A mai vasárnap igéje a jelenlévő, a hozzánk közel lévő Istenről szól. Ha figyelünk rá, megmutatja magát. De mindig meglepő módon mutatkozik meg, a legtöbbször nem úgy, ahogy mi szeretnénk, ahogy elképzeljük őt.
Ábrahámnak elfáradt vándorként mutatkozik meg az Isten (vö. Olv.). Két angyal társaságában, harmadmagával jelenik meg. Ábrahám nem ismeri fel, de ennek ellenére eléje siet, és beinvitálja őt sátrába. Aztán kiszolgálja, bőségesen megvendégeli. A szíves fogadtatás végén az Isten megmondja, hogy egy év múlva felesége megszüli a várva várt fiú-örököst. Ábrahám csak ekkor ismeri föl, hogy maga az Isten látogatta meg, és boldog volt, hogy ismeretlenként befogadta.
Ábrahámhoz hasonlóan sok szent és igaz ember élt át életében igazi boldogságot, mert egy-egy látogatóban, egy-egy eseményben, történetben felismerte Isten jelenlétét. „Sokszor elhaladunk boldogságunk mellett, anélkül hogy tudnánk” – mondja a mondás. Lehet, hogy nem egyszer mi magunk is elhaladtunk a jelentkező, a boldogságot hozó Isten mellett, nem vettük őt észre embertársunk látogatásában, egy-egy esemény megtörténtében. Elszalasztottuk a találkozás boldog pillanatát, és szegényebbek lettünk, távolabb kerültünk az Istentől és embertársainktól is… Szükség van rá, hogy kérjük az Urat: Adjon nekünk Istent látó szemet, és Istent érző szívet.
Mártának és Máriának látogatóként jelenik meg az Isten (vö. Ev.). Jézust fogadják, Jézus körül szorgoskodnak, még nem tudják, hogy Isten ő, csak Mesterként, csodatevő rabbiként, testvérük barátjaként ismerik. Mindegyikük azt akarja neki adni, amit a legfontosabbnak tart. „Mária odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait. Márta sürög – forog a házi dolgokban” (Ev.). Jézus szívesen veszi szolgálatukat. Fennakadás csak akkor következik be, amikor Márta kifogásokat talál nővére magatartásában. Jézus ekkor szólal meg, s figyelmezteti Mártát, hogy nővére a jobbik részt választotta. Szükség van a munkára, a másik ember kiszolgálására. De ennek igazi értéke akkor van, ha Isten áll mögötte. Régi házakban hímzett falvédő volt: Imádkozz és dolgozz, Isten megáld téged!
Az Isten nemcsak látogatóként jön hozzánk, de jelen van, kell, hogy jelen legyen gondolatainkban, szavainkban és tetteinkben. Engedjük, hogy minden szavunk, tettünk, sőt minden gondolatunk mögé „odalátogasson”. Tőlünk függ, gondolunk-e rá, szorgoskodunk- e „körülötte”. Mária és Márta története óta vitatkoznak az evangélium ismerői, melyik módon lehet helyesebben az Istent szolgálni. Ügy-e, hogy lábához ülünk és hallgatunk rá, kimondottan „vele foglalkozunk”? Vagy úgy-e, hogy munkánk közben gondolatainkkal nála vagyunk, az ő szándékára végezzük? Annyi biztos, hogy aki ki-mondottan „istenszolgálatot végez: elmélkedik, imádkozik, zsoltárt énekel, – közelebb van az Úrhoz, de csak akkor ha egész lélekkel teszi, ha esze-szíve-lelke ott ül Jézus lábánál. Viszont igaza van a mondásnak: Imádságból nem lehet megélni. Az imádság és munka kiegészíti egymást. Nem hiába tette Szent Benedek szerzetesei számára kötelezővé a jelszót: Ora et labora – Imádkozz és dolgozz. Ha a munkát Istennel kezdem, ha valaki olyan szándékkal dolgozik – akár testi, akár szellemi munkáról legyen szó -, hogy Isten dicsőségét és az ember üdvét szolgálja vele, munkája imádságnak is mondható. Ha valaki áldozatot kívánó munkát végez, ha a szenvedést türelemmel viseli el, s közben Istenre gondol, imádkozik. A hiba akkor kezdődik – így volt Márta esetében is amikor valaki a saját tevékenységét fontosabbnak tartja, mint a másik emberét. Bízzuk Istenre, melyikünk cselekedetét tartja „a jobbik résznek”. Mi csak tegyük becsülettel azt, amit tennünk kell. Vagy vállaljuk a szenvedést, mint az Úr látogatását.
Befejezésül még egyet jegyezzünk meg. Az Isten nemcsak meglátogat minket, hanem néha kimondottan fölszólít minket. Úgy, ahogyan Pál apostolt szólította, hogy híveiért szenvedést vállaljon, és így hozzájáruljon Krisztus szenvedéséhez az Egyház javára (vö. Lecke). Avagy úgy, ahogyan annak idején az ifjú Sámuelt szólította. Feleljünk rá készséges odaadással: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!” (1 Sám 3, 10).