Kedves testvéreim!
Az evangélium elbeszélése szerint Simon és társai azonnal elhagyták mindenüket, és Jézus nyomába szegődtek, miután megtapasztalták csodálatos segítségét a halfogással (11. v.). Tapasztalataink szerint mi általában csak egy hosszabb folyamat eredményeképpen fogadjuk el Jézus meghívását, és csak lassan érik meg bennünk a döntés arra, hogy véglegesen kövessük. Lukács azonban az evangéliumban nem azt akarja bemutatni, hogy egy meghívás elfogadása milyen lelki folyamatok keretében történik. Simon példája azt mutatja meg, hogy egy ilyen döntésnek, amelyben valaki elhatározza magát Jézus követésére, mik a jellemző vonásai.
Az elhatározás akkor történik, amikor Péter találkozik Jézussal. Hallja tanítását, és be is fogadja szívébe. Csodálja hatalmát és meg is bízik benne. Felszólítására valami olyat tesz, amit bármelyik társától megtagadott volna, ha ő kéri erre. Jézus követésének előfeltétele tehát az, hogy valaki igazán találkozzon vele. A vallásos nevelés, a család és a közösség keresztény légköre ehhez nagyon fontos és értékes előfeltételek. Mégis az a döntő, megengedjük-e, hogy Jézus tanítása igazán megérintsen minket, és így követésére szegődjünk. Ez teremti meg a feltételeket ahhoz, hogy Jézus megmutassa magát és most már nagy csodálattal fogjuk őt és az ő művét megismerni. Ebből alakul ki azután az a bizalom, amely igazi követéséhez vezet.
Jézus követésének igazi elhatározásához az is szükséges, hogy tudatában legyünk saját erőtlenségünknek. Péter amikor találkozik Jézussal és valamennyire feltárul előtte személyének titka, azt is felismeri, mit kíván tőle, amikor követésére hívja. Ő megremeg ettől a feladattól, és csak azt tudja megvallani, hogy saját erejéből nem képes Isten hívásának követésére. „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” Valami hasonló történik bennünk is, amikor a Krisztusban való találkozásban megismerjük, hogy mit kíván tőlünk, ha igazi keresztény életet akarunk élni. Ha tudatosodik bennünk, hogyan kellene élnünk mint keresztényeknek a családban, a munkahelyen, a társadalomban, és valójában hogyan élünk. Így van ezzel minden lelkipásztor is és mindazok, akik az egyházban tevékenykednek, amikor látják a feladatot, amit Jézus rájuk bízott. Nem kell-e nekünk is így válaszolnunk: Menj el tőlem Uram, bűnös vagyok, nem vagyok alkalmas követésedre ebben a szolgálatban.
Jézus azonban nem vonja vissza meghívását. Hogy bizalmat ébresszen személye iránt, Pétert olyan időben szólítja fel a halfogásra, amely erre alkalmatlan volt a gyakorlott halászok előtt. Péter hallgat Jézus szavára, és amikor megtapasztalja a csodálatos halfogást, a bizalom Jézus iránt egészen betölti szívét. Mindent elhagyva követi a Názáretből jött embert. Jézus minket sem hagy nyugodni erőtlenségünk ellenére sem. Mindennap követésre szólít. Mi pedig csak akkor tudunk igazi keresztényekként élni, ha bízunk erejében, amelyben részesíteni akar minket.
A Péternek adott hivatás célja: „Ezentúl emberhalász leszel.” Jézus követésében tehát egy szolgálattal van megbízva. Jézus azt kívánja tőle, hogy az ő örömhírét hirdesse Isten országáról, amelyet ő hozott közénk. Az embereket meg kell nyernie az ország számára. A hívő keresztény sem élhet önmagának, hanem az a hivatásunk, hogy másokért éljünk. A keresztségben kaptuk a hívást, hogy Jézus örömhírét követve úgy éljünk embertársaink körében, hogy ezzel tanúságot is tegyünk mellette. Hitünk vezetése mellett éljünk úgy, hogy példánk alkalmas legyen mások érdeklődését Krisztus iránt felkelteni. Az „emberhalász” feladatát ebben az értelemben nekünk is vállalnunk kell.
Ez a hivatás nagyon szép, minden másnál szebb és értékesebb. Először is ezt a tudatot mélyítsük el magunkban. Lelkesítsen minket az a tudat, milyen nagyszerű feladat Jézus munkatársának lenni. Ennek vállalásával a legtöbbet tehetjük embertársainkért, elsősorban családunkért, gyermekeinkért. Az üdvösség jóhírét, kegyelmeit igyekszünk feléjük közvetíteni. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a legértékesebb „jövőkép” kialakítását szeretnénk elősegíteni bennük, és így az örök élet felé segíteni őket, hanem már itt a Földön is annak az örömnek, békének, szeretetnek előmozdításán fáradozunk, amely földi kísérője Isten országának. Ezeknek a kegyelmi kincseknek a birtokában tudunk csak igazi emberi életet élni. Ez a hívő ember öntudatának rövid vázlata, amelyet ha komolyan veszünk, segít minket abban, hogy ennek megfelelően éljünk és komolyan keressük azokat a lehetőségeket, ahogyan hitünket tovább tudjuk adni. Ebben első helyen a keresztény életstílus és ennek példaadó ereje áll. Elsősorban azt vegyük nagyon komolyan, hogy életünk vándorút Isten országának teljessége felé, és ez az örök élet. Ez megment minket attól, hogy felesleges és értéktelen földi dolgokhoz ragaszkodjunk, és segít bennünket egy olyan értékrend vállalásában, amelynek Jézus a középpontja. Egy utazás akkor sikeres, ha megfelelő útikönyvekből felkészülünk rá. Az örök élet felé vezető utazás útikönyve a Szentírás. Ezzel ismerkedjünk meg nagyon jól, és életünkben használjuk is útmutatásait. A vándorúthoz kell szabni azt is, hogyan akarunk haladni. Ez történjen a szeretet irányítása mellett. Az előrehaladást így biztosítjuk a legjobban.
