Advent 1. vasárnap (Alberto atya)

Kedves Testvéreim!
Advent ideje van. Mit kérünk? Mit szeretnénk? A válaszos zsoltár nagyon jól fejezi ki ezt: “Utaidat, Uram, mutasd meg nékem, ösvényeidre taníts meg engem! Taníts és vezess igazságod szerint, mert te vagy üdvözítő Istenem”.
Advent ideje egy olyan múltról beszél, amelyben Isten ígéreteket tett. És aztán egy olyan jelenről szól, amelyben Isten teljesíti ígéreteit. Ezt hirdeti ugyanis az olvasmány. Jeremiás próféta Isten nevében kijelenti: “Íme, jönnek majd napok – mondja az Úr -, amikor teljesítem a jót, amelyet Izrael házának és Júda házának megígértem”.
A mi Istenünk hűséges Isten, mert ígéreteket tesz, és aztán teljesíti őket. Jeremiás próféta így folytatja jövendölését: “Azokban a napokban és abban az időben igaz sarjat támasztok Dávidnak, aki jogot és igazságot teremt az országban”.
Mi tudjuk, ki ez az “igaz sarj”. Jézus Krisztus az, aki jelen van közöttünk. És mi felismerjük őt, ahogyan a szentmise könyörgésében imádkoztuk: “Mindenható, örök Isten, önts híveid szívébe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé”.
Ezért az Advent eleje egy olyan jövőről is szól, amelyben mindannyiunk számára teljesülnek az üdvösség ígéretei.  A mi üdvösségünk maga Jézus Krisztus, aki “nagy hatalommal és dicsőséggel” érkezik. Ezt hirdeti Jézus a mai Evangéliumban: “Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok”.
Advent Ideje határozottan kijelenti, hogy Isten a mi üdvösségünket akarja. Isten ugyanis meg akar minket ajándékozni az örök élettel, azt akarja, hogy belépjünk dicsőségébe és boldogságába. És ezt az üdvösséget Isten a mi érdekünkben életünk minden körülményében megvalósítja a mi érdekünkben, azok között a körülmények között, amelyek jónak tűnnek a számunkra és azok között is, amelyek rossznak látszanak.
Jézus a Szent Evangéliumban világosan beszél törékenységünkről és a világ végéről. Ezt mondja Jézus: “Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek”.
Jézus egyszerűen azért beszél törékenységünkről és a világ végéről, hogy kijelentse – amint azt jól mondja Szent Pál -, hogy “ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk”. (Rom.8,18).  Így folytatja ugyanis Jézus: “Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok”.
Advent ideje dicsőséggel és hatalommal teljes jövőről szól. A feltámadt Krisztus győzelme a mi örök életre támadásunknak is a győzelme Ővele.
Hogyan éljük meg a várakozást a Krisztus győzelmével teli jövőnkre?
Szent Pál mondja ezt meg a szentleckében, amikor így buzdít bennünket: “Gyarapítson és gazdagítson titeket az Úr a szeretetben egymás és mindenki iránt, mint ahogy mi is szeretünk titeket!”. Aztán megmutatja, hogy a kölcsönös és mindenki iránti szeretetnek pozitív hatása van a személyiségünkre: “Tegye állhatatossá szíveteket, hogy feddhetetlen szentségben állhassatok Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön, összes szentjének kíséretében!”
Vagyis ebben az Adventben arra kaptunk meghívást, hogy gyakoroljuk a kölcsönös és mindenki iránti szeretetet, hogy megtanuljunk napról napra biztosabb reménnyel élni. Nincs ugyanis semmi hasznosabb annál, ha gyakoroljuk a kölcsönös szeretetet annak érdekében, hogy miénk legyen és megerősödjön bennünk a keresztény remény erénye.  Ma nagyon nagy szükség van reménnyel teli emberekre, mert egyre nő a szomorú és bizalmukat veszített emberek száma.
A szomorú és bizalmat vesztett emberek jobban ki vannak téve annak, hogy olyan viselkedésbe esnek, amelyekről ma Jézus a Szent Evangéliumban azt mondja, hogy kerüljük. “Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek a tobzódásban, részegeskedésben és az e világi gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap”.
Köszönjük meg Jézusnak, hogy ma elmagyarázza, miért veszélyes viselkedés a tobzódás, a részegeskedés és az evilági gondokba merülés. Azért veszélyesek, mert aki így él, kevés reményről és kis hitről tesz bizonyságot. Vagyis azt mutatja, hogy nem figyel az életének a különleges napjára. Ezt mondja Jézus arról a napról: “mint a csapda, úgy csap le mindazokra akik a földön laknak”.
Érdekes, hogy Jézus “arról a napról” Advent elején beszél, mert az a nap életünk határa, célja és beteljesedése. “Azon a napon” fog megtörténni találkozásunk Üdvözítőnkkel. Jézus ugyanis kijelenti: “Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt”.
“Az a nap” történelmileg mind Jézus születésnapja, mind pedig az utolsó ítélet napja. Számunkra “az a nap” konkrétan ez a perc, amelyben a Szentmisét tartjuk. Ugyanis minden szentmisében, miután Jézus megújítja jelenlétét a kenyér és a bor színe alatt, mindannyian kijelentjük: “halálodat hirdetjük, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Az Advent örömteli vonzása épp a köztünk levő Isten valóságos jelenlétéből fakad. Ő a Megtestesüléssel megkezdte megváltásunkat és az utolsó ítélettel teljesíti be az üdvösségtörténetet.
Az Advent tehát arra sarkall, hogy új jelentőséget adjunk az időnek és a történelemnek. Jézus születésével ugyanis az idő és a történelem elnyerte teljességét. A történelem ösvényén Jézus Krisztus végigmegy minden emberrel. Az idő tehát kedvező alkalom a mi üdvösségünk számára. Jézus sok példabeszédben bemutatta ezt a titokzatos valóságot: a szolgák történetében, akik haza várták a ház urát; a szűzekről szóló példabeszédben, akik a vőlegényre vártak; vagy abban, ami a magvetésről és az aratásról szól. Az ember életében folyamatos várakozásban van: amikor kisgyermek, szeretne megnőni, felnőttként szeretné önmagát megvalósítani és sikerre vár, és a korral előrehaladva a megérdemelt pihenést óhajtja. De elérkezik az idő, amikor felfedezi, hogy túl sokat remélt önmagától, a foglalkozásától vagy a társadalmi helyzetétől, és már nem maradt semmi reménye. A remény jelzi az emberség útját, de a keresztények számára ez egy bizonyosságból táplálkozik: az Úr jelen van életünk folyamán, elkísér minket, és egy nap felszárítja könnyeinket. Egy nap, nem is olyan soká, minden megtalálja beteljesedését Isten országában, az igazságosság és a béke Országában. Amen.