Születésünktől kezdve arra érzünk késztetést, hogy mindég olyan valamihez vagy valakihez forduljunk, aki magasabban van mint mi és hogy az biztonságot adjon nekünk és védelmezzen minket. Ez az emberi természetünk természetes vonása, úgy ahogy gyerekként azon igyekeztünk hogy szüleink ölbe vegyenek, mint ahogy idősekként igyekszünk abba kapaszkodni, aki erősebb nálunk, hogy nehogy elessünk.
Ez nem csak fizikailag történik meg, hanem lelkileg is, valóban a legsötétebb pillanatokban, az aggodalomban, a fáradozásban, a szenvedésben az ember segítséget kér, hogy legyőzze félelmét, hogy megtalálja az erőt ahhoz, hogy előre haladjon, hogy meghozzon bizonyos döntéseket, amikor keres valakit aki őt szeresse és akit szerethet.
Az ókortól kezdve a népek a saját istenségüktől kértek segítséget, vagyis attól aki fölöttük állt, hogy biztonságot és benső békét találjanak.
Ha jól belegondoltok manapság mi is ugyanazt tesszük: hány ezer ember megy zarándokútra valamelyik kegyhelyre hogy erőt, energiát, bizalmat, egészséget találjon, hogy kegyelmet találjon. Mennyien fordulnak a saját őrangyalukhoz vagy védőszentjükhöz, hogy nyújtsanak segítő kezet, és így képesek legyenek tovább haladni. Valaki magasabban lévőtől kérnek segítséget, hogy képesek legyenek megküzdeni az élettel és annak próbatételeivel.
Íme miért fontosak nekünk keresztényeknek a szentek. Olyan emberek mint mi, akik az életükben úgy valósították meg magukat, hogy élték az Evangéliumot, szembeszállva a mindennapi nehézségekkel, a válságokkal, a betegségekkel és sokan a vértanúsággal is.
A népi fantázia olykor annyira felmagasztalta őket, hogy irreálisnak, az élet valóságától távolinak tüntette fel őket, olyanoknak, akik gondolatban szinte mindég a felhők között járnak, akik különlegesek és utolérhetetlenek.
A valóságban amikor róluk tanulunk, felfedezzük, hogy egyszerű emberek voltak, nem sokban különböztek tőlünk a maguk erényeivel és hibáival. Nem azért voltak nagyok, mert tökéletesek voltak. Olyan emberek ők, akik szenvedtek, akiknek nem volt mindég mosoly az ajkán, gyakran jutottak krízisbe hitükben, sokan közülük fájdalmak között, betegségben élték életüket.
Ami azonban egybegyűjti őket az az áldozat, amit azáltal hoztak meg, hogy saját életüket másokért élték, megtisztították szívüket a felebarát szolgálatában élve és az Evangéliumot téve meg életük szilárd és következetes stílusává. Jóakaratú férfiak és asszonyok, akik fel tudták ismerni az Urat a hétköznapiság minden egyes napján, a testvérek iránti szeretetben, olyan gyermekekként, akik mind az egyetlen égi Atya vonásait hordozzák.
Álmodozók voltak, akik a saját életükre választottak egy álmot amit megvalósíthatnak, ami talán nem valósult meg, de ők megvalósultak, értelmet adtak az életüknek, betöltve szívüket azzal a békével és boldogsággal, amit csak Isten adhat meg, mert gyümölcsözően kamatoztatták azokat a talentumokat, amiket birtokoltak.
A fej fölötti dicsfénnyel képzeljük el és ábrázoljuk őket, a boldogság és a szív harmóniájának jeleként.
Az a harmónia, amikor a magunk életét éljük, és nem a másokét, amikor naponta elkötelezetten csináljuk a magunk munkáját, a lehető legjobban kihasználva saját képességeinket azok szerint az értékek szerint, amikkel tisztelik és szeretik a másikat. A harmónia az, amikor igazak, őszinték vagyunk mindazokkal akikkel találkozunk, az amikor felemelt fejjel éljük meg a fájdalom és szenvedés tapasztalatait, melyek gyakran érintik a mindennapi életünket.
Testvérek, akkor hát mi is szentté válhatunk. Ha a szentek olyanok voltak mint mi, akkor mi is lehetünk olyanok, mint ők. Ez nem egy megvalósíthatatlan célkitűzés, aki bízik Istenben, az sikerrel jár. Egy álom csupán álom marad mindaddig, amíg valaki meg nem valósítja azt. A szenteknek volt hozzá bátorságuk, hogy ne kérdezzék, hogy mindaz lehetséges-e, hogy megpróbálják és így Istenre bízták magukat.
A remény, ami kiemelkedik a boldogságoknak ebből a szakaszából bátorít minket, hogy ne féljünk a vereségektől, a megaláztatásoktól, a szenvedésektől, a rossztól és a haláltól. Jézus biztosít minket, hogy a mi boldogságunk biztos, ha hagyjuk magunkat vezetni általa olyankor is, amikor életünk nyugodt folyója egy tajtékzó hegyi patakká alakul át. Boldogok vagytok ti, mert vele ízleljük és ízlelni fogjuk a szépségét annak, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk, szentek a szentek között.
