Kedves testvérek!
Tegnap ünnepeltük Urunk bemutatásának ünnepét, gyertyaszentelő Boldogasszonyt, amely könyörgő nap volt a szerzetesi hivatásokért. Ma pedig, Évközi 4. vasárnapon, az olvasmányban azt a Jeremiás prófétátol származó szakaszt olvastuk, ami szerzetesi hivatásom kiinduló pontja. Hadd térjünk vissza tehát a szerzetesi hivatás gondolatához.
Ehhez előfeltételként, félre kell tennünk azt a gondolkodás módot, amely személyes életünket a világban is mérgezi és tönkre teszi, hogy anyagiakban próbáljuk mérni a szerzetesség értékét, és ugyanakkor itt csődöt mond a önmegvalósítás, a karrierépítés és a teljesítmény – termelés gondolatrendszere is. Emlékezzünk csak pld. a francia forradalomra vagy II. Józsefre, kalapos királyunkra, vagy a kommunizmus-szocializmus diktatúrájára. Mindhárom történelmi pillanat értetlenül állt a szerzetesség, mint jelenség előtt, azt társadalmilag haszontalannak ítélte, s üldözték is. A fenti kategóriákat használva mi magunk is, gyakorlatilag, ugyanoda jutunk.
Jeremiás próféta szava azonban ragyogó módon tárja elénk a szerzetesi élet eredetét: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt világra jöttél volna, megszenteltelek”. Istentől származik ez az élethivatás is, mint a házasság és a papság, s mindhárom, az önmegvalósítás mai általánosan elismert és elfogadott elvétől eltérően az Isteni akarat, szándék megvalósítására rendeltetik. Ahogy még a zsinat fogalmazott: „Az Istennek szentelt tisztaság, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsai — melyeket az Úr szava és példája alapozott meg, s az apostolok, az egyházatyák, az egyháztanítók és a pásztorok állandóan ajánlják — isteni ajándékok, melyeket az Egyház Urától kapott”. Itt fontos negálnunk, most a hit évében! Testvéreim azt a keresztény közgondolkodásban is jelenlévő gondolatot kell cáfolnunk, hogy ha én az Isten akaratának megvalósításáról beszélek, s szinte félre állítom az önmegvalósítás mai divatos gondolatát, akkor támadást intézek az ember ellen. Testvéreim! Milyen Istenbe is hiszünk? Az ingyenesen Teremtő, a önfeláldozóan Megváltó Isten az ember ellensége lenne? Isten nem bizonyított még eleget? De igen! S éppen ezért felszabadultan vallhatjuk, hogy elfeledkezhetünk kétséges és rövidlátó önmegvalósításunkról, hogy bátran és nagylelkűen egyedül az Isten akaratát keressük! Mert Isten és az Ő akarata valósít meg igazán bennünket, szerzi meg számunkra a boldogságot és teljesíti ki a mi életünket!
A szerzetesi élet, ahogy az a papságban és a házas hivatásban is van, Istentől elinduló meghívás, attól az Istentől, aki igazán ismer bennünket és tudja, hogy mi számunkra a legjobb. A szerzetesi élet, ahogy az a papságban és a házas hivatás is, ajándék, elsősorban a meghívott személynek, és az egész Egyháznak is.
Az Evangéliumi tanácsok (engedelmesség-szegénység-szüzesség) élésére fogadalommal elkötelezet élet, a szerzetesi élet „teljesen lefoglalnak a mindenekfölött szeretett Isten számára, úgy, hogy új és különleges jogcímen kötelezi az embert Isten szolgálatára és az Ő dicsőítésére. (…) hogy a keresztségi kegyelem bőségesebb gyümölcsét nyerhesse el, az evangéliumi tanácsok fogadalmával az Egyházban arra törekszik, hogy megszabaduljon az akadályoktól, melyek a szeretet buzgóságában és a tökéletes istentiszteletben visszatarthatnák, és bensőségesebben szentelődik föl Isten szolgálatára”. „a szerzetesi állapot, (…), jobban kinyilvánítja minden hívő előtt a mennyei, de már evilágon is meglévő javakat, ékesszólóbban tanúskodik a Krisztus megváltása árán szerzett új és örök életről, továbbá hatásosabban hirdeti az eljövendő föltámadást és a mennyország dicsőségét. Szorosabban utánozza és az Egyházban mindig fönntartja azt az életformát, melyet Isten Fia vett magára, amikor eljött e világba megtenni az Atya akaratát, s melyet bemutatott a nyomában járó tanítványoknak. Végül rendkívüli módon mutatja be, hogy Isten Országa minden földi dolog fölött áll, és föltárja legfőbb követelményeit; mindenkinek megmutatja Krisztus királyi hatalmának nagyságát és az Egyházban csodálatosan munkálkodó Szentlélek végtelen hatalmát.”
Testvéreim! Assisi Szent Ferenccel szeretném imádkozni kifejtve a Miatyánk szavait:
Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is:
hogy teljes szívünkből szeressünk téged és
szüntelenül reád gondoljunk,
hogy teljes lelkünkből mindig utánad sóvárogjunk,
hogy teljes elménkből minden szándékunkat
feléd irányozzuk és mindenben a te tiszteletedet keressük
s hogy végül minden erőnkből minden képességünket,
lelkünk és testünk minden rezdülését
a te szereteted szolgálatára fordítsuk és semmi másra;
felebarátainkat úgy szeressük, mint önmagunkat,
erőnkhöz képest iparkodjunk
mindenkit szeretetedre gyullasztani,
mások szerencséjén nem kevésbé örülni,
mint a magunkén,
szerencsétlenségükben pedig részvéttel lenni irántuk,
és senkit meg nem bántani.
