Urunk mennybemenetele Főünnepe – Péter Pál

Kedves testvéreim!

„Húsvét ünnepén az Úr feltámadása volt vigasságunk forrása, most pedig mennybemenetelén örvendezünk.” – adja meg a mai nap hangulatát Nagy Szent Leó pápa. Az Úr menybemenetelének főünnepe, annak megértése valljuk meg nem egyszerű, de annál fontosabb. Ami a felületes szemlélő számára egy eltávozás, az nagy és fontos üzeneteket rejt számunkra.
Az ünnepre készülődés során, éppen tegnap hallottuk az evangéliumban Jézus szavát útjáról: „Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához.”. Ez a mondat jelképesen magába foglalja az egész emberi életutat, amely az Atyaistentől indul és az Atyaistenhez tart. Az Istenhez való visszatérés, a vele való életközösség elérése az emberi élet célja. Szent Pio atya tanítja, hogy a keresztény ember arra hivatott evilági életében, hogy „olyan ítéletet kell kialakítson a lenti dolgokról, hogy csak azokat becsülje és értékelje valamire amelyek segítik az örök javak elnyerésében, és értéktelennek tartsa mindazokat a dolgokat, amik céljában nem segítik”.
Másrészről, Nagy Szent Leót idézve: „A nagy szellemek erőssége, a hívő lelkek nagy megvilágosodása abban mutatkozik meg, hogy vonakodás nélkül hiszik azt, ami a testi szemnek nem látható, és arra vágyakoznak, ami érzékszervekkel fel nem fogható. Ekkora vallásos készség hogyan is jelenhetnék meg szívünkben, sőt: hogyan igazulhatna meg bárki a hit által, ha üdvösségünk csak azoktól a dolgoktól függene, amelyeket szemünkkel is láthatunk? Ami tehát Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe; és hogy a hit is kiválóbb és szilárdabb legyen, a látást felváltotta a tanítás, amelynek tekintélyét követi a hívőknek mennyei fénysugár által megvilágosított szíve. Ezt a hitet növelte az Úr mennybemenetele, és erőssé tette a Szentlélek ajándéka”. Urunk mennybemenetelének ünnepe tehát rácáfol arra a vélekedésre, hogy ez valamilyen eltávolodás, az embertől való elbúcsúzás emléke, hogy Jézus magára hagyna bennünket. Nem! Sokkal inkább egy új jelenlété! Jézus 33 évig hosszúsági és szélességi koordináták között volt az övéivel, a feltámadást követő 40 napon át is ez a fajta jelenlét folytatódott, a test a helyben behatárolta. Most azonban Jézus jelenléte mintegy megsokszorozódott, illetve belépve istenségébe átöleli az egész világot. „Ami tehát Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe”, így lehetséges, hogy a világ egymilliárd kereszténye Isten jelenlétének hordozója, hiszen a keresztség szentségében a Szentlélek templomai lettünk, és a szentárdozásban megvalósul a jézusi ige: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23), és Jézus egyazon pillanatban jelen van a világ összes tabernákulumában. De nem csupán! A zsinat tanítása szerint „Krisztus mindig jelen van Egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmise Áldozatában, mind a papi szolga személyében, mert “az Áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta”, mind, s leginkább, az eucharisztikus színek alatt. Jelen van erejével a szentségekben, úgyhogy amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel. Jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül amikor könyörög és zsoltároz az Egyház, Ő van jelen, aki megígérte: “Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20)”.
Örüljünk és örvendjünk, hiszen Jézus nem hagyott el minket, nem érdektelen felénk, ma jelenlétének új és egyetemes kiterjedését ünnepeljük! Mindez az ő Egyházában, a szentségek keretei között valósul meg. „Az Egyház ezen idejében Krisztus már él és cselekszik Egyházában és Egyházával ennek az új időnek sajátos új módján. Cselekszik a szentségek által” (KEK 1076). „A szentségeknek az a rendeltetésük, hogy az embereket megszenteljék, Krisztus testét fölépítsék és az Istennek kijáró tiszteletet megadják, s mint jelek a tanítást is szolgálják. A hitet nemcsak föltételezik, de szavakkal és anyagi valósággal táplálják, erősítik és ki is fejezik; ezért a hit szentségeinek mondhatók.” (SC 59).
Az Atyaisten felé, a vele való közösségbe tartó életünk útján, fogadjuk örvendezve tehát a szentségeket, mint Isten hathatós segítségének, jelenlétének, előrehaladásunk eszközeinek valóságát. Az Istentől számunkra szánt hivatás megélésében éljünk mindazokkal a szentségekkel, amelyekhez hozzáférünk, tartsuk azokat nagyon nagyra és igyekezzünk úgy élni életünket, hogy döntéseinkkel ki ne zárjuk magunkat a szentségek közösségéből. „mivel a szentségek az Egyházban a hitbeli közösséget fejezik ki és fejlesztik, a lex orandi, `az imádság törvénye’ a keresztények egységének helyreállítását szolgáló dialógus egyik lényeges kritériuma” (UR 2, 15). Tanúsítsuk hát elszakadt testvéreink felé, hogy Jézus Krisztus tekintélyére való tekintettel, mennyire fontosnak tartjuk az Úr 7 szentségét, ne legyünk könnyelműek, szentségtörők a velük való életünkben, sokkal inkább hálásak a bennük és általuk megnyilvánuló isteni szeretetért, jelenlétért és segítségért! Ámen!

Hozzászólások lezárva.