Évközi 21. vasárnap

Kedves Testvéreim!
Ezeken a vasárnapokon, amikor Szent János evangéliumának hatodik fejezetét hallgatjuk, mindig ugyanaz a válaszos zsoltár, és ez így kezdődik: “minden időben áldom az Urat”, és mindig ugyanaz a refrén is: “Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr”. Ez az ének az egész emberiség megdöbbenését akarja kifejezni Jézussal szemben, aki önmagát adja a világnak ezekkel a szavakkal:  “Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki ebből kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért”.
Ez az egész történelemben a legkülönlegesebb hír. És azért a legkülönlegesebb, mert tökéletes választ ad az ember várakozására. És még ez a kinyilatkoztatás is űrt teremt Jézus körül a kafarnaumi zsinagógában. Az elsők, akik távoznak, az ellenségei.
Ami Kafarnaumban történt, arra emlékeztet bennünket, hogy Isten ajándéka általában mindig ugyanannyira várt, mint amennyire előre nem látható. Isten, amikor az embernek adja magát, mindig meghalad minden emberi elképzelést és felkavar. Ezért úgy tűnik, mintha az ember megtapasztalná önmagában annak a nehézségét, hogy korlátok nélkül álljon a valósággal szemben, amit nem tud megmérni és ellenőrizni. És Isten szeretete mindig ilyen.
Az Evangélium ma elmeséli, hogy még Jézus barátai is ellentétesen reagálnak.
Jézus tanítványai két csoportra oszlanak. Az első csoportban vannak többen.  Ezt mondja ugyanis az Evangélium: “Jézus tanítványai közül, akik szavait hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” Ezekről aztán az Evangélium azt mondja, hogy: “Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”.
A másik csoport, amelyik a tizenkét tanítványból állt, kijelenti, hogy maradni akar, mert ezt mondja Simon Péter: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”
A mai Evangélium középpontjában azonban nem az emberek reakciója áll. A középpontban Jézus Krisztus áll, aki annál inkább magára marad, minél jobban fénylik rajta annak szépsége, hogy Ő az ajándék a világ számára. Nyilvánvaló, hogy Jézus számára szétosztott kenyérré válni a világ életéért nem fáradság, hanem inkább örömmel, megelégedéssel tölti el.
Jézus teljesen boldog azért, mert odaadhatja testét és vérét, Jézus teljesen boldog attól, hogy az emberek eszik a testét és isszák a vérét, mert azt akarja, hogy Őbenne maradjanak és Őérte éljenek. Senki sem képes ilyen nagy szeretetre. És senki nem képes ennél boldogabb lenni.
Ezért Jézus szándékosan nem szűkíti le ajándékát az ember mértékére, hanem – mintha azt mondaná – akarok nektek mutatni valami még meglepőbbet. Ezt mondja ugyanis Jézus: “Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt!”
Jézus ezekkel a szavakkal előrevetíti a halálból való feltámadásának örök ragyogását, amikor az Atyaisten a jobbjára emeli majd őt, örök és  halhatatlan Királlyá koronázza, és uralmat ad neki mindenek felett.
Jézus hőn akarja, hogy minden ember eljusson a beléje vetett hitre, és így örök élete legyen. És minthogy tudja, hogy a hit ajándék, amit Isten magként vetett el az ember szívébe, kijelenti: “A lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok Lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.”  Jézus jól tudta, hogy a Szentélek megvilágosítása nélkül az ember szívében sötétség marad, és nem lesz képes megnyílni az igazi fénynek.
Jézus tudja, hogy ahhoz, hogy meggyógyítsa hitetlenségünket, szükségünk van a Szentlélekre. És Jézus azt akarja, hogy a Szentlélek betöltse a szívünket egy különleges feladatra, amit Jézus így magyaráz: “Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek”. (Jn.16,13s).
Folytatva az elmélkedést az Evangéliumról, az Evangélistának ezt a magyarázatát találjuk: “Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni”.
Jézus nem felkészületlen. Jól ismeri az emberi szívet és azt is tudja, mi van a mélyén. Az Evangélista magyarázata azt sugallja, hogy Jézus teljesen abban a Szeretetben él, amely őt az Atyaistenhez köti, és ezért nem kell ösztönösen reagálnia az emberekre. Sőt Jézus emberismerete teszi őt türelmessé és irgalmassá annyira, hogy magára veszi az összes bűnt és korlátot, hogy kibékítse az embert Istennel.
Abban a percben ragyog fel legjobban Jézus szépsége, amikor felfedi önmagát, mint örök kenyeret, amelyikben Jézus barátaihoz, a tizenkettőhöz fordul és azt mondja: „Ti is el akartok menni?” A zsinagóga már kiürült. Csak a tizenkettő maradt ott, vagyis azok, akiket Jézus kiválasztott, hogy mindig vele legyenek.
Mi teszi Jézust olyan elégedetté és olyan függetlenné az emberek egyetértésétől? Hogy lehet, hogy nem megy bele kompromisszumokba, amikor az emberek hátat fordítanak neki? Miért nem fél attól, hogy a barátai elhagyják?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, mélyebben be kell lépnünk Krisztus Misztériumába. Ő maga fedte ezt fel előttünk, amikor az Atyjáról beszélt. Jézus olyan szeretet- közösségben él az Atyaistennel, ami függetlenné és szabaddá teszi.  Az Atyával való kapcsolat tudatossága az ereje, onnan fakad a képessége, hogy annyira szereti az embereket, hogy a kezükre adja magát. Péter válasza, aki azt mondja: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje” felfedi, hogy Péter is megértette Krisztus Misztériumának mélységét, és ez teszi lehetővé, hogy kövesse őt. Amen