Kedves testvéreim!

Nyár közepén túl egy kicsivel a mai vasárnapon alkalmunk van arra, hogy egy életbevágó, a mi saját életünket is canada goose kensington parka különlegesen érintő kérdést átgondoljunk. Az ószövetségi jelenetben Ábrahámot figyelhettük, ahogyan beszélgetet, alkudozott az Istennel, az Evangéliumban pedig Jézus tanított bennünket is a Miatyánk imádságára és a közbenjáró imára buzdított az alkalmatlankodó barát példabeszédével.
Amikor ma arra vagyunk tehát meghívva, hogy az imádságról elmélkedjünk önmagunk számára, leges legelőszőr meg kell határozzuk mi is az, mi az imádság?. Az ima előre megírt formulák elmondása? Imádság-e az imamalom? Tényleg, rossz-e az imamalom?
Távolról indulva Vianney Szent János szerint az imádság olyan, mint az oxigén: nélküle megfulladunk, elpusztulunk. Pietrelcinai Szent Pio azt tanítja, hogy aki nem imádkozik az lop, hiszen Isten adja az időt, arra is, hogy azt vele töltsük, s aki ezt nem teszi, az elsajátítja Isten arra szánt idejét. Ez a két szent tanítása is elég megerősíteni bennünk meggyőződésünket az imádság fontosságáról.
De mi is az imádság? Nem véletlen, hogy a Katekizmusban is a következő meghatározás áll: „Az imádság a lélek fölemelkedése Istenhez: vagy a szükséges  canada-goose-outlet-toronto javak kérése Istentől” (Damaszkuszi Szent János – KEK 2559). „Bárhogyan nyilatkozik meg az imádság (mozdulatokban és szavakban), az egész ember imádkozik. De a hely megjelölésére, ahonnan az imádság fakad, a Szentírás a lélekről, olykor a szellemről, de a leggyakrabban (több mint ezerszer) a szívről beszél. A szív imádkozik. Ha a szív távol van Istentől, az imádság üres.” (KEK 2562). „A keresztény imádság szövetségi kapcsolat Isten és az ember között Krisztusban. Isten és az ember cselekedete. A Szentlélekből és belőlünk fakad. Isten emberré lett Fiának emberi akaratával egyesülve teljesen az Atyára irányul.” (KEK 2564). „Az új Szövetségben az imádság Isten gyermekeinek élő kapcsolata végtelenül jó Atyjukkal, az Ő Fiával, Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel. (…) az imaélet állapotszerű lét a háromszor szent Isten jelenlétében és a vele való közösségben. (…) Az imádság keresztény, amennyiben kommunió Krisztussal és kiterjed az Egyházban, mely az Ő Teste. Dimenziói Krisztus szeretetének dimenziói.” (KEK 2565).
Ma kedves testvéreim egy óriási lehetőséget kapunk, hogy túllépjünk mágikusnak hit formulák figyelmetlen ledarálásától egy hiteles imádságra, amely a fentiek szerint tehát: a bibliai értelemben vett szívünkben, szívünkből történik; kommunió/ (élet-)közösség és szövetségi kapcsolat a Szentháromság Egy Istennel; szívünk és egész lényünk fel- és beemelése Isten végtelen és csodálatos valóságába; amely nem nélkülözi Isten működését, sőt első sorban Isten ajándéka; s amelyben az ember működése igen gazdag és színes valóság, sokszínű formákat öltve.
Ábrahám bátorsága és közvetlensége, összeszedettsége és komolysága, bevontsága prófétai módon jelzi számunkra, a keresztény ima előképeként, milyen csodálatos módon élhetjük mi is az imádságot. Jézus, isteni Mesterünk, aki mindenki más előtt azt imádság példájaként áll előttünk, tanít bennünket, hogyan tekintsünk Istenre, bizalommal, nem, mint hideg hivatalnokra, akinek ki kellene szolgáltatni valamit; nem mint kényúrra, aki szeszélyességét meg kell édesítenünk, meg kell nyernünk; nem mint idegenre, akinek a figyelmét fel kell keltenünk; hanem mint ATYÁRA, aki szeret minket, mindenki másnál, még önmagunknál is jobban! És Jézus a Miatyánk imádságában is elénk tárja azt, amit máshol tanít nekünk, hogy „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.” (Mt 6, 31-34). Ámen!

Kedves testvérek!

A nyár elejének számunkra fontos eseménye volt Szent Pio atya testének látható módon való kihelyezése, immáron maradandóan. Ezen alkalommal Angelo Amato bíboros atya, San Giovanni Rotondoban, szentbeszédben tanított a relikvia és Szent Pio atya földi maradványainak tiszteletének értelméről, tanításáról. Ezt a szentbeszédet szeretném most közreadni:
Angelo Amato bíboros atya, mint a Szenté avatási Kongregáció prefektusa, azzal kezdte tanítását, hogy a kongregáció, hosszú időre visszanyúló hagyomány örököseként, tudja, hogy az Egyház, szentek anyja, nagy tiszteletben tartja és nagyra tartja ezek földi maradványit, relikviáit.
A bíboros atya vezetésével mi magunk is tegyük fel a kérdéseket, hogy mi is a relikvia és milyen okból tiszteljük azokat? A relikvia egy szent testét, vagy egy testrészét jelenti. A korai időktől kezdve az Egyház tisztelettel őrizte szentjeinek földi maradványait, megmentvén azokat az elpusztulástól és az üldözők és a megszállók meggyalázásától. Azok relikviáinak tisztelete, akik most a mennyek országában vannak, abból ered, hogy a földön, az ő testük az isteni kegyelem templomai voltak és érdemszerzésük, valamint megszentelődésük eszközei voltak, hősies erény és önmegtagadás gyakorlataikkal és vártanúságukkal. Az Egyház ma is élő tiszteletére utal, hogy a megújított Misekönyv is megerősíti, hogy az oltárainkba, azok felszentelésekor, helyezzünk szentek relikviáit. Ez estben az a tanítás is kitűnik, hogy a szentek áldozata Krisztus most közöttünk is megélt áldozatában találják eredetüket és hathatóságukat.
A bíboros atya közvetlenül arra a kérdésre is válaszolni kívánt, hogy: mi a jelentése annak, hogy a hívek tisztelettel közelednek Pietralcinai Szent Pio atya testi maradványai felé? Milyen jelentéssel bírnak zarándoklataik és imádságuk? A következőképpen felet kérdésére a bíboros atya: a zarándok, aki hittel közeledik a relikviához, hogy szemlélje a testet, mindenek előtt azt a kegyelmet kéri Istentől, hogy megtérjen, ahogyan azt maga Pio atya ösztönözte gyótatásaiban és a lelki gyermekeivel való párbeszédben. És minél inkább a zarándok azon igyekszik, hogy keresse és elnyerje ezt a kegyelmet, annál inkább gyarapszik a jóba való megtérésben és a szent iránti tiszteletében. Szent Pio atya tanításaiban elmélyülve, a zarándok megtanulja, hogy a kegyelemben mindig lehetséges a rossz felett aratott győzelem és az újjászületés hiányosságaiból és bűneiből. Ahogyan Szent Pio életében bőségesen járta ki a kegyelmeket, a megbocsátást és az evangéliumi életben való ösztönzést, úgy most az égből folytatja gondolataink és cselekedeteink sugallását, a kiengesztelődésben és az evangéliumi szeretetben. Az urnához járulva a zarándok megújíthatja a szentel való párbeszédét, önmagáért imádkozva és másokért közbenjárva, azért, hogy béke és jóság eláradhassanak önmaga, szeretteinek, a társadalomnak, a világnak szívében.
A stigmákat szemlélve, amelyek a szenvedésének, Krisztus gyötrelmeinek megosztásának jelei, a zarándok felismerheti, hogy saját életének elkerülhetetlen fájdalmai közelebb vihetik Istenhez. Megerősíti tehát türelmét, derűjét.
De mindenek fölött a reménynek való megnyílás a legszebb ajándék, amit Szent Pio atya azoknak ajándékoz, akik elzarándokolnak hozzá vagy imádkoznak hozzá. A remény meghívás, hogy bízzunk mennyei Atyánkban és az Ő végtelen gondviselésében, amelynek gondja van minden emberre, mindenek előtt a szenvedőkre, a szegényekre, a nélkülözőkre, a szomorúakra, akik igaz képei az Ő szenvedő Fiának.
Pio atya földi maradványainak tisztelete az azokat őrző csodálatos kápolnában emlékeztetik a hívőket, hogy Szent Pio most már a mennyek országában él, és ott vár mindannyiunkat a Szentháromság örök boldogságában való részesedésben.
A zarándoklat Szent Pio urnájához, összefoglalva tehát, hitet, remény és szeretetet ébreszt bennünk, és úgy tűnik jól megfelel Jézus szavainak: „28Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. 29Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. 30Az én igám édes, és az én terhem könnyű”.

A mai vasárnap igéje a jelenlévő, a hozzánk közel lévő Istenről szól. Ha figyelünk rá, megmutatja magát. De mindig meglepő módon mutatkozik meg, a legtöbbször nem úgy, ahogy mi szeretnénk, ahogy elképzeljük őt.
Ábrahámnak elfáradt vándorként mutatkozik meg az Isten (vö. Olv.). Két angyal társaságában, harmadmagával jelenik meg. Ábrahám nem ismeri fel, de ennek ellenére eléje siet, és beinvitálja őt sátrába. Aztán kiszolgálja, bőségesen megvendégeli. A szíves fogadtatás végén az Isten megmondja, hogy egy év múlva felesége megszüli a várva várt fiú-örököst. Ábrahám csak ekkor ismeri föl, hogy maga az Isten látogatta meg, és boldog volt, hogy ismeretlenként befogadta.
Ábrahámhoz hasonlóan sok szent és igaz ember élt át életében igazi boldogságot, mert egy-egy látogatóban, egy-egy eseményben, történetben felismerte Isten jelenlétét. „Sokszor elhaladunk boldogságunk mellett, anélkül hogy tudnánk” – mondja a mondás. Lehet, hogy nem egyszer mi magunk is elhaladtunk a jelentkező, a boldogságot hozó Isten mellett, nem vettük őt észre embertársunk látogatásában, egy-egy esemény megtörténtében. Elszalasztottuk a találkozás boldog pillanatát, és szegényebbek lettünk, távolabb kerültünk az Istentől és embertársainktól is… Szükség van rá, hogy kérjük az Urat: Adjon nekünk Istent látó szemet, és Istent érző szívet.
Mártának és Máriának látogatóként jelenik meg az Isten (vö. Ev.). Jézust fogadják, Jézus körül szorgoskodnak, még nem tudják, hogy Isten ő, csak Mesterként, csodatevő rabbiként, testvérük barátjaként ismerik. Mindegyikük azt akarja neki adni, amit a legfontosabbnak tart. „Mária odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait. Márta sürög – forog a házi dolgokban” (Ev.). Jézus szívesen veszi szolgálatukat. Fennakadás csak akkor következik be, amikor Márta kifogásokat talál nővére magatartásában. Jézus ekkor szólal meg, s figyelmezteti Mártát, hogy nővére a jobbik részt választotta. Szükség van a munkára, a másik ember kiszolgálására. De ennek igazi értéke akkor van, ha Isten áll mögötte. Régi házakban hímzett falvédő volt: Imádkozz és dolgozz, Isten megáld téged!
Az Isten nemcsak látogatóként jön hozzánk, de jelen van, kell, hogy jelen legyen gondolatainkban, szavainkban és tetteinkben. Engedjük, hogy minden szavunk, tettünk, sőt minden gondolatunk mögé „odalátogasson”. Tőlünk függ, gondolunk-e rá, szorgoskodunk- e „körülötte”. Mária és Márta története óta vitatkoznak az evangélium ismerői, melyik módon lehet helyesebben az Istent szolgálni. Ügy-e, hogy lábához ülünk és hallgatunk rá, kimondottan „vele foglalkozunk”? Vagy úgy-e, hogy munkánk közben gondolatainkkal nála vagyunk, az ő szándékára végezzük? Annyi biztos, hogy aki ki-mondottan „istenszolgálatot végez: elmélkedik, imádkozik, zsoltárt énekel, – közelebb van az Úrhoz, de csak akkor ha egész lélekkel teszi, ha esze-szíve-lelke ott ül Jézus lábánál. Viszont igaza van a mondásnak: Imádságból nem lehet megélni. Az imádság és munka kiegészíti egymást. Nem hiába tette Szent Benedek szerzetesei számára kötelezővé a jelszót: Ora et labora – Imádkozz és dolgozz. Ha a munkát Istennel kezdem, ha valaki olyan szándékkal dolgozik – akár testi, akár szellemi munkáról legyen szó -, hogy Isten dicsőségét és az ember üdvét szolgálja vele, munkája imádságnak is mondható. Ha valaki áldozatot kívánó munkát végez, ha a szenvedést türelemmel viseli el, s közben Istenre gondol, imádkozik. A hiba akkor kezdődik – így volt Márta esetében is amikor valaki a saját tevékenységét fontosabbnak tartja, mint a másik emberét. Bízzuk Istenre, melyikünk cselekedetét tartja „a jobbik résznek”. Mi csak tegyük becsülettel azt, amit tennünk kell. Vagy vállaljuk a szenvedést, mint az Úr látogatását.
Befejezésül még egyet jegyezzünk meg. Az Isten nemcsak meglátogat minket, hanem néha kimondottan fölszólít minket. Úgy, ahogyan Pál apostolt szólította, hogy híveiért szenvedést vállaljon, és így hozzájáruljon Krisztus szenvedéséhez az Egyház javára (vö. Lecke). Avagy úgy, ahogyan annak idején az ifjú Sámuelt szólította. Feleljünk rá készséges odaadással: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!” (1 Sám 3, 10).

Kedves testvérek!

Az evangéliumban elhangzik Jézus szájából a programja: „Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse”. S aztán látjuk, hogy Jézus élete magával ragadja az embereket, „útközben valaki így szólt hozzá: ,,Követlek, bárhová mégy.””, vagy Ő maga hív követésére embereket, „Egy másikat Jézus szólított fel: ,,Kövess engem!””.
A zsinat tanítása szerint: „az új szövetséget Krisztus hozta létre, tudniillik az új szövetséget az Ő vérében (vö. 1Kor 11,25), zsidókból és pogányokból híva meg a népet, mely nem test szerint, hanem a Lélekben gyűljön össze és legyen Istennek új népe. A Krisztusban hívők ugyanis, akik nem romlandó, hanem az élő Isten igéje által romolhatatlan magból születtek újjá (vö. 1Pt 1,23), nem testből, hanem vízből és Szentlélekből (vö. Jn 3,5–6), „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul megszerzett nép” lesznek… „akik valaha nem-nép voltak, most pedig Isten népe” (1Pt 2,9-10).” (LG 9). „Ennek a messiási népnek a feje Krisztus, (…). Jogállása Isten fiainak méltósága és szabadsága, kiknek szívében a Szentlélek úgy lakik, mint templomban. Törvénye az új parancs, hogy úgy kell szeretnie, ahogyan maga Krisztus szeretett bennünket (vö. Jn 13,34). S végül célja az Isten Országa, melyet maga Isten kezdeményezett a földön, melynek egyre terjednie kell, míg Isten tökéletessé nem teszi a történelem végén, amikor megjelenik Krisztus, a mi életünk (vö. Kol 3,4), és „maga a teremtés a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21).” (u.o.).
A mai evangélium segít bennünket a fejlődésben is, az előre lépésben, mivel tükröt tart elénk bemutatva néhány típusát a krisztuskövetőknek. János és Jakab felháborodnak, amikor a szamaritánusok nem fogadják Jézust. Ma is vannak olyanok, akik nem fogadják be Jézust és olyanok, akik ezen felháborodnak. Tanulságos megfigyelni, hogyan viszonyul Jézus e két embercsoporthoz. Jézus nem haragudott meg a szamariakra, megértette fenntartásaikat. Jézus tudott türelmes lenni, tudott várni. Nem váratlanul jelent meg a szamariak között, hanem követeket küldött maga előtt. Jézus tudta, hogy szavai, kezdeményezése, érdeklődése ezek iránt az emberek iránt lassan, de biztosan visszhangra talál szívükben. Erre sokan hittek Jézusban. Jézus ma is így közeledik felénk: követeket küld maga előtt, igéje és kegyelme útján, aztán csendesen és türelmesen vár, hogy hívása megfoganjon lelkünkben. A következőkben megtudjuk, hogy valaki felkínálkozott tanítványnak, fogadkozva, hogy követni fogja Jézust, bárhová is megy. Jézus kijózanította az embert, mert nemigen tudta, milyen életmód vár rá Jézus mellett. Jézus soha senkit nem hitegetett, nem ígért senkinek karriert maga mellett. Ő csak saját magát és saját életstílusát tudta nyújtani követőinek. Ez pedig az örömteli pillanatok mellett magával hozta a nincstelenséget és üldöztetést is. A helyzet ma sem különb: keresztény hitünk nemcsak öröm és béke, hanem megpróbáltatások és félreértések forrása is.
Egy harmadik tanítvány-típussal is találkozunk: ezeket Jézus szólította fel, hogy kövessék Őt. Az első nem volt hajlandó azonnal vele menni. Arra hivatkozott, hogy idős apjának szüksége van rá; „eltemetni” ugyanis nem azt jelenti, hogy az apja meghalt, hanem azt, hogy addig nem hajlandó Jézust követni, amíg az apja él. A másik is vonakodott, mert nem tudta eldönteni, mi a fontosabb, Jézus, vagy otthon hagyott családja. Mint jó emberismerő, Krisztus tudta, hogy ha ezek az emberek most elmennek, a jövőben nem lesz lelki erejük ahhoz, hogy visszatérjenek. így van ez a mi lelki életünkben is: ha nem cselekszünk azonnal, a jó szándék az idő múltával lelohad.
Ma egész életemet döntően és határozottan az én Uram Jézus kezébe teszem és teljesen Reá bízom magam, hogy Neki engedelmeskedjek, minden erőmből Neki szolgáljak – életem végéig. És kérem, hogy Ő adjon erőt nekem, ez órától kezdve hitben, szeretetben és engedelmességben élni, mint ahogy óhajtanám, hogy találjon engem az Úr, mikor Előtte állok s az Ő orcáját nézem.

Kedves testvéreim!

Mai szentmisénk kezdő könyörgésében azt mondtuk, hogy „Istenünk, te azért támasztottad Keresztelő Szent Jánost, hogy népét előkészítse Krisztus Urunk méltó fogadására.” Ez az egész mai ünnepünket az előkészület gondolatába helyezi.
A Katolikus Egyház Katekizmusában azt olvashatjuk, hogy „522 Isten Fiának földre jövetele oly mérhetetlenül nagy esemény, hogy Isten évszázadokon át akarta azt előkészíteni. Ő maga mindent — a „korábbi szövetség” szertartásait és áldozatait, előképeit és szimbólumait — Krisztusra irányít: Őt hirdeti az Izraelben egymást követő Próféták ajka által. Egyébként a pogányok szívében homályos várakozást ébreszt ezen eljövetel iránt.” Minden Krisztusra irányul! Az, hogy a meddő Erzsébet gyermeket fogant, az ami Zakariással történt, János személye Jézusra mutatnak. Ez fogalmazódik meg a szomszédok, a barátok kérdésében is: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.”
Látjuk tehát, hogy Isten számára milyen fontos is az előkészület: „762 Isten népe egybegyűjtésének távolabbi előkészítése Ábrahám meghívásával kezdődik, akinek Isten megígéri, hogy nagy nép atyjává teszi. A közvetlen előkészítés Izraelnek mint Isten népének kiválasztásával kezdődik. Izraelnek kiválasztása által az összes nemzetek jövendő egybegyűjtésének jelévé kell lennie. De már a próféták vádolják Izraelt, amiért megszegte a szövetséget, és úgy viselkedett, mint egy utcalány. Új és örök szövetséget hirdetnek. „Ezt az új szövetséget Krisztus alapította meg.”” (KEK). És számunkra is fontos az előkészület! Előkészítjük egy munka kellékeit, előkészülünk egy programra, előkészülünk egy beszélgetésre, egy utazásra … MI is előkészülünk az Istennel való kommunikációra.
Az előkészületünk sokmindenhez a siker kulcsa, szükséges ahhoz is, hogy Istennel találkozhassunk. „Hogy meg tudjunk felelni … a meghívásnak, erre a nagy és szent pillanatra elő kell készülnünk.” (KEK 1385) Pld. a szentmisével kapcsolatban: „1387 E szentség vételének méltó előkészületeként a hívőknek meg kell tartaniuk az Egyházuk által előírt szentségi böjtöt. Magatartásukkal (ruha, testtartás) fejezzék ki azt a tiszteletet, ünnepélyességét és örömöt, mely megfelel annak a pillanatnak, amikor Krisztus a vendégünk lesz.”, „2043 A negyedik parancsolat („az Egyház böjti és hústilalmi napjait tartsd meg”) biztosítja az aszkézis és a bűnbánat időszakait, melyek fölkészítenek a liturgikus ünnepekre és segítenek az ösztöneink fölötti uralom és a szív szabadságának megszerzésében.”
Tanquerey a híres A tökéletes élet című művében azt írja, hogy „a szentségekben nyújtott kegyelem mennyisége Istentől és tőlünk függ”, és a következőket tanítja: „A mi részünkről kettős lelki előkészület alkalmas arra, hogy több kegyelmet merítsen a szentségből: a szentség utáni vágyakozás a szentség felvétele előtt, és a buzgóság a szentség vétele közben.”
Keresztelő Szent János születését ünnepelve imádjuk az isteni gondviselést, aki megfelelő módon előkészített bennünket Jézus Krisztus el- és befogadására. S kérjük a Gondviselés kegyelmét, hogy olyan módon tudjunk nap, mint nap előkészülni az Úr befogadására, hogy az növelje bennünk a hitet és szenteljen meg bennünket. Ámen!

Kedves testvérek!

„Kinek mondják az emberek az ember Fiát? Embernek, nagy, prófétai, tüzes lelkű embernek, szent, csodálatos embernek, de embernek. Hasonlónak Illéshez, Jeremiáshoz, Keresztelő Jánoshoz, a nagylelkű s nagyszívű emberekhez, amilyenek már voltak s lesznek; emberekhez, kik Istennel rokonok, kikben mélységek nyílnak, s kik a magaslatokat járják s másokat is odasegítenek, kik produktívek, alkotnak, teremtenek, kik az emberiség áldása és szemefénye, de csont az ő csontjukból, s vér az ő vérükből. Az ember emberre ismer Krisztusban” (Prohászka). A zsidóság Jézust hamis messiásnak véli és a vallásos zsidók még mindig várják az igazi Messiás eljövetelét. Jézust csupán csodatevőnek, vagy bukott lázadónak tekintik, de azt elismerik, hogy nagy tanító volt. A muszlimok Jézust az iszlámnak a Koránban megjövendölt egyik prófétájának tartják. Az iszlám szerint Jézus volt az egyetlen bűntelen próféta és maga a Messiás, de a csodákat Jézuson keresztül Isten maga vitte végbe. A hinduizmus megosztott Jézus megítélésében. Egyfelől úgy tartják, hogy ő is csak egy ember volt, másfelől nagy gurunak vagy jóginak vélik, megint mások pedig egy avatárnak (istenség földi megtestesülésének) gondolják.
„De van egy más ismeret, mely magasabból való s mélyebbre hat, mely az empirikus, hisztórikus alakban más valót ismer; ez a hit. Ezt nem az ember inspirálja, hanem az Isten; nem emberi utakon indul, hanem az Isten ujja nyomán.” (Prohászka). Jézus maga is vall önmagáról, s az Ő szavait hitvallásunk így foglalja össze: „Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől.”
Jézus személyiségéről véleményt kell alkossunk, állást kell foglaljunk! Ebből az egész életünkre vonatkozó következmények erednek. Ferenc pápa ezt így tárja elénk: „Drága Testvéreim! Maradjunk egységben Jézussal, bízzunk Benne, igazítsuk életünket az ő evangéliumához, táplálkozzunk a mindennapos imádsággal, Isten Igéjének hallgatásával, a szentségek vételével.
És itt elérkezünk az Egyháznak mint Krisztus testének egy újabb tulajdonságához. Szent Pál tanítja, hogy miként az emberi test tagjai sokfélék és különbözőek, mégis egy testet alkotnak, úgy valamennyiünket, akik meg vagyunk keresztelve, a Szentlélek egy testté alkotott (vö. 1Kor 12,12–13).
Az Egyházban tehát változatosság van, különböző feladatok és funkciók vannak; nem egyformaság, hanem a Szentlélek által ajándékozott adományok gazdagsága él benne. De közösség és egység is van benne: valamennyien kapcsolatban vannak egymással, és valamennyien együttműködnek abban, hogy egyetlen, szorosan Krisztushoz kapcsolódó testet alkossanak.
Jól jegyezzük meg: az Egyház tagjaként élni azt jelenti, hogy egyesülünk Krisztussal, tőle kapjuk az isteni életet, amely mint keresztényeket éltet bennünket; azt jelenti, hogy egységben kell maradnunk a Pápával és a Püspökökkel, akik az egység és a közösség eszközei; azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk felülemelkedni a személyeskedésen és megoszlásokon, hogy jobban megértsük egymást, és összhangba tudjuk hozni a tagok változatosságát és sajátos gazdagságát; egy szóval: hogy nagyobb jóakarattal legyünk Isten és a körülöttünk lévő emberek felé a családban, a plébánián, az egyesületekben.
A testnek és tagoknak egynek kell lenniük, ha élni akarnak! Az egység magasabbrendű, mint a konfliktusok, mindig! A konfliktusok, ha nem oldjuk meg jól, elválasztanak egymástól, elválasztanak Istentől. Igaz, a konfliktusok segíthetik a növekedést, de megoszlást is okozhatnak. Ne a megoszlások, az egymással való küzdelmek útját járjuk! Legyünk egyek, valamennyien egyek minden különbözőségünkkel együtt, de egyek, mindig: ez Jézus útja! Az egység magasabbrendű mint a konfliktusok. (…)
Keresnünk kell, hogy mivel járulhatunk hozzá az egységhez. De nekünk katolikusoknak egymás között is, és a többi keresztényekkel együtt is imákoznunk kell, hogy az Úr ajándékozzon meg minket az egységgel, az egymás közti egységgel. De hogyan juthatnánk egységre a többi keresztényekkel, ha nem vagyunk képesek önmagunkon belül mint katolikusok egységben élni? Egységben élni a családban? Hány családban zajlik háború, és meg vannak osztva! Keressétek az egységet, az egységet, amely építi az Egyházat. Az egység Jézus Krisztustól jön. Ő küldi nekünk a Szentlelket, aki létrehozza az egységet.”

Kedves testvérek!

„Egy ember eltévedt a sivatagban. Miután víz- és élelmiszerkészlete elfogyott, kínlódva vonszolta tovább magát a forró köveken. Egyszerre csak pálmák tűntek fel szeme előtt és vízcsobogást is hallott.
Méginkább elkeseredve arra gondolt: „ Mindez csak délibáb. A fantáziám elém vetíti vágyaimat. A valóságban nincs is itt semmi.”
Minden remény nélkül, képzelődve, eszméletlenül elterült a földön.
Kevéssel később két beduin rátalált. Szegény már halott volt.
– Érted te ezt? – kérdi az egyik. – Itt van mellette az oázis, két lépésre a víz és a datolyák majdnem a szájába potyognak! Hogyan történhetett vele ilyesmi?
A másik fejét rázva megjegyezte: – Modern ember volt.”

„Ó jaj, a világ tele van hatalmas fényekkel és misztériumokkal, és az ember elrejti őket parányi kezével.” (Baal Schem)
Sokféle gondolat kiindulópontja lehet ez a kis történet. Én intésként meséltem el, hogy nehogy elrontsuk az életünket szomorkodva, önmagunkba zárkózva. Hiszen annyi sok szeretet vesz körül bennünket, annyi szépség és jóság.
A mai nap, nem csak a 11.30as misében, a hálaadásról szól. Az iskolaév végeztével valami megváltozik, a nyár, a szünidő még a nagyszülők életébe is új színt hoz. Ezt az eseményt követve, a plébánia is lezár egy szakaszt és számot vett, pont úgy ahogyan az első olvasmányban hallhattuk. „Fölkentelek Izrael királyává, és kiszabadítottalak Saul kezéből. Neked adtam urad házát, és öledbe urad asszonyait, és rád bíztam Izrael házát és Juda házát. S ha ez még kevés lett volna, sokkal többet is adtam volna neked.” Arra hívom meg a testvéreket, hogy ki-ki tekintsen vissza az időben, őszig, és vegye számon azt a sok jót amit Istentől kapott. Szembesülünk gyengeségeinkkel is, de arra hívom meg a testvéreket, hogy összpontosítsunk a kapott bocsánatra, a sok gyógyító kegyelemre, Isten irgalmas jóságára.
Testvéreim! „Hibáinkból tanulunk” – szól a közmondás. Ez nem igaz! – mondta filozófia tanárom – A hibáink átgondolásából, és az eset tanulságainak levonásából és azok életünkbe való beépítéséből tanulunk, a hibákon való elgondolkodásból, tehát.
Jézus szavai „sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett” magyarázatot igényelnek. Nincs könnyű dolguk a szentírás fordítóknak! Nem véletlen például, hogy az iszlám hivatalosan nem engedi a Korán fordítását. Minden fordítás ferdítés. Miről is van itt szó? Milyen szeretetre is gondol Jézus? Az önszeretetre? Szeretői iránti érzelmeire? Ha erre fele kutakodunk, kisiklunk. Fordítsuk meg a dolgokat! Ne valódi ok okozatot, hanem felismerési okot értsünk a „mert” szócskában. Vagyis így értsük: „Látható, hogy sok bűne nyert bocsánatot, mivelhogy nagy szeretetet tanúsított”. A görög lehetővé teszi ezt a fordítást is, és ez jobban illik az elbeszélés logikai láncolatába. A bűnös okítónkká, tanítónkká válik: a hálára ösztönöz bennünket, ami jogos is. Isten olyan sok jóságával kíséri életünket, olyan irgalmas, hogy teljesen indokolt hálás viszontszeretetünk.
Testvéreim! A bűnös asszonynak nem volt könnyű dolga, hogy Jézus iránti háláját kifejezze. Tudta mit cselekszik, le kellett győznie önmagát, gőgjét, félelmeit, kényelmét stb., felül kellett kerekednie mások tekintetén, véleményén, megvetésén. Hálaadásunkban nekünk sincs könnyű dolgunk, ám mégis, számunkra is ez bizonyul az Életre vezető útnak! Ámen!

Kedves testvéreim!

Bizonyára mindannyian gondoltunk már arra életünk során, hogy „ej, de jó is lenne együtt lenni Jézussal például a hegyen és hallgatni tanítását, tanúja lenni színeváltozásának, Máriával ott lenni a kereszt alatt”, vagy  Why Canada Goose Never Listed For Sale
 egyszerűen csak „de jó is lett volna Jézussal beszélni, Jézust megérinteni”. Olykor olyan távolinak tűnik Isten, olyan megfoghatatlannak, szinte hihetetlennek. Pedig Ő azt mondta, hogy velünk marad, hogy nem hagy magunkra! Az önmagát csak teremtménynek, szeretet teremtménynek elismerő ember nem  saugeenexpo.ca találja megalázónak azt a felismerést, hogy egyedül nem megy, hogy szükségünk van a Teremtő Istenünkkel való életközösségre. De Jézus felment a Mennybe! Ám az Ő isteni hatalmában, amely számára semmi sem lehetetlen, mégis itt maradt közöttünk! Isten sokféle módon marad velünk, ezek között a módok között kiemelkedő az Oltáriszentségben való jelenléte. Szent Ferenc az első Intelmében ezt így írta le: „Íme, nap-nap után megalázza magát, mint akkor, mikoron királyi trónjáról a Szűz méhébe szállott alá; (17) nap-nap után közénk jön alázatos külsőben; (18) nap-nap után leszáll Atyja öléről az oltárra és a pap kezébe adja magát. (19) És mint egykoron valódi testében jelent meg a szent apostoloknak, azonképpen most a szent kenyérben mutatja meg magát nekünk. (20) És miként az apostolok testi szemeikkel csak testét látták, de lelki szemeikkel szemlélve Istennek hitték őt, (21) akként mi is, bár testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, fontoljuk meg és higgyük szilárdan, hogy ez az ő élő és valóságos teste és vére. (22) Így marad az Úr mindenkoron híveivel, amint maga mondja: Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig.” Liguori Szent Alfonz öregéségben Pagani melleti Noceraban töltötte napjait. Naponta 8 órán át végzett szentségimádást. Sokszor napjában kérte szerzetestársait: „Vigyetek legalább karszékemen az Úrhoz, ha már lábaim felmondták a szolgálatot, mert sok mondanivalóm van.” Ha erre azt mondták, hogy imádkozzzék házi oltára előtt, azt válaszolta a szent: „Itt nem lakik Jézusom, itt nincs a Szentlélek nagy csodája az Eucharistia.”
Jézus tehát jelen van közöttünk az Oltáriszentségben. A mi részünkről pedig nemcsak megismerésünk és akarásunk tör feléje, hanem egész mivoltunk is. ,,Testem és lelkem ujjongva repes az élő Úr után” — mondja a zsoltáros, és csak akkor nyugszunk meg, ha létünkkel és életünkkel is kapcsolatba lépünk Vele. Mi vágyakozunk a létező élet egyesülése után, KELL vágyakoznunk utána, és ez a vágyakozás igen szép kifejezésre is talál. Mi éhezzük, szomjúhozzuk az Istent. Nemcsak megismerni és szeretni akarjuk Őt. Meg szeretnénk Őt ragadni, megtartani, bírni; igen: enni, inni szeretnénk Őt, egészen magunkba fogadni, amíg csak egészen jól nem lakunk Vele, egészen meg nem nyugszunk, egészen be nem telünk Vele.
Szent Ferenc amikor kifejti a Miatyánkot a ’mindennapi kenyér’ alatt egyértelműen az Oltáriszentséget érti. „Mindennapi kenyerünket: a te szerelmes Fiadat, a mi Urunk Jézus Krisztust, add meg nekünk ma: annak a szeretetnek emlékezetére, megértésére és tiszteletére, mellyel irántunk viseltetett, és azokéra, amiket érettünk mondott, tett és szenvedett.” Szent Pál szavai, „Én az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek”, világossá teszik az Eukarisztia isteni eredetét, az nem emberi találmány, nem az apostolok ügyeskedése, az az Isten ajándéka Szeretetből! Az evangélium világossá teszi, hogy az a kenyér, amit az apostolok és mai utódaik közvetíteni tudnak ugyan, de adni NEM, Jézus figyelmes, gondoskodó törődésének ajándéka.
„Ímhol angyaloknak étke, vándorutunk erőssége, édes fiak vendégsége” – énekeltük. ’Angyaloknak étke’, mert tisztává, szenté, krisztusivá tesz bennünket; ’vándorutunk erőssége’ mert ez a földi élet Krisztus adta tápláléka, a fáradtság, az elkeseredés, a reményvesztettség ellen; ’fiak vendégsége’, mert akárki nem veheti, „rút ebeknek el ne vesd” – hallottuk, csak az veheti, aki hiszi, amit az Egyház hisz és aki tisztaságban, szentségben, a kegyelmi állapotban alkalmassá vált, hogy e nagy szentség élő tabernákulumává váljon, csak Isten gyermekei vehetik! Testvéreim! Vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, értetek adatik! Ámen!

Kedves testvérek!

Nagy ünnepeinken: Karácsony, Húsvét Pünkösd ünnepén külön-külön hódolunk az isteni Személyek előtt. A mai vasárnap együtt ünnepeljük a teljes Szentháromságot: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. A mi Istenünk annyira nagy titok, hogy Jézus maga állapította meg, hogy erről szóló mondanivalóját felfogni „nem vagyunk elég erősek” (Ev.). Mégis ismernünk kell e titkot, és hittel el kell fogadnunk, hogy az egy Istenben három személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Mindez, amit röviden elmondtunk, amiben hiszünk, értelmünket meghaladó titok, misztérium. Az ószövetségi Szentírás kimondottan nem is beszél erről a titokról. Jézus azonban kinyilatkoztatta nekünk, mert azt akarta, hogy beletekintsünk az isteni szentély mérhetetlen mélységébe, s ezen keresztül megértsük, hogy azért vagyunk emberek, mert az Atya megteremtett minket. Megértsük, hogy azért lehetünk keresztények, mert a Fiú megváltott minket. És azért lehetünk szentek, mert a Szentlélek kegyelmével erre képesít minket.
Ezt a titkot valljuk meg mindannyiszor, ahányszor keresztet vetünk. A kereszt ugyanis nemcsak Jézus megváltói művének jelképe, hanem jelképe a Szentháromságnak is. Általa közelebb kerülünk az Atyához, aki megváltásunkra elküldte hozzánk a második Személyt. Közelebb kerülünk a Fiúhoz, aki Jézus Krisztusban emberré lett, itt élt közöttünk, szenvedett és meghalt értünk. Közelebb kerülünk a Szentlélekhez is, mert a dicsőségben feltámadott Jézus Krisztus az Atyától elküldte hozzánk a harmadik Személyt, aki megszentel bennünket, hogy Isten gyermekeiként éljünk. Nem ok nélkül mondjuk a keresztvetés alkalmával: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Értsük meg tehát, hogy a keresztvetés közelebb hozza hozzánk a szent- háromságos Isten felfoghatatlan titkát. Arról beszél, hogy az Atya nemcsak teremtett minket, hanem gondviselőként törődik velünk. Gondviselő szeretetének titka a Fiú, aki eljött hozzánk, ki mindhalálig, sőt halálán túl is szeretett minket. Tudomásunkra hozza továbbá, hogy a Szentlélek Isten, aki az Atyától és a Fiútól származik, aki az Igazság Lelke, és elvezet minket a teljes igazságra (vö. Ev.).
Keresztvetésünk a Szentháromság jele. Olyan jel, amely – Simeon jövendölése értelmében is – ellentmondásokat támaszt (vö. Lk 2, 3). Aki nem hisz benne, az hajlandó hajbókolni minden más istenség, hamis bálvány előtt. Vegyük csak a kincs, hír, gyönyör előtt térdrehullók mérhetetlen sokaságát, vagy a különféle tanok, izmusok, vélemények másokat lenéző s elpusztító seregét: mennyi bajt és nehézséget okoztak közelben és távolban, régente és manapság is. Ha igazán hiszünk az egy és oszthatatlan Szentháromságban, akkor ez a hit és odaadás megvéd minden gonosz istenségtől és hamis akarattól, ördögi félrevezetéstől. Amikor a három Személy nevében keresztet vetek magamra – mondja Paul Claudel, a neves francia író összeszedem magam, erőre kapok és jel leszek, amely ellene mond minden ördögi kísértésnek.
Keresztvetésünk a Szentháromság jelszava és köszöntése. A jelszó avagy köszöntés kifejezi hovatartozásunkat, hitet tesz meggyőződésünk mellett. Aki keresztet vet, az kimutatja, hogy Jézushoz, Atyjához, Szentlelkéhez és Egyházához tartozik. A már említett francia író, Paul Claudel mondta: Ha nagy keresztet vetek magamra, betakaródzom a Szentháromság nevébe, és oltalmába ajánlom magam.
Próbáljunk meg mindig tisztelettel, összeszedetten és komolyan venni a keresztvetést, hogy a Szentháromságba vetett hitünk jeleként szolgáljon, s ne legyen az ellentmondás és megbotránkozás jele a hitetlenek előtt. Ámen!

Kedves testvéreim!

„Húsvét ünnepén az Úr feltámadása volt vigasságunk forrása, most pedig mennybemenetelén örvendezünk.” – adja meg a mai nap hangulatát Nagy Szent Leó pápa. Az Úr menybemenetelének főünnepe, annak megértése valljuk meg nem egyszerű, de annál fontosabb. Ami a felületes szemlélő számára egy eltávozás, az nagy és fontos üzeneteket rejt számunkra.
Az ünnepre készülődés során, éppen tegnap hallottuk az evangéliumban Jézus szavát útjáról: „Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához.”. Ez a mondat jelképesen magába foglalja az egész emberi életutat, amely az Atyaistentől indul és az Atyaistenhez tart. Az Istenhez való visszatérés, a vele való életközösség elérése az emberi élet célja. Szent Pio atya tanítja, hogy a keresztény ember arra hivatott evilági életében, hogy „olyan ítéletet kell kialakítson a lenti dolgokról, hogy csak azokat becsülje és értékelje valamire amelyek segítik az örök javak elnyerésében, és értéktelennek tartsa mindazokat a dolgokat, amik céljában nem segítik”.
Másrészről, Nagy Szent Leót idézve: „A nagy szellemek erőssége, a hívő lelkek nagy megvilágosodása abban mutatkozik meg, hogy vonakodás nélkül hiszik azt, ami a testi szemnek nem látható, és arra vágyakoznak, ami érzékszervekkel fel nem fogható. Ekkora vallásos készség hogyan is jelenhetnék meg szívünkben, sőt: hogyan igazulhatna meg bárki a hit által, ha üdvösségünk csak azoktól a dolgoktól függene, amelyeket szemünkkel is láthatunk? Ami tehát Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe; és hogy a hit is kiválóbb és szilárdabb legyen, a látást felváltotta a tanítás, amelynek tekintélyét követi a hívőknek mennyei fénysugár által megvilágosított szíve. Ezt a hitet növelte az Úr mennybemenetele, és erőssé tette a Szentlélek ajándéka”. Urunk mennybemenetelének ünnepe tehát rácáfol arra a vélekedésre, hogy ez valamilyen eltávolodás, az embertől való elbúcsúzás emléke, hogy Jézus magára hagyna bennünket. Nem! Sokkal inkább egy új jelenlété! Jézus 33 évig hosszúsági és szélességi koordináták között volt az övéivel, a feltámadást követő 40 napon át is ez a fajta jelenlét folytatódott, a test a helyben behatárolta. Most azonban Jézus jelenléte mintegy megsokszorozódott, illetve belépve istenségébe átöleli az egész világot. „Ami tehát Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe”, így lehetséges, hogy a világ egymilliárd kereszténye Isten jelenlétének hordozója, hiszen a keresztség szentségében a Szentlélek templomai lettünk, és a szentárdozásban megvalósul a jézusi ige: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23), és Jézus egyazon pillanatban jelen van a világ összes tabernákulumában. De nem csupán! A zsinat tanítása szerint „Krisztus mindig jelen van Egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmise Áldozatában, mind a papi szolga személyében, mert „az Áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta”, mind, s leginkább, az eucharisztikus színek alatt. Jelen van erejével a szentségekben, úgyhogy amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel. Jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül amikor könyörög és zsoltároz az Egyház, Ő van jelen, aki megígérte: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20)”.
Örüljünk és örvendjünk, hiszen Jézus nem hagyott el minket, nem érdektelen felénk, ma jelenlétének új és egyetemes kiterjedését ünnepeljük! Mindez az ő Egyházában, a szentségek keretei között valósul meg. „Az Egyház ezen idejében Krisztus már él és cselekszik Egyházában és Egyházával ennek az új időnek sajátos új módján. Cselekszik a szentségek által” (KEK 1076). „A szentségeknek az a rendeltetésük, hogy az embereket megszenteljék, Krisztus testét fölépítsék és az Istennek kijáró tiszteletet megadják, s mint jelek a tanítást is szolgálják. A hitet nemcsak föltételezik, de szavakkal és anyagi valósággal táplálják, erősítik és ki is fejezik; ezért a hit szentségeinek mondhatók.” (SC 59).
Az Atyaisten felé, a vele való közösségbe tartó életünk útján, fogadjuk örvendezve tehát a szentségeket, mint Isten hathatós segítségének, jelenlétének, előrehaladásunk eszközeinek valóságát. Az Istentől számunkra szánt hivatás megélésében éljünk mindazokkal a szentségekkel, amelyekhez hozzáférünk, tartsuk azokat nagyon nagyra és igyekezzünk úgy élni életünket, hogy döntéseinkkel ki ne zárjuk magunkat a szentségek közösségéből. „mivel a szentségek az Egyházban a hitbeli közösséget fejezik ki és fejlesztik, a lex orandi, `az imádság törvénye’ a keresztények egységének helyreállítását szolgáló dialógus egyik lényeges kritériuma” (UR 2, 15). Tanúsítsuk hát elszakadt testvéreink felé, hogy Jézus Krisztus tekintélyére való tekintettel, mennyire fontosnak tartjuk az Úr 7 szentségét, ne legyünk könnyelműek, szentségtörők a velük való életünkben, sokkal inkább hálásak a bennük és általuk megnyilvánuló isteni szeretetért, jelenlétért és segítségért! Ámen!