Kedves testvérek!
„Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!” – így szólt mindannyiunkhoz a hamvazó pap Hamvazószerdán, nagyböjti utunk első állomásánál. Az aznapi evangéliumban arra kaptunk ösztönzést, hogy a jótettek – imádság – böjt hármas elfoglaltságában éljük ezt a kegyelmi időt. Múlt vasárnap Krisztus megkísértését szemlélve saját megkísértettségünkre láthattunk rá és ösztönzést kaptunk, hogy hagyjuk magunkat a Szentlélektől vezetni, és józanul, igaz hitben, Isten és önmagunk iránti tiszteletben éljünk.
A mai vasárnapi evangélium, a színeváltozás jelenetét elénk tárva a
jótettek – imádság – böjt hármasságából kiemeli az imádság fontosságát. Tudjuk,
Jézus mielőtt felmegy a szenvedésének hegyére, felviszi tanítványait a Tábor
hegyére, hogy kinyilatkoztassa nekik istenségét, ami által megerősíti őket.
Miért is mondom hát, hogy ez az evangélium az imádság témájáról szól? A lelki
irodalom a színeváltozás jelenetében – a hegyre való felmászásban, az ott
történő találkozásban Krisztus istenségével, és a leereszkedésben a hegyről –
az imaélet pillanatait ismeri fel: a hegyre való felmászás, a küzdelmes,
fáradságos felemelkedés a hétköznapi teendők közül az Istennel való
párbeszédre; a színeváltozás mint az imádság, az Istennel való párbeszéd, a
kinyilatkoztatás pillanata; és a leereszkedés, hiszen vissza kell térnünk
mindennapi teendőink közé, s amit az imában megtapasztaltunk azt életünkben
hordoznunk kell, sőt tanúsítanunk, hirdetnünk kell.
Kedves testvéreim! A nagy imádkozók csarnokában Pio atya egy kitűnő,
kiváló nagyon rangos helyet foglal el az ő alakja nagyon szépen fog mutatni
amellett a szent Assisi Szent Ferenc mellett, akiről Bonaventura azt írja, hogy
megszakítás nélkül imádkozott. „Forró
vággyal kereste az ő szerelmét, akitől csak ennek a testnek nagyon vékony fala
választotta el. Lehetett ő a rendházban vagy a rendházon kívül, munkában vagy
pihenőben, mindig figyelmes volt az imádságra. Test és lélek minden ereje,
minden ideje, mindent úgy látszott az imádságnak ajánlott”. Nem volt
egyébként eltérő ettől a Szent Ferenc-i ideáltól Pio atyának a viselkedése sem.
Tudjuk azt, hogy az ő létezése folyamatos imádság volt az Istenhez. Sokat
imádkozott és jól imádkozott. Krisztust, a nagy imádkozót követte. Pio atyára
is érvényesen alkalmazhatjuk azt a megállapítást, amelyet az első életrajzírók
Szent Ferencre értettek. Celanoi Tamás Szent Ferenc második életrajzában azt
írja Szent Ferencről, de ezt vegyük most Pio atyára is: „az ég állampolgárává vált. Nem csupán egy imádkozó volt. Sokkal inkább
az emberré vált imádság volt”. Valóban az imaélet Pio atya apostoli
életének súlypontja volt és a kulcs volt az ő lelki életéhez.
Maria Winowska könyvében a következőket olvasva gondolhatunk magunkra: „Az
imacsoportok, amelyek behálózzák a világot, „szeretettől lángra
lobbant” szívéből születtek, feleletként a pápák egyre sürgetőbb
felhívásaira. Korunkban a legnagyobb bajok egyike, a bajok forrása annak az
elfelejtésében rejlik, hogy legelső szolgálatunk Istent illeti. Márpedig az ima
„Istenre kapcsol”, összeköttetést hoz létre. (…) 1966. május 5-én Pio atya közelebbről így határozta meg elképzelését: – Legyetek tűzhelyei a hitnek és szeretetnek
ti, akik körében Krisztus maga van jelen, valahányszor pásztoraitok és lelki
vezetőitek irányítása alatt összegyűltök, hogy imádkozzatok, s a testvéri
agapén részt vegyetek.”
Jézusi maga is úgy tanít bennünket, hogy „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1), s kifejezetten kéri, hogy „Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül” (Lk 21, 36), ahogyan Pio atya kedvenc szent szerzője, Pál apostol is ismételten tanít, hogy: „Imádkozzatok szüntelenül.” (1 Tessz 5, 17).
Ez a mi küldetésünk, s ezért jövünk össze imádságban hónapról-hónapra Pio
atya emlékében, ezzel az imádságos lélekkel folytassuk szentmisénket,
felajánlva azt különösen XVI. Benedek pápáért, az Anyaszentegyházunkért, a
szenvedőkért!
