szüksége, fontossága van! S az Isten ma még beláthatatlanul nagyszerű ajándéka, ami felet teljes joggal örvendhetünk, s ami mellett jelenleg minden más ajándék eltörpül. A Szentatya szeretetteljes aggodalommal Nekünk mondja: „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3)”. Boldog II. János Pál pápa arról beszélt korábban, hogy a bűnnek MA intézményesült formáival találjuk szembe magunkat. Gondoljunk csak a hírekre, hogy pld. egy hamis vallási tolerancia nevében, Európában, Észak Amerikában eltörlik a Karácsonyfát, Európában betiltják a szabadtéri betlehemeket, a Boldog Karácsony jókívánságokat és sorolhatnánk még. Mi közünk Nekünk mindehhez? Belátom, hogy szlogen jellegű, de nagyon igaz az a kijelentés, hogy „a Rosszak azért olyan rosszak, mert a Jók nem elég jók”, vagy más formában Szent X. Piusz szavaival: „A rosszak csak azért olyan erősek, mert a jók olyan gyöngék.”. A püspöki szinódus az üzenetét így foglalta össze: „Az Egyház felhívást intéz a megtérésre, mert Jézus tanítványainak gyengeségei és bűnei gyengítik a misszió hitelességét.” Az igazság kedvéért, egy szemtanú beszámolója szerint, a szinódus végén XVI. Benedek pápa azt mondta a jelen levő bíborosoknak, püspököknek: „Főtisztelendő bíboros és püspök atyák, térjenek meg, gyónjanak rendszeresen!”, s ugyanígy az egész szinódus bennünket is megtérésre hív!
Mindezek hallatán, az evangélium szellemében, Nekünk is, ma és itt, fel kell tennünk a kérdést: „Mit tegyünk? … Mester, mit tegyünk? … Hát MI mit tegyünk?”.
Testvéreim! Azelőtt, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolnám, fordítsuk tekintetünket Assisi Szent Ferenc életpéldája felé. Mielőtt bárki is megsértődne, vagy felháborodna, hadd mutassam meg, hogy egy szent Ferenc, és a szentek közül bármelyik, teljesen tárgyilagosan elfogadta, hogy bűnbánatot kell tartania és meg kell térnie. Ferenc maga azt vallotta, hogy „Aki nem halad előre Isten útján, az visszaesik” (stagnálás nincs!), és éppen ezért írta róla az életrajz írója: „nem kitűnni, hanem minden erényben előrehaladni kívánt” és „lángoló hévvel és túláradó örömmel kezdte hirdetni mindenkinek a bűnbánatot”. Szent Ferenc halála óráján „A testvéreknek (…) ezt mondotta: “Én megtettem, amit tennem kellett, amit nektek kell tennetek, arra tanítson meg benneteket Krisztus.””.
Krisztus pedig Egyházán keresztül szól ma hozzánk. „Az Egyház (…) az igehirdetéssel, a szentségek kiszolgáltatásával és a segítő szeretet cselekedeteivel elvezet Krisztusnak, az igaz Istennek és igaz embernek megismerésére és a Vele való találkozásra. Nem egy eszmével, vagy élettervvel, hanem egy élő Személlyel való találkozásról van szó, aki mélységesen átformál bennünket azáltal, hogy kinyilatkoztatja nekünk igazi, istengyermeki identitásunkat. A Krisztussal való találkozás megújítja emberi kapcsolatainkat azzal, hogy napról napra nagyobb szolidaritásra és testvériségre nevel a segítő szeretet logikája szerint. Hinni az Úrban nem csak az értelmet, az elméleti tudást érintő tény, hanem olyan változás, amely átformálja életünk egészét, önmagunkat: érzületünket, szívünket, értelmünket, akaratunkat, testi mivoltunkat, érzéseinket, emberi kapcsolatainkat. A hittel valójában minden megváltozik bennünk és körülöttünk, és megvilágosodik rendeltetésünk, a jövőnk, igazi történelmi hivatásunk, életünk értelme, az életérzés, hogy zarándokúton vagyunk a mennyei haza felé.” „Az Egyház tehát kezdetétől fogva helye a hitnek, a hit továbbadásának a helye, az a hely, ahol a keresztség által elmerültünk Krisztus halálának és feltámadásának húsvéti misztériumában, aki megszabadít bennünket a bűn rabságából, megajándékoz a gyermekek szabadságával és bevezet a Szentháromság egy Istennel való közösségbe. Ugyanakkor kiszabadulva elszigeteltségünkből elmerülünk a hittestvérekkel, Krisztus egész Testével való közösségben. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá: „Úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki.” (Lumen gentium 9.)”. „A hit isteni erény, Isten ajándékozza, de az Egyház adja tovább története folyamán.”.
Testvéreim! A hiszekegyben megvalljuk, hogy „Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban.”. Mindezt abban a tudatban tesszük, hogy tudjuk az Egyház bűnös, esendő emberekből áll, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az mégis szent, mert a Szent, Jézus Krisztus alapította s a Szent Szentháromság Egy Isten él benne, megnyilvánul általa. Egy kedves történet szerint egy tanítvány felháborodva megy mesteréhez, egy hívő a lelkipásztorához: Elegem van ebből az egész közösségből! – mondja. – Elmegyek és keresek egy jobbat, egy hitelesebbet, egy hibátlant, stb…. Mire a Mestere: – Ha nem tudlak visszatartani, menj csak! De ne felejtsd el! Mihelyt megtaláltad és beléptél, az a tökéletes közösség, már nem lesz tökéletes! Nem kilépni, megtérni kaptunk meghívást! ’68 mást mond nyugaton és mást mond keleten. Nyugaton ’68-ról a diáktüntetések jutnak az emberek eszébe és egy akkor divatos mondat: Krisztus IGEN, Egyház NEM! Nos testvéreim, Szent Pál azt tanítja: „A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is. (…) Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai.” (1 Kor 12, 12. 27). Látott már valaki élő testet fej nélkül, vagy élő fejet test nélkül? Így Krisztus és az Ő teste sem választható el egymástól, aki megtagadja az egyiket, megtagadja a másikat is. Assisi Szent Ferenc abban a korban élt amikor nagyon sokan megbotránkoztak az egyházon, ez az katharok, a valdiak, a szegény katolikusok, az alázatosak csoportjainak a kora Itáliában. Akkor szinte kézenfekvő volt szakítani az Egyházzal. Szent Ferenc is látta a bűnöket, de Ő nem szakadt el Krisztus egyházától, Ő nem lett Luther Márton. Ferenc máig érvényes életszabályzatában így ír: „Ferenc testvér engedelmességet és hódolatot ígér Honoriusz pápa úrnak és törvényes utódainak, valamint a római Szentegyháznak. A többi testvér pedig Ferenc testvérnek és utódainak tartozik engedelmességgel.” Látta az Egyházon belül fellelhető hibákat s a maga részéről azt cselekvő módon kívánta orvosolni azzal, hogy maga az életszentségre törekedet, és a bűnbánatot és a megtérést hirdette minden embernek.
Mint ahogy mondottúk már: Nekünk is, ma és itt, fel kell tennünk a kérdést: „Mit tegyünk? … Mester, mit tegyünk? … Hát MI mit tegyünk?”. És persze sorolhatnánk, hogy éljünk rendszeres és személyes imaéletet; éljünk nagylelkűen és buzgón a szentségekkel; éljük keresztény önazonosságunkat cselekvő és alkotó módon; olvassuk gyakran a Szentírást („A Szentírás nem ismerése Krisztus nem ismerése”); éljünk szentül házastársunkkal; legyünk gyermekeink első hitoktatói, legesleginkább életünk példájával; stb. Végső soron tömören azt mondhatjuk: a „Mit tegyünk?” kérdésre a válasz, hogy térjünk meg és legyünk szenté. Ez minden életállapotban lehetséges! Járjanak közben értünk a szent házastársak: Szűz Mária és Szent József, Szent István és Boldog Gizella, Boldog Luigi Beltrame Quattrocchi és Boldog Maria Corsini Rómából és Boldog Louis és Zélie Martin Lisieux-ből, és járjanak közbe értünk a szent papok Szent Gellért, Vianney Szent János, Boldog Apor Vilmos és szentéletű szerzetesek Assisi Szent Ferenc, Brindisi Szent Lőrinc, Boldog Aviánói Márk, Kapisztrán Szent János. Amen!

Adventi lelkigyakorlat II. (Péter Pál atya, Árpádföld)

Szent Ferenc hite II.

Kedves testvéreim!

Tegnap arról elmélkedtünk, hogy ahogy az Keresztes Szent Jánossal is történt, és Assisi Szent Ferenccel is, és hosszasan sorolhatnánk ösztönző példaképeinket az életszentségben, az élő hit végtelen horizontot nyit meg az Istenben hívő lélek előtt, aki felfedezi, hogy Isten nem ellenségünk, és hogy a mennyei Atya szeretetből gondoskodik rólunk.
Ma a szabadságról, s annak megéléséről, az engedelmességről szeretnék beszélni. Az advent első vasárnapjával kezdődött, jelenlegi egyházi évünkben, amely a C év, évközi időben majd a Lukács evangéliumát fogjuk olvasni. Lukács evangéliumának egyik sajátossága az imádkozó Jézus bőséges bemutatása. Jézus imádkozik kora reggel, imádkozik munkával eltöltött napjai után, imádkozik egész éjjelen át, imádkozik minden jelentősebb döntése, cselekedete előtt. Jézus az Istennel való párbeszéd norma erejével ható példáját állította elénk a Getszemáni kertben, amikor így beszélget Istennel: „térdre borulva imádkozott: 42″Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” 43Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. 44Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre.” (Lk 22). Jézus teljes emberségében érzi, az adott drámai helyzetben, mit is jelent hűségesnek maradni hitéhez, hűségesen kitartani Isten mellett, engedelmes maradni Isten iránt. Számtalan más bátorító példát is sorolhatnánk, a szentek élete, különösen a vértanuké, de nem csak, telis-tele van hasonló példákkal. Pld. 304-ben, Abitene-ben, a mai Tunéziában, a császári bíró gúnnyal és megvetéssel hallgatott ki egy csoport keresztényt, hogy ha tudták mi vár rájuk, mégis miért gyűltek össze keresztényüldözés idején szentmisét ünnepelni, mire ők azt felelték: „Sine dominico non possumus!” / „a Feltámadott Úr nélkül nem élhetünk!”. Amint a Getszemáni kertben Jézus a maga emberségében nem tudott elszakadni az Atyától, bár ez a hűsége az életébe került, úgy a történelem során nagyon sok keresztény szintén ebben a képtelenségben élt, képtelenek voltak elszakadni Krisztus Jézustól és általa az Atyaistentől és az Egyháztól.
A Katolikus Egyház Katekizmusa így tanít bennünket szabadságról és engedelmességről: „Isten emberre vonatkozó tervének ismeretében értjük meg, hogy a bűn visszaélés azzal a szabadsággal, melyet Isten a teremtett személyeknek ajándékoz azért, hogy szeretni tudják őt és egymást.” (KEK 387), „A szabadság az emberben, az igazságban és a jóságban való növekedés és érlelődés ereje. A szabadság akkor éri el a tökéletességét, amikor Istenre, a mi boldogságunkra irányul. Amíg a szabadság véglegesen bele nem rögződik a maga legfőbb javába, aki Isten, magában hordozza a választási lehetőséget a jó és rossz között, a tökéletességben való növekedés vagy a megfogyatkozás és vétkezés lehetőségét. A szabadság a sajátosan emberi cselekedetek jellemzője. Minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik az ember. Igaz szabadság csak a jó és az igazságosság szolgálatában lehetséges.” (KEK 1731 – 1733). Tömören tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy „Minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik az ember”. Mindebből kiindulva: Istenben az emberi szabadság egyre inkább leveti szabadosság formáját és az engedelmességét ölti magára. A szabadság azon meghatározása tehát, hogy ’szabad vagyok, tehát azt teszem amit akarok’, ’szabad vagyok tehát választhatok’ az egy alsóbbrendű foka a szabadságnak, ha a krisztusi ember szabadságával hasonlítom össze, ami az, hogy ’szabad vagyok a jó megtételére’.
Mielőtt Szent Ferenc tanítására térnék, hadd szóljak életpéldájáról. Hogy milyen szorgalmasan követte Krisztus engedelmességének példáját, azt egy emblematikus esemény felelevenítésével szeretném szemléltetni. Élete elején Szent Ferenc egyedül volt, még nem volt követője, még senki sem szegődött mellé. De eljött az a pillanat is amikor első követője színre lépet és „jelentkezet felvételét kérve”. Mi is történt akkor? „korán reggel beléptek a templomba, és miután egy sort buzgón imádkoztak, kinyitották az evangéliumos könyvet azzal az elhatározással, hogy azt fogják tenni, amire először esik tekintetük. És íme, az első kinyitásra Krisztus ezt a tanácsot adta nekik: “Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények között.” Második kinyitásra ez tűnt szemük elé: “Semmit se vigyetek az útra.” Végül harmadszor is megismételték, és ím, ezt olvasták: “Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát.” Bernát mindezt habozás nélkül teljesítette, és a tanácsnak egyetlen betűjét sem hagyta betöltetlenül”. Gondoljunk csak bele, valaki elindít valamit s kezdenek csatlakozni hozzá társak, az csodálatos örömében felveszi azokat. Ferenc inkább Istenhez fordul, hogy kegyeskedjék megmutatni neki az Ő akaratát, és hitét látva Isten közli is mit kell tennie.
Szent Ferenc a keresztény szabadságról, az engedelmességről így tanít az Intelmeiben: „1Az Úr ezt mondja az evangéliumban: Aki nem mond le mindenéről, amije van, nem lehet az én tanítványom, 2és aki meg akarja menteni lelkét, elveszíti azt. 3Az az ember hagyja el mindenét, amije van s veszíti el testét, aki az engedelmesség jegyében tökéletesen elöljárója kezébe adja magát. 4Tehát” tökéletes engedelmességben akkor élünk, ha Istennek, életállapotunknak, kötelességeinknek nagylelkűen eleget teszünk, és nem pusztán elszenvedve/alávetettségben, hanem önzetlen szeretettel, alkotó módon. Ferenc egy furcsa helyzetet is felvázol: „És ha valaha megtörténnék, hogy az alárendelt jobbnak és lelke szempontjából célravezetőbbnek lát valamit, mint amit elöljárója parancsol, áldozza fel önként saját akaratát Istennek, s helyette elöljárójáét igyekezzék cselekedettel valóra váltani. 6Mert ez a szeretetből fakadó engedelmesség, mely egyformán eleget tesz Istennek és a felebarátnak.”. Arról az esetről, amikor bűnre kérnek bennünket Ferenc szintén szól: „Ha pedig az elöljáró olyasmit találna parancsolni, ami lelke üdvössége ellen van, az alárendelt, ha nem is teljesíti parancsát, azért ne forduljon el tőle. 8És ha emiatt üldözést szenvedne valakiktől, csak annál jobban szeresse az illetőket Istenért. 9Mert aki inkább vállalja az üldöztetést, semhogy elszakadjon testvéreitől, az igazán megmarad a tökéletes engedelmességben, mert életét adja testvéreiért.”. Az engedelmesség, azaz a szabadságunk gyakorlása, ahogy az Szent Ferenctől is megtanulhattuk, Evangéliumi/Krisztusi gyökerű. Az engedelmességünk teremtő valóság, nem az a passzív alávetettség, mint amit gondolnánk. Az nem szolgalelkű végrehajtás csupán. Persze a jóra, az erényesre irányul, de világunkban előfordul, hogy az egyesek bűn kérésére is felhasználják, ilyenkor NEM TARTOZUNK engedelmességgel. Még egy társkapcsolat, a családi béke, barátság sem kényszeríthet bűnbe semelyikünket sem! Azonban a keresztény ekkor sem gyűlölködik, hanem, a bűnre csábító mellett marad, ellent állva csábításának, sőt bizonyos üldöztetést is elszenvedve.
A Katolikus Egyház tanítása a következőképpen foglalja össze a megkereszteltek engedelmességét: „A megkeresztelt ember, mivel az Egyház tagjává lett, már nem önmagáé, hanem ahhoz tartozik, aki érte meghalt és föltámadott. Arra kap meghívást, hogy az Egyház közösségében rendelje alá önmagát másoknak, nekik szolgáljon, s az Egyház elöljárói iránt “engedelmes és tanulékony” legyen, tisztelje és szeresse őket. Miként a keresztség felelősségek és kötelezettségek forrása, úgy a megkeresztelt embernek jogai is vannak az Egyházban: a szentségek vételéhez, az Isten igéjével való táplálkozáshoz és ahhoz, hogy az Egyház lelki segítséggel támogassa.” (1269).
Gondoljunk tehát Krisztusra, aki emberré lett az Atyaisten iránti engedelmességből! Ahogy Szent Pál tanítja: „1Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, 2akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekesztek. 3Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. 4Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. 5Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. 6Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, 7hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. 8Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. 9Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, 10hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, 11s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr. 12Kedveseim, ti mindig engedelmesek voltatok, félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket” (Fil 2). Ámen!

„És fiai lesznek a mennyei Atyának, akinek cselekedeteit megteszik, s egyben jegyesei, testvérei és anyja a mi Urunk Jézus Krisztusnak. Jegyesei akkor leszünk, mikor a Szentlélek által Jézus Krisztussal egyesül a hívő lélek; 52testvérei akkor, mikor Atyjának akaratát teljesítjük, ki a mennyben van, 53s anyja akkor, mikor szeretet s tiszta és őszinte lelkiismeret által tiszta szívben és lélekben hordozzuk őt és szent cselekvéssel, melynek példaként kell mások előtt világoskodnia, világra szüljük őt.” (2 LHív 49k)