Szentháromság vasárnapja

Kedves testvérek!

Nagy ünnepeinken: Karácsony, Húsvét Pünkösd ünnepén külön-külön hódolunk az isteni Személyek előtt. A mai vasárnap együtt ünnepeljük a teljes Szentháromságot: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. A mi Istenünk annyira nagy titok, hogy Jézus maga állapította meg, hogy erről szóló mondanivalóját felfogni „nem vagyunk elég erősek” (Ev.). Mégis ismernünk kell e titkot, és hittel el kell fogadnunk, hogy az egy Istenben három személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Mindez, amit röviden elmondtunk, amiben hiszünk, értelmünket meghaladó titok, misztérium. Az ószövetségi Szentírás kimondottan nem is beszél erről a titokról. Jézus azonban kinyilatkoztatta nekünk, mert azt akarta, hogy beletekintsünk az isteni szentély mérhetetlen mélységébe, s ezen keresztül megértsük, hogy azért vagyunk emberek, mert az Atya megteremtett minket. Megértsük, hogy azért lehetünk keresztények, mert a Fiú megváltott minket. És azért lehetünk szentek, mert a Szentlélek kegyelmével erre képesít minket.
Ezt a titkot valljuk meg mindannyiszor, ahányszor keresztet vetünk. A kereszt ugyanis nemcsak Jézus megváltói művének jelképe, hanem jelképe a Szentháromságnak is. Általa közelebb kerülünk az Atyához, aki megváltásunkra elküldte hozzánk a második Személyt. Közelebb kerülünk a Fiúhoz, aki Jézus Krisztusban emberré lett, itt élt közöttünk, szenvedett és meghalt értünk. Közelebb kerülünk a Szentlélekhez is, mert a dicsőségben feltámadott Jézus Krisztus az Atyától elküldte hozzánk a harmadik Személyt, aki megszentel bennünket, hogy Isten gyermekeiként éljünk. Nem ok nélkül mondjuk a keresztvetés alkalmával: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Értsük meg tehát, hogy a keresztvetés közelebb hozza hozzánk a szent- háromságos Isten felfoghatatlan titkát. Arról beszél, hogy az Atya nemcsak teremtett minket, hanem gondviselőként törődik velünk. Gondviselő szeretetének titka a Fiú, aki eljött hozzánk, ki mindhalálig, sőt halálán túl is szeretett minket. Tudomásunkra hozza továbbá, hogy a Szentlélek Isten, aki az Atyától és a Fiútól származik, aki az Igazság Lelke, és elvezet minket a teljes igazságra (vö. Ev.).
Keresztvetésünk a Szentháromság jele. Olyan jel, amely – Simeon jövendölése értelmében is – ellentmondásokat támaszt (vö. Lk 2, 3). Aki nem hisz benne, az hajlandó hajbókolni minden más istenség, hamis bálvány előtt. Vegyük csak a kincs, hír, gyönyör előtt térdrehullók mérhetetlen sokaságát, vagy a különféle tanok, izmusok, vélemények másokat lenéző s elpusztító seregét: mennyi bajt és nehézséget okoztak közelben és távolban, régente és manapság is. Ha igazán hiszünk az egy és oszthatatlan Szentháromságban, akkor ez a hit és odaadás megvéd minden gonosz istenségtől és hamis akarattól, ördögi félrevezetéstől. Amikor a három Személy nevében keresztet vetek magamra – mondja Paul Claudel, a neves francia író összeszedem magam, erőre kapok és jel leszek, amely ellene mond minden ördögi kísértésnek.
Keresztvetésünk a Szentháromság jelszava és köszöntése. A jelszó avagy köszöntés kifejezi hovatartozásunkat, hitet tesz meggyőződésünk mellett. Aki keresztet vet, az kimutatja, hogy Jézushoz, Atyjához, Szentlelkéhez és Egyházához tartozik. A már említett francia író, Paul Claudel mondta: Ha nagy keresztet vetek magamra, betakaródzom a Szentháromság nevébe, és oltalmába ajánlom magam.
Próbáljunk meg mindig tisztelettel, összeszedetten és komolyan venni a keresztvetést, hogy a Szentháromságba vetett hitünk jeleként szolgáljon, s ne legyen az ellentmondás és megbotránkozás jele a hitetlenek előtt. Ámen!

Urunk mennybemenetele Főünnepe – Péter Pál

Kedves testvéreim!

„Húsvét ünnepén az Úr feltámadása volt vigasságunk forrása, most pedig mennybemenetelén örvendezünk.” – adja meg a mai nap hangulatát Nagy Szent Leó pápa. Az Úr menybemenetelének főünnepe, annak megértése valljuk meg nem egyszerű, de annál fontosabb. Ami a felületes szemlélő számára egy eltávozás, az nagy és fontos üzeneteket rejt számunkra.
Az ünnepre készülődés során, éppen tegnap hallottuk az evangéliumban Jézus szavát útjáról: „Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához.”. Ez a mondat jelképesen magába foglalja az egész emberi életutat, amely az Atyaistentől indul és az Atyaistenhez tart. Az Istenhez való visszatérés, a vele való életközösség elérése az emberi élet célja. Szent Pio atya tanítja, hogy a keresztény ember arra hivatott evilági életében, hogy „olyan ítéletet kell kialakítson a lenti dolgokról, hogy csak azokat becsülje és értékelje valamire amelyek segítik az örök javak elnyerésében, és értéktelennek tartsa mindazokat a dolgokat, amik céljában nem segítik”.
Másrészről, Nagy Szent Leót idézve: „A nagy szellemek erőssége, a hívő lelkek nagy megvilágosodása abban mutatkozik meg, hogy vonakodás nélkül hiszik azt, ami a testi szemnek nem látható, és arra vágyakoznak, ami érzékszervekkel fel nem fogható. Ekkora vallásos készség hogyan is jelenhetnék meg szívünkben, sőt: hogyan igazulhatna meg bárki a hit által, ha üdvösségünk csak azoktól a dolgoktól függene, amelyeket szemünkkel is láthatunk? Ami tehát Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe; és hogy a hit is kiválóbb és szilárdabb legyen, a látást felváltotta a tanítás, amelynek tekintélyét követi a hívőknek mennyei fénysugár által megvilágosított szíve. Ezt a hitet növelte az Úr mennybemenetele, és erőssé tette a Szentlélek ajándéka”. Urunk mennybemenetelének ünnepe tehát rácáfol arra a vélekedésre, hogy ez valamilyen eltávolodás, az embertől való elbúcsúzás emléke, hogy Jézus magára hagyna bennünket. Nem! Sokkal inkább egy új jelenlété! Jézus 33 évig hosszúsági és szélességi koordináták között volt az övéivel, a feltámadást követő 40 napon át is ez a fajta jelenlét folytatódott, a test a helyben behatárolta. Most azonban Jézus jelenléte mintegy megsokszorozódott, illetve belépve istenségébe átöleli az egész világot. „Ami tehát Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe”, így lehetséges, hogy a világ egymilliárd kereszténye Isten jelenlétének hordozója, hiszen a keresztség szentségében a Szentlélek templomai lettünk, és a szentárdozásban megvalósul a jézusi ige: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23), és Jézus egyazon pillanatban jelen van a világ összes tabernákulumában. De nem csupán! A zsinat tanítása szerint „Krisztus mindig jelen van Egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmise Áldozatában, mind a papi szolga személyében, mert “az Áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta”, mind, s leginkább, az eucharisztikus színek alatt. Jelen van erejével a szentségekben, úgyhogy amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel. Jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül amikor könyörög és zsoltároz az Egyház, Ő van jelen, aki megígérte: “Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20)”.
Örüljünk és örvendjünk, hiszen Jézus nem hagyott el minket, nem érdektelen felénk, ma jelenlétének új és egyetemes kiterjedését ünnepeljük! Mindez az ő Egyházában, a szentségek keretei között valósul meg. „Az Egyház ezen idejében Krisztus már él és cselekszik Egyházában és Egyházával ennek az új időnek sajátos új módján. Cselekszik a szentségek által” (KEK 1076). „A szentségeknek az a rendeltetésük, hogy az embereket megszenteljék, Krisztus testét fölépítsék és az Istennek kijáró tiszteletet megadják, s mint jelek a tanítást is szolgálják. A hitet nemcsak föltételezik, de szavakkal és anyagi valósággal táplálják, erősítik és ki is fejezik; ezért a hit szentségeinek mondhatók.” (SC 59).
Az Atyaisten felé, a vele való közösségbe tartó életünk útján, fogadjuk örvendezve tehát a szentségeket, mint Isten hathatós segítségének, jelenlétének, előrehaladásunk eszközeinek valóságát. Az Istentől számunkra szánt hivatás megélésében éljünk mindazokkal a szentségekkel, amelyekhez hozzáférünk, tartsuk azokat nagyon nagyra és igyekezzünk úgy élni életünket, hogy döntéseinkkel ki ne zárjuk magunkat a szentségek közösségéből. „mivel a szentségek az Egyházban a hitbeli közösséget fejezik ki és fejlesztik, a lex orandi, `az imádság törvénye’ a keresztények egységének helyreállítását szolgáló dialógus egyik lényeges kritériuma” (UR 2, 15). Tanúsítsuk hát elszakadt testvéreink felé, hogy Jézus Krisztus tekintélyére való tekintettel, mennyire fontosnak tartjuk az Úr 7 szentségét, ne legyünk könnyelműek, szentségtörők a velük való életünkben, sokkal inkább hálásak a bennük és általuk megnyilvánuló isteni szeretetért, jelenlétért és segítségért! Ámen!

Húsvét 6. vasárnap – A tömegtájékoztatás világnapja – Péter Pál atya

Kedves testvéreim!

„Az Egyház (…) alapjában véve pozitívan viszonyul a médiához. Igaz, hogy elítélte a súlyos visszaéléseket (…) „Az Egyház úgy tekint a médiára, mint ‘Isten ajándékaira’, amelyek gondviselésének megfelelően egyesítik az embereket a testvériségben és így segítik őket együttműködni üdvözülésük tervében”.”  „Az Egyház az emberi kommunikáció történetét úgy fogja fel, mint egy hosszú utazást, amely során az emberiség „a kevélység vezette bábeli tervből kiindulva a zűrzavaron és a kommunikáció ellehetetlenülésén áthalad (vö. Ter 11,1-9), majd megérkezik Pünkösdhöz, amikor a nyelvek ajándéka a Szentlélek működésének köszönhetően a kommunikáció helyreállítását jelzi, minek központjává Jézus válik”. Krisztus életében, halálában és feltámadásában „az emberek közti kommunikáció a legmagasabb eszményképét és legjelesebb példáját Istenben találja, aki emberré, testvérré lett.”
A tömegkommunikáció modern eszközei olyan kulturális tényezők, amelyek szerepet játszanak ebben a történetben.”
Mi is tartozik ide? A zsinat tanítása a sajtó, a rádió és televízió, színház és film eszközeit sorolta ide, ami később természetesen kiegészült az internettel. „ezek az eszközök, ha helyesen alkalmazzák őket, az emberi nemnek nagy segítséget nyújtanak, mert nagyban hozzájárulnak a szellem pihenéséhez és kiműveléséhez, illetve Isten országának terjesztéséhez és megszilárdításához; de azt is tudja, hogy az emberek a teremtő Isten szándékai ellen és saját romlásukra is használhatják őket; sőt anyai szorongással és fájdalommal látja azt a sok kárt, mely nagyon gyakran éri a társadalmat gonosz használatuk következtében.” (IM 2). Éppen ezért hangsúlyozta a zsinat, hogy „Ezen eszközök helyes használata föltétlenül megköveteli, hogy mindazok, akik velük élnek, ismerjék és e területen is hűségesen valósítsák meg az erkölcsi rend normáit. (…) Különösképpen szükséges, hogy az összes érdekelt helyes lelkiismeretet alakítson ki magában a tömegtájékoztatási eszközök dolgában” (IM 4.5).
Mit is jelent ez a helyes lelkiismeret. Erről az Egyház így szól hozzánk: „A társadalomnak tehát megvan a joga ahhoz, hogy információt kapjon mindarról, amit az embereknek (…) hasznos tudniuk. E jog helyes gyakorlása azonban megköveteli, hogy a közlés tartalmát tekintve mindig igaz és — az igazságosság valamint a szeretet sérelme nélkül — teljes legyen; a közlés módját tekintve pedig legyen tisztességes és megfelelő, azaz szentül tartsa tiszteletben az erkölcsi törvényeket, (…); nem minden tudás használ ugyanis,”a szeretet viszont épít” (1Kor 8,1).” (IM 5). Az internetről azt tanítja az Egyház, hogy „Az internet ajtó a csillogó-villogó, izgalmas világra. Ereje, varázsa van, de nem minden biztonságos, egészséges és igaz, ami az ajtó másik oldalán található. (…) magadnak tartozol – és szüleidnek, családodnak, barátaidnak, lelkipásztoraidnak, tanáraidnak, végső soron Istennek – azzal, hogy jól használd az internetet. Az internet rengeteg lehetőséget nyújt (…) a jóra és a rosszra, saját magukra és másokra nézve. Olyannyira gazdagíthatja életüket, hogy a korábbi nemzedékek álmaikban sem mertek volna gondolni ilyesmire, és arra is képessé teheti őket, hogy mások életét gazdagítsák. Viszont arra is képes, hogy a fogyasztói mámorba taszítsa őket, pornografikus és erőszakos fantáziálásba, vagy már-már beteges elszigetelődésbe.”
Számunkra befogadók számára azt kéri Isten, hogy „egyértelműen azt részesítsék előnyben, ami erkölcsi, tudományos vagy művészi szempontból értékesebb; kerülniük kell viszont azt, ami önmaguknak lelki kárt vagy bűnre vezető alkalmat jelent, vagy másokat a rossz példával bűnbe vihet, vagy akadályozza a jó és segíti a rossz terjedését” (IM 9); „iparkodjanak megszokni, hogy mértéktartóan és fegyelmezetten használják ezeket az eszközöket; törekedjenek arra is, hogy a látott, hallott, olvasott dolgokat egyre mélyebben megértsék; a nevelőkkel vagy szakemberekkel beszélgessenek el róluk, és sajátítsák el a helyes kritikát. A szülők pedig emlékezzenek kötelességükre: őrködjenek éberen, hogy a hitre vagy erkölcsre káros látványosságok, sajtótermékek és hasonlók az otthonok küszöbén kívül maradjanak, és ilyesmikkel gyermekeik másutt se találkozzanak” (IM 10). …