Kedves testvéreim!

Ebben a nagyböjti időben, most Virágvasárnap és a nagyhét előtt különösen is önkéntelenül is eszünkbe jut Pio atya életpéldája: hiszen az atya élete nem volt más, mint a keresztre feszített Krisztus felé fordított tekintet, egyszerübben megfogalmazva: szenvedés, de nem egyedül, hanem Jézussal, akit keresztre feszítettünk. János evangélista szavai: „Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” az a vezérelv volt, amit nap mint nap követet, különösképpen a stigmák elnyerését követően, amit éppen egy olyan pillanatban kapott, amikor az imakórusban a keresztre feszített Urat szemlélte.
Pio atya élete közvetlen részvétel Isten Fiának szenvedéséből és halálából, s ez a részvétel egyre elmélyültebb lett. Pio atya igazán a keresztre szegezte tekintetét! Nem csak ő maga tekintett fel a keresztrefeszítettre, hanem azt a sokaságot is erre hívta, akit megérintet az atya élete és üzenete. S mindezt abban a meggyőződésben, hogy a Krisztus szenvedéseiben való részvétel nyeri el az üdvösséget és helyezi az életet azonos hullámhosszra a keresztrefeszített Úrral.
Feltekinteni a kereszten függőre könnyű lehetet neki, de nem az nekünk. A Krisztus követésében azt olvassuk, hogy az emberek közül sokan akarják a Táborra követni Krisztust, és nagyon kevesen, akik a Kálváriára kívánnak felmenni vele. Mégis mindannyian tudjuk, hogy az ember jelen állapota nem a színeváltozáskori, hanem jórészt a szenvedésé, fájdalomé, a halálé. Az ember fájdalom által jön a világra és folytonosan a fájdalomban él.
Testvérek! Azt hiszem, hogy nem fogom tudni kioldani azt a csomót, megoldani azt a botrányt, ami az emberi szenvedés, ami a szenvedés a világban. Mégis szeretnék egy segítséget adni, hogy elinduljunk ebben az irányban! Pio atya segítségét kérem! S azt gondolom, hogy Ő legelőszőr is arra figyelmeztet bennünket, hogy tartsuk szem előtt azt a valóságot, hogy nem MI vagyunk az Isten! Túllépve önimádásunk csapdáján, tekintetünket a nagyon szép, csodálatos teremtet világra irányítja, ahol azonban az igaz Isten elleni lázadás okán, a Sátán cselekvésének gyümölcseként megjelent a bűn, s annak a következménye a szenvedés és a halál. S végül Pio atya szavát szeretném hallatni, hogy akkor mit is kezdjünk az életünkben jelenlévő szenvedéssel, a betegséggel, a fájdalmakkal.
Egy igen korai levélben az atya így fogalmaz: „Isten akaratából, mindmáig rosszúl érzem magam egészségileg. (…) De Jézus nem hagyja, hogy időről időre, a nélkül maradjak, hogy megédesítené szenvedésemet egy másik módon, tehát, úgy, hogy szívemhez beszéljen. Ó igen, atyám, mennyire jó Jézus hozzám! Milyen értékes pillanatok ezek; olyan boldogság, amit nem tudok mihez hasonlítani; olyan boldogság, amit szinte csak a gyötrelemben enged az Úr éreznem.
Ezekben a pillanatokban, minden másnál inkább, a világon lévő minden dolog untat és nehezemre esik, semmit se kívánok, kivéve szeretni és szenvedni. Igen, atyám, sok szenvedés közepette is, boldog vagyok mert úgy tűnik nekem, hogy szívem hevesen ver Jézus szívével. Most képzelje el, hogy meggyi vigaszt kell öntsön egy szívbe az a tudat, hogy szinte biztosan, birtokolja Jézust ” (1910. szeptember 4.).
„szenvedek, nagyon is szenvedek, de hála a jóságos Jézusnak, érzek még egy kis erőt; és mire nem képes a teremtmény, ha Jézus segíti? Én nem kívánom, hogy könnyebítsék meg nekem a keresztet, mert Jézusért szenvedni édes nekem; ahogy Jézus vállán szemlélem a keresztet, abból mindig megerősödöm és szent örömben ujjongok.
(…) Ő (az Úr) kiválaszt lelkeket, és ezek között, minden érdemtelenségem ellenére, engem is kiválasztott, hogy segítsem Őt az emberi üdvösség nagy üzletében. És minél inkább ezek a lelkek vigasztalás nélkül szenvednek, annál inkább könnyebbítik meg a jó Jézus fájdalmait.
Íme mindaz, amiért egyre jobban szeretnék szenvedni és vigasz nélkül szeretnék szenvedni; ez nekem minden örömöm. Sajnos bátorságra van szükségem, de Jézus semmit sem tagad meg tőlem.” (1912. szeptember 20.)
„Mennyire édes, ó atya, a név kereszt!; itt, Jézus keresztjének tövénél, a lelkek fénybe öltöznek, szeretettől fellángolnak; itt szárnyat öltenek, hogy magasabbra szárnyalhassanak.
Ez a kereszt legyen nekünk is pihenésünkben fekhelyünk, a tökéletesség iskolája, a mi szeretet örökségünk. Ezen célból figyeljünk, hogy ne válasszuk el a keresztet Jézus szeretetétől: másképpen ez a másik nélkül elviselhetetlen teherré válnának gyengeségünk részére.
A Fájdalmas Szűzanya az ő szentséges Gyermekétől nyerje el számunkra a kegyelmet, hogy elmélyüljünk a kereszt titkában, és hogy Máriával megittasodjunk Jézus szenvedésével. A szeretet legteljesebb jele a szeretet személyért való szenvedésben áll, és miután Isten gyermeke tisztán szeretetből elszenvedet értünk ilyen sok fájdalmat, nem marad semmi kétség, hogy az érte való kereszthordozás annyira szerethetővé lesz, mint maga a szeretet.
A szentséges Szűz nyerje el számunkra a kereszt, a szenvedés szeretetét és Ő aki elsőként gyakorolta az evangéliumot teljes tökéletességében, teljes komolyságában, még mielőtt az megjelent volna, nyerje el számunkra és ő maga adja nekünk az ösztönzést, hogy közvetlenül hozzá menjünk.
Mi magunk is erőltessük meg magunkat, mit számtalan kiválasztott lélek, hogy mindig e mögött az áldott Anya mögött legyünk, hogy mindig mellette járjunk, mivel nincs más út ami az életre vezet, ha nem az amit a mi Anyánk járt: ne utasítsuk vissza ezt az utat, mi akik révbe szeretnénk érni.
Szegődjünk társául ennek az ilyen kedves Anyának: vele menyük ki Jézushoz, Jeruzsálemen kívülre, amely szimbóluma és alakja (…) annak a világnak, amely elutasítja és megtagadja Jézus Krisztust, és amelytől Jézus Krisztus maga is elhatárolódik (…).
Igen, atyám, hagyjuk el ezt a megtagadott Jeruzsálemet, ezt az istengyilkos Jeruzsálemet, ezt a Jeruzsálemet, amely nyíltan, hűtlen és vigyük Jézushoz a kereszt dicsőséges becstelenségét.” (1915. július 1.).
Testvéreim! Mielőtt Pio atyában egy olyan embert látnánk, aki valamilyen pszichiátriai betegségben szenvedne, mintha mazochista lenne, szeretném felidézni az életéből azt az epizódot, amikor valaki megkérdezte tőle, hogy milyen önmegtagadásokat végez, milyen önsanyargatást csinál. Amire Pio atya azt válaszolta ő nem keresi ezeket, nem állítja elő, nem csinálja ezeket, csupán elfogadja, amit az élet ad számára. És ezt a mélységes hitében a szentírás szavai szerint tette. Mit is mond Szent Pál a Kolosszeiekhez írott levelében: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (1, 24). Életpéldája az engesztelés titokzatos valóságára hív meg bennünket is. A megváltoztathatatlan szenvedésben Jézusra szegezni tekintetünket, aki maga is szenvedet, és ezt vele a szenvedésünket felvállalni és másokért felajánlani.

Imádkozzunk Pio atyával: „Ó Jézusom, add nekem a te erődet, mikor szánandó természetem fellázad a bajok ellen, melyek fenyegetik, hogy szeretettel fogadhassam földi számkivetésem gyötrelmeit és szorongatásait. Minden erőmmel csatlakozom érdemeidhez, fájdalmaidhoz, vezeklésedhez, könnyeidhez, hogy veled együtt dolgozhassam az üdvösség művén, és legyen erőm menekülni a bűntől mint a halálküzdelmednek, véres verejtékednek és halálodnak egyetlen okától.
Rombold le bennem mindazt, ami visszatetsző előtted, és a te szent szereteted tüzével nyomd szívembe minden szenvedésedet. Karolj át olyan bensőségesen, oly erős és édes öleléssel, hogy soha ne hagyjalak egyedül kegyetlen gyötrelmeidben.
Csupán egyetlen pihenőt kívánok: a te Szíveden. Egyetlen dolog után áhítozom csak: részt venni szent Haláltusádban. Bárcsak megrészegülne lelkem véredtől, és táplálkozna fájdalmad kenyerével. Ámen”

Kedves testvérek!

Mindazok közüllünk, akik ebben a nagyböjtben megengedik, hogy Isten vezesse őket, megtapasztalják, hogy mennyire valóságos Izaiás próféciája: „Ezt mondja az Úr: (…) Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek: én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban is van, nem látjátok? Valóban, utat készítek a pusztában, és folyókat a sivatagban.”. Hiszen látjuk, ahogyan vasárnapról vasárnapra vezet bennünket igéjével és életünk eseményeivel, a mindenható Isten. Előző vasárnap, a ’tékozló atya’. vagy ’irgalmas atya’ vasárnapján az evangélium lelkiismeretvizsgálat elé állított bennünket. Nem vagyunk-e mi is olyanok, mint a farizeusok és írástudó, pont mint a példabeszédbeli idősebb gyermek. Fizikailag közel vagyunk Istenhez, lám eljövünk még misére is, de lelkileg távol, messze vagyunk az Atyaistentől; kényelmetlen számunkra a megtérés időszaka, mert a bűnbánók irigységgel kevert haragot hoznak fel szívünkben: lám kibulizták magukat, ők meg merték csinálni, és még a mennyországot is besöprik. Az irgalmas Atyaisten összeszorított fogakkal szolgáljuk ugyan kötelességteljesítésből, de nem szeretjük; megvannak a magunk megbízható elgondolásunk az Istenről magáról, az Egyházról és az Életről, legalábbis megbízhatóbbnak gondoljuk, mint az Anyaszentegyház tanítását; és a tékozló gyermekekről is megbízhatóbb véleményünk és ítéletünk van, még az Atyánál is. De mire is vagyunk meghívva? Arra a keresztény, azaz krisztusi életre, amit szent Pál olyan pontosan elénk tár: „Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam. Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, (…). Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hasonló akarok lenni hozzá halálában, hogy ezáltal eljussak a halálból a feltámadásra is. (…) futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is megragadott engem. Testvéreim, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van.” A Hit Éve, és Ferenc pápánk is, a bíborosoknak tartott első szentbeszédében, arra hívnak meg, hogy „Én azt szeretném, hogy mi mindannyian, (…), bírjunk azzal a bátorsággal, hogy az Úr jelenlétében járjunk, az Úr keresztjét hordozva; építsük az Egyházat az Úr vérével, amit a kereszten ontott ki; és valljunk hitet az egyetlen dicsőségről, a megfeszített Krisztusról. És az Egyház így előre fog haladni! Én mindanyiunknak azt kívánom, hogy a Szentlélek, égi édesanyánk közbenjárására, adja meg nekünk ezt a kegyelmet: előre haladni, építeni, megvallani a keresztre feszített Jézus Krisztust!” Mindehhez bátorítást ad nekünk az evangélium Krisztusa, akinek az Atyaisten hatalmat adott, hogy ítélkezzen az Ítéleten, és aki nagyon jól tudja, mi lakozik az emberben, és nem szorul rá, hogy bárki is felvilágosítsa, mégsem ítéli el az embert, hanem megbocsát neki, megváltja, felszabadítja, és persze tanítja, hogy „Menj, de többé ne vétkezzél!”. Itt az idő tehát, mielőtt jövő vasárnap az Úr szenvedésének vasárnapjával, belépünk a szent nagyhétbe, hogy meghalljuk TÉNYLEG, VALÓSÁGOSAN, IGAZÁBÓL a hamvazószerdai meghívást, hogy „engesztelődjetek ki Istennel”, „tartsatok bűnbánatot és higgyetek az Evangéliumnak”! Alakuljunk át, váltsunk irányt, tegyük jobbá, szebbé, boldogabbá, élhetőbbé, egész-ségesebbé az életet önmagunk és embertársaik, felebarátaink számára. Hagyjuk az önistenítést, a bálványok imádását („arany és ezüst, emberi kéznek művei. 5Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak, 6van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem éreznek, 7van kezük, de nem markolnak, van lábuk, de nem mozdulnak, és torkukon nem jön ki a szó.” – 115. zsoltár), és válaszoljunk végre ésszerűen szeretettel az Isten végtelen szeretetére. Ámen!

A mai napon a liturgia bemutatja az Isten irgalmasságát és a megtérést. Az első olvasmány bemutatja az Isten irgalmasságát, aki meg akarja menteni a népét, Egyiptomban ugyanis nagy nyomorúságban éltek. Mózes Egyiptomból menekült és Midián földjén telepedett le. Pásztorként élt. Egy alkalommal, amikor legeltette apósának, Jetronak a juhait, látomása volt: látott egy bokrot, ami égett, de nem égett el. Ez az Isten jele volt. Isten egy égő tűz. „Isten a szeretet” mondja később János. Isten egy égő tűz, ami mindig ég, mert Ő örökkévaló. Mózes közeledni akart hozzá, hogy lássa, mi ez a gyönyörű jelenség, de Isten megszólította őt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” És Isten bemutatkozik: „ Én vagyok atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene”. Istenünk egy olyan Isten, aki személyes kapcsolatot keres velünk, ami az igazi öröm, békesség és boldogság forrása. Az Úr kinyilatkoztatja a saját irgalmasságát: „Láttam nyomorúságát Egyiptomban élő népemnek és hallottam panaszát a munkafelügyelők miatt; igen, ismerem szenvedését.”
Isten nem nézi tétlenül az emberi szenvedéseket, sőt, nagyon figyel rájuk. Az Ő tekintete világosan lát. „Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről”. Az Úr kiszabadítja népét a rabszolgaságból, és kivezeti arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba, egy olyan országba, ahol örömmel lehet élni, békességben és jólétben és Istennel állandó kapcsolatban.
Testvér ez a történet Izrael története de a te törteneted is. Isten ezt akarja tenni veled is! Ki akar szabadítani a bűnből a halálból hogy élhess egy új életet, egy új kapcsolatot Vele! Ő meg akarja osztani veled az örök életet!
Ő jön hozzád. Nem vár rád, hanem eléd megy. Ő mondja neked most, rajtam keresztül, szeretlek, ahogyan vagy, a bűneiddel együtt. Ismerd fel, hogy a saját Egyiptomodban vagy, ahol valóban bűnös vagy, irigy, gőgös, parázna, féktelen, gyil¬kos, rabló, tolvaj, képmutató. Igen, ilyen vagyok!
Ez az igazság. Rajtam keresztül Jézus Krisztus hirdeti neked és nekem, hogy van lehetőséged újra kezdeni, Vele! Ez a szó amit, most hallasz, hatalmas erővel érkezik hozzád, mert Krisztus él. Higgyél benne, hallgasd meg figyelemmel, amit mondok, mert az életed ma megváltozhat.
Isten kinyilatkoztatja az ő nevét: „Én vagyok, aki vagyok.” Ez a név azt jelenti, veletek vagyok és veletek leszek; én vagyok, aki most elmegy, hogy titeket kiszabadítsalak. Ez a név az Isten terve,
az Isten valóság. Bemutatja nekünk ki az Isten és mit cselekszik értünk. Adja nekünk a reménységet, a bizalmat, hogy élhetsz egy új életet Vele! Az evangéliumban Jézus felhívja a figyelmünket arra, hogy milyen fontos a megtérés. Ha nem térsz vissza Istenhez, nem tapasztalhatod meg az ő szabadságát, az irgalmasságát és az ő szeretetét. Néhányan elmondják Jézusnak a legújabb híreket, És Jézus tudja, hogy mit kell mondjon az ijesztő hírek hallatán: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, mivel  így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy art gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és megolte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? 5Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Ha nincs megtérés, pusztulás lesz és halál. Ne gondold, hogy ez az hír csak a bűnösökre vonatkozik és réd nem! Pont fordítva! Ez a szó ma neked szól! Térj vissza Istenhez!