Szent Ferenc hite II.
Kedves testvéreim!
Tegnap arról elmélkedtünk, hogy ahogy az Keresztes Szent Jánossal is történt, és Assisi Szent Ferenccel is, és hosszasan sorolhatnánk ösztönző példaképeinket az életszentségben, az élő hit végtelen horizontot nyit meg az Istenben hívő lélek előtt, aki felfedezi, hogy Isten nem ellenségünk, és hogy a mennyei Atya szeretetből gondoskodik rólunk.
Ma a szabadságról, s annak megéléséről, az engedelmességről szeretnék beszélni. Az advent első vasárnapjával kezdődött, jelenlegi egyházi évünkben, amely a C év, évközi időben majd a Lukács evangéliumát fogjuk olvasni. Lukács evangéliumának egyik sajátossága az imádkozó Jézus bőséges bemutatása. Jézus imádkozik kora reggel, imádkozik munkával eltöltött napjai után, imádkozik egész éjjelen át, imádkozik minden jelentősebb döntése, cselekedete előtt. Jézus az Istennel való párbeszéd norma erejével ható példáját állította elénk a Getszemáni kertben, amikor így beszélget Istennel: „térdre borulva imádkozott: 42″Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” 43Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. 44Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre.” (Lk 22). Jézus teljes emberségében érzi, az adott drámai helyzetben, mit is jelent hűségesnek maradni hitéhez, hűségesen kitartani Isten mellett, engedelmes maradni Isten iránt. Számtalan más bátorító példát is sorolhatnánk, a szentek élete, különösen a vértanuké, de nem csak, telis-tele van hasonló példákkal. Pld. 304-ben, Abitene-ben, a mai Tunéziában, a császári bíró gúnnyal és megvetéssel hallgatott ki egy csoport keresztényt, hogy ha tudták mi vár rájuk, mégis miért gyűltek össze keresztényüldözés idején szentmisét ünnepelni, mire ők azt felelték: „Sine dominico non possumus!” / „a Feltámadott Úr nélkül nem élhetünk!”. Amint a Getszemáni kertben Jézus a maga emberségében nem tudott elszakadni az Atyától, bár ez a hűsége az életébe került, úgy a történelem során nagyon sok keresztény szintén ebben a képtelenségben élt, képtelenek voltak elszakadni Krisztus Jézustól és általa az Atyaistentől és az Egyháztól.
A Katolikus Egyház Katekizmusa így tanít bennünket szabadságról és engedelmességről: „Isten emberre vonatkozó tervének ismeretében értjük meg, hogy a bűn visszaélés azzal a szabadsággal, melyet Isten a teremtett személyeknek ajándékoz azért, hogy szeretni tudják őt és egymást.” (KEK 387), „A szabadság az emberben, az igazságban és a jóságban való növekedés és érlelődés ereje. A szabadság akkor éri el a tökéletességét, amikor Istenre, a mi boldogságunkra irányul. Amíg a szabadság véglegesen bele nem rögződik a maga legfőbb javába, aki Isten, magában hordozza a választási lehetőséget a jó és rossz között, a tökéletességben való növekedés vagy a megfogyatkozás és vétkezés lehetőségét. A szabadság a sajátosan emberi cselekedetek jellemzője. Minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik az ember. Igaz szabadság csak a jó és az igazságosság szolgálatában lehetséges.” (KEK 1731 – 1733). Tömören tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy „Minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik az ember”. Mindebből kiindulva: Istenben az emberi szabadság egyre inkább leveti szabadosság formáját és az engedelmességét ölti magára. A szabadság azon meghatározása tehát, hogy ’szabad vagyok, tehát azt teszem amit akarok’, ’szabad vagyok tehát választhatok’ az egy alsóbbrendű foka a szabadságnak, ha a krisztusi ember szabadságával hasonlítom össze, ami az, hogy ’szabad vagyok a jó megtételére’.
Mielőtt Szent Ferenc tanítására térnék, hadd szóljak életpéldájáról. Hogy milyen szorgalmasan követte Krisztus engedelmességének példáját, azt egy emblematikus esemény felelevenítésével szeretném szemléltetni. Élete elején Szent Ferenc egyedül volt, még nem volt követője, még senki sem szegődött mellé. De eljött az a pillanat is amikor első követője színre lépet és „jelentkezet felvételét kérve”. Mi is történt akkor? „korán reggel beléptek a templomba, és miután egy sort buzgón imádkoztak, kinyitották az evangéliumos könyvet azzal az elhatározással, hogy azt fogják tenni, amire először esik tekintetük. És íme, az első kinyitásra Krisztus ezt a tanácsot adta nekik: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények között.” Második kinyitásra ez tűnt szemük elé: „Semmit se vigyetek az útra.” Végül harmadszor is megismételték, és ím, ezt olvasták: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát.” Bernát mindezt habozás nélkül teljesítette, és a tanácsnak egyetlen betűjét sem hagyta betöltetlenül”. Gondoljunk csak bele, valaki elindít valamit s kezdenek csatlakozni hozzá társak, az csodálatos örömében felveszi azokat. Ferenc inkább Istenhez fordul, hogy kegyeskedjék megmutatni neki az Ő akaratát, és hitét látva Isten közli is mit kell tennie.
Szent Ferenc a keresztény szabadságról, az engedelmességről így tanít az Intelmeiben: „1Az Úr ezt mondja az evangéliumban: Aki nem mond le mindenéről, amije van, nem lehet az én tanítványom, 2és aki meg akarja menteni lelkét, elveszíti azt. 3Az az ember hagyja el mindenét, amije van s veszíti el testét, aki az engedelmesség jegyében tökéletesen elöljárója kezébe adja magát. 4Tehát” tökéletes engedelmességben akkor élünk, ha Istennek, életállapotunknak, kötelességeinknek nagylelkűen eleget teszünk, és nem pusztán elszenvedve/alávetettségben, hanem önzetlen szeretettel, alkotó módon. Ferenc egy furcsa helyzetet is felvázol: „És ha valaha megtörténnék, hogy az alárendelt jobbnak és lelke szempontjából célravezetőbbnek lát valamit, mint amit elöljárója parancsol, áldozza fel önként saját akaratát Istennek, s helyette elöljárójáét igyekezzék cselekedettel valóra váltani. 6Mert ez a szeretetből fakadó engedelmesség, mely egyformán eleget tesz Istennek és a felebarátnak.”. Arról az esetről, amikor bűnre kérnek bennünket Ferenc szintén szól: „Ha pedig az elöljáró olyasmit találna parancsolni, ami lelke üdvössége ellen van, az alárendelt, ha nem is teljesíti parancsát, azért ne forduljon el tőle. 8És ha emiatt üldözést szenvedne valakiktől, csak annál jobban szeresse az illetőket Istenért. 9Mert aki inkább vállalja az üldöztetést, semhogy elszakadjon testvéreitől, az igazán megmarad a tökéletes engedelmességben, mert életét adja testvéreiért.”. Az engedelmesség, azaz a szabadságunk gyakorlása, ahogy az Szent Ferenctől is megtanulhattuk, Evangéliumi/Krisztusi gyökerű. Az engedelmességünk teremtő valóság, nem az a passzív alávetettség, mint amit gondolnánk. Az nem szolgalelkű végrehajtás csupán. Persze a jóra, az erényesre irányul, de világunkban előfordul, hogy az egyesek bűn kérésére is felhasználják, ilyenkor NEM TARTOZUNK engedelmességgel. Még egy társkapcsolat, a családi béke, barátság sem kényszeríthet bűnbe semelyikünket sem! Azonban a keresztény ekkor sem gyűlölködik, hanem, a bűnre csábító mellett marad, ellent állva csábításának, sőt bizonyos üldöztetést is elszenvedve.
A Katolikus Egyház tanítása a következőképpen foglalja össze a megkereszteltek engedelmességét: „A megkeresztelt ember, mivel az Egyház tagjává lett, már nem önmagáé, hanem ahhoz tartozik, aki érte meghalt és föltámadott. Arra kap meghívást, hogy az Egyház közösségében rendelje alá önmagát másoknak, nekik szolgáljon, s az Egyház elöljárói iránt „engedelmes és tanulékony” legyen, tisztelje és szeresse őket. Miként a keresztség felelősségek és kötelezettségek forrása, úgy a megkeresztelt embernek jogai is vannak az Egyházban: a szentségek vételéhez, az Isten igéjével való táplálkozáshoz és ahhoz, hogy az Egyház lelki segítséggel támogassa.” (1269).
Gondoljunk tehát Krisztusra, aki emberré lett az Atyaisten iránti engedelmességből! Ahogy Szent Pál tanítja: „1Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, 2akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekesztek. 3Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. 4Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. 5Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. 6Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, 7hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. 8Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. 9Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, 10hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, 11s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr. 12Kedveseim, ti mindig engedelmesek voltatok, félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket” (Fil 2). Ámen!
„És fiai lesznek a mennyei Atyának, akinek cselekedeteit megteszik, s egyben jegyesei, testvérei és anyja a mi Urunk Jézus Krisztusnak. Jegyesei akkor leszünk, mikor a Szentlélek által Jézus Krisztussal egyesül a hívő lélek; 52testvérei akkor, mikor Atyjának akaratát teljesítjük, ki a mennyben van, 53s anyja akkor, mikor szeretet s tiszta és őszinte lelkiismeret által tiszta szívben és lélekben hordozzuk őt és szent cselekvéssel, melynek példaként kell mások előtt világoskodnia, világra szüljük őt.” (2 LHív 49k)
