Évközi 31. vasárnap (Alberto atya)

Kedves Testvéreim!
A Szent Evangélium ma megismertet minket egy írástudóval, aki nem olyan, mint a többiek, akik visszautasították Jézust.
Abban a lépésben ugyanis, amely megelőzte a mai Evangéliumot, az írástudók a farizeusokkal és a szadduceusokkal együtt felváltva faggatják Jézust, hogy találjanak valami vádat, amivel elítélhetik. Ez az írástudó azonban becsületes ember és megérti Jézus válaszaiból, hogy isteni bölcsességgel rendelkezik, amivel szemben az emberi bölcsesség megtörik.
Ez a két legjelentősebb válasz, amit Szent Márk evangéliumának ebben a fejezetében találunk. Jézus a farizeusok képmutatását ezzel a válasszal győzi le: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.” (Mk.12,17). Ezt követően pedig Jézus ezzel a válasszal hallgattatja el a szadduceusokat: “amikor feltámadnak, nem nősülnek és férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok az égben“.(Mk.12,25)
A becsületes írástudó vitatkozni szeretne Jézussal arról a kérdésről, ami abban az időben nagyon élő volt: “Melyik az első a parancsok közül?” Ez egy olyan kérdés, ami ránk is vonatkozik, mert az az írástudó nem csak azt keresi, hogy számszerű sorrendben melyik az első parancs, hanem az érdekli, hogy mi az Istennel való kapcsolat alapja, hol találja meg az ember szíve a csillapíthatatlan Isten-keresés alapját.
Jézus azzal kezdi az írástudó kérdésére adott választ, hogy a Halld Izraelt-t idézi, ami az a hitvallás, amellyel minden izraelita kezdi és zárja a napját, és ami azokkal a szavakkal kezdődik, amelyeket az olvasmányban hallottunk: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!” (Dt 6,4). Így hirdette Izrael népe a hitét, ami az Egyiptomból való szabadulás tapasztalatából fakadt. Izrael ebben a tapasztalatban felismerte, hogy csak egyetlen Úr létezik, és ez a “mi” Urunk, mert szeretett, szeret és szeretni fog minket mindörökké.
Izrael ebben a tapasztalatban fedezte fel azt is, hogy nép, mert Isten irántuk való szeretete segített nekik felfedezni a felebarát iránti szeretetet is. Az a szeretet ugyanis, amellyel Isten újból megadta a szolgaságból való szabadulást, az volt az a jó, ami megalapozta az együttélésüket, ami értelmet adott annak, hogy egymás mellett legyenek, nem idegenként, hanem mint az egyetlen Isten fiai.
Amikor Isten a Sinai hegyen kihirdette a tízparancsolatot – három az Istennel való kapcsolatot szabályozza és hét a felebaráttal való kapcsolatot -, ezt bocsátja előre: “Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából”.
Tehát amiatt, mert Isten megszabadította Izraelt, Izraelnek meg kell tartani Isten parancsolatait. Még egyszerűbben: azért kell Izraelnek szeretnie Istent, mert Isten szerette Izraelt. A próféták aztán házastársi köteléket látnak az Isten és a népe közötti szövetségben, amit a házastársi egyezség foglal össze: „Én vagyok a te Istened – mondja az Úr Izraelnek – és te az én népem vagy.”
A becsületes ember Jézus válaszát teljesen kielégítőnek találja, és ezt mondja: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte:  Nem jársz messze az Isten országától.”
Miért mondja Jézus, hogy: “Nem jársz messze az Isten országától”? Mert Jézus azért jött, hogy beteljesítse az Ószövetséget, és megalapítsa az Újszövetséget. Jézus a kezdete itt a földön Isten Országának, amelyben megvalósul a kinyilatkoztatás teljessége, ami új alapra helyezi az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Maga Jézus Isten szeretete. Nem az ember áldozta fel magát Istenért, hanem Isten Fia volt az, aki életét adta az emberért. – Megfordul a mozdulat.- Nem a tanítványok mosták meg az Úr lábát: ez, mindent egybevetve elég magától értetődő lenne. Az Úr az, aki megmosta a tanítványok lábát: ez valóban megdöbbentő. De ez sem elég, magyarázza Szent Pál: “Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Rm.5,8).
A szeretet valójában Istentől jön, mert csak Isten a szeretet.  És a szeretet szeretetet fakaszt. Ennek a szeretetnek többé nincs határa: ez az Isten és a felebarát iránti szeretet. A mi igazi természetünk az, hogy azért szerettek minket, hogy mi is szeressünk. A felebarát iránti szeretet az Isten iránti szeretet bizonyítéka. De a szeretet mindig ajándék marad.
Jelentsük ki mi is János apostollal: “Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk“.  (1Jn 4,16). És Pál apostollal együtt ismerjük el ezt: “A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”. (Rm 5,5). Ezért így imádkozunk: “Istenünk, te mennyei kincseket készítettél azoknak, akik szeretnek téged. Adj szívünkbe irántad buzgó szeretetet, hogy mindenben és mindennél jobban szeressünk, és elnyerjük ígéreteidet, amelyek minden vágyunkat felülmúlják”.
Amen”.