Kedves testvérek!
A mai vasárnapon Jézus első csodájáról hallunk. Jézus Szűz Mária kérésére a vizet borrá változtatja. A csodát megcsodáljuk, és benne meglátjuk Jézus isteni erejét. Utánozni azonban a csoda-kérdésben sem Jézust, sem a Szűzanyát nem tudjuk. Viszont utánozhatjuk a Szűzanya figyelmességét és Jézus tapintatát. Nagyon nagy szükségünk van erre!
Tanuljunk meg figyelmesek lenni. Figyelmesnek nevezzük azt az embert, aki tekintettel van a másikra, aki szívesen segít a rászorulón. Szűzanya figyelme észrevette a násznép gondját, és megkérte Fiát, segítsen rajtuk. Ilyen figyelmességre lenne szükségünk, ha megértőn és boldogan szeretnénk élni. Figyelmességet vár a férj a feleségtől és fordítva, a szülő a gyermekétől, a munkatárs nemcsak a társától, ha-nem főnökétől is, ezt várná el a szomszéd a szomszédtól, az öreg a fiatalabbtól, s végeredményben minden beosztott a főnökétől nemcsak anyagiakban, de megbecsülésben is. Ha ez megvolna, kevesebb lenne nem csak a bú és a baj, hanem a gyűlölködés és harag is. Figyelmesség nélkül ember embernek nem embertársa, hanem – a közmondás szerint – farkasa lesz.
A figyelmesség erény vagyis jó szokás. Tehát rá kellene szoknunk. Ezzel szemben rászoktunk a durva, önzésből fakadó figyelmetlenségre, másokat félre állító tolakodásra és a gyöngébbet elnyomó viselkedésre. Ennek a „rossz szokásnak” eredményét úton-útfélen tapasztaljuk. Ezért életünk öröm helyett tele van búbánattal és szomorúsággal.
Tanuljunk meg tapintatosnak lenni. Egy másik fontos erény a tapintat, amelyre maga Jézus mutatott példát nekünk a kánai menyegzőn. Először csodát kérő édesanyját tapintatosan figyelmezteti: „Még nem jött el az én órám” (Ev.). (Jó tudnunk, hogy az asszony megszólítás keleti értelemben szintén a tapintat jele, a mi nyelvünkön ennyit jelent: Úrnőm, Asszonyanyám. Magyarul biztosan így mondta volna: Édesanyám!). Aztán csendben félrevonul a szolgákkal és „minden felhajtás” nélkül, szinte titokban viszi végbe a násznép számára fontos csodát.
A tapintat az az erény, amellyel megérzi az ember, hogyan kímélheti szavában vagy viselkedésével mások érzékenységét. Jó szokásként kellene megtanulnunk, hogyan illik a másik emberhez közeledni. A tapintatos ember kinyújtott tenyérrel, „tapintatosan” és nem ököllel (szószerint vagy képletesen) közelít a másikhoz. Mennyivel szebb volna az életünk, ha a szemtelen beszédek s még inkább a szemtelen viselkedések helyett finoman, „érzéssel” közelednénk a másikhoz. Sajnos, a szemtelenség ma már annyira megszokottá lett, hogy a legtöbb ember nem szégyenkezik miatta, inkább dicsekszik vele.
Az egyik monda szerint a sündisznók a nagy télben panaszkodtak az istenségnek, hogy nagyon fáznak. – Bújjatok össze és melegítsétek egymást! – érkezett meg a jótanács. Amikor megfogadták a jó szót, szomorúan kellet tapasztalniuk, hogy összebújva véresre szurkálják egymást. Kénytelenek voltak rájönni, hogy jobban tudják elviselni a hideget, mint egymás közelségét.
Nemde sokszor vagyunk így mi is?! Néha könnyebb elviselni a magányt, mint figyelmetlen és tapintatlan embertársunk közelségét. Ezt tapasztalta a költő, aki segíteni vágyva ment az emberek közé. Segítségét szívesen fogadták, de őt magát nem tudták befogadni. Ezért fogalmazott így: Élek az emberekért, mert értük élni könnyű. De köztük és velük nehéz! (Váczi M.)
A figyelmesség arra sarkall, hogy az „egész embert” vegyük észre, értsük meg és segítsünk rajta. Ha tapintatosak vagyunk, a másik ember érzékenységét, sebezhetőségét tartjuk szem előtt, és megértőn közelítünk feléje. Nem könnyű ez erények közül az egyiket sem mindig és mindenütt megvalósítani. Ámde – ahogy Pál apostol írja – a Szentlélek ajándékait mindenkinek azért osztogatja, hogy használjon vele (vö. Lecke). Kérjük a Szentlelket, hogy a figyelmesség és tapintatosság napjainkban annyira szükséges adományait adja meg nekünk, hogy használjunk vele. Hadd lelje örömét bennünk Istenünk, és hadd tudjon örülni nekünk embertársunk úgy, mint vőlegény a menyaszszonynak (vö. Olv.).
