Kedves Testvérek!
Aki figyelmes lélekkel hallgatta a szentmise kezdő könyörgését és az evangéliumot, az észrevehette, hogy a kettő között némi ellentét van. A könyörgésben ugyanis azt imádkoztunk, hogy „Istenünk, te úgy akartad, hogy néped szüntelen vigadozzék.” Az evangéliumban pedig azt találhattuk, hogy az apostolok egyáltalán nem vigadoznak, hanem inkább unatkoznak. Unalmukban aztán Péter vezényletével végül kimennek halászni. Ugyanoda térnek vissza, ahonnan elindultak: a halászhálóhoz. De a halászat se megy már nekik. Tétlenség uralkodik el rajtuk, végképp nem találják helyüket az életben. Amit eddig csináltak, a halászatot, már nem tudják folytatni, de még nem tudják, hogy mit kellene tenniük. Valami sötét várakozás magatartásuk – várnak egy jelre.
Az apostolok életének egy viszonylag rövid idő múlva bekövetkező eseményét kísérhettük figyelemmel a szentmise olvasmányában. Az apostolok az előtt a főtanács előtt állnak, amely halálra ítélte Jézust, mert Messiásnak vallotta magát; az előtt a főtanács előtt állnak, melynek poroszlói előtt szétfutottak Nagycsütörtök éjszakáján a Getszemáni kertben magára hagyva Krisztust. S most ez előtt a főtanács előtt ők vallják meg nyíltan: az a Jézus, akit ti megöltetek, a Messiás! S örömmel viselik el a megvesszőztetést Jézus nevéért.
Mi történt a két esemény – a Tibériás-tavi jelenet és a főtanács előtt -, hogy szinte rá sem lehet ismerni az apostolokra? A feltámadt Krisztussal való találkozás és az ő Lelkében való részesedés tette ilyenekké az apostolokat.
A föltámadt Krisztussal úgy találkoznak a Tibériás-tó partján, hogy először meg sem ismerik. A csodálatos halfogásra ismerik fel. Ez a halfogás Péternek mindennél többet jelent: eszébe jut ama első csodálatos halfogás, amikor el akarta taszítani magától Jézust, mert oly méltatlan bűnösnek érezte magát. Most ő akar elsőként találkozni Jézussal, ezért vízbe veti magát, hogy úszva talán hamarabb találkozhat vele mint a többiek, akik még a kikötés gondjaival bajlódnak.
Ezzel a csodával most az apostolok számára nyilvánvaló lesz: Jézus nélkül ezentúl semmit sem tudnak eredményesen tenni, még halászni. De Jézus nagyobb halászatra – emberhalászatra hívja őket.
Pünkösdkor megkapják a Szentlelket. Azt a Szentlelket, akit Jézus is megkapott, amikor alámerült a Jordánban Keresztelő Jánosnál. Megkapják azt a Szentlelket, aki képessé tette Jézust arra, hogy hirdesse Isten Országának örömhírét, aki képessé tette arra, hogy a legnagyobb szeretetet megélje: életét adja barátaiért, az egész emberiségért. Az apostolok ezzel a Lélekkel eltelve merik hirdetni a főtanács előtt: azt a Jézust, akit ti megöltetek, Isten feltámasztotta, mert ő a Messiás. Ezzel a Lélekkel eltelve tudják elviselni örömmel a gyalázatot Jézus nevéért.
Mi hol vagyunk?
A Tibériás-tó partján unatkozunk, s elkeseredve tapasztaljuk napról napra, hogy semmi sem sikerül?
Vagy a főtanács előtt vagyunk a Szentlélekkel eltelve, megvallva Jézus istenségét?
Bár a legtöbben a bérmálásban megkaptátok a Szentlelket, azt akit Jézus is megkapott a Jordánnál. A legtöbb emberben azonban sajnos nem tud úgy működni, mint Jézusban, vagy az apostolokban, mert nem engedjük működni bennünk. A legtöbben olyanok vagyunk mint az apostolok a Tibériás-tó partján: unottan próbálunk valamit csinálni saját erőnkből, amiben semmi örömünket nem leljük. Minden vasárnap eljövünk misére, mindig ugyanazt az imát mondjuk el, amely csak arra jó sokszor, hogy letudjuk vele az imádság kötelezettségét. Néha történik egy-egy csodás halfogás, elkap a lelkesedés egy rövid időre.
Ez a szürke, unott vallásosság nem kedves Isten előtt! Isten azt akarja, „hogy népe szüntelen vigadozzék”! Azt akarja hogy eltöltse a Szentlélek – Krisztus Lelke!
Ne fojtsátok el magatokban a testetek templomában lakó Szentlelket, hanem engedjétek kiáradni életetekre és a körülöttetek élő emberekre. Akkor a mennyei karokkal együtt ezt harsoghatjuk életünk példájával: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké.”
Ámen.
