Évközi 18. vasárnap (Alberto atya)

Kedves Testvéreim! Múlt vasárnap a csodálatos kenyérszaporításról elmélkedtünk, és Szent János evangélista megértette velünk, hogy az a csoda azt meséli el, hogy Jézus az Atyaisten ajándéka a világ számára az üdvösségéért, és hogy ezért Jézus ajándékká tette magát az Eukarisztiában.
A tömegnek, amelynek éhségét elvette a kenyér, amit Jézus szétosztott közöttük, fel kellett volna tennie magának a kérdést: de ki ez az ember?
Ők azonban csupán még több kenyeret akarnak. Csak ezért keresik Jézust. És Jézus megmondja nekik: „Bizony, bizony mondom nektek. Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok”.
És Jézus rögtön hozzáteszi: “Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.  Ezt az Emberfia adja nektek –  ő ugyanis az Atya igazolta”.
Az emberek jól látták, mi történt, de nem tudják megérteni, hogy a kenyérszaporítás valami nagyobb és mélyebb dolognak a jele. Azok az emberek kenyeret és életet kerestek, de csak a test számára. Jézus azonban szeretne segíteni az embereknek megtenni egy lépést és észrevenni a különbséget a rövid ideig tartó eleség és aközött az eleség között, ami örökké éltet.
És ez a különbség kiemeli, hogyan teremtette Isten az embert. A Teremtés könyvében ugyanis ez van írva: “az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé”. (Ter.2,7). Az ember élőlény, ezért örökké szeretne élni, de az anyagi eledel nem elég.
„Annyit foglalkozunk az elpusztuló test dolgaival – mondta már Szent Ágoston -, és semmit nem teszünk a lélekért, ami nem múlik el”. Ez a szokás egy félreértésből fakad, ami Izrael ősi ideje óta tart, amikor a pusztában – ahogy az olvasmány elbeszéli –  „Izrael egész közössége zúgolódott Mózes és Áron ellen. Izrael fiai ezt mondták nekik: „Inkább haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk és jóllaktunk kenyérrel. Ti pedig ide hoztatok minket a pusztába, hogy az egész közösség éhen vesszen”.
Akkor Isten közbelépett és ezt mondta: “Íme, én kenyeret hullatok nektek az égből”.  Isten azért lép közbe, mert gondja van mindenre, és gondja van az ember fizikai életére is, és minden nap gondoskodik a “mindennapi kenyerünkről”.
De az “égből hullott kenyeret” Isten azért adta, hogy megértessen valami mélyebb dolgot, vagyis hogy az embernek, a kenyéren kívül Istenre is szüksége van, szüksége van arra, hogy megtapasztalja az ő jelenlétét, ami minden szükségét csillapítja. Ez van ugyanis megírva Deuteronomiusnál: „Az Úr, a te Istened, megalázott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön”. (Dt 8,3).
Isten minden ember számára találta ki a hitnek ezt az útját, aminek kezdőpontja az anyagi szükséglet megtapasztalása. A szükség tapasztalatában az ember megtalálja önmagában a kérdést, ami elindítja az élet végső értelmének keresésére, ami az Istennel való találkozás.
Meg kell tehát tanulnunk olvasni és megérteni a korlátainkat és a vágyakozásainkat, felismerve azt, hogy Isten teremtett így minket, mert azt akarja, hogy csak Ő töltse be az öröklét és a teljesség iránti vágyunkat.
Ez az értelme Jézus szavainak, aki ma azt mondja nekünk: “Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely romlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek-  ő ugyanis az Atya igazolta”.
A tömeg megérti a kihívást, amit Jézus intéz feléje, és kijelenti, hogy kész Őt követni, és ezért ezt kérdezi: “Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött.”
Jézus a hit útját javasolja. Sőt önmagát ajánlja mint út, igazság és élet. És a tömeg nagyon is jól megérti ezt a kihívást. De szükséges, hogy megkérdezze: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássunk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.”
Jézus válaszában először eloszlatja a félreértést: “Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.”
Jézus ebben a válaszban felszólítja a tömeget, hogy tegyen meg egy lépést a hitben. Miközben ugyanis a tömeg egy, az időben távoli tapasztalatról beszél, Jézus egy jelen tapasztalatról szól, amiben a kenyér egybeesik az ő személyével. Ezért kijelenti: “Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak”.
A tömeg nyilvánvalóan megütközött és elcsodálkozott azon, hogy Jézus a beszélgetést jelen időbe tereli. Ezért rögtön hozzáteszi: “Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” És Jézus annyira elégedettnek tűnik a tömeg megnyilvánulásával, hogy ezt a kinyilatkoztatást teszi: “Én vagyok az élet kenyere”. És aztán megmondja, mi történik azzal, aki őbelőle táplálkozik: “Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.”
Kedves Testvéreim! Mi megkaptuk azt a kegyelmet, hogy Krisztus örök jelenében éljünk, ami a kenyér és a bor színe alatt teszi magát jelenvalóvá, hogy az örök életre tápláljon bennünket. Hogy méltók legyünk Krisztus örök jelenében élni, Szent Pál a második olvasmányban így buzdít minket: “Újuljatok meg lélekben és érzéseitekben. Öltsétek magatokra az új embert, aki Istenhez hasonló, igaz és valóban szent teremtmény”.  Amen