Urunk Bemutatásának ünnepe (Gyertyaszentelő Boldogasszony) – Péter Pál atya

Kedves testvérek!

Amikor ma az ünnepen Mária áldozatát vagy az evangéliumban az agg Simeon és Anna példáját szemléljük jusson eszünkbe, hogy ma van a könyörgőnap a szerzetesi hivatásokért. Ezt a megemlékezést még II. János Pál pápa vezette be. A plébániánk közösségének azt gondolom lelkesen örülnie kell, hiszen minden nap találkozik ezzel az élethivatással, az ezen élethivatásban élő személyekkel. Az igazság kedvéért le kell szögeznünk, hogy nem mentes mindennapi tapasztalatunk a nemrég múlt 40 év mai napig tartó rombolásától és annak következményeitől, amik lefoglalják olyan dolgokkal a szerzetesek idejét, ami olykor el is vonja az idejüket attól, hogy hivatásuk lényegével foglalkozhassanak.
Mi ez az élet? Mire hív ez az élet? Mi a helye ennek az életnek? – ezekre a kérdésekre szeretnék válaszolni a zsinat tanításának tömör feltárásával. A II. Vatikáni zsinat, amely egy XX. századi pünkösd volt, azt tanítja, hogy a szerzetesi élet, azaz „Az Istennek szentelt tisztaság, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsai — melyeket az Úr szava és példája alapozott meg, s az apostolok, az egyházatyák, az egyháztanítók és a pásztorok állandóan ajánlják — isteni ajándékok, melyeket az Egyház Urától kapott”. És folytatva tanítja, hogy „A szerzetesi fogadalmak teljesen lefoglalnak a mindenekfölött szeretett Isten számára, úgy, hogy új és különleges jogcímen kötelezi az embert Isten szolgálatára és az Ő dicsőítésére. (…) hogy a keresztségi kegyelem bőségesebb gyümölcsét nyerhesse el, az evangéliumi tanácsok fogadalmával az Egyházban arra törekszik, hogy megszabaduljon az akadályoktól, melyek a szeretet buzgóságában és a tökéletes istentiszteletben visszatarthatnák, és bensőségesebben szentelődik föl Isten szolgálatára”. A „szerzetesi állapot, mely követőit jobban fölszabadítja a földi gondoktól, jobban kinyilvánítja minden hívő előtt a mennyei, de már evilágon is meglévő javakat, ékesszólóbban tanúskodik a Krisztus megváltása árán szerzett új és örök életről, továbbá hatásosabban hirdeti az eljövendő föltámadást és a mennyország dicsőségét. Szorosabban utánozza és az Egyházban mindig fönntartja azt az életformát, melyet Isten Fia vett magára, amikor eljött e világba megtenni az Atya akaratát, s melyet bemutatott a nyomában járó tanítványoknak. Végül rendkívüli módon mutatja be, hogy Isten Országa minden földi dolog fölött áll, és föltárja legfőbb követelményeit; mindenkinek megmutatja Krisztus királyi hatalmának nagyságát és az Egyházban csodálatosan munkálkodó Szentlélek végtelen hatalmát.”
A szerzetesi állapot az Egyház isteni és hierarchikus alkotmányát tekintve nem közbeeső állapot a klerikusi és a laikusi között, hanem Isten mindkét állapotból hív Krisztus-hívőket, hogy az Egyház életén belül különleges adományban legyen részük, és mindenki a maga módján működjék közre az Egyház üdvösségszerző küldetésében.” „Az az állapot tehát, mely az evangéliumi tanácsok fogadalmán alapszik, nem tartozik ugyan az Egyház hierarchikus szerkezetéhez, életének és szentségének azonban elvitathatatlan része.”
A szerzetesek komolyan törekedjenek arra, hogy általuk az Egyház egyre jobban megmutathassa Krisztust a hívőknek és a hitetleneknek egyaránt; Krisztust, aki a hegyen szemlélődik, aki Isten országát hirdeti a sokaságnak, aki betegeket és megtört szívűeket gyógyít, vagy jó útra téríti a bűnösöket, gyermekeket áld meg, és jót tesz mindenkivel, de mindig az Atya akaratának engedelmeskedik, aki őt küldte.”
Amint azt a zsinat tanítja a szerzetesség tehát Isten ajándéka; isteni ajándék a meghívottnak és isteni ajándék az egész Egyháznak. Az ajándékot örömmel ünnepelve én (mi) hálás szívvel köszönöm(-jük) meg a hivatást, s talán nyugodt szívvel adhatok hálát az egész plébániai közösség nevében mert helyben ennek az ajándéknak a megtapasztalásában gazdagít minden hívőt. A leg fontosabb, hogy kérjük Istent ebben a nehéz építkezésben, a materializmus diktatórikus ideje után, és a bálványimádás ideje közepette, hogy engedje hazánkban és itt helyben is ennek az életnek megerősödését, aminek egyik fontos feltétele, hogy küldjön hivatásokat a magyarországi szerzetesrendekbe, s a mi kapucinus rendünkbe is!
Úr Isten az aratás ura, aki egyszülött Fiad által tanítottál bennünket arra, hogy imádkozzunk munkásokért aratásod részére, kérünk ajándékozz meg sok ifjú lelket a (papi és) szerzetesi hivatás kegyelmével. Tekints kegyesen néped könyörgésére. Áldd meg azokat, akiket szolgálatodra és lelkünk gondozására kiválasztottál, hogy általad megszentelve méltó munkások legyenek a Te szent aratásodban. A mi Urunk Jézus Krisztus által, aki Veled és a Szenntlélekkel él és uralkodik mindörökké. Amen.

Évközi 3. vasárnap (Péter Pál atya)

Kedves testvérek!

A mai vasárnap ünnepi igéjének Evangéliumában Jézus Izajás próféta szavaiból kiindulva elmondja: az a küldetése, hogy örömhírt vigyen. Az Olvasmányban pedig Ezdrás pap Isten népét óvja a szomorkodástól, „Hiszen az Úrban való örvendezés a ti erősségetek”.
Sokféle öröm van. A lélekbúvárok mondják, hogy az örömre éppen olyan szüksége van az embernek, mint a növénynek a vízre. Erre utal a humor szó is, amely a latinban nedvet jelent.
Az a humoros ember, aki hamar jókedvre tud derülni, és másokat is nevetésre ingerel. Ez az öröm az ún. jókedvet fakasztó öröm. Az ilyen öröm fölráz, vidámmá tesz, életkedvet ad.
Van még ún. élvező öröm is. Ennek az örömnek alapja hajlamainknak és vágyainknak kielégülése. Ilyen az áruját sikerrel eladó kereskedő öröme. Ilyen az öröme annak is, aki váratlan ajándékot kap, avagy megnyeri a szerencsejáték nagydíját, s megveheti, amire szíve vágyik. Ez a mulatozók, az ételt-italt mohón élvezők, a jólétben dőzsölök öröme is.
Vannak még olyan örömök is, amelyek a különféle nehézségek legyőzése nyomán fakadnak. Ez az ún. győzelmi öröm. Egy-egy sikeres vizsga, feladat elvégzése után úgy örülünk, hogy „madarat lehetne fogatni” velünk. Ez látható a sportolók arcán, amikor felállnak az emelvényre, hogy átvegyék a díjat. Az ilyesfajta örömök: előbbre viszik az emberiséget a tudományos fölfedezések, az emberi lehetőségek elérése, s ennek nyomán a különb emberi élet felé.
Mindezeknél a szükséges, és fontos örömöknél nagyon kell vigyáznunk arra, hogy túlzásba ne vigyük őket. Mert pl. ha a jókedvű örömet túlzásba visszük, másokat fölbosszanthatjuk vele, és öröm helyet haragot váltunk ki náluk. Ha az élvező örömnél nem tartjuk meg a mértéket, ha dőzsölésbe, mértéktelen evésben-ivásban, mulatozásban végződik, nem öröm többé, hanem az élvezet vágy bűnös kiélése. Ha a győzelmi öröm másokat eltipró diadalmas örömmé lesz, ha – a háborús „győzelmek” szomorúan mutatják – az ellenség vagy ellenfél legyőzése, megalázása avagy eltiprása a cél, akkor nyomorúság, kínszenvedés és halálban végződő gyötrődés lesz a rosszul értelmezett győzelmi öröm eredménye.
„Az Úrban való öröm a mi erősségünk”. Az öröm – legyen az jókedvet fakasztó, élvezetet nyújtó vagy győzelmi öröm, – akkor igazi, ha az Úrban örülünk, vagyis, ha örömünk önzetlen, szeretetből fakadó, és adakozó öröm. Erre mutat rá Jézus öröme, akit az Úr Lelke arra küldött, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, hogy hirdesse a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, az elnyomottaknak a szabadságot (vö. Ev.). Pál apostol ismételten fölhívja hívei figyelmét: „Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4, 4) Erre hivatkozott boldog Teréz anya, amikor munkatársainak nemzetközi összejövetelén (még 1976-ban) ezt mondta: „Rettentő vidám természetű jelöltekre van szükségem, mert csak akkor várhat tőlünk a szenvedés és nyomorúság tengere ezen a világon vigaszt, ha vidámak és örömteliek vagyunk”.
Ez az öröm nem parancsolható meg. Aki parancsra örül, az előbb- utóbb képmutatóvá és kibírhatatlanná válik. Az Úrban való öröm csak akkor szerezhető meg, ha elhiszem, magamévá teszem, sőt az életemet teszem rá: Az Isten velem van, szeret, s ezért nem történhet semmi komoly bajom. Ezt Kis Szent Teréztől tudjuk, mert így tanított minket: „Aki komolyan veszi az Istent, az aligha tud komolyan venni bármi mást!” Ide szólnak Szalézi Szent Ferenc szavai: „A szomorú szent nagyon is szomorú-szent!”
A keresztény ember életében az örömnek nagyon fontos szerepet kell játszania. De nem a hejehujás, hanem az allelujás örömnek. Vagyis nem az önző, felületes, kicsapongó, maga hasznát élvező örömnek, hanem az önzetlen, áldozatos szeretetből fakadó, életkedvet fakasztó örömnek. Aki így tud örülni, az Isten előtt és az emberek előtt is értékes emberré válik. Amen!

Évközi 2. vasárnap (Péter Pál atya)

Kedves testvérek!

A mai vasárnapon Jézus első csodájáról hallunk. Jézus Szűz Mária kérésére a vizet borrá változtatja. A csodát megcsodáljuk, és benne meglátjuk Jézus isteni erejét. Utánozni azonban a csoda-kérdésben sem Jézust, sem a Szűzanyát nem tudjuk. Viszont utánozhatjuk a Szűzanya figyelmességét és Jézus tapintatát. Nagyon nagy szükségünk van erre!
Tanuljunk meg figyelmesek lenni. Figyelmesnek nevezzük azt az embert, aki tekintettel van a másikra, aki szívesen segít a rászorulón. Szűzanya figyelme észrevette a násznép gondját, és megkérte Fiát, segítsen rajtuk. Ilyen figyelmességre lenne szükségünk, ha megértőn és boldogan szeretnénk élni. Figyelmességet vár a férj a feleségtől és fordítva, a szülő a gyermekétől, a munkatárs nemcsak a társától, ha-nem főnökétől is, ezt várná el a szomszéd a szomszédtól, az öreg a fiatalabbtól, s végeredményben minden beosztott a főnökétől nemcsak anyagiakban, de megbecsülésben is. Ha ez megvolna, kevesebb lenne nem csak a bú és a baj, hanem a gyűlölködés és harag is. Figyelmesség nélkül ember embernek nem embertársa, hanem – a közmondás szerint – farkasa lesz.
A figyelmesség erény vagyis jó szokás. Tehát rá kellene szoknunk. Ezzel szemben rászoktunk a durva, önzésből fakadó figyelmetlenségre, másokat félre állító tolakodásra és a gyöngébbet elnyomó viselkedésre. Ennek a „rossz szokásnak” eredményét úton-útfélen tapasztaljuk. Ezért életünk öröm helyett tele van búbánattal és szomorúsággal.
Tanuljunk meg tapintatosnak lenni. Egy másik fontos erény a tapintat, amelyre maga Jézus mutatott példát nekünk a kánai menyegzőn. Először csodát kérő édesanyját tapintatosan figyelmezteti: „Még nem jött el az én órám” (Ev.). (Jó tudnunk, hogy az asszony megszólítás keleti értelemben szintén a tapintat jele, a mi nyelvünkön ennyit jelent: Úrnőm, Asszonyanyám. Magyarul biztosan így mondta volna: Édesanyám!). Aztán csendben félrevonul a szolgákkal és „minden felhajtás” nélkül, szinte titokban viszi végbe a násznép számára fontos csodát.
A tapintat az az erény, amellyel megérzi az ember, hogyan kímélheti szavában vagy viselkedésével mások érzékenységét. Jó szokásként kellene megtanulnunk, hogyan illik a másik emberhez közeledni. A tapintatos ember kinyújtott tenyérrel, „tapintatosan” és nem ököllel (szószerint vagy képletesen) közelít a másikhoz. Mennyivel szebb volna az életünk, ha a szemtelen beszédek s még inkább a szemtelen viselkedések helyett finoman, „érzéssel” közelednénk a másikhoz. Sajnos, a szemtelenség ma már annyira megszokottá lett, hogy a legtöbb ember nem szégyenkezik miatta, inkább dicsekszik vele.
Az egyik monda szerint a sündisznók a nagy télben panaszkodtak az istenségnek, hogy nagyon fáznak. – Bújjatok össze és melegítsétek egymást! – érkezett meg a jótanács. Amikor megfogadták a jó szót, szomorúan kellet tapasztalniuk, hogy összebújva véresre szurkálják egymást. Kénytelenek voltak rájönni, hogy jobban tudják elviselni a hideget, mint egymás közelségét.
Nemde sokszor vagyunk így mi is?! Néha könnyebb elviselni a magányt, mint figyelmetlen és tapintatlan embertársunk közelségét. Ezt tapasztalta a költő, aki segíteni vágyva ment az emberek közé. Segítségét szívesen fogadták, de őt magát nem tudták befogadni. Ezért fogalmazott így: Élek az emberekért, mert értük élni könnyű. De köztük és velük nehéz! (Váczi M.)
A figyelmesség arra sarkall, hogy az „egész embert” vegyük észre, értsük meg és segítsünk rajta. Ha tapintatosak vagyunk, a másik ember érzékenységét, sebezhetőségét tartjuk szem előtt, és megértőn közelítünk feléje. Nem könnyű ez erények közül az egyiket sem mindig és mindenütt megvalósítani. Ámde – ahogy Pál apostol írja – a Szentlélek ajándékait mindenkinek azért osztogatja, hogy használjon vele (vö. Lecke). Kérjük a Szentlelket, hogy a figyelmesség és tapintatosság napjainkban annyira szükséges adományait adja meg nekünk, hogy használjunk vele. Hadd lelje örömét bennünk Istenünk, és hadd tudjon örülni nekünk embertársunk úgy, mint vőlegény a menyaszszonynak (vö. Olv.).

Évközi 2. vasárnap (Alberto atya)

Kedves Testvéreim!
Az Evangélium, amit az imént hallottunk, nagyon gazdag tanításokban és jelentéseiben. Csak néhányat szeretnék kiragadni közülük, hogy senkinek ne vegyem el a kedvét attól, hogy sok mást is észrevegyen.
Nekem, úgy tűnik, hogy a mai evangéliumi jelenet főszereplője Jézus anyja. Ő az, aki a meghívást kapja a kánai menyegzőre. Jézus egyszerűen csak azért megy oda, mert az ő fia. Azt mondja az Evangélium: “Menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre.”  Ezek a szavak arra ösztönöznek bennünket, hogy keressük Mária, Jézus anyja jelentőségénk mélységét.
Az épp véget ért karácsonyi időszak eltöltötte szívünket és elménket a Boldogságos Szűz Mária anyaságának szépségével. Most a kánai menyegzőn gondolkodjunk el anyaságának alakulásáról. Mindig engedelmesen a Szentlélek művének, Szűz Mária nem szűnik meg felébreszteni Fiában annak tudatosságát, hogy elérkezett az óra, hogy megmutassa dicsőségét, és elindítsa a tanítványait a hit útján.
Jézus anyjának közbelépésére egy negatív tényező ad alkalmat: elfogyott a bor. Ha egy menyegzőn elfogy a bor, az az ünnepség csúfos véget ér, és szégyent hoz az ifjú házasokra egész hátralevő életükben. Ebben a helyzetben mutatkozik meg Szűz Mária anyai zsenialitása. Észrevette a helyzet súlyosságát, mint olyan jelet, ami Fia jelenlétét kéri, akiről Gábriel angyal megmondta: “Jézusnak fogod hívni. Nagy lesz Ő: a Magasságbelinek Fia… és királyságának nem lesz vége.”
Szűz Mária anyai megérzése előszőr késszé teszi arra, hogy észrevegyen egy szükséget, és aztán fiára nézve megtalálja rá a választ. Azt mondja az Evangélium: “Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: “Nincs több boruk.”
Jézus megérti, hogy anyja arra kéri, hogy nyilvánuljon meg, mint az, akit Isten küldött az üdvösségért, és azt válaszolja: “Még nem jött el az órám.”  De aztán így folytatja az Evangélium: “Erre anyja szólt a szolgáknak: “Tegyetek meg mindent, amit csak mond!”
Ezek a szavak azt mondják el nekünk, hogy Szűz Máriát az határozza meg, hogy teljesíteni akarja anyai feladatát, míg csak Jézus meg nem érti, hogy a “fogytán levő bor” a kapcsolat az ő jelenléte és az üdvösség órája között.
Az Evangélium azt mondja: “Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.”
A mai Evangélium azt is megmutatja, mennyire tisztelte Jézus édesanyját. Jézus engedelmeskedik anyjának, és végbeviszi az egyik legszebb csodát. Jézus a “jó bort” adja nászajándékul, ami megízesíti a házasok életét.
Anyja iránti tiszteletét azonban Jézus fejezi ki leginkább, amikor “asszony”-nak nevezi. Azt írja az Evangélium: “Mit akarsz tőlem, asszony?” Itt nem világos rögtön az elnevezés. Ennek az elnevezésnek a ragyogó mivolta akkor lesz világos, amikor Jézus, a keresztre feszítve “”látta, hogy ott áll anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: “Asszony, íme a te fiad.” (Jn.19,26). Itt Jézus édesanyját anyasága teljességében mutatja meg nekünk. Ő az “új Éva”, minden Krisztus-hívő édesanyja.
Meg vagyok róla győződve, hogy a mai Evangélium arra hív bennünket, hogy úgy viselkedjünk az életben, mint ahogy a Szent Szűz viselkedett a kánai menyegzőn.
Azok között a körülmények között Szűz Mária tanúságot tett arról, hogy Jézus jelenléte új módszert ad az ítéletalkotáshoz és a valóság megközelítéséhez.
Ha Isten jelenléte olyan barátivá válik számunkra, mint amilyen volt a Szűzanya számára, a valóság minden részlete az ő jelenlétének a jele.
Mindenekelőtt az Isten jelenlétének a jele, ami hiányzik. A hiányérzet az a forrás, ami azért van, hogy ne felejtkezzünk meg arról, hogy Isten Misztériuma Jézus Krisztusban van jelen.
Ha valamink nincs, akkor erősebben imádkozunk és kérjük az üdvösséget. Ha megtanuljuk ezt az új módszert, akkor ezen a héten gyakran fogjuk ismételni a szentmise könyörgését. Kitartóan fogjuk mondogatni Istennek: “Mindenható, örök Isten, te kormányozod a mennyet és a földet: hallgasd meg néped esdeklő imáját, és adj békét napjainkban”. Amen.

JÉZUS MEGKERESZTELKEDÉSE Főünnep (Alberto atya)

Kedves Testvéreim!
Hallottuk Jézus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének elbeszélését. Más volt ez a keresztség, mint amiben mi részesültünk, de mélyen kapcsolatban van vele. Alapjában véve Krisztus misztériuma a világban a „keresztség” szóval foglalható össze, ami a görögben a „megmerítkezést” jelenti.
Isten Fia, aki öröktől fogva osztozik az Atyával és a Szentlélekkel az élet teljességében, „megmerítkezett” a mi bűnös valóságunkban, hogy részesülhessünk az ő életéből: megtestesült, megszületett úgy, ahogyan mi, növekedett, ahogyan mi, elérte a felnőtt kort és küldetését épp  a „megtérés keresztségével” kezdte meg, amit Keresztelő János adott, hogy felkészítse az embereket az Ő befogadására.
Első nyilvános megjelenésekor Jézus lement a Jordánhoz, elvegyült a bűnbánó bűnösök között, hogy megkapja a keresztséget. János természetesen nem akarta megkeresztelni, de Jézus ragaszkodott hozzá, mert ez volt Atyjának, az Istennek az akarata.
Miért akarta hát ezt az Atya? Miért küldte úgy Egyszülött Fiát a világba, mint Bárányt, hogy magára vegye a világ bűneit?
Az Atyaisten ezt az örök szeretet miatt akarta, amit minden teremtménye iránt érez, mert azt akarja, hogy minden ember megkapja az örök üdvösséget.
Jézus Krisztust azért küldte a világba, hogy Isten életét, az Ő szeretetének Lelkét ajándékozza az emberiségnek. Szent Pál ezt az igazságot a következő szavakkal hirdeti: „Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. ( Rm 6,3-5).
Ma azonban a Szent Evangélium középpontjában a Szentlélek kiáradása van. Ez az idők teljességének a jele. Keresztelő János tudta ezt, mert Isten kinyilatkoztatta neki. Ezek a szavai: „Aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni.” (Jn 1,33).
Maga Jézus úgy értékeli ezt az eseményt, mint saját felkenését, amikor a  názáreti zsinagógában kijelenti: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” (Lk 4,18).
Szent Péter szentleckében ezekről a kezdetekről szólva mondja: „Ti tudjátok, mi minden történt a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában. Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal”.
A Lélek az, aki kezdetet adott a teremtésnek, amikor „lebegett a vizek fölött”; a Lélek az, aki kezdetet adott a megtestesülésnek Mária méhében; a Lélek az, aki kezdetet ad Jézus nyilvános működésének;  a Lélek az, aki kezdetet ad az Egyháznak Pünkösd napján. És a Lélek az, aki az élet teljességét adja nekünk a szent keresztségben.
A Szent Evangélium elbeszéli, hogy a Szentlélek kiáradása után maga az Atyaisten hallatja a hangját. Ezt mondja ugyanis az Evangélium: „És íme, hang hallatszott az égből: “Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”
Az Atyaisten ezzel megerősíti, amit Izajás próféta már felfedett az olvasmányban, ami azt mondta: „Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, és igazságot visz a nemzeteknek. Nem kiált majd, nem emeli föl a hangját, és szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.”
Jézus a Messiás, aki eljött tapintatosan és osztozva, azzal, hogy mindenki bűnét magára vegye, akinek sebei által meggyógyultunk. Ezért van az, hogy Jézus először a bűnösök között jelenik meg nyilvánosan, velük szolidaritást vállalva.
A Szentlélek keni fel Jézust arra a küldetésre, amit Izajás próféta így jelez már előre: ”Én, az Úr, hívtalak meg az igazságban, én fogtam meg a kezed, és én formáltalak. Általa kötök szövetséget népemmel, és adok világot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek”.
Szent Péter, hogy elmagyarázza, ki Jézus, ugyanazt a nyelvezetet használja, mint Izajás próféta, amikor a szentleckében így beszél:  „Ő (Jézus) pedig, amerre csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyította minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten”.  Aztán Szent Péter hangsúlyozza, hogy Jézus küldetése nem ismer határokat, mert „az Isten nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli és az igazságosságot cselekszi, bármely néphez tartozik”.
Kedves Testvéreim! A Liturgia ma azt szeretné, hogy amikor Jézus megkeresztelkedéséről elmélkedünk a Jordánban, jobban tudatosítsuk magunkban a mi keresztségünket. A mise könyörgése ugyanis kijelenti: „Mindenható, örök Isten, te ünnepélyesen kinyilatkoztattad nekünk Krisztust, mint szeretett Fiadat, amikor megkeresztelkedett a Jordán folyóban és leszállt rá a Szentlélek. Add, hogy mindig kedved teljék bennünk, fogadott gyermekeidben, akik újjászülettünk vízből és Szentlélekből”.
Testvéreim, soha nem köszönjük meg eléggé a Szentháromságnak azt, amit a szent keresztségben tett velünk. Soha nem leszünk elég hálásak a szüleinknek, mert elvittek minket megkeresztelni, és mert a szent hitben neveltek minket.
A legjobb módja annak, hogy megköszönjük Istennek, és mindazoknak, akik a szent hitben neveltek minket az, ha hűségesek maradunk a keresztségben tett ígéretekhez.
Különösen ma, de minden egyes nap szeretnénk kijelenteni, hogy ellene mondunk a bűnnek azért, hogy Isten fiainak szabadságában élhessünk, hogy ellene mondunk a bűn csábításának, hogy ne uralkodjon rajtunk a bűn, és hogy ellene mondunk a sátánnak, minden bűn eredetének és okának.
És ezt követően megújítjuk a hitünket Istenben, a mindenható Atyában, ég és föld teremtőjében, Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki Szűz Máriától született, meghalt és eltemették, de feltámadt a halottak közül, és az Atya jobbján ül, és hinni akarunk a Szentlélekben, a Katolikus Egyházban, a szentek közösségében, a bűnök bocsánatában, a test feltámadásában és az örök életben.
Kedves testvéreim, ilyen nagy és ilyen szép a mi isten-fiúi méltóságunk! Ez teszi lehetővé minden nap, hogy megdöbbenéssel nézzük az eget, ami értünk maradt nyitva, hogy felmehessünk és részesülhessünk az örök boldogságból.  Amen

Urunk megjelenése (Vízkereszt) – Péter Pál atya

Kedves testvéreim!

Hallottuk ma az izajási jövendölést: „Népek jönnek világosságodhoz, királyok a benned támadt fényességhez.” és annak beteljesülését: „Amikor (…) Jézus megszületett a judeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe”. A napkeleti bölcsek állnak mai ünneplésünk középpontjában. Példaként áll előttünk az életük, ahogy egész életükben Istenre nyitott szívvel éltek, egy alázatos jelet megláttak, aztán azt fáradságot nem kímélve bátran és nagylelkűen követték, leküzdöttek minden akadályt és „Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincses zsákjaikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát”.Nyugodtan lehetnek jelképei és ösztönző példaképei egy keresztény létezésnek! Az egész történést, létüket, ha egy szóban kellene összefoglalni talán a legmegfelelőbb, az ’Istenimádás lenne’. Példájuk bennünket is arra hív, hogy imádjuk Istent, tényleg!
Mit is jelent Istent imádni? A katekizmus a következőképpen tanítja ezt: „Az imádás a vallásosság erényének első aktusa. Istent imádni annyit jelent, hogy elismerjük őt mint Istent, mint Teremtőt és Üdvözítőt, minden létezőnek Urát és Parancsolóját, a végtelen és irgalmas Szeretetet. “Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Lk 4,8), mondja Jézus a Második Törvénykönyvet idézve (6,13). Istent imádni azt jelenti, hogy föltétlen tisztelettel és engedelmességgel elismerjük “a teremtmény semmiségét”, aki csak annyiban létezik, amennyiben Istentől kapja a létet. Istent imádni azt jelenti, hogy mint Mária a Magnificatban, dicsérjük és magasztaljuk Őt, és megalázzuk önmagunkat, hálával megvallva, hogy nagy dolgokat vitt végbe és szent az Ő neve. Az egy Isten imádása megszabadítja az embert a magába zárkózástól, a bűn rabszolgaságától és a világ bálványozásától.” (KEK 2096 – 2097), és „Az imádás az ember alapvető magatartása, aki Teremtője színe előtt teremtménynek ismeri el önmagát. Magasztalja az Úr nagyságát, aki megteremtett, és az Üdvözítő mindenhatóságát, aki a rossztól megszabadít minket. Az imádás a szellem leborulása a “dicsőség Királya” előtt és meghajló elcsöndesedés Isten előtt, aki “mindig nagyobb”. A háromszor szent és mindenekfölött szeretetreméltó Isten imádása alázattal tölt el és biztonságot ad alázatos kéréseinknek.” (KEK 2628).
Az imádás, mint látjuk, megfelel az igazságnak és a hitnek. A Hit Évében, amikor a HIT valóságát folytonosan szemünk előtt tartjuk, és élesztgetjük és erősítjük, akkor most az Isten azt tanítja nekünk, hogy az Ő imádása az Élet, az Ő imádása maga a Hit.
„ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát” Mi mai imádói mit is ajándékozhatunk Jézusnak, Istennek? Egy történettel, hadd válaszoljak:
A kis Jancsi átment a nagyapjához, aki fafaragó volt. Tudta, hogy az most készíti a Betlehemet karácsonyra a templomnak. Elnézte, hogyan faragja az öreg a kis figurákat és nézegette a kész szobrocskákat. Sokáig nézte ezeket elgondolkozva. Mikor elfáradt a nagy nézésben, karjait az asztalra fektette és ráhajtotta fejét. Egyszer csak észrevette, hogy ezek a szobrocskák élnek. És már nem is voltak aprók, ő meg nagy. Ő meg közöttük állt a nagyapjával és ő is nézte a jászolban fekvő kisdedet.  Sokáig nézte. És a Gyermek is nézte őt. Míg egyszer csak Jancsi szemébe könnyek szöktek.
– „Miért sírsz?”- kérdezte a kis Jézus.
– „Mert nem hoztam Neked semmit.”
– „Pedig Én szeretnék tőled valamit.”- mondta Jézus.
 Jancsi elpirult örömében:
– „Mindent Neked adok, amim csak van! ”- lelkesedett.
– „Három dolgot szeretnék tőled.”- folytatta a kis Jézus.
 De Jancsi a szavába vágott nagy buzgóságában:
– „Az új kabátomat, a csodálatos villanyvonatomat és azt a szép képeskönyvet a sok szép színes képpel.”
– „Nem. ”- rázta a fejét a Gyermek, – „Ezekre nincs szükségem. Nem ezért jöttem a földre. Egészen mást akarok tőled.”
– „De hát akkor mit? „- csodálkozott Jancsi.
– „Add nekem az utolsó iskolai dolgozatodat.”- kérte a kis Jézus egészen halkan, hogy senki más ne hallja.
Jancsi megijedt. Egészen közel lépett a jászolhoz, a Jézuska füléhez hajolt és zavartan, szégyenkezve suttogta:
– „Jézuska, arra én elégtelent kaptam.”
– „Éppen azért akarom!”
– „De hát miért?”- bámult Jancsi.
– „Adj Nekem mindent, ami elégtelen. Megígéred ezt?”
– „Meg.” – bólintott komolyan a kisfiú.
– „De még más ajándékot is akarok tőled.”- folytatta a kis Jézus.
Jancsi kérdően nézett rá.
   -„A reggeliző bögrédet.”
   -„De azt ma reggel eltörtem.”
   -„Mindig hozz el Nekem mindent, amit eltörsz vagy elrontasz életedben. Én újra egésszé teszem…”
    „De hátra van még a harmadik kívánságom. Azt a választ is hozd el Nekem, amit feleltél, amikor az anyukád megkérdezte, hogyan tört el a bögre.”
   A kisfiú erre odahajtotta fejét a jászol szélére és keservesen sírt.
   -„Azt, azt, azt mondtam” – zokogta- „hogy véletlenül meglöktem és leesett az asztalról. Pedig akarattal dobtam le.”
   -„Mindig hozd el Nekem minden hazugságodat, dacosságodat, minden rosszat, amit tettél.”- mondta a kis Jézus. „Én, ha idejössz, segíteni fogok. Elfogadlak minden gyöngeségeddel: megbocsátok, kézenfoglak és megmutatom az utat. Elfogadod ezt az Én ajándékomat?