Kedves Testvéreim!
A Szent Evangélium utolsó szavai személyesen és lelkünk mélyén érintenek meg bennünket. “Minden ember meglátja az Isten üdvösségét”. Ezek a szavak azért érintenek meg minket, mert arra emlékeztetnek, hogy szívünk mélyén lerombolhatatlan az üdvösség iránti várakozás. És Isten, a mi Teremtőnk, biztosít minket arról, hogy eljön hozzánk azért, hogy megtapasztalhassuk Őt, aki a mi üdvösségünk.
És az üdvösség megtapasztalása ünnepélyes és örömteli esemény, ahogyan arról az olvasmány beszámol. Így kiált fel a próféta: “Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, öltözzél annak a dicsőségnek díszébe, amelyet Isten ad neked mindörökre!”
Így emlékeztet Báruk próféta hitünk alapvető igazságára: vagyis arra, hogy Isten a szeretet és előbb szeretett minket és kezdeményezte a találkozást velünk, hogy megajándékozzon irgalmával. Ez az igazság a történelem értelme és tartalma. Az Advent elvezet annak a felismerésére, hogy a történelem az üdvösség története. És ebben az üdvtörténetben Isten három eljövetelét ismerhetjük fel. Az első eljövetelekor Isten Fia emberré lett Szűz Mária méhében a Szentlélek közreműködése által. Az utolsó eljövetelekor minden ember meg fogja látni Istenünk üdvösségét, amikor Jézus eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat. E két eljövetel között van egy közbenső. Ezt mindennap megtapasztaljuk a szentségekben. Sőt mi magunk is Krisztus szentségi jelenléte vagyunk, amennyiben tagjai vagyunk testének, az Egyháznak, mert abban benne lakozik testileg Isten Misztériuma.
Míg múlt vasárnap az Evangélium Jézus utolsó eljövetelére nyitotta rá a szemünket, ezen a vasárnapon az Evangélium történelmileg dokumentálja első eljövetelét, amikor ezt mondja: “Tiberius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében, történt: Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme,… Annás és Kaifás főpapok idején az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában”.
Ebben a leírásban két igazságot találunk, az első: Isten belépése a világba történelmi esemény. A második igazság: Isten, aki úgy teremtette az embert, hogy nem volt rá szüksége, most azért, hogy megmentse az embert, szüksége van az emberre. Jézusnak ugyanis ahhoz, hogy belépjen a világba, szüksége van egy asszonyra, egy családra. Most ahhoz, hogy belépjen a közéletbe, szüksége van egy emberre, Jánosra, Zakariás fiára, aki a pusztában élt.
Ez megmutatja azt a módszert, amit Isten használ, hogy üdvözítse az embert. A módszer pedig ez: Isten kiválaszt embereket és felkészíti őket arra, hogy közreműködjenek üdvösséghozó művében. Így tett a Szűzanyával, és így tett Keresztelő Jánossal. Így tett az apostolokkal és így tesz ma Isten velünk is és mindazokkal, akik hisznek Jézus Krisztusban.
Hogyan választja ki és készíti fel Isten Jánost, Zakariás fiát? Tudjuk, hogy Keresztelő Jánost már akkor eltöltötte a Szentlélek, amikor édesanyja, Erzsébet szíve alatt volt. Aztán arra kéri Isten, hogy éljen a pusztában. És a Szent Írások szerint a pusztaság az Istennel való találkozás helye. A pusztában élni azt jelenti, hogy megtapasztalja Isten szeretetét, úgy, ahogyan az Izrael népével is történt az egyiptomi fogságból való szabadulás után. Akkor Isten arra nevelte Izraelt, hogy az ő szeretett népe legyen. Jánossal, Zakariás fiával Isten ugyanazt a pedagógiát alkalmazza. Arra készíti fel, hogy ő legyen az előhírnök. Az emberek, amikor hallják őt prédikálni, rögtön megértik, hogy János azt hirdeti, amit a pusztában tanult. János a “A pusztába kiáltónak a szava”. Azt hirdeti, hogy Isten magához hívta a pusztaságban, és ott az Istennel való találkozásban megismerte az Úr útját, és megváltoztatta az életét, vagyis szívében egyengette az Úr útját.
Ezen a Vasárnapon azonban megmutatja azt az emberi tényezőt is, ami megkönnyíti megtérésünket Istenhez, hogy Ő a szívünkben lakjon. Ezt a tényezőt a szentmise könyörgése mutatja meg. Így imádkoztunk ugyanis: “Mindenható, irgalmas Istenünk, segíts, hogy szent vágyakozással siessünk Fiad elé”.
Fakadjon szívünkből szent vágyakozás. Odahelyezte Isten az utána való ellenállhatatlan vonzódást, ami a végtelen, a boldogság, az igazság és a béke iránti vágyban nyilvánul meg. A Teremtő Isten ugyanis vágyakkal töltött el minket, hogy szabadságunk elindulhasson feléje.
Az eredendő bűn azonban eltérítette a vágyainkat a gonosz felé, és eltávolított Istentől. Ezért így folytatódott a mise könyörgése: “Örök bölcsességeddel nevelj minket, hogy evilági elfoglaltságaink ne akadályozzanak találkozásunkban szent Fiaddal”.
Ezért Keresztelő Szent János szavai: “Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit”, elsőként arra szólítanak, hogy irányítsuk vágyainkat Isten felé, másodsorban pedig arra, hogy a jó vágyakat fordítsuk át jó cselekedetekre. Segít ebben Szent Pál buzdítása is, aki a szentleckében ezt mondja: “Könyörgök azért is, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára, és bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcsében, amelyet Jézus Krisztus szerzett, Isten dicsőségére és tiszteletére”.
Kedves Testvéreim! Ezen a második vasárnapon arra kaptunk meghívást, hogy gondoskodjunk szívünkről, ami az Isten utáni várakozásban él. Ezért foglaljuk el szívünket imádsággal, a Szent Írások olvasásával, és különösen a gyónás szentségével. Figyelhetünk a Szentatyának erre a buzdítására is, amiben ezt írja:
“A Hit Éve ebből a szempontból meghívás a hiteles és megújított megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Üdvözítőjéhez. Halálának és feltámadásának misztériumában Isten felfedte Szeretetének teljességét, ami megment és arra hívja az embereket, hogy a bűnbocsánat által változtassák meg életüket… A hitnek köszönhetően ez a feltámadás gyökeres újdonságáról szóló új élet átjárja az egész emberi létet. Amilyen mértékben szabad a készségben, olyan mértékben fognak lassan megtisztulni és átalakulni az ember gondolatai és érzelmei, a gondolkodásmódja és a viselkedése egy olyan úton járva, ami sosem ér teljesen véget ebben az életben. A “hit, ami a szeretet által lesz tevékeny” az értelem és a cselekedetek új szempontjává válik, ami az ember egész életét megváltoztatja” (Porta fidei n.6b). Amen
