Évközi 23. vasárnap (Péter Pál atya)

Kedves testvérek!

A mai igeliturgia egy felszólítással tettre hív: „Áldjad, lelkem, az Urat, dicsőítsed az Istent!” De miért is? Ezt is tudatja velünk: „az elnyomottnak igazságot szolgáltat. Az éhezőnek ő ad kenyeret, kiszabadítja az Úr a foglyokat. Az Úr megnyitja a vakok szemét, az Úr fölemeli azt, aki elesett. Az Úr szereti az igaz embert, a jövevényt megvédi. Az Úr támogatja az árvát és özvegyet, és elpusztítja a gonoszok útját.”
Jézus az Evangéliumban nyilvánvalóvá teszi, hogy mindezt Isten általa hogyan is valósítja meg. Az evangéliumban egy „dadogva beszélő süket” meggyógyításának az eseménye van leírva. Az evangéliumi szakasz, sokkal többet mond, mint amit a szövegszerinti jelentésből gondolhatunk. Azt javaslom, hogy a szószerinti értelmet sem elfelejtve nézzük meg mi is a lelki értelme!
A „dadogva beszélő süket” jelképezi az emberek azon  csoportját,  akik,  mint  s ü k e t e k, elzárkóznak nem csupán a hangok hallásától, hanem főleg Isten hallgatásától, elzárkóztak Istentől magától, aki azt mondja a Szentírásban az embereknek: „Halld az Úr szavát!”, vagy „Halld meg, népem, beszélni fogok” vagy bővebben Jézusnál így olvassuk: “Egy írástudó (…) megkérdezte tőle: Melyik az első a parancsok közül?” 29Jézus így válaszolt: “Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. 30Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! 31A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.” (Mk 12 28kk). Ez a süket ember tehát jelképezi azt az Istentől többé-kevésbé elfordult emberiséget, amely önmagával eltelve, felfuvalkodva önistenítésben vagy bálványimádásban él. S így persze dadog, mert hiszen ekkora tévedésben mit is tudna mondani az életről, a létezésről, annak céljáról, az ember életéről stb. Nem tud Ő beszélni, csak dadoghat!
dadogva beszélő süketet … (Jézus) félrevonta … a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: ,,Effata, azaz: Nyílj meg!”” Jézus tehát, Isten nevében, nem azért közelít az emberekhez, hogy megbüntesse, hogy felrója gonoszságát. Nem Jézus ilyen kicsinyes dolgot nem tesz. Jézus azért közeledik ehhez az emberséghez, hogy meggyógyítsa! Megérinti tehát, imádkozik érte és felszólítja: „Effata, azaz: Nyílj meg!”. Valóban igaz amit olvasunk: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3, 20). Jézus tehát nem az emberi rövidlátó kicsinyességet, hanem az isteni nagylelkűséget képviselve arra szólítja fel az embert: „Nyílj meg!”.
Testvéreim! Ez nem csupán egy pillanat történése, de egy egész életé is! Ezért butaság lenne nem magunkra venni a meghívást! Sőt emlékezzünk csak még! „Mondjátok a csüggedt szívűeknek: ,,Bátorság! Ne féljetek!””. Zártságunk gyávaságból, hitünk gyengeségéből, csüggedtségből, beletörődömségből is fakadhat! Ebben az estben „Bátorság! Ne féljetek!”.
Az emberiség zártságát a Szentlecke is kézzelfogható módon világítja meg: „ne legyetek személyválogatók. Amikor közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: ,,Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: ,,Állj oda oldalra!” Vagy: ,,Lépj ide zsámolyomhoz!”” Itt nem szimpátiáról van szó, hanem a sokszínű gazdagság bálványozásáról, a rendetlen ragaszkodásainkról, a materializmusunkról, az anyagiasságunkról. Jézus arra hív bennünket nyíljunk meg neki és értsük meg „Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, h o g y  a  hitben  g a z d a g o k legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik?” Gazdagok akarunk lenni? Legyünk gazdagok! De Istenben legyünk elsősorban gazdagok! És ha megtörténik, akkor Istennel legyünk gazdagok!
Atyám,
rád hagyatkozom,
tedd velem azt, ami neked tetszik.
Bármit teszel is velem,
megköszönöm.
Kész vagyok mindenre,
csak akaratod teljesedjék bennem
és minden teremtményedben.
Semmi mást nem óhajtok, Istenem!
Kezedbe ajánlom lelkemet,
neked adom, Istenem,
szívem egész szeretetével,
mert szeretlek téged,
és a szeretet sürget,
hogy egészen neked adjam magam,
hogy fenntartás nélkül
kezedbe helyezzem életemet,
határtalan bizalommal,
mert te vagy az én Atyám! (Charles de Foucauld)

 

Hozzászólások lezárva.