Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe
https://igenaptar.katolikus.hu/nap/index.php?holnap=2020-11-19
Árpád-házi Szent Erzsébetről szóló, különböző cikkekben és könyvekben elszórtan fellelhető vélemények kissé meglepőek.
„Korunk rendkívüli csodája”, határozza meg egy kortárs.
„Az egyetemes történelem és a katolikus Egyház egyik legnagyobb női alakja” írja egy modern lexikon.
„A középkor egyik legmelegebb szívű és legkedvesebb szentje”, mondja egy történész.
„A legkiválóbb jóság és a leglángolóbb keresztény könyörület megjelenítője, mely a barbárok korának kardja és vére között visszatükröződhetett.” – fűzi hozzá egy másik.
„Mária után, a földön egyetlen asszonyt sem magasztaltak fel jobban, mint Erzsébetet.” – teszi hozzá egy életrajzíró némi túlzással.
Mindazonáltal sok hiteles vonás van e lelkes kifejezésekben.
Talán minden dicséretnél kifejezőbb az a tény, hogy Németországban a nép századokon keresztül „Kedves Szent Erzsébetnek” nevezte. Nevét mindig ezzel a titulussal ismételték.
1931-ben Edith Stein – aki később szintén szent és Európa védőszentje lett– a magyar hercegnő halálának hétszázadik évfordulóján megemlékezésre szólít fel, szép konferenciáját pedig a következőképpen kezdte: „Erzsébet élettörténete oly elbűvölő, mint egy csodálatos mese…”
Erzsébet által szeretett szegénység nem volt más, mint a szívében őrzött szent tisztaság, az alázat és gyermeki engedelmesség férje jogos kérései iránt.
Ő nem gazdagsága magasságából szerette a szegényeket, hanem abból a belső meggyőződésből, hogy ő is egy szegény teremtmény Isten előtt.
Erzsébet karitatív tevékenységét mindenre okosan terjesztette ki: nem csak alamizsnát osztogatott, hanem kifizette azok adósságát, akik nem tudták rendezni azt, munkát adott azoknak, akik még képesek voltak dolgozni, gondoskodva megfelelő szerszámokról is.
Megállás nélkül adakozott.
Csak 24 éves volt, és szinte egész életét úgy töltötte, hogy országa minden szegényének nemes keresztény méltóságát hangoztatta. Halála után négy évvel kanonizálták és minden szenvedő, igazságtalanul üldözött koldus, beteg, árva, özvegy és karitativ szolgálat patronájának kiáltották ki.
Nos, jól meggondolva nem meglepő az a tény, hogy Theodor Schnitzler modern teológus előszeretettel definiálja Erzsébetet a következő kifejezéssel: „Az igazság szentje!”.
Évközi 32. hét szombatja
https://igenaptar.katolikus.hu/nap/index.php?holnap=2020-11-14
Az előző evangéliumi szakaszokban arról volt szó, hogy valaki majd elhozza az embereknek az Isten országát. Jézus burkoltan azt mondja a tanítványainak, hogy Ő maga az, aki elhozza az Isten országát, az Emberfia, és arra is hivatkozik határozottan, hogy Isten tervében szerepel küldöttjének szenvedése és halála is. A világ vége fog következni, de hirtelen csak azok számára lesz, akik nem éltek szeretetben, akik nem Istennél maradtak. A többiek számára csak „természetes” átmenet lesz, a földi világtól az örök életre. A keresztény várakozás erről szól. Az nem félelem, rettegés attól, hogy mi vár ránk, hogy hogyan fognak elítélni minket. A várakozásunk reménységgel és örömmel teljes. Mert mi valakit várunk vissza, az után vágyakozunk, hogy végre láthassuk Őt, megölelhessük és hallgathassuk csodálatos szavait. Mi Jézus eljövetelét várjuk, mert csak akkor lesz teljes a mi életünk, Isten végtelen irgalmasságában.
Jézus a mai szakaszban megmondja nekünk, hogy hogyan kell tölteni a várakozás idejét: szüntelenül kell imádkoznunk! Biztos nem valami újdonság, hogy Istenhez kell folyamodni, hogy hozzá kell fordulni, ha szükségünk van valamire. Ő az Isten, ki más tudna jobban segíteni nekünk? De mi az, hogy szüntelenül? Ha ez a feltétel ahhoz, hogy Isten meghallgassa kérésünket, akkor nincs sok reményünk. Nem arról van szó, hogy meg kell győznünk Istent az igazságunkkal, vagy le kell fárasztanunk a kitartásunkkal. Imádkozni talán nem csak egy cselekmény, hanem inkább egy hozzáállás. Imádkozni nem csak azt jelenti, hogy szavakba öntjük szívünk legmélyebb vágyait, akár rögzített formulák szerint. Imádkozni inkább azt jelenti, hogy Istenhez fordulni, úgy értve újra meg újra feléje fordítani a szívünket, a lelkünket. Akkor úgy tudjuk érteni a „szüntelenül” szót, hogy egyfolytában vissza kell állítani az életünket, mert a dolgok, az események, a kapcsolatok is elsodorhatnak minket Istentől, el is vonhatnak az Ő tekintetétől. A bizonyosságunk nem a kitartási képességünk, hanem hogy Isten „hamarosan igazságot szolgáltat” választottjainak.
Ez az, ami vezeti Szent János szavait is, ahogyan olvassuk a harmadik levelében. Az úton levők, a továbbutazók itt nem általános idegenek, hanem azok az emberek, akik folytonos úton voltak, hogy hirdessék Jézus Krisztus evangéliumát szerte a világon. János arra buzdítja azt az embert, akinek írja ezt a levelet, hogy gondoskodjon róluk, hogy bebizonyítsa nekik, hogy Isten nem hagyja cserben a választottjait. Ha igaz, hogy nincs, aki jobban tudna segíteni nekünk mint Isten, az is igaz, hogy Ő nem tud jobban segíteni az embereknek, csak rajtunk keresztül. Minden más ellenére mi lehetünk Isten legjobb, leghatékonyabb eszközei.
Ezzel a bizonyossággal vállalták a kínokat meg a halált a ferences szerzetesek, akikről megemlékezünk a mai napon. Utolsó pillanatig védték a hitüket és hirdették a kereszténység igazságait. Tudták, hogy mi vár rájuk, hogy ki vár rájuk. Nem féltették a biztonságukat, ha csak egy egyetlen embert is tudtak volna nyerni Krisztusnak. Vértanúk, tanúk a vérükkel, nem csak szavakkal, és nem csak messziről. Olyan emberek, akik szó szerint akarták követni Jézus példáját és odaadták az életüket hitük nevében minden ember üdvösségéért.
Évközi 32. hét péntekje
https://igenaptar.katolikus.hu/nap/index.php?holnap=2020-11-13
A mai evangélium szakasza a tegnapinak a folytatása. A farizeusoknak, akik azt kérdezték meg tőle, hogy „mikor jön el az Isten országa?”, Jézus azt válaszolta, hogy „az Isten országa köztetek van”. De utána megragadja az alkalmat, hogy a tanítványoknak beszéljen az Isten országának az eljövetelének napjáról, a világ végéről. De ahogyan olvassuk a mai napon, nem csak az időbéli dimenzió érvényesül, hanem a térbeli dimenzió is. Nem véletlenül – akkor is, ha számunkra furának hangzik – a tanítványok a végén azt kérdezik meg Jézustól: „Hol lesz ez, Uram?”. Mert Ő világosan összekötötte az Isten országának napját az úgynevezett Emberfia eljövetelével, felidézve a próféták eljövendöléseit, és – homályosan a tanítványoknak és a farizeusoknak, nekünk viszont világosan – kezdi kinyilatkoztatni, hogy Ő maga az Emberfia, a Messiás, a Krisztus, akinek szenvednie kell az emberek megváltásáért. Így lassan egy harmadik dimenzió is teret kap. Már nem csak az a kérdés, hogy mikor jön el az Isten országa, és hogy hol fog megjelenni az Emberfia, hanem az is, hogy kicsoda az Emberfia. Így mást is jelent az, hogy „Az Isten országa köztetek van”. Jézus a farizeusoknak közvetett módon azt mondta: „Itt vagyok köztetek, nem kell máshová mennetek, nem szükséges másra várni máskor!”.
Isten köztünk van a szeretetben, a többiekért vállalt áldozatban, az élet odaadásában, ahogyan tegnap is mondtuk. De Isten különleges módon jelen van köztünk Jézus személyében. Ő az Isten arca, a szája, a keze. A hitünk nélkülözhetetlen módon Jézus személyén keresztül derül fényre és egyfolytában megerősödik. Mi eszünk, iszunk, összeházasodunk, adunk és veszünk, ültetünk és építünk, de mindezek fölött fennáll az Istennel való kapcsolatunk, a Jézussal való személyes találkozásunk. Ma is olvassuk, hogy az Emberfiának nem lesz sima, könnyű élete, szenvednie kell. Sőt Jézus egy holtestről beszél, amikor válaszol a tanítványoknak, hogy hol lesz az, aki elhozza az Isten országát. Ezért nekünk is azt mondja, hogy „aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti megmenti az Életre”. Mert a tanítványainak lenni, kereszténynek lenni, nem csak azt jelenti, hogy hiszünk benne, hogy felismerjük benne az Isten Fiát, hanem azt is, hogy követnünk kell Őt, hogy meg kell tanulnunk Tőle, hogyan kell élnünk az életünket, hogyan kell bánni a többiekkel. Abban is követnünk kell Őt, hogy a keresztet vállalta, végig vitte. Hogy odaadta az életét, óriási fájdalmak közepette, hogy teljesen az Atya akaratára bízta az életét.
Szent János nem véletlenül állítja azt a második levelében, hogy aki azt mondja, hogy Krisztus nem emberi testben jött el közénk, „az hamis tanító és antikrisztus” és hogy „aki eltér Krisztus tanításától, és nem tart ki mellette, az nem mondhatja magáénak Istent”. Nem tudjuk Jézust nélkülözni, ez hitünk igazsága és bizonyossága. Sokszor sajnos elfelejtjük ezt. A miénk néha egy általános hit, egy bizonyos erkölcsi kódexszel és sok hagyománnyal, amelyekhez többé-kevésbé ragaszkodunk. Ezért számunkra is aktuális mindig Jézus figyelmeztetése: ha nem nála, az Ő jelenléténél zajlik az életünk, ha nem élünk szeretetben, akkor a dolgok, az események el fognak minket pusztítani, hirtelenül és véglegesen.
A szentek, a híresek, mint a névnélküliek, a magyar szentek, mint a többi, ezt engedték meg az életükben. Hogy ahogyan Jézus emberségében Isten arca, szája és keze volt, mi is, minden gyengeségünk és gyarlóságunk mellett, legyünk Jézus szeretetének eszközei, kifejezései és vonásai a többiek számára. Istennek és csak Istennek a dicsőségére!
Évközi 32. hét csütörtökje
https://igenaptar.katolikus.hu/nap/index.php?holnap=2020-11-12
A mai bibliai szövegek arra hívnak meg minket, hogy térjünk meg. Ez nem azt jelenti egyszerűen, hogy az életünk teljesen rossz és ezért meg kell változtatnunk azt. Az evangéliumban Jézus figyelmeztetni akarja a tanítványait, hogy ne a dolgok látszatában keressék az Isten országát, az Isten jelenlétét. Hányszor keressük mi is a csodát, vagy akár a katasztrófát is? Csak azért, hogy a többieknek azt mondhassuk: „látjátok? Ez azért történt, mert rosszat tettetek”. Könnyebben lehetne így magyarázni a valóságot, de az Isten képe eltorzított lenne. Manapság is sokan mondják azt, hogy mindaz ami történik, akár a mostani járvány is, azért van, mert elhagytuk az Isten útját. Ami igaz lehet, viszont biztos nem igaz, hogy Isten a rosszal akar figyelmeztetni, vagy akár megbüntetni minket. Jézus a saját szenvedését is úgy érti, mint a dolgok rendjét. Természetesen nem azt mondja, hogy jó, pozitív. Inkább azt próbálja elfogadtatni a tanítványaival is, hogy az Isten útján a szenvedés is van. Semmilyen szenvedésnek nincs értelme önmagában, de ha valakiért szenvedünk, ha valakiért akár az életünket adjuk oda, akkor a legnagyobb szenvedés is, a legnagyobb áldozat is teljesen „logikus”, teljesen természetes.
Erre gondol Jézus, amikor azt mondja a farizeusoknak, hogy „az Isten országa köztetek van”. Mert nem az a probléma, hogy mikor jön, hogy mikor lesz vége ennek a világnak, ahogyan a farizeusok kérdezték. Az a kérdés inkább, hogy hol van Isten mindabban, amit élek nap nap után. Ezért nem a különleges események a jelek. Nem kell várnunk a világ végét azért, hogy találkozhassunk az Istennel. Most van szükségünk rá! És „Isten köztünk van” pont azért, mert mi is szeretetből tudjuk élni a mindennapi életünket, felajánlani a szenvedésünket, odaadni az életünket a többiekért. Ha Istent keressük, az Ő országát, akkor a szeretetteljes kapcsolatokban keressük, pont, ahogyan a természetben keressük a teremtői kezét.
Isten úgy akarja, hogy a másik ne ellenség legyen, és ne is olyasvalaki, akit tudok használni azért, hogy én jobban járjak. A másik testvér, Istenben az én testvérem, mert mindannyian az ő gyermekei vagyunk Pont, ahogyan olvassuk ezt Szent Pál szavaiban. Ő azt írja Filemonnak, hogy mondjon le a jogos megsértődöttségéről, és fogadja vissza Onezimuszt, aki már nem csak a szolgája, hanem a testvére is a hitben. Mert az, amit meg tudok osztani a másikkal, sokkal fontosabb annál, ami szét tud választani minket.
A mai szent, Szent Jozafát az egység szentje. Ő teljesen megértette, hogy az egység kiindulópontja nem az, hogy egyformák vagyunk, hogy mindenben egyetértünk. Hanem az, hogy van valami közös a másik között és köztem. Ha mi arra nézünk, ami szétválaszt minket, akkor rendszeresen falakat fogunk állítani a többiekkel szemben. Mivel mások, azt gondoljuk, hogy „rosszak” is. Ennek a folyamatnak nincs vége és lassan csak falakkal leszünk körülvéve. Ha viszont mi azt nézzük, ami közös lehet a másikkal, akkor inkább hidakat fogunk építeni azért, hogy kapcsolatban lehessünk vele. Hogy kockázatos-e? Egyértelműen! De így megéri és sose leszünk egyedül. Isten, aki az emberekre bízta az élet csodáját, azt is kéri, hogy egymásban lássuk őt, hogy egymásban lássuk az ő teremtményét.
