Évközi 12. vasárnap – Keresztelő Szent János születése Ünnep (Péter Pál atya)

Kedves testvérek!

Ma Keresztelő Szent János születésének Ünnepén, egy számunkra példaképül rendelt embertársunk földi élete felé fordítjuk figyelmünket. Keresztelő Szent János életére a teljes Jézushoz rendeltség a jellemző. Ahogy azt Ő maga olyan jól megfogalmazta utolsó tanúságtételében: “Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta. 28Magatok vagytok a tanúim, hogy megvallottam: Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. 29A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. 30Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” (Jn 3). János egyértelműen beszél arról, hogy az Ő életének nem Ő maga áll a középpontjában, nem Ő maga a viszonyítási pont. János magáról úgy beszél, mint az emberi élet főszereplőjének, a vőlegénynek a barátjáról. Tanítóan jegyzi meg számunkra: “Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta.“. Ami nagyon egybe cseng a biblia kérdésével: “Ki mond különbnek másoknál? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4, 7). Szent János teljesen Istenhez való kapcsolatában szemléli magát, s gyakorolja az alázat erényét.
De mi is az alázat? A Magyar Katolikus Lexikon tömören erre a kérdésre így felel: az alázat “erény, mely képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Ellentétes víciuma a gőg. Az alázat igaz önismeretből fakad, mely megóv az elbizakodottságtól.” Az alázat gyakorlása abszolút szükséges, hogy a megtérés és az evangéliumi tökéletesség útján járjunk. Az alázat igazság és igazságosság. A sivatagi atyák tanításában arról hallhatunk, hogy “sem az aszketikus élet, sem a virrasztás sem az élet fáradozásai nem üdvözítenek, hanem csak az őszinte alázatosság“. Szent Benedek, a lelki élet hagyományával egyetemben, úgy tekint az alázat erényére, minta lelki élet összefoglalására; az alázat a lélek viselkedése az Isten színe előtt. Aki tehát nem helyezi az alázat erényét lelki élete alapjául, az hiába fárad, ahogy azt Szent Pál tanítja: “Aki beképzeli magának, hogy valaki, holott semmi, önmagát áltatja.” (Gal 6, 3).
Keresztelő Szent János régen élt, hangzik gyakran a magyarázkodás, fordítsuk tehát tekintetünket egy kortársunk felé, figyeljünk Pio atyára!
Az atyáról a következőképpen vallanak a vele élők: “az atya kapucinus élete olyan alázatos és elrejtett volt, hogy ha abban nem lettek volna természetfeletti történések, észre sem vettük volna mennyivel több volt ő nálunk“. És máshol: “Pio atya viselkedése mindig alázatos volt, álljon bár előtte alacsony vagy előkelő származású, rangú ember“. Pio atya mindig kész volt, hogy bocsánatot kérjen, ha gondolt valamit, vagy szól valamit. Ebben híven követte Assisi Szent Ferencet. Pio atya azt gondolta, hogy az alázat igazság. A gondolat, hogy kellemetlenséget okoz a mellette tartózkodóknak szintén arra ösztönözte, hogy elnézésüket kérje. Mindennek a másik oldalát képezi a készség, hogy mindenkinek elismerően megköszönje fáradozásait, segítségét. Ugyanakkor Ő nem várta és nem is élvezte a köszönetnyilvánításokat, mindig Istenhez utalta azokat. Az őt körülvevő tömeg nagy lelki problémát okozott neki. A tömeg láttán nőtt a felelősség tudata. Nagy Szent Gergely így írja le az alázatos érzéseit: “Minél több ajándékot kapott annál inkább érzi kötelességét, hogy Istent szolgálja: úgy tűnik számára, hogy nem tud megfelelni ilyen sok ajándéknak megfelelő szolgálattal; meg van arról győződve, hogy bármely más személy jobb lenne és jobban csinálná nála, hálásabb lenne“. Pio atya mint Isten szentje, aki Istenre szegezi tekintetét és aki számára Isten a viszonyítási alap, a mi gondolkodásunk szerint lesújtóan vélekedet magáról. Folytonosan a miatt aggódott, hogy arányosa nem tud annyit visszaadni az Istennek, mint ahogy Ő ajándékaival gazdagította. Ez az egész látásmódját meghatározta. A bűnnel kapcsolatban azt vélte, hogy az nem egyszerűen egy törvényszegés, hanem a szeretet elárulása. Boldog Egyeddel vallotta tehát: “Ha jól átgondolod Isten irántad való jóságát, akkor jól felismered, hogy adósként, arra vagy ösztönözve, hogy meghajtsd előtte a fejed“. Pio atya így tanít bennünket is: “Először a magasba tekintsünk, és aztán nézzünk magunkra; végtelen a távolság, amely az ég és az emberiség mélysége között tátong“. Ez rávilágít arra a végtelen távolságra, amely az isteni tökéletesség és az emberi elégtelenség között felismerhető. A szentek, s így Pio atya vagy Szent János, szemében is az emberi tökéletlenség porszeme is óriási méreteket ölt, Isten végtelen tökéletességére és szeretetére figyelve.
Testvérek! Szent Ágoston tanítása szerint képtelenek vagyunk megszerezni magunknak az alázatot vagy távol tartani magunktól a gőgöt. Nincs más mint Istenhez fordulni, belé meneküli. Pio atyát figyelve, az ő imaéletét kutatva, azt látták, hogy ez is nagyon táplálta imádságait.
Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta.” Szent Ferenc azt tanítja: “1Hogy Isten szolgájában megvan-e az Úr lelke, azt
legbiztosabban erről lehet megismerni: 2ha Isten valami jót művel általa, teste,
mely ellensége minden jónak, nem fuvalkodik fel, 3hanem ellenkezőleg, csak annál
hitványabbnak tartja és minden más embernél kisebbnek érzi magát. ” (Int 12, 1-3). Szent Bonaventúra tolvjnak nevezi a gőgöst, mert lopást követ el, el tulajdonítja az Istent illető tiszteletet és dicsőséget. Pio atya, akit gazdag ajándékaival halmozott el az Isten, sohasem tűnt fel az ő Urának tolvajának. Amikor dicsérték, hálálkodtak neki, ő csak azt válaszolta: “És nekem mi közöm mindehhez” vagy “És ezt nekem mondod? Mond az Úrnak; én csak rá tudlak bízni.” Gyakran foglalta össze önmagáról való véleményét, cselekedetei gyakran foglalta össze így: “Nem vagyok más, csak egy seprű az Isten kezében“. Pio atya jól tudta tehát, hogy ő kicsoda. Ő egy eszköz.
Pio atya emlékeztet bennünket: “Az alázat igazság!

Hozzászólások lezárva.