Nagyböjt 5. vasárnapja – Péter Pál atya

Kedves testvérek!

Mindazok közüllünk, akik ebben a nagyböjtben megengedik, hogy Isten vezesse őket, megtapasztalják, hogy mennyire valóságos Izaiás próféciája: „Ezt mondja az Úr: (…) Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek: én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban is van, nem látjátok? Valóban, utat készítek a pusztában, és folyókat a sivatagban.”. Hiszen látjuk, ahogyan vasárnapról vasárnapra vezet bennünket igéjével és életünk eseményeivel, a mindenható Isten. Előző vasárnap, a ’tékozló atya’. vagy ’irgalmas atya’ vasárnapján az evangélium lelkiismeretvizsgálat elé állított bennünket. Nem vagyunk-e mi is olyanok, mint a farizeusok és írástudó, pont mint a példabeszédbeli idősebb gyermek. Fizikailag közel vagyunk Istenhez, lám eljövünk még misére is, de lelkileg távol, messze vagyunk az Atyaistentől; kényelmetlen számunkra a megtérés időszaka, mert a bűnbánók irigységgel kevert haragot hoznak fel szívünkben: lám kibulizták magukat, ők meg merték csinálni, és még a mennyországot is besöprik. Az irgalmas Atyaisten összeszorított fogakkal szolgáljuk ugyan kötelességteljesítésből, de nem szeretjük; megvannak a magunk megbízható elgondolásunk az Istenről magáról, az Egyházról és az Életről, legalábbis megbízhatóbbnak gondoljuk, mint az Anyaszentegyház tanítását; és a tékozló gyermekekről is megbízhatóbb véleményünk és ítéletünk van, még az Atyánál is. De mire is vagyunk meghívva? Arra a keresztény, azaz krisztusi életre, amit szent Pál olyan pontosan elénk tár: „Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam. Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, (…). Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hasonló akarok lenni hozzá halálában, hogy ezáltal eljussak a halálból a feltámadásra is. (…) futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is megragadott engem. Testvéreim, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van.” A Hit Éve, és Ferenc pápánk is, a bíborosoknak tartott első szentbeszédében, arra hívnak meg, hogy „Én azt szeretném, hogy mi mindannyian, (…), bírjunk azzal a bátorsággal, hogy az Úr jelenlétében járjunk, az Úr keresztjét hordozva; építsük az Egyházat az Úr vérével, amit a kereszten ontott ki; és valljunk hitet az egyetlen dicsőségről, a megfeszített Krisztusról. És az Egyház így előre fog haladni! Én mindanyiunknak azt kívánom, hogy a Szentlélek, égi édesanyánk közbenjárására, adja meg nekünk ezt a kegyelmet: előre haladni, építeni, megvallani a keresztre feszített Jézus Krisztust!” Mindehhez bátorítást ad nekünk az evangélium Krisztusa, akinek az Atyaisten hatalmat adott, hogy ítélkezzen az Ítéleten, és aki nagyon jól tudja, mi lakozik az emberben, és nem szorul rá, hogy bárki is felvilágosítsa, mégsem ítéli el az embert, hanem megbocsát neki, megváltja, felszabadítja, és persze tanítja, hogy „Menj, de többé ne vétkezzél!”. Itt az idő tehát, mielőtt jövő vasárnap az Úr szenvedésének vasárnapjával, belépünk a szent nagyhétbe, hogy meghalljuk TÉNYLEG, VALÓSÁGOSAN, IGAZÁBÓL a hamvazószerdai meghívást, hogy „engesztelődjetek ki Istennel”, „tartsatok bűnbánatot és higgyetek az Evangéliumnak”! Alakuljunk át, váltsunk irányt, tegyük jobbá, szebbé, boldogabbá, élhetőbbé, egész-ségesebbé az életet önmagunk és embertársaik, felebarátaink számára. Hagyjuk az önistenítést, a bálványok imádását („arany és ezüst, emberi kéznek művei. 5Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak, 6van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem éreznek, 7van kezük, de nem markolnak, van lábuk, de nem mozdulnak, és torkukon nem jön ki a szó.” – 115. zsoltár), és válaszoljunk végre ésszerűen szeretettel az Isten végtelen szeretetére. Ámen!

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.