Advent 3. vasárnap (Alberto atya)

Kedves Testvéreim!
Advent harmadik vasárnapja mély lelkiismeret vizsgálatra szólít bennünket. Ezt kell magunkban megvizsgálni: vajon ugyanazokkal az érzésekkel  és viselkedéssel közeledünk-e Jézus születésének ünnepéhez, amellyel Isten az időben Karácsonyát előkészítette? Isten örömujjongás közepette készült Karácsonyára. Amikor Isten arra gondol, hogyan üdvözíti az embert, öröm tölti el. Így hirdeti a próféta az olvasmányban: “(Isten) Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel, úgy, mintha ünnepet ülne.”
Az Isten ilyen érzéssel kezdte el megváltoztatni az emberi történelmet és vetett véget a bűn végtelen láncolatának, amint azt a próféta mondja: “Elvette az Úr ítéletedet, elűzte ellenségedet…, ne félj többé semmi rossztól.”
Isten az irgalmas szeretet. Isten Irgalmassága örömkitörés, mert a szeretet mindig örül, soha nem lehet szomorú. Ezért hirdeti a próféta az olvasmányban: “Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből”. Szent Pál ugyanezt mondja a szentleckében: “Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” Azt a jelet aztán, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten örömét éljük meg, így írta le Szent Pál: “Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!”  Az emberszerető jóság az a gyümölcs, amely azokban az emberekben érik, akik megtanulnak minden körülmények között “örülni az Úrban”. Azok számára, akik így élnek, még a nehézségek és a gondok is alkalommá válnak arra, hogy jobban ragaszkodjanak Istenhez, ahogy Szent Pál is mondja: “ Ne aggódjatok semmiért, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket hálaadással az Úr elé. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.”
Ezért ahhoz, hogy felfedezzük, vajon úgy közeledünk-e a Karácsonyhoz, ahogyan Isten készült rá, fontos, hogy megragadjuk a válaszos zsoltár szavainak igazságát: “Íme, Isten az én üdvösségem, bízom benne és nem félek.”
Jól tesszük, ha megvizsgáljuk magunkban, mennyire élő annak bizonyossága, hogy Isten már megváltott bennünket.   Akiben megvan ez a bizonyosság, bizalommal, derűvel tud szembenézni minden körülménnyel, és egyúttal tanúságot tud tenni a világnak üdvösségünk Jóhíréről.
A lelkiismeretvizsgálat második pontja abban a kérdésben áll, amelyet a tömegek intéznek Keresztelő Szent Jánoshoz: “Mit cselekedjünk tehát?” Keresztelő Szent János ezt válaszolja: “Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.” Az Evangélium ezekkel a szavakkal arra buzdít, hogy azt tegyük egymással, amit Isten tett velünk. Ahogyan ugyanis az Atyaisten az embereknek adta Fiát, Jézus Krisztust, mert megkönyörült rajtunk, így mindannyiunknak meg kell könyörülnie a többiek szükségén és odaadni azt, amije van.
Jézus születése mély változást idézett elő, visszaadta az embereknek az ingyenesség képességét. Krisztus azért jött a világba, hogy lerombolja a bűnt és visszaadja az embereknek az istenfiúság ajándékát. Minthogy az egyetlen Atya fiai lettünk, egymásnak testvérei vagyunk. A testvérek között pedig az a normális, ha megosztják a javaikat. Jézus születése az osztozás formája.  Hisszük, hogy a jászolban fekvő Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Jézus azért jön közénk, hogy teljesen osztozzon velünk emberi természetünkben, hogy minden ember osztozhasson az ő isteni természetében. Jézus olyannyira osztozik emberi természetünkben, hogy a bűnösök közé számítják és halálra ítélik. Kínszenvedésében és halálában Jézus osztozik mindabban a rosszban, ami az emberben megvan, elszenvedi a büntetést, ami ránk, bűnösökre várt, megszabadít a bűntől és így az Atyaisten fiainak ismerhet el minket.
Igazán szükségünk van arra, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket Keresztelő Szent János szavaival, aki ezt hirdeti: “Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.”. A saját javainkban és mások szükségleteiben való osztozás most, miközben a misét mutatjuk be, még sürgetőbbé válik, mert most megtapasztaljuk Isten osztozását mivelünk és osztozásunkat Istennel, ahogyan azt Szent Pál tanítja nekünk, aki így beszél: “Úgy szólok hozzátok, mint értelmes emberekhez; ítéljétek meg ti magatok, amit mondok: Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy a kenyér, s egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.”
És ahogyan a Szentatya tanította nekünk: “A Krisztussal való egyesülés egyidejűleg egyesülés mindazokkal, akiknek Ő ajándékozza magát. Krisztust nem birtokolhatom egyedül, csak másokkal közösségben, akik már az övéi, vagy az övéi kell hogy legyenek. A szentáldozással kiemel önmagamból és magához, ugyanakkor a többi kereszténnyel egységbe von. „Egy test” leszünk, eggyé olvadt létező leszünk. Az istenszeretet és a felebaráti szeretet most valóban egyesül: a megtestesült Isten von mindnyájunkat önmagába.”
Kedveseim, a Szentatya egy másik tanításával zárom: “Akinek szüksége van rám, s akin segíteni tudok, a felebarátom. A „felebarát” fogalma egyetemessé válik, mégis konkrét marad. Annak ellenére, hogy minden emberre kiterjed, nem egy kötelezettségek nélküli távszeretet kifejezője, hanem itt és most gyakorlati beavatkozásomat követeli. Az Egyház feladata marad, hogy távoli és közeli pontok összekapcsolását mindig újra értelmezze tagjai gyakorlati életében.”  Amen.