“Essi erano partiti nel pianto, io li riporterò tra le consolazioni; li ricondurrò a fiumi d’acqua per una strada diritta in cui non inciamperanno; perché io sono un padre per Israele”. Queste sono le parole che il povero Bartimeo portava con sé nel cuore, parole che gli davano motivo di speranza per continuare a vivere, nonostante la sua penosa e ormai inutile vita. Costretto a mendicare lungo il ciglio di una strada, cieco, in mezzo ai rumori, al chiasso di gente indifferente, sperando che qualcuno si fermi e gli offra qualcosa per arrivare alla fine di un altro triste e umiliante giorno. Ma quel giorno non era come gli altri, quel giorno per quella strada passava Gesù, quello che tutti dicevano essere il Messia. Il Messia è quello che porta a compimento le promesse di Dio. Se è così c’è da credere che quelle parole della sacra scrittura si sarebbero realizzate nella sua vita. “Figlio di Davide, abbi pietà di me!”.
Un grido di fede, che si alza in mezzo ad un brusio di seguaci devoti che attorniano Gesù. Un grido che infastidisce e che stona tra le ovazioni della gente. Gesù è il Messia che andrà a Gerusalemme per salvare il popolo d’Israele, sconfiggerà il potere nemico e regnerà sul popolo d’Israele, non può rallentare la sua marcia trionfale verso il compimento dei progetti umani della folla che lo accompagna e fermarsi ad ascoltare un insignificante cieco. Questo è il pensiero comune di coloro che in quel momento seguono Gesù, che zittiscono il povero Bartimeo credendo di fare un piacere a Gesù stesso.
In realtà Gesù grazie alla fede espressa in quel grido, rivela che sono loro i veri ciechi, loro che non vogliono accettare l’idea di un Messia che non domina, ma che serve, che non fa soffrire, ma soffre, che non fa morire, ma muore. Non sarà il brillare della corona d’oro che renderà Gesù il nostro re, ma l’intreccio di spine che si è lasciato conficcare in testa per amore nostro; non sarà il bagliore di un trono maestoso che ci farà inginocchiare di fronte al suo cospetto, ma sarà una croce di legno alla quale il messia verrà appeso per amore nostro.
È questa l’immagine del Messia alla quale dobbiamo credere. Gesù sta percorrendo la strada davanti ai suoi discepoli, perché anch’essi percorrano la stessa strada con lui.
Così Bartimeo balza in piedi e va verso Gesù, attirato dalla sua chiamata, si muove nella sua oscurità per cercare la luce che lo renderà vivo nuovamente. Una volta guarito si mette infatti a seguire Gesù, diventa cioè suo discepolo e lo segue per la strada che condurrà alla morte e alla risurrezione.
Ecco chi è il cristiano, fratelli, egli è colui al quale non basta sapere che Gesù esiste ed è il messia, ma che quel Gesù è capace di guarirlo e di salvarlo. La fede non è soltanto ammettere che è tutto vero quel che riguarda Gesù, ma riconoscere col cuore che egli è importante per noi, è la risposta ai nostri problemi, è la luce per la nostra intelligenza, è la speranza per la nostra libertà.
Alziamoci dai bordi delle strade della nostra vita rassegnata e vuota, dove si pensa che niente si possa più migliorare e corriamo incontro al Signore, così come siamo, nel buio della nostra cecità, presentiamogli i nostri cuori carichi di desideri disperati di guarigione, chiediamogli di aprirci gli occhi per poterlo seguire come suoi discepoli, annunciatori di una buona notizia che ridà speranza e gioia a chi incontriamo e di farci vedere la strada giusta da percorrere che ci conduce tra le braccia amorevoli, forti e sicure di un papà come è Dio.
„Könnyek között jönnek, fohászkodás közt vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek…”.
Ezek azok a szavak, amiket a szegény Bartimeus a szívében hordozott, szavak, melyek okot adtak neki a reményre, hogy tovább éljen, teherré vált és immár haszontalan élete ellenére. Arra kényszerül, hogy egy út szélén kolduljon vakon, zajok közepette, közömbös emberek zsivajában, reménykedve hogy valaki megáll és ad neki valamit hogy egy újabb szomorú és megalázó nap végére is elérjen. De az a nap nem olyan volt mint a többi, azon a napon azon az úton haladt el Jézus, akiről mindenki azt mondta, hogy Ő a Messiás. A Messiás az, aki beteljesíti Isten ígéreteit. Ha ez így van, akkor hinnie kell, hogy a Szentírásnak azok a szavai beteljesednek az életében. „Dávid fia, könyörülj rajtam!”.
A hit kiáltása ez, mely a Jézust körülvevő ájtatos követők zajongása közt emelkedik. Egy kiáltás, mely idegesítően és hamisan hangzik a nép ujjongása közepette. Jézus a Messiás, aki majd felmegy Jeruzsálembe, hogy megmentse Izrael népét, lefogja küzdeni az ellenséges hatalmat és uralkodni fog Izrael népén, nem lassíthatja győztes lépteit az őt kísérő tömeg emberi terveinek véghezvitele felé, nem állhat meg hogy meghallgasson egy jelentéktelen vakot. Így gondolkodnak azok, akik abban a pillanatban épp követik Jézust, akik csitítják a szegény Bartimeust, azt gondolva, hogy ezzel örömet szereznek Jézusnak.
Valójában Jézus az abban a kiáltásban kifejeződő hitnek köszönhetően tudtukra adja hogy ők a valódi vakok, ők akik nem akarják elfogadni egy olyan Messiás gondolatát, aki nem uralkodik, hanem szolgál, aki nem szenvedést okoz, hanem szenved, aki nem halálra ad, hanem meghal. Nem az aranykorona csillogása az, ami a királyunkká teszi Jézust, hanem a töviskorona, amit a mi szeretetünkért engedett fejébe nyomni; nem egy fönséges trón ragyogása az, ami térdre kényszerít a jelenlétében, hanem a kereszt fája, melyre az értünk való szeretetért engedi magát felfeszíteni a Messiás.
Ez az a képe a Messiásnak, amiben hinnünk kell. Jézus tanítványai előtt járja be az utat, hogy ők is bejárják vele ugyanazt azt az utat.
Így hát Bartimeus lábra áll és Jézus felé közelít, meghívása vonzza őt hozzá, sötétségében mozogva keresi a fényt, mely újra élővé teszi őt. Miután meggyógyult Jézus követésébe áll, az ő tanítványává válik és követi őt az úton ami a halálhoz és a föltámadáshoz vezet.
Íme ki a keresztény testvérek, az akinek nem elég tudni hogy Jézus létezik és hogy Ő a Messiás, hanem tudja hogy Jézus képes meggyógyítani és megmenteni őt. A hit nem csak annak az elfogadása hogy minden igaz, ami Jézusról szól, hanem annak a szívvel történő elismerése is, hogy Ő fontos nekünk, hogy Ő a válasz a kérdéseinkre, a fény az értelmünknek, a remény a szabadságunkra.
Emelkedjünk föl életünk beletörődött és üres útszéleiről, ahol azt gondoljuk, hogy többé semmin sem lehet javítani, és fussunk az Úr elé úgy amint vagyunk, vakságunk sötétjében, mutassuk be neki szívünket, mely a gyógyulás utáni kétségbeesett vágytól terhes, kérjük hogy nyissa meg szemünket, hogy úgy követhessük őt mint tanítványai, az örömhír hirdetői, azé az örömhíré, mely visszaadja a reményt és az örömet annak akivel találkozunk, és hogy láttassa meg velünk a helyes utat amin járnunk kell, ami egy olyan édesapa szerető, erős és biztos karjaiba vezet minket amilyen csak az Isten lehet.
