Évközi 17. vasárnap – Péter Pál atya

Kedves testvéreim!

Nyár közepén túl egy kicsivel a mai vasárnapon alkalmunk van arra, hogy egy életbevágó, a mi saját életünket is canada goose kensington parka különlegesen érintő kérdést átgondoljunk. Az ószövetségi jelenetben Ábrahámot figyelhettük, ahogyan beszélgetet, alkudozott az Istennel, az Evangéliumban pedig Jézus tanított bennünket is a Miatyánk imádságára és a közbenjáró imára buzdított az alkalmatlankodó barát példabeszédével.
Amikor ma arra vagyunk tehát meghívva, hogy az imádságról elmélkedjünk önmagunk számára, leges legelőszőr meg kell határozzuk mi is az, mi az imádság?. Az ima előre megírt formulák elmondása? Imádság-e az imamalom? Tényleg, rossz-e az imamalom?
Távolról indulva Vianney Szent János szerint az imádság olyan, mint az oxigén: nélküle megfulladunk, elpusztulunk. Pietrelcinai Szent Pio azt tanítja, hogy aki nem imádkozik az lop, hiszen Isten adja az időt, arra is, hogy azt vele töltsük, s aki ezt nem teszi, az elsajátítja Isten arra szánt idejét. Ez a két szent tanítása is elég megerősíteni bennünk meggyőződésünket az imádság fontosságáról.
De mi is az imádság? Nem véletlen, hogy a Katekizmusban is a következő meghatározás áll: „Az imádság a lélek fölemelkedése Istenhez: vagy a szükséges  canada-goose-outlet-toronto javak kérése Istentől” (Damaszkuszi Szent János – KEK 2559). „Bárhogyan nyilatkozik meg az imádság (mozdulatokban és szavakban), az egész ember imádkozik. De a hely megjelölésére, ahonnan az imádság fakad, a Szentírás a lélekről, olykor a szellemről, de a leggyakrabban (több mint ezerszer) a szívről beszél. A szív imádkozik. Ha a szív távol van Istentől, az imádság üres.” (KEK 2562). „A keresztény imádság szövetségi kapcsolat Isten és az ember között Krisztusban. Isten és az ember cselekedete. A Szentlélekből és belőlünk fakad. Isten emberré lett Fiának emberi akaratával egyesülve teljesen az Atyára irányul.” (KEK 2564). „Az új Szövetségben az imádság Isten gyermekeinek élő kapcsolata végtelenül jó Atyjukkal, az Ő Fiával, Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel. (…) az imaélet állapotszerű lét a háromszor szent Isten jelenlétében és a vele való közösségben. (…) Az imádság keresztény, amennyiben kommunió Krisztussal és kiterjed az Egyházban, mely az Ő Teste. Dimenziói Krisztus szeretetének dimenziói.” (KEK 2565).
Ma kedves testvéreim egy óriási lehetőséget kapunk, hogy túllépjünk mágikusnak hit formulák figyelmetlen ledarálásától egy hiteles imádságra, amely a fentiek szerint tehát: a bibliai értelemben vett szívünkben, szívünkből történik; kommunió/ (élet-)közösség és szövetségi kapcsolat a Szentháromság Egy Istennel; szívünk és egész lényünk fel- és beemelése Isten végtelen és csodálatos valóságába; amely nem nélkülözi Isten működését, sőt első sorban Isten ajándéka; s amelyben az ember működése igen gazdag és színes valóság, sokszínű formákat öltve.
Ábrahám bátorsága és közvetlensége, összeszedettsége és komolysága, bevontsága prófétai módon jelzi számunkra, a keresztény ima előképeként, milyen csodálatos módon élhetjük mi is az imádságot. Jézus, isteni Mesterünk, aki mindenki más előtt azt imádság példájaként áll előttünk, tanít bennünket, hogyan tekintsünk Istenre, bizalommal, nem, mint hideg hivatalnokra, akinek ki kellene szolgáltatni valamit; nem mint kényúrra, aki szeszélyességét meg kell édesítenünk, meg kell nyernünk; nem mint idegenre, akinek a figyelmét fel kell keltenünk; hanem mint ATYÁRA, aki szeret minket, mindenki másnál, még önmagunknál is jobban! És Jézus a Miatyánk imádságában is elénk tárja azt, amit máshol tanít nekünk, hogy „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.” (Mt 6, 31-34). Ámen!

Szent Pio atya mise (2013.07.23.) – Péter Pál

Kedves testvérek!

A nyár elejének számunkra fontos eseménye volt Szent Pio atya testének látható módon való kihelyezése, immáron maradandóan. Ezen alkalommal Angelo Amato bíboros atya, San Giovanni Rotondoban, szentbeszédben tanított a relikvia és Szent Pio atya földi maradványainak tiszteletének értelméről, tanításáról. Ezt a szentbeszédet szeretném most közreadni:
Angelo Amato bíboros atya, mint a Szenté avatási Kongregáció prefektusa, azzal kezdte tanítását, hogy a kongregáció, hosszú időre visszanyúló hagyomány örököseként, tudja, hogy az Egyház, szentek anyja, nagy tiszteletben tartja és nagyra tartja ezek földi maradványit, relikviáit.
A bíboros atya vezetésével mi magunk is tegyük fel a kérdéseket, hogy mi is a relikvia és milyen okból tiszteljük azokat? A relikvia egy szent testét, vagy egy testrészét jelenti. A korai időktől kezdve az Egyház tisztelettel őrizte szentjeinek földi maradványait, megmentvén azokat az elpusztulástól és az üldözők és a megszállók meggyalázásától. Azok relikviáinak tisztelete, akik most a mennyek országában vannak, abból ered, hogy a földön, az ő testük az isteni kegyelem templomai voltak és érdemszerzésük, valamint megszentelődésük eszközei voltak, hősies erény és önmegtagadás gyakorlataikkal és vártanúságukkal. Az Egyház ma is élő tiszteletére utal, hogy a megújított Misekönyv is megerősíti, hogy az oltárainkba, azok felszentelésekor, helyezzünk szentek relikviáit. Ez estben az a tanítás is kitűnik, hogy a szentek áldozata Krisztus most közöttünk is megélt áldozatában találják eredetüket és hathatóságukat.
A bíboros atya közvetlenül arra a kérdésre is válaszolni kívánt, hogy: mi a jelentése annak, hogy a hívek tisztelettel közelednek Pietralcinai Szent Pio atya testi maradványai felé? Milyen jelentéssel bírnak zarándoklataik és imádságuk? A következőképpen felet kérdésére a bíboros atya: a zarándok, aki hittel közeledik a relikviához, hogy szemlélje a testet, mindenek előtt azt a kegyelmet kéri Istentől, hogy megtérjen, ahogyan azt maga Pio atya ösztönözte gyótatásaiban és a lelki gyermekeivel való párbeszédben. És minél inkább a zarándok azon igyekszik, hogy keresse és elnyerje ezt a kegyelmet, annál inkább gyarapszik a jóba való megtérésben és a szent iránti tiszteletében. Szent Pio atya tanításaiban elmélyülve, a zarándok megtanulja, hogy a kegyelemben mindig lehetséges a rossz felett aratott győzelem és az újjászületés hiányosságaiból és bűneiből. Ahogyan Szent Pio életében bőségesen járta ki a kegyelmeket, a megbocsátást és az evangéliumi életben való ösztönzést, úgy most az égből folytatja gondolataink és cselekedeteink sugallását, a kiengesztelődésben és az evangéliumi szeretetben. Az urnához járulva a zarándok megújíthatja a szentel való párbeszédét, önmagáért imádkozva és másokért közbenjárva, azért, hogy béke és jóság eláradhassanak önmaga, szeretteinek, a társadalomnak, a világnak szívében.
A stigmákat szemlélve, amelyek a szenvedésének, Krisztus gyötrelmeinek megosztásának jelei, a zarándok felismerheti, hogy saját életének elkerülhetetlen fájdalmai közelebb vihetik Istenhez. Megerősíti tehát türelmét, derűjét.
De mindenek fölött a reménynek való megnyílás a legszebb ajándék, amit Szent Pio atya azoknak ajándékoz, akik elzarándokolnak hozzá vagy imádkoznak hozzá. A remény meghívás, hogy bízzunk mennyei Atyánkban és az Ő végtelen gondviselésében, amelynek gondja van minden emberre, mindenek előtt a szenvedőkre, a szegényekre, a nélkülözőkre, a szomorúakra, akik igaz képei az Ő szenvedő Fiának.
Pio atya földi maradványainak tisztelete az azokat őrző csodálatos kápolnában emlékeztetik a hívőket, hogy Szent Pio most már a mennyek országában él, és ott vár mindannyiunkat a Szentháromság örök boldogságában való részesedésben.
A zarándoklat Szent Pio urnájához, összefoglalva tehát, hitet, remény és szeretetet ébreszt bennünk, és úgy tűnik jól megfelel Jézus szavainak: „28Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. 29Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. 30Az én igám édes, és az én terhem könnyű”.

 

 

Évközi 16. vasárnap – Péter Pál atya

A mai vasárnap igéje a jelenlévő, a hozzánk közel lévő Istenről szól. Ha figyelünk rá, megmutatja magát. De mindig meglepő módon mutatkozik meg, a legtöbbször nem úgy, ahogy mi szeretnénk, ahogy elképzeljük őt.
Ábrahámnak elfáradt vándorként mutatkozik meg az Isten (vö. Olv.). Két angyal társaságában, harmadmagával jelenik meg. Ábrahám nem ismeri fel, de ennek ellenére eléje siet, és beinvitálja őt sátrába. Aztán kiszolgálja, bőségesen megvendégeli. A szíves fogadtatás végén az Isten megmondja, hogy egy év múlva felesége megszüli a várva várt fiú-örököst. Ábrahám csak ekkor ismeri föl, hogy maga az Isten látogatta meg, és boldog volt, hogy ismeretlenként befogadta.
Ábrahámhoz hasonlóan sok szent és igaz ember élt át életében igazi boldogságot, mert egy-egy látogatóban, egy-egy eseményben, történetben felismerte Isten jelenlétét. „Sokszor elhaladunk boldogságunk mellett, anélkül hogy tudnánk” – mondja a mondás. Lehet, hogy nem egyszer mi magunk is elhaladtunk a jelentkező, a boldogságot hozó Isten mellett, nem vettük őt észre embertársunk látogatásában, egy-egy esemény megtörténtében. Elszalasztottuk a találkozás boldog pillanatát, és szegényebbek lettünk, távolabb kerültünk az Istentől és embertársainktól is… Szükség van rá, hogy kérjük az Urat: Adjon nekünk Istent látó szemet, és Istent érző szívet.
Mártának és Máriának látogatóként jelenik meg az Isten (vö. Ev.). Jézust fogadják, Jézus körül szorgoskodnak, még nem tudják, hogy Isten ő, csak Mesterként, csodatevő rabbiként, testvérük barátjaként ismerik. Mindegyikük azt akarja neki adni, amit a legfontosabbnak tart. „Mária odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait. Márta sürög – forog a házi dolgokban” (Ev.). Jézus szívesen veszi szolgálatukat. Fennakadás csak akkor következik be, amikor Márta kifogásokat talál nővére magatartásában. Jézus ekkor szólal meg, s figyelmezteti Mártát, hogy nővére a jobbik részt választotta. Szükség van a munkára, a másik ember kiszolgálására. De ennek igazi értéke akkor van, ha Isten áll mögötte. Régi házakban hímzett falvédő volt: Imádkozz és dolgozz, Isten megáld téged!
Az Isten nemcsak látogatóként jön hozzánk, de jelen van, kell, hogy jelen legyen gondolatainkban, szavainkban és tetteinkben. Engedjük, hogy minden szavunk, tettünk, sőt minden gondolatunk mögé „odalátogasson”. Tőlünk függ, gondolunk-e rá, szorgoskodunk- e „körülötte”. Mária és Márta története óta vitatkoznak az evangélium ismerői, melyik módon lehet helyesebben az Istent szolgálni. Ügy-e, hogy lábához ülünk és hallgatunk rá, kimondottan „vele foglalkozunk”? Vagy úgy-e, hogy munkánk közben gondolatainkkal nála vagyunk, az ő szándékára végezzük? Annyi biztos, hogy aki ki-mondottan „istenszolgálatot végez: elmélkedik, imádkozik, zsoltárt énekel, – közelebb van az Úrhoz, de csak akkor ha egész lélekkel teszi, ha esze-szíve-lelke ott ül Jézus lábánál. Viszont igaza van a mondásnak: Imádságból nem lehet megélni. Az imádság és munka kiegészíti egymást. Nem hiába tette Szent Benedek szerzetesei számára kötelezővé a jelszót: Ora et labora – Imádkozz és dolgozz. Ha a munkát Istennel kezdem, ha valaki olyan szándékkal dolgozik – akár testi, akár szellemi munkáról legyen szó -, hogy Isten dicsőségét és az ember üdvét szolgálja vele, munkája imádságnak is mondható. Ha valaki áldozatot kívánó munkát végez, ha a szenvedést türelemmel viseli el, s közben Istenre gondol, imádkozik. A hiba akkor kezdődik – így volt Márta esetében is amikor valaki a saját tevékenységét fontosabbnak tartja, mint a másik emberét. Bízzuk Istenre, melyikünk cselekedetét tartja „a jobbik résznek”. Mi csak tegyük becsülettel azt, amit tennünk kell. Vagy vállaljuk a szenvedést, mint az Úr látogatását.
Befejezésül még egyet jegyezzünk meg. Az Isten nemcsak meglátogat minket, hanem néha kimondottan fölszólít minket. Úgy, ahogyan Pál apostolt szólította, hogy híveiért szenvedést vállaljon, és így hozzájáruljon Krisztus szenvedéséhez az Egyház javára (vö. Lecke). Avagy úgy, ahogyan annak idején az ifjú Sámuelt szólította. Feleljünk rá készséges odaadással: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!” (1 Sám 3, 10).

Évközi 13. vasárnap – Péter Pál

Kedves testvérek!

Az evangéliumban elhangzik Jézus szájából a programja: „Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse”. S aztán látjuk, hogy Jézus élete magával ragadja az embereket, „útközben valaki így szólt hozzá: ,,Követlek, bárhová mégy.””, vagy Ő maga hív követésére embereket, „Egy másikat Jézus szólított fel: ,,Kövess engem!””.
A zsinat tanítása szerint: „az új szövetséget Krisztus hozta létre, tudniillik az új szövetséget az Ő vérében (vö. 1Kor 11,25), zsidókból és pogányokból híva meg a népet, mely nem test szerint, hanem a Lélekben gyűljön össze és legyen Istennek új népe. A Krisztusban hívők ugyanis, akik nem romlandó, hanem az élő Isten igéje által romolhatatlan magból születtek újjá (vö. 1Pt 1,23), nem testből, hanem vízből és Szentlélekből (vö. Jn 3,5–6), “választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul megszerzett nép” lesznek… “akik valaha nem-nép voltak, most pedig Isten népe” (1Pt 2,9-10).” (LG 9). „Ennek a messiási népnek a feje Krisztus, (…). Jogállása Isten fiainak méltósága és szabadsága, kiknek szívében a Szentlélek úgy lakik, mint templomban. Törvénye az új parancs, hogy úgy kell szeretnie, ahogyan maga Krisztus szeretett bennünket (vö. Jn 13,34). S végül célja az Isten Országa, melyet maga Isten kezdeményezett a földön, melynek egyre terjednie kell, míg Isten tökéletessé nem teszi a történelem végén, amikor megjelenik Krisztus, a mi életünk (vö. Kol 3,4), és “maga a teremtés a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21).” (u.o.).
A mai evangélium segít bennünket a fejlődésben is, az előre lépésben, mivel tükröt tart elénk bemutatva néhány típusát a krisztuskövetőknek. János és Jakab felháborodnak, amikor a szamaritánusok nem fogadják Jézust. Ma is vannak olyanok, akik nem fogadják be Jézust és olyanok, akik ezen felháborodnak. Tanulságos megfigyelni, hogyan viszonyul Jézus e két embercsoporthoz. Jézus nem haragudott meg a szamariakra, megértette fenntartásaikat. Jézus tudott türelmes lenni, tudott várni. Nem váratlanul jelent meg a szamariak között, hanem követeket küldött maga előtt. Jézus tudta, hogy szavai, kezdeményezése, érdeklődése ezek iránt az emberek iránt lassan, de biztosan visszhangra talál szívükben. Erre sokan hittek Jézusban. Jézus ma is így közeledik felénk: követeket küld maga előtt, igéje és kegyelme útján, aztán csendesen és türelmesen vár, hogy hívása megfoganjon lelkünkben. A következőkben megtudjuk, hogy valaki felkínálkozott tanítványnak, fogadkozva, hogy követni fogja Jézust, bárhová is megy. Jézus kijózanította az embert, mert nemigen tudta, milyen életmód vár rá Jézus mellett. Jézus soha senkit nem hitegetett, nem ígért senkinek karriert maga mellett. Ő csak saját magát és saját életstílusát tudta nyújtani követőinek. Ez pedig az örömteli pillanatok mellett magával hozta a nincstelenséget és üldöztetést is. A helyzet ma sem különb: keresztény hitünk nemcsak öröm és béke, hanem megpróbáltatások és félreértések forrása is.
Egy harmadik tanítvány-típussal is találkozunk: ezeket Jézus szólította fel, hogy kövessék Őt. Az első nem volt hajlandó azonnal vele menni. Arra hivatkozott, hogy idős apjának szüksége van rá; „eltemetni” ugyanis nem azt jelenti, hogy az apja meghalt, hanem azt, hogy addig nem hajlandó Jézust követni, amíg az apja él. A másik is vonakodott, mert nem tudta eldönteni, mi a fontosabb, Jézus, vagy otthon hagyott családja. Mint jó emberismerő, Krisztus tudta, hogy ha ezek az emberek most elmennek, a jövőben nem lesz lelki erejük ahhoz, hogy visszatérjenek. így van ez a mi lelki életünkben is: ha nem cselekszünk azonnal, a jó szándék az idő múltával lelohad.
Ma egész életemet döntően és határozottan az én Uram Jézus kezébe teszem és teljesen Reá bízom magam, hogy Neki engedelmeskedjek, minden erőmből Neki szolgáljak – életem végéig. És kérem, hogy Ő adjon erőt nekem, ez órától kezdve hitben, szeretetben és engedelmességben élni, mint ahogy óhajtanám, hogy találjon engem az Úr, mikor Előtte állok s az Ő orcáját nézem.