Kedves testvérek!
Az évközi tizenharmadik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség könyvéből vett szakasz, amely kifejti, hogy a halált nem Isten alkotta, Ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Ennek megfordítottja, hogy Isten minden örömünk forrása.
A második olvasmányban Szent Pál elismeri a korintusi hívek nagylelkűségét, amellyel mások megsegítésére siettek.
Az evangélium két csodás gyógyulásról számol be. Jézus meggyógyította, tulajdonképpen életre keltette Jairus kislányát, majd meggyógyította a vérfolyásos asszonyt, aki hittel megérintette ruhájának szegélyét.
Jézus gyógyító tevékenysége mindig is foglalkoztatta a teológusokat, de minden hívő ember bizalommal fordul hozzá bajával, betegségével. Miközben az evangéliumi gyógyításokról olvasunk, szeretnénk felfigyelni Jézus emberszeretetére. Mert nem az a lényeges, hogy Jézus meggyógyít-e bennünket csodálatos módon, vagy nem, hanem, hogy megértsük, Isten szeret bennünket betegségünkben, szenvedésünkben is.
Olyan világban élünk, amelyben egyre inkább fenyeget bennünket az elszemélytelenedés veszélye. Az ember statisztikák és felmérések adatává, nagy lakótelepek névtelen polgárává fokozódik le. Néha talán úgy érezzük, Isten előtt is ilyen névtelen senkik vagyunk, mert hiszen hogyan is lenne neki ideje és kedve ebben az ötmilliárdos emberóceánban felfigyelni egy olyan kis névtelen emberkére, mint amilyen én vagyok?
Nos, a vérzésben szenvedő asszony meggyógyításáról beszámoló evangéliumi szakasz válasz erre a modern emberi szorongásra. Jézus kérdésére, hogy ki érintette meg a ruháját, a tanítványok szinte csúfondárosan válaszolják: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?” De O mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az, aki Őt érintette.
Igen fontos és örömteli igazságot tudunk kiolvasni Jézusnak ebből a sürgetéséből: Isten előtt nincs névtelen tömeg, hanem csak emberek, akiket Ő névről ismer és akiket azonnal felismer, amikor szorongatottságukban feléje tolongnak a tömegen keresztül.
Vigasztaló a másik evangéliumi esemény üzenete is: Jairus leánykájának meggyógyítása-feltámasztása. Jézus akkor is elmegy Jairus házába, amikor jelentik neki, hogy a kislány már meghalt és arra kérik a zsinagóga elöljárói, ne fárasszák tovább a Mestert. De Jézus bátorítja a reményvesztett apát: „Ne félj, csak higgy!”
Jézus a lehetetlenek ura is. Ez az esemény felhívja figyelműnket arra az alapvető igazságra, hogy a hit ott kezdődik, ahol az emberi tudás, értelem és lehetőség határaihoz érünk. Istennek akkor is vannak megoldási lehetőségei, amikor mi már emberileg kilátástalannak ítélünk meg egy helyzetet. Jézus egész nyilvános működése és minden egyes csodája azt a célt szolgálta, hogy elvezesse övéit a szerető-gondviselő Atyába vetett rendíthetetlen hithez.
Az evangéliumi beszámoló egy érdekes megjegyzéssel zárul: Jézus figyelmeztette az embereket, hogy adjanak a kislánynak enni. Itt egy furcsa, de sajnos nem ritka jelenséggel találkozunk: az emberek a vallásos, lelki élményeket nemritkán csak a saját javukra kérik. Itt is mindenki el volt ragadtatva, hogy csodát látott, közben elfelejtették a kislányt. Gyakran mi is így vagyunk hitünkkel: úgy hisszük, hogy minden szép esemény csak miértünk történik, nem pedig azért, hogy másokkal jót tegyünk. Itt kapcsolódik ez az evangéliumi esemény a második olvasmányhoz, amelyben Szent Pál dicséri a korintusi híveket, hogy tudtak nagylelkűek lenni mások iránt.
A csoda nem csak a dolgokban van, hanem az ember szívében is. Jézus sok csodát tett, de a farizeusok nem akarták meglátni azokat. A volt vakot egyenesen kidobták a zsinagógából, amikor ismételgette, hogy Jézus csodás módon meggyógyította őt. Tudjuk-e mi meglátni a közöttünk, vagy éppenséggel a velünk történt csodákat? Hányszor mondjuk, hogy az orvostudomány csodával határos műtéteket hajt végre; de miért nem merjük végiggondolni az események láncolatát, és levonni a végkövetkeztetést, amely így hangzik: Isten csodálatos dolgokat visz végbe embereken keresztül!
