Kedves testvérek!
Amikor Jézus tanítását haljuk az Isten parancsáról és az ősök hagyományairól, amikor haljuk az Urat tanítani arról, hogy „Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: »Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok.« Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.”, akkor nagy az esélye annak, hogy lendületesen mindent kisöpörjünk és kiöntjük a vízzel a gyereket is. A törvény és hagyomány mai összecsapásában fontos higgadtnak maradni és katolikusnak, nehogy forradalmárként a katolikus egyházon kívül találjuk magunkat.
Különbséget kell tennünk hagyomány és hagyomány között! Mert egyrészről az Egyház tanítása szerint a Szentírással együtt az Apostoli vagy Szent hagyomány a kinyilatkoztatás forrása. Másrészről a mai evangéliumban hallottuk a kifejezést „az ősök hagyományai” (Mk 7,5.13), ami a rabbik hagyományaira céloz. Ezt a hagyományt Jézus elvetette, ezért ezek az evangéliumokban úgy szerepelnek, mint a „ti hagyományaitok” vagy az „emberek hagyományai” (Mk 7,8.9.13; Mt 15,3.6). Vigyázzunk tehát, hogy általában a hagyományokat ne vessük el, mindenféle megkülönböztetés nélkül, hanem csak azokat, amik szemben állnak Jézus Krisztus tanításával. Mert melyek azok a hagyományok, amiket mi Apostolinak illetve Szentnek hívunk és amiket meg is tartunk? A II. Vatikáni Zsinat úgy fejezte ki magát, hogy a kinyilatkoztatás egyedüli forrása Jézus Krisztus, s az ő tanítása az apostolok közvetítésével a Szentíráson és a hagyományon keresztül jut el hozzánk, illetve marad meg az Egyházban. A Szentírás és a hagyomány fölhasználásának és értelmezésének eszköze az egyházi tanítóhivatal. A Szentírás Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava. A hagyomány Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék. Ennek következtében az Egyház, melyre a kinyilatkoztatás továbbadása és értelmezése bízatott, „a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Ezért mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni.” Megértésünket hogy segítsem egy konkrét példát hadd említsek: augusztusban ünnepeltük Mária menybevételének ünnepét, azt, hogy Mária földi életének befejezése után testével-lelkével együtt fölvételt nyert a mennybe, föltámadt Fia dicsőségébe. Nos 1950-ben, XII. Piusz pápa hogyan is hirdethette ki dogmaként ezt a hittételt, ha a Szentírásban nem szerepel sehol? A Mária megdicsőülésével foglalkozó legrégibb irat a Transitus Mariae a 4. sz. végéről, amely sok legendás részlete mellett a hagyományra is utal. Igazi teológiai tanúk: Modestus (†634) jeruzsálemi püspök, Andreasz (†740) krétai püspök, Germanosz (†733) konstantinápolyi pátriárka és Damaszkuszi Szent János (†749). A tételt a 10. századtól kezdve a teológusok már, mint hagyományos igazságot tanították. Írott liturgikus emlékek a 7. századtól kezdve tanúskodnak az ünnep meglétéről. A tétel kihirdetése fölmerült már az I. Vatikáni Zsinaton (1869-70) is. 1950-ben XII. Piusz előzetesen az Egyház minden püspökét megkérdezte, s majdnem kivétel nélkül arra szavaztak, hogy a tétel benne van az Egyház hitében, s a kihirdetést alkalmasnak tartják. A pápa a tételt úgy hirdette ki, mint kinyilatkoztatott igazságot, amely mellett a tévedhetetlen Egyház hagyománya tanúskodik. Az Egyház tanító hivatala, mint azt látjuk, a pápa (Péter utóda) és a püspökök (az apostolok utódai) testülete, amennyiben ők a krisztusi kinyilatkoztatás hivatalos őrzői, magyarázói és védelmezői. „Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.
Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét.” (DV 9)
Testvéreim! Két szélsőségtől kell tehát óvakodnunk tehát! A ’sola Scriptura’, a ‘csak a Szentírás’ elv tehát nem felel meg a Jézus alapította katolikus Egyház tanításának, az protestáns hittétel; ugyanakkor nem helyeselünk minden hagyományt sem, hanem csak azt amit a Katolikus Anyaszentegyház Tanító hivatala jóváhagy. Ha ezeket a dolgokat szem előtt tartjuk, akkor biztosan fogunk járni a krisztusi úton és biztosan fogunk hinni! Ámen!
