Évközi 19. vasárnap (Alberto atya)

Kedves Testvéreim!
Ez a harmadik vasárnap, hogy folytatólag  olvassuk Szent János Evengéliuma hatodik fejezetét.  A kafarnaumi zsinagógában vagyunk. Ott gyűlt össze a tömeg, amelynek az öt kenyér és a két hal szaporításával Jézus elvette az éhségét. A tömeg azért követte Jézust, mert akart még kenyeret. És Jézus bölcs párbeszéddel rávezeti a tömeget, hogy ne azt a kenyeret keresse, ami megromlik, hanem azt, ami örökké tart, és amit Ő maga ad. A tömeg lelkesen reagál, és kéri: “Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” És Jézus ezekkel a szavakkal kezdi el kinyilatkoztatni, hogy ő az élet kenyere: “Én vagyok az élet kenyere. Aki velem tart, nem éhezik meg, és aki bennem hisz, nem szomjazik meg soha!”
Mialatt Jézus elkezdi felfedni, hogy Ő Isten Fia, aki kenyérré lesz, hogy az emberek éljenek, hallgatói hűvösen, sőt ellenségesen reagálnak. A tömegből kiemelkednek a “zsidók”, vagyis azok, akik Szent János nyelvezetében Jézus ellenfelei. Ezt írja az Evangélium: “A zsidók elkezdtek zúgolódni, amiért azt mondta: “Én vagyok a mennyből alászállott kenyér”.
A zúgolódás hitetlenkedést fejez ki. A zsidók ugyanis nem hisznek Jézus isteni származásában. És zúgolódásukkal nyilvánvalóvá teszik azt az ellenállást, amivel az ember szembeszáll Istennel, és a kinyilatkoztatásával, mert meghaladja a felfogóképességét. Az ember ugyanis gyakran tagadja azt, amit nem ért. Ez az a harc a világosság és a sötétség között, amit Szent János evangélista így ír le: “Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel”. (Jn.1,4-5).
A zsidók mintha ezt mondanák a zúgolódásukkal: De hát hogy lehet ez? József fia, egy közülünk való, ugyanolyan, mint mi, eszik, lélegzik, alszik, hogyan mondhata, hogy az égből szállt alá? Hogyan állíthatja, hogy ő a Messiás, hogyan beszélhet Atyjáról, az Istenről? Hogy engedheti meg magának, hogy Mózes fölé helyezze magát, és kijelentse, hogy az ő kenyere jobb, mint az, amit atyáink ettek a pusztában?
Jézus nyugodtan így reagál: “Ne zúgolódjatok egymás között”. Jézus arra szólítja a zsidókat, hogy nyíljanak meg Isten Misztériuma előtt, ahogyan a zsoltár mondja: „Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr, boldog az az ember, aki őbenne bízik” (Zsolt.33,9). Jézus arra szólítja a zsidókat, hogy nyíljanak meg Isten kegyelme előtt. Azt mondja Jézus: “Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki küldött, nem vonzza”.
Érdekes tudatosítani, hogy az Atyaisten az emberi szívben folyamatos vonzalmat kelt Fia iránt.
Ahoz hogy helyet adjunk annak a vonzásnak, amit Isten kelt a szívünkben, arra van szükség, hogy folyamatosan meg tudjuk szüntetni az előítéleteinket, mert csak így tudhatunk szabadon csatlakozni Krisztushoz, ami által teljesen beléphetünk az ő életébe. Ezért mondja Jézus: “én feltámasztom az utolsó napon”.
Aztán Jézus Izajás prófétát egy kicsit megváltoztatva idézve folytatja (Iz 54,13): “Mindnyájan Isten tanítványai lesznek”. Ezzel Jézus kijelenti, hogy minden ember érezheti az Ő vonzását. És Ő maga jelenti ki egy másik alkalommal: “Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok”.
Ez Jézus szavainak jelentése: “Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”.
Aztán Jézus ezzel a meglepő kijelentéssel folytatja: “Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van”.  Jézus ünnepélyesen kijelenti, hogy az Őbenne való hit a vele való életközösségre visz minket, ami lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk az ő isteni életét. Jézus nem valami jövőben beteljesülő ígéretet tesz, hanem a jelenről beszél. Kijelenti ugyanis: “Aki hisz bennem, annak örök élete van”.
Vagyis a Krisztusba vetett hit életünket már most örökkévalóvá, istenivé teszi. Ez azt jelenti, hogy életünket ugyanazok jellemzik, mint Isten életét. Ezért akar Jézus eledellé lenni a számunkra, mert ahhoz, hogy hasonlóvá tegyen magához és bevezessen minket halhatatlanságának misztériumába csak arra vár, hogy befogadjuk.
A mai Evangélium utolsó részében felfedezzük Jézus örömét, hogy megmutatja magát mint ajándékot a világ életéért. Jézus nem törődik a zsidók zúgolódásával, hanem azt akarja, hogy győzedelmeskedjen afeletti öröme, hogy ő Isten földre szállott  ajándéka.
Ezért először is kijelenti, hogy rajta kívül nincs más kenyér, ami örök életet adna. És egyszerű és hatásos okfejtéssel bemutatja, hogy a manna nem az élet kenyere volt, mert azok, akik ettek belőle, meghaltak.
Aztán kiegészíti önmaga kinyilatkoztatását azzal a kijelentéssel, hogy az élő kenyér, amit Isten készített az embereknek, Ő, a maga isteni és emberi valóságában, és megdicsőült testében. Ezért kijelenti: “Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet adok, az én testem a világ életéért”.
Azóta Jézus emberi és isteni Teste az egyetlen hely, ahol lehetséges az élő és személyes találkozás Istennel. És csak ez az a hely, ami lehetővé teszi az időben, az emberek között az Isteni Személyek közötti közösséget, egységet: ők nem egymás mellett élnek; ők egymásban élnek. Jézus kijelenti: “én az Atyában vagyok s az Atya bennem”. (Jn 14,10).
Az ő kölcsönös ajándékuk az egymásban való örök együttlétben áll. Ez az, ami azt a találkozást is jellemzi, amire Jézus hívja  tanítványait: ne csak közel legyünk hozzá, hanem Őbenne legyünk és Ő mibennünk. Testének eukarisztikus ajándéka teszi lehetővé annak az isteni bensőségességnek a megtapasztalását, hogy a személyes találkozás Krisztussal az Eukarisztiában hasonlatos az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök közösségéhez. Amen

 

Hozzászólások lezárva.