Kedves testvérek!
Tovább szemlélve az adventi koszorút mai vasárnapunkon láthatjuk, ahogy
már két gyertyát gyújtottunk, az adventi zarándoklatunkat jelképező koszorún.
Továbbra is példabeszédként értelmezve ezt a templomban és akár otthon is
előttünk levő tárgyat azt mondhatjuk: mindez arra hívja fel figyelmünket, hogy
egy alap állapot után (az első gyertya meggyújtása, advent 1. vasárnapi
önmagunk) meghívást kapunk arra, hogy lépjünk tovább, elmélyítve, a hitelesség,
az igazság, az életszentség, a krisztus formaiság felé keresztény életünket.
Mindennek fényében mai evangéliumunkat így aktualizálhatjuk: Orbán
Viktor miniszterelnökségének második évében, amikor Barack Obama volt az
Amerikai Egyesült Államok Elnöke, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin Oroszország
elnöke, Angela Merkel Németország kancellárja, Herman A. Van Rompuy Az Európai
Unio Tanácsának elnöke, Erdő Péter Esztergom-Budapesti főegyházmegyei érseksége
idején, „az Úr szózatot intézett” Józsefhez, akit XVI. Benedekként szólítanak,
Krisztus földi helytartójához.
És Ő meghirdetvén a HIT ÉVÉT, és bejárta (hírként) a Tv-t, rádiót és a
sajtót, a világhálót és hirdette „Újra
fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a
Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta
fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem
fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a
világosságot” (Porta fidei, 3). (…) A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus
Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit,
hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem
személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a
szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a
tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha
kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11).
Testvérek! A Szinóduson többek között a bíboros és püspök atyák úgy
beszélnek rólunk, mint akiket ’szakramentalizáltak,
de még nem teljesen evangelizáltak’. Mit is jelent ez? Ahogy a Magyar Kurír
cikke is összefoglalta: „Az Egyház felhívást intéz a megtérésre, mert Jézus tanítványainak gyengeségei és
bűnei gyengítik a misszió hitelességét. A püspökök elutasítják a pesszimizmust:
a globalizáció, a szekularizáció, az elvándorlás, az ateizmus, a politikai
hegemónia és az állam válsága illetve az ezekkel járó nehézségek és szenvedés
lehetőséget jelentenek az evangelizálásra. Nem új stratégiákat kell találni az
evangélium hirdetésére, mintha az egy piaci termék lenne, hanem újra fel kell
fedezni azokat a módokat, ahogyan az emberek Jézus felé közelednek.
Ezért a szinódus a család felé
fordul, ami az evangelizáció természetes helye, és ami támogatásra szorul az
Egyház, a politika és a társadalom részéről. A püspökök a családon belül
kiemelik a nők sajátos szerepét és az apa felelősségét. Megemlékeznek az együtt
élő párok, az elváltak és az újra házasodottak fájdalmas helyzetéről. Bár újra
megerősítették a szentségekhez járulásuk eddigi feltételeit, rámutattak: az Úr
nem hagyja magára őket, és az Egyház befogadó otthont jelent mindenki számára.”.
’szakramentalizáltak, de még nem teljesen evangelizáltak’-ként tehát megtérésre
kapunk meghívást, arra, hogy engedjük, hogy a önimádásunk, az anyagiasságunk, a
kényelem és az élvezetek istenítése kipucolódjék belőlünk, s a helyét
betölthesse az Evangélium, arra szól meghívásunk, hogy gyakorlati
ateizmusunkból, amikor döntéseinket valójában nem az evangélium vezérli, a
valódi evangélium, s végső soron
Krisztus vezéreltségre térjünk rá
Boldog John Henry Newmannal imádkozzunk egy kicsivel többért: „Egy kicsivel több türelmet, hogy elviselhessem
azokat, akikkel olyan nehéz együtt élnem. Egy kicsivel több állhatatosságot,
hogy folytathassam kötelességeimet, melyek kívánságaimmal teljesen
ellentétesek. Egy kicsivel több alázatosságot, hogy megmaradjak azon a helyen,
ahová Isten állított, bár ez a hely nem vág egybe sem álmaimmal, sem
terveimmel. Egy kicsivel több belátást, hogy az embereket olyannak vegyem,
amilyenek, s nem amilyennek szeretném őket. Egy kicsivel több okosságot, hogy
mások ügyeivel minél kevesebbet foglalkozzam, s magamat ne izgassam miattuk.
Egy kicsivel több erőt, hogy türelmesen fogadjam azt az eseményt, amely éppen
most megzavarta az örömömet. Egy kicsivel több kedvességet, hogy ne mutassam
megbántottságomat. Egy kicsivel több önzetlenséget, hogy mások helyzetébe minél
jobban beleélhessem magam”. Ámen!
