Évközi 30. vasárnap (Péter Pál atya)

Kedves testvérek!

A Hit évében, itt az újra evangelizációra váró Európában, Magyarországon, kishazánkban, ami immáron missziós terület a mai evangélium belehasít nagyon rohanó és igen elfoglalt, s ennek következtében elvilágosiasodot életünkbe.
„Timeus fia, Bartimeus” –  már a név is sokat mondó! – annyit tesz, mint „Istenfélő fia (gyermeke)”. Igazából meghatározatlan maradt, és mégis mennyire igaz, hogy lehetne bármelyikünk, keresztény szülők, keresztény gyermekei.
Na de mi nem vagyunk ám sem vakok, sem koldusok- mondhatnánk. Tényleg? Ezt az evangéliumot olvasva nekem mindig két dal jut eszembe, az egyik a ’70-es, a másik a ’90-es évekből, az Illés együttestől a Láss, ne csak nézz! és a Koráltól a Szeretet koldusai. A nekünk szóló üzenetben most nem rövid- vagy távollátásról esetleg valós fizikai vakságról van elsősorban szó. Sokkal inkább szól arról, amikor az Élet dolgait nem látjuk, vagy nem úgy látjuk ahogy az igazából van. Arról, amikor nem látjuk a testvért, hanem csak vetélytársat vagy egy bosszantó alakot; ill. szeretetet látunk, ott ahol önszeretet, azaz önzés van; szolgálatkészséget ott ahol haszonlesés, törtetés; buzgóságot ahol képmutatás; magára hagyotságott, elfeledettséget, ott ahol a keményszívűség szikláin darabokra tör a gondviselés minden kísérlete. Irigy, örömeinkre féltékeny Istent látunk ott ahol valódi szeretet műveként egy út, egy életpálya képe rajzolódik fel előttünk; bosszantó és idegesítő feladatokat ott ahol későbbi önálló, felelősségteljes életünkre való felkészülésünk állomásai találhatók. Szent Pál írja a Szeretethimnuszban: „A prófétálás végetér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is.” (1 Kor 13, 8-9), mintegy összefoglalva mostani életünk töredékességét. „Láss, ne csak nézz”, tehát. Böjte Csaba testvért idézve: „Gazdasági krízisekbe, erkölcsi válságokba, háborús konfliktusokba megfeneklett létünk egyetlen kitörési módja élő hittel megfogni a bennünket teremtő és szeretettel vezetni akaró Istenünk kezét”.
Testvér, talán azt mondod: na de koldusok talán már csak nem vagyunk. Sajnos azonban mindannyian koldusok vagyunk: a szeretet, a ránk szegeződő figyelem, a törődés, a megértés, a megbocsátás, a segítő közelség, a megnyugvás, stb. azaz a boldogság koldusai. Szükséget szenvedünk és függésben élünk. Ki tagadná ezt? A fent említet Koral szám utolsó szavai reményre ösztönöznek: „Talán van még egy lehetőség / Talán van még egy esély / Hogy egy kicsivel jobban figyelj rám / Én egy kicsit jobban figyeljek Rád…”, és itt a Rád az Isten!
Mit tehetünk tehát? Bartimeus, „Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni”. Mi is végre emeljük fel a fejünket és a hangunkat a Hit évében különösen is közeledő Úr felé. Jézus biztos válaszol, és újra meghív. „Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz.” Na, itt van a kutya elásva! Az a köntös jelképezi mindazt, amit de nehéz is eldobni, sokan inkább vakok és koldusok maradnak, csak a köntöstől ne keljen megválni. Jelképezi összes biztonságunkat, még ha olyan törékenyek és szegényesek is, jelképezi kincseinket, amik magukhoz láncolnak bennünket. Ahogy Martíni bíboros mondja nekünk még a halálból is, minden gondunk és bajunk közepette is : „A jólét ránk nehezedik”. Testvér! Az evangéliumból kitűnik egy nagy igazság: a köntös elhagyása nem csak áldozat, de felszabadulás is. Hadd szólítsalak meg tehát benneteket, személy szerint, egesével: „Bátorság! Gyere, téged hív!”, lépj még inkább Krisztus útjára. „Nyisd meg szíved ajtaját, tudatosan akarj hinni, lehet, hogy az Isten nem mint nagy folyók áradata tör be az életedbe, de biztos, hogy szelíden felfakad, s e életadó kis forrás vizénél mindaz, mi benned érték, az virágba borul! S ha netalán Istenünk, ki bölcsen osztja ajándékait, téged még nem részesített volna e természetfeletti világra nyíló érzékszervvel, az élő hittel, ne keseredj el, hanem nagy alázattal kérjed e csodaszép ajándékot!” – mondja még Csaba testvér.
Végezetül egy rövid történet:
A híres Pascalnak mondta valaki:
– Elhagynám a rossz életet, ha hinni tudnék.
– Azonnal hinne, ha elhagyná a rossz életet – felelte Pascal.

Évközi 30. vasárnap (Péter Pál – zenei elmélkedés lehetne)

Mk 10,46-52

Ezután megérkeztek Jerikóba. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy
sokasággal, a vak Bartímeus, Tímeus fia az útfélen ült és kéregetett. Amint
meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: ,,Jézus, Dávid Fia!
Könyörülj rajtam!’ Sokan leintették őt, hogy hallgasson. Ő azonban annál jobban
kiáltozott: ,,Dávid Fia! Könyörülj rajtam!’ Jézus megállt és megparancsolta,
hogy hívják őt eléje. Erre odahívták a vakot, ezekkel a szavakkal: ,,Bízzál!
Kelj föl, hív téged!’ Mire az ledobta a felső ruháját, felugrott és odament
hozzá. Jézus megszólította és megkérdezte: ,,Mit akarsz, mit cselekedjek neked?’
A vak azt felelte neki: ,,Mester! Hogy lássak!’ Jézus erre azt mondta neki:
,,Menj, a hited meggyógyított téged.’ Erre azonnal látni kezdett, és követte őt
az úton.

 

Illés együttes (szöveg: Bródy János): Láss, ne csak nézz! (1973)

1. Láss, láss, ne csak nézz, ne csak nézz! Láss, ne csak nézz!
Azt mondom: láss, mert sorsod csak így érted.
Lásd, mit meg kell látnod, másképp kell már élned!

2. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz, értsd végre meg!
Láss, láss a szép szavakon át!
Igen, láss át a csábító mosolyokon!

3. Lásd, hogy csak bemázolt deszka az imádott bálvány.
Azt mondom: láss, mert sorsod csak így érted.
Lásd, mit meg kell látnod, másképp kell már élned!
Sose feledd, sose feledd, sose feledd, sose feledd!

A világ egy forgalmas utca, és valahová el szeretnél jutni, de a
reklámok fényében az igazság arcát csak néha látni.

Értsd végre meg:
1.
most. Soha el ne feledd: ne csak nézz, láss, láss!

/Ezek a fiatalok c. film zenéje/

Korál: A szeretet koldusai (1997)

Nézd  a szeretet koldusait
Ahogy állnak az út mentén
Gazdagságuk a türelem
Vess egy pillantást feléjük
Ők sem mások, mint Te meg én.

Amit keresnek, az a szerelem
Megtalálniuk nincs túl sok remény.
Talán ártatlanok mind, talán bűnt követtek el?
De azt mondd meg, hogy ki ítél?

Talán mindent odaadtak már
talán semmit sem kaptak még
S monoton csendben szalad el
A napra a nap, azután az évre az év.

R.:Hova futsz? Állj meg és nézd a szeretet koldusait
Egyetlen percre nézz körül!
Ne szaladj, állj meg és nézd a szeretet koldusait!
Ne sírj, hogy itt állsz egyedül!

Te is elmégy mellettem
Én is elmegyek melletted
És visszafordulni nincs idő.
Ki ne mondd, hogy szerettél
Én is úgy hallgatom el
Mintha szégyen volna, hogy valahol,
Valamikor, valakit szerettem.

Hova futsz? Állj meg és nézd a szeretet koldusait
Egyetlen percre nézz körül!
Ne rohanj, állj meg és nézd a szeretet koldusait!
Ne sírj, hogy itt állsz egyedül!

Talán van még egy lehetőség
Talán van még egy esély
Hogy egy kicsivel jobban figyelj rám
Én egy kicsit jobban figyeljek Rád…

Évközi 29. vasárnap (Stefano atya)

Az éppen olvasott részt megelőző versekben Jézus legalább háromszor mondja meg előre, hogy az Emberfiát átadják a főpapoknak és az írástudóknak, elítélik, leköpdösik, megostorozzák és megölik.
Nyilvánvalóan a két tanítvány nem vet számot azzal az erős ellentéttel, ami ott feszül Jézus előrejelzése és az ő nagyravágyásuk között.
Már a mód, ahogyan kérdeznek Jézustól, kifejez egy elvárást, ami úgy tűnik, inkább parancs mint kérés: “szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk.”
Ennek ellenére Jézus megpróbálja megérteni az ő kérésüket azzal, hogy megpróbálja megértetni velük, az Isten logikája nem az ember logikája.
Jézus tudja, hogy Jeruzsálembe menni összeütközést, ellenségeskedést, küzdelmet és halált implikál, viszont a tanítványai számára hatalmat, tiszteletet, presztízst és jó hírnév szerzését jelenti.
Mégis, az Isten országa nem dicsőség és hatalom, hanem mint egy kehely, amiből inni kell, vagy egy keresztelés, amibe bele kell merülni: ez a két kép kifejez magával ragadást, bemerítést, mély és néha fajdalmas szenvedélyt. Jézust követni nem privilégiumokat, hanem életet ad.
Annak, aki szeretné követni Jézust, ki kell innia az élete kelyhét is, elfogadni, találkozni mindazzal, amit ő is megtapasztalt és meg is élni mindezt. Ezért azt mondja a tanítványainak “nem tudjátok mit kértek”, hiszen amikor el fogják kapni Jézust, ezt írják az apostolokról “erre mindenki, magára hagyta és elmenekült”.
Mint a keresztelésben, amikor teljesen belemerülünk a vízbe, úgy az, aki követi az Urat, hisz benne, engedi magát, az ő kezébe helyezi magát és megbízik benne, nem tervez többé, hanem rábízza magát, és engedi, hogy Ő hordozza karjaiban.
Jakab és János számára, Jézust követni azt jelenti: a legjobbnak lenni a többiek között, nagyobbnak érezni magát, de Jézus megtanítja nekik, hogy az igazi nagyság a szolgálatban található, a szeretetben, nem csak szavakkal, hanem tettekkel is.
Jézus szerint “nagy” az, aki szolgálja a többieket, aki segít annak, aki gyengének érzi magát, aki fontosnak tartja a másiknak a javát és aki mellette áll tapintatosan és alázatosan.
Egész életében Jézus ezt mutatta meg, ő szolgálta az embereket, szolidális volt velük, magára vállalva az ő nehézségeiket türelemmel és szeretettel.
Az ő orszagában az, aki első, az nem parancsol, hanem szolgál, a legnagyobb hatalom nem a gazdagságból, vagy a presztízsból szarmazik, hanem a szeretetből: a szeretet, ami kér, de nem követel, egy szeretet, ami odaadja magát a másiknak és emellett engedi, hogy a másik szabad maradjon.
Jézus nem messziről szeretett minket, hanem egy lett közülünk, megtapasztalta a mi gyengeségeinket, a mi félelmeinket, értünk szenvedett, értünk hordozta a keresztet és meghalt értünk.
Nem tudjuk, melyek és hol lesznek a helyeink ott fenn az Isten országában, de örüljünk, mert az Úr már előkészítette, mindenkinek lesz saját, saját nevére szóló is. A lényeg az, hogy amíg itt vagyunk, szorgalmasan kövessük Jézust, alázatosan szolgálva a testvéreket, akikkel együtt élésre vagyunk hívva. Bízzunk Istenben, hallgatva és a gyakorlatban megvalósítva az Ő igéjét akkor is, amikor kockázatosnak tűnik, vagy amikor haszontalan tűnik. Legyünk biztosak abban, hogy amint Jézus halálával és feltámadásával tanúsította, hogy Isten nem fog elhagyni minket, sose fog magunkra hagyni, mert Ő hűséges és szeret minket.

 

XVI. Benedek pápa üzenete a missziós világnapra

Kedves Testvéreim!

A missziós világnap megtartása idén egészen különleges jelentőséget hordoz. A II. Vatikáni Zsinat kezdetének 50. évfordulója, a Hit évének megnyitása és a Püspöki Szinódus új evangelizációs témája mind megerősítik azt, hogy az Egyház még bátrabb és még buzgóbb elkötelezettséggel akarja folytatni az ad gentes missziót, hogy az evangélium eljusson a föld legvégső határáig.

A föld minden részéről összegyűlt püspökökkel a II. Vatikáni Zsinat ragyogó jele volt az Egyház egyetemességének. Első alkalommal érkezett ilyen sok zsinati atya Ázsiából, Afrikából, Latin-Amerikából és Óceániából. Missziós püspökök és helyi püspökök, nem keresztény népesség közt szétszórtan élő közösségek pásztorai a zsinati ülésen annak az egyháznak a képét jelenítették meg, amely jelen van minden kontinensen, és bemutatták az akkori ún. „harmadik világ” összetett valóságát. Mivel bőséges tapasztalattal rendelkeztek abból fakadóan, hogy fiatal és kialakulóban lévő helyi egyházak pásztorai voltak, és szenvedélyesen terjeszteni akarták Isten országát, meghatározó módon hozzájárultak ahhoz, hogy a zsinat megerősítse az ad gentes evangelizáció szükségességét és sürgető időszerű fontosságát, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház missziós természete az egyháztan középpontjába kerüljön.

Missziós egyháztan

Ez a látásmód ma sem halványult el, sőt gyümölcsöző teológiai és lelkipásztori megfontolásokkal gazdagodott, és megújult időszerűséggel áll előttünk, mert megnövekedett azoknak a száma, akik még nem ismerik Krisztust: „Nagyon sokan vannak még azok, akik várják Krisztust” – állapította meg Boldog II. János Pál a Redemptoris missio kezdetű enciklikában a missziós küldetés állandó érvényességéről, és hozzátette: „Nem pihenhetünk nyugodtan, ha az ugyancsak Krisztus vérén megváltott sok millió testvérünkre és nővérünkre gondolunk, akik úgy élnek, hogy mit sem tudnak Isten szeretetéről” (86). A Hit évének meghirdetésekor én is azt írtam, hogy Krisztus „ma éppen úgy, mint akkor, küld bennünket a világ útjaira, hogy hirdessük evangéliumát a föld népeinek” (A hit kapuja apostoli levél, 7.); ez a hithirdetés, ahogy Isten szolgája VI. Pál az Evangelii nuntiandi kezdetű Apostoli buzdításban megfogalmazta, „az Egyház számára nem fakultatív feladat; nem választhat, hogy óhajtja-e végezni, vagy sem. Az Úr Jézus bízta rá a küldetést, és ő azt akarja, hogy az emberek higgyenek és üdvözüljenek. Az evangélium továbbadása szükséges, egyedülálló, mással nem helyettesíthető” (5.). Magunkévá kell tehát tenni az első keresztény közösségek apostoli lendületét. Bár kicsik és védtelenek voltak, a hirdetéssel és a tanúságtétellel el tudták terjeszteni az evangéliumot az akkor ismert világ minden részén.

Nem meglepő tehát, hogy a II. Vatikáni Zsinat és az egyházi tanítóhivatal ezt követő tanítása különösképpen hangsúlyozzák a missziós küldetést, melyet Krisztus a tanítványaira bízott, és amelyre el kell köteleznie magát Isten egész népének, püspököknek, papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek, világiaknak. Elsősorban a püspökök feladata, hogy gondoskodjanak az evangélium hirdetéséről a föld minden részén, ők a közvetlen felelősei a világban történő evangelizálásnak, úgy is mint a püspöki kollégium tagjai és úgy is mint a helyi egyházak pásztorai. Őket ugyanis „nemcsak az egyházmegye szolgálatára szentelik fel, hanem az egész világ üdvösségéért is” (II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 63.), ők a hit hírvivői, akik új tanítványokat vezetnek Krisztushoz (vö. Ad gentes, 20.) és „láthatóvá teszik Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát úgy, hogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik” (uo. 38).

Az evangelizálás prioritása

Az evangélium hirdetésének küldetése ezért egy püspök számára nem merül ki abban, hogy odafigyel Isten népének arra a kis darabjára, amit lelkipásztori gondjaira bíztak, és abban sem, hogy saját egyházmegyéjéből fidei donum papokat vagy laikusokat küld misszióba. A püspöknek a helyi egyház egész tevékenységét, minden területét, azaz egész létét és működését be kell ebbe vonnia. A II. Vatikáni Zsinat világosan rámutatott erre, és az egyházi tanítóhivatal azt követő tanítása határozottan megerősítette. Ez pedig azt igényli, hogy az életformákat, a pasztorális terveket és az egyházmegye szervezését állandóan az egyházi létnek ehhez az alapvető dimenziójához igazítsuk, különösen most, állandóan változó világunkban. Ez érvényes a megszentelt élet intézményeire, az apostoli élet társaságaira és az egyházi mozgalmakra is: az Egyházat alkotó nagy mozaik minden alkotórészének tudnia kell, hogy az Úr tőle is kéri az evangélium hirdetését, hogy Krisztust mindenhol hírül adjuk. Mindnyájunknak – lelkipásztoroknak, szerzeteseknek és valamennyi Krisztusban hívőnek, Szent Pál apostol nyomdokain kell járnunk, aki a „pogányokért Jézus Krisztus foglya” lett (vö. Ef 3,1), dolgozott, szenvedett, küzdött, hogy eljuttassa az evangéliumot a pogányok közé (vö. Kol 1,24–29), nem spórolt energiájával, idejével, a rendelkezésére álló eszközökkel, hogy megismertesse Krisztus üzenetét.

Az ad gentes missziónak ma is minden egyházi tevékenység folytonos távlatának és paradigmájának kell lennie, mert az Egyház identitását az Isten misztériumában való hit adja – aki Krisztusban kinyilatkoztatta magát, hogy elhozza nekünk az üdvösséget –, és a küldetés, hogy tanúságot tegyünk róla és hirdessük Őt a világnak, amíg újra el nem jön. Ahogy Szent Pál tette, figyelmeseknek kell lennünk a távollévők iránt, akik még nem ismerik Krisztust és nem tapasztalták meg Isten atyai szeretetét, és tudatában kell lennünk, hogy a missziós együttműködésnek ma új formákat kell öltenie, hogy abba ne csak az anyagi támogatás, hanem az evangelizálásba való közvetlen részvétel is beletartozzon (vö. II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 82.). A Hit évének megünneplése és a püspöki szinódus új evangelizációs témája megfelelő alkalmat jelentenek majd, hogy a missziós együttműködés új lendületet vegyen, különösen ez utóbbi tekintetben.

Hit és hírüladás

A sürgető vágy, hogy hirdessük Krisztust, arra is ösztönöz, hogy figyelemmel kísérjük a történelmet azért, hogy észrevegyük az emberiség problémáit, vágyait és reményeit, amelyet Krisztusnak kell begyógyítania, megtisztítania és megtöltenie jelenlétével. Az ő üzenete ugyanis mindig aktuális, a történelem szívébe hatol, és választ tud adni minden embernek a legnyugtalanítóbb kérdéseire is. Ezért az Egyháznak és minden tagjának tudatában kell lennie, hogy „az egyházi misszió végtelen távlatai és a jelenlegi összetett helyzet ma megújult módszereket kérnek abban, hogy hatékonyan tudjuk átadni Isten igéjét” (XVI. Benedek, Verbum domini kezdetű szinódus utáni buzdítás, 97.). Ez mindenekelőtt azt kívánja, hogy megújult személyes és közösségi hittel csatlakozzunk Jézus Krisztus evangéliumához „ezekben az időkben, amikor az emberiség oly mély változásokat él át.” (Porta fidei 6.)

Az evangelizációs lendület egyik akadálya ugyanis a hit válsága, nemcsak a nyugati világban, hanem az emberiség nagy részében, amely ugyanúgy éhezik és szomjazik Istenre, és meg kell hívni, el kell vezetni az élet kenyeréhez és az élő vízhez, mint a szamariai asszonyt, aki Jákob kútjához megy és Jézussal beszélget. Ahogy János evangélista elmondja, ennek az asszonynak a története nagyon sok mondanivalót hordoz (vö. Jn 4,1–30): találkozik Jézussal, aki inni kér tőle, de aztán egy új vízről beszél neki, amely örökre el tudja oltani a szomjat. Az asszony először nem érti, megmarad az anyagi szinten, de az Úr lassan a hit útján elvezeti őt addig, hogy felismeri benne a Messiást. Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „miután [az asszony] befogadta szívébe az Úr Krisztust, mi mást tehetett volna, minthogy ott hagyja korsóját, és szaladjon hírül adni a jó hírt?” (In Ioannis Ev., 15,30). Amikor Krisztussal mint élő személlyel találkozunk, aki szívünk szomját oltja, csak azt a vágyat ébresztheti bennünk, hogy megosszuk másokkal ennek a jelenlétnek az örömét, megismertessük, hogy mindenki megtapasztalhassa. Új lelkesedéssel kell továbbadnunk a hitet, hogy előmozdítsuk azoknak a közösségeknek és országoknak az új evangelizálását, amelyek ősi keresztény hagyományokkal rendelkeznek, de kezdik szem elől téveszteni Istent; elő kell segítenünk, hogy újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt. Az evangelizálással való törődésnek nem szabad soha az egyházi tevékenység és a keresztény ember személyes életének peremére szorulnia, hanem határozott jellemzőjének kell lennie annak tudatában, hogy mindannyian az evangélium címzettjei és egyúttal a misszionáriusai is vagyunk. A hírüladás középpontja mindig ugyanaz marad: a világ üdvösségéért meghalt és feltámadt Krisztus kérügmája, Isten szeretetének kérügmája, amely abszolút és totális minden ember számára, és amely abban csúcsosodott ki, hogy elküldte örök és egyszülött Fiát, az Úr Jézust, aki nem tartotta méltatlannak, hogy magára vegye emberi természetünk szegénységét, szeretve és megváltva azt a bűntől és a haláltól, önmaga kereszten való felajánlásával.

Az Istenben való hit – abban a szeretettervben, amely Krisztusban valósult meg –mindenekelőtt ajándék és misztérium, amelyet be kell fogadnunk szívünkbe és életünkbe és mindig meg kell köszönnünk az Úrnak. Ugyanakkor a hit ajándék, amelyet azért kaptuk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék, amelyet életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak.

A hírüladás szeretetté válik

„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” – mondta Pál apostol (1Kor 9,16). Ez a mondat erősen visszhangzik minden keresztény ember és minden keresztény közösség számára valamennyi földrészen. A missziós lét azoknak a helyi egyházaknak is természetes életformájává vált, amelyek missziós területeken működnek, általában fiatal helyi egyházak, gyakran a közelmúltban jöttek létre, és még saját maguknak is szükségük van misszionáriusokra. A világ minden részéről sok pap, szerzetes, világi hívő, sőt egész családok is ott hagyják hazájukat, saját helyi közösségüket, és más térségek helyi egyházaihoz mennek, hogy hirdessék Krisztus nevét és tanúságot tegyenek róla, akiben az emberiség megtalálja az üdvösségét. A helyi egyházak közötti mély közösség, megosztás és szeretet fejeződik ki ebben azért, hogy minden ember hallhassa és újra hallhassa a jó hírt, amely gyógyulást hoz, és azért is, hogy a szentségekhez, az igazi élet forrásaihoz járulhassanak.

A hit e kivételes, szeretetté váló jele mellett megemlítem a Pápai Missziós Műveket, az egyetemes Egyház missziós együttműködésének eszközét a világban, és köszönetet mondok neki. Tevékenységével az evangélium hirdetése a felebarát segítésének, a legszegényebbek iránti igazságosságnak is eszközévé is válik, oktatási lehetőséget jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi ellátást a legtávolabbi helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a kitaszítottak helyzetének helyreállítását, támogatást a népek fejlődéséhez, az etnikai megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét annak minden szakaszában.

Kedves Testvérek! A Szentlélek kiáradását kérem az ad gentes evangelizációra, és különösen az azt végzőkre, hogy Isten kegyelme által még határozottabban haladjon előre a történelemben. Boldog John Henry Newmannal ezt imádkozom: „Kísérd, Uram, misszionáriusaidat az evangelizációra váró területekre, add ajkukra a megfelelő szavakat, gyümölcsöztesd fáradozásukat.” Szűz Mária, az Egyház Anyja, az evangelizáció Csillaga kísérje az evangélium minden misszionáriusát.

 

Vatikán, 2012. január 6., Vízkereszt ünnepén

XVI. Benedek pápa

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a “Hit éve” megnyitójára

Kedves Testvérek!

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa meghirdette a Hit évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. 50 évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg ugyanis Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. Ez a nap akkor Szűz Mária Istenanyaságának ünnepe volt. Ehhez a dátumhoz kapcsolódik egy másik fontos esemény, amelyre a Szentatya hivatkozik. Boldog II. János Pál pápa 20 évvel ezelőtt adta ki a „Katolikus Egyház Katekizmusát”, mint a II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcsét, „hogy a hit szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa” (Porta fidei, 4).

Mit szeretne elérni a Szentatya a Hit évével? „A hit kapuja” kezdetű apostoli levelében írja, hogy „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3).

A kereszténységet ma sajnos a hagyományosan keresztény országokban is sokan csak szociális, kulturális vagy politikai szempontból tekintik, és legfeljebb szép szokást látnak benne. A kereszténység hajnalán, Szent Pál korában a vallást az akkori pogány gondolkodók is szokásnak tartották, és ezzel elősegítették a pogány vallások megszűnését, mert életet, hitet nem lehet tartósan szokásra építeni, hanem csak az igazságra. A Szentatya, XVI. Benedek pápa az 1967-ben, teológus professzorként írt, „Bevezetés a keresztény hit világába” című könyvében hivatkozott Tertullianusra, a második-harmadik században élt teológusra, aki szerint: „Krisztus igazságnak, nem pedig szokásnak nevezte magát.” Ezzel valóságos forradalom történt a hit világában: a kereszténység ugyanis nem szokásra építette a hitét, hanem az igazságra: Krisztusra. A keresztény vértanúk sem egy szokásért adták oda az életüket, hanem az Igazságért: Krisztusért. A mi hitünk is csak Krisztusra, az Igazságra épülhet, és csak a vele való élő kapcsolat adhatja meg azt a szívbéli örömet, amit sugározni tudunk a világban. De hogy a hit örömét sugározni tudjuk, először nekünk kell megújulni hitünkben.

A Szentatya októberre összehívta Rómába a Püspöki Szinódust, amelynek a témája: „Az új evangelizáció a keresztény hit továbbadása érdekében”. A világ összes Püspöki Konferenciájának küldöttei a Szentlélek megvilágosító kegyelmét kérve vitatják meg az evangélium hirdetésének mai kihívásait. Tapasztaljuk ugyanis, hogy olyan népek körében is, ahol hosszú évszázadok vagy akár ezer év óta is jelen van a Katolikus Egyház, sokan vagy hitetlenek, vagy egyáltalán nem tudnak semmit Jézus Krisztusról. Talán könnyebb elmenni egy olyan országba Krisztust hirdetni, ahol még soha nem hallottak Róla, mint egy hagyományosan keresztény környezetben, ahol sokan azt mondják: „Ezt már hallottuk, ezt már ismerjük”, de valójában sem nem ismerik, sem komolyan nem gondolkodtak el róla. Aki azonban komolyan veszi, aki hisz Krisztusban, az Igazságban, annak számára a mi katolikus hitünk ma is az élet, az örök élet boldogító forrása.

Mit jelent a Jézus Krisztusba vetett hit, amit a Hit évében szeretnénk elmélyíteni és élővé tenni? A hit mindenekelőtt személyes találkozás Istennel. Az ember nem egy arcnélküli végső okban hisz, nem egy világmagyarázatban vagy ideológiában, hanem a személyes Istenben. Paul Claudel foglalta így össze megtérését: „elindultam valaminek a keresésére, és íme VALAKI lettél számomra, Istenem.” A találkozás mindig Istentől indul el. Ő adja a kegyelmet, és Ő szólít meg az Egyház igehirdetése által. Szent Pál szerint: „A szívbéli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így tanít: „A szív azt jelenti, hogy a hitre jutás első aktusa Isten ajándéka és a kegyelem műve, amely hat és átformálja a személyiség mélyét” (Porta fidei, 10). Szent Lukács írja az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Filippiben egy bizonyos Lídiának „az Úr megnyitotta a szívét arra, amit Pál mondott” (16,14), vagyis a hit tartalmának ismerete önmagában még nem elég. Szükséges, hogy a szívet – vagyis az emberi személy szentélyét – megnyissa a kegyelem, hogy lásson és értse, miről szól valójában Isten hirdetett szava. Tehát a személyes találkozás a kegyelem és az igehirdetés révén az első. Aki ezután rábízza magát Istenre, Krisztusra, az elfogadja az általa adott kinyilatkoztatást is, amelyet szájjal kell megvallani, hirdetni és az életével tanúsítani.

A hit a legszemélyesebb aktus, ugyanakkor közösségi is. Az Egyház hitében részesülünk a keresztség szentségében, így leszünk Isten népének tagjai, hogy elnyerjük az üdvösséget. A „hiszek”, amit a kereszteléskor személyesen megvallunk, az Egyház hite. A „hiszünk”, amit a liturgiában közösen imádkozunk, szintén az Egyház hite. A II. Vatikáni Zsinat azt írja a hitről: „A kinyilatkoztató Istennek ‘a hit engedelmességével’ tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, ‘értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt’, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást” (Dei Verbum, 5). Mivel a kinyilatkoztatás nem az ember istenkeresése, hanem Isten embert kereső lehajló szeretete, azért a keresztény hit nem akármilyen emberi hiedelem, hanem Isten kinyilatkoztatására adott hívő válasz. A kinyilatkoztatás az Egyház igehirdetése, Szentírása, imája, szentségei, különösen is a Szent Eucharisztia révén jut el hozzánk, így keresztény hitünk elválaszthatatlan Jézus Krisztus Egyházától. Az apostolokra épülő katolikus keresztény egyháznak szól Jézus kijelentése: „…tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,19-20).

A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit, hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11). Mindezt csodálatosan tárja elénk a II. Vatikáni Zsinat tanítása, valamint a Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyről Boldog II. János Pál pápa írta, hogy: „igen fontos segítség lesz az egész Egyház megújításának a munkájában… Hatékony és törvényes eszköz (…) az egyházi közösség szolgálatára, mint a hit tanításának biztos normája” (Porta fidei, 11 idézi a „Fidei Depositum”-ból).

A Hit éve különösen is rávilágít a gyermekek és fiatalok hitoktatásának fontosságára, katolikus egyházi iskoláink értékére és a hit ismeretében való állandó előrehaladásra a felnőttek és a családok körében is.

Lelkipásztorainkat külön is buzdítjuk és bátorítjuk, hogy sorozatos előadásokban, katekézisekben ismertessék meg katolikus hitünk tanításának tartalmát, és különféle lelki programokban (így pl.: szentóra, misszió, zarándoklat, lelkigyakorlatok stb.) kérjék a plébániai közösségek számára a hit drága ajándékának megértését, megőrzését, megélését. Ebből az élő hitből fakad majd a karitász, a szeretetszolgálat tanúságtétele is. Ahogy a Szentatya írta: „A szeretet nélküli hit terméketlen, míg a hit nélküli szeretet kétségek között vergődő érzelem marad” (Porta fidei, 14). A hit örömének sugárzása, továbbadása révén tesszük a legnagyobb szolgálatot a minket körülvevő világ számára is.

Az apostolokhoz hasonlóan visszük kérésünket Mesterünkhöz és az egész Egyházzal, Róma püspökével együtt kérjük: „Uram, növeld bennünk a hitet” (Lk 17,5). Ezért imádkozunk most, hogy a Szentlélek felélessze bennünk az élő hitet Jézus Krisztusban, akit az Atya küldött a világba az emberek üdvözítésére. Hitünk váljék szerető bizalommá az Egyház megújulására. „A Hit évében a kegyelem ezen idejét Isten Anyjára bízzuk,” – írja a Szentatya – „akit ‘boldognak’ mondunk, ‘mert hitt’ ” (Porta fidei, 15). Ámen.

Budapest, 2012. október 8.

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Évközi 27. vasárnap (Alberto atya)

Kedves Testvéreim!
A Szent Evangélium elbeszéli, hogy Jézus egyre közelebb van Jeruzsálemhez, ahol meg fog történni az, amit Jézus előre megmondta: “Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad”.
És Jézus, miközben Jeruzsálem felé tart, látja, hogy növekszik mind az ellenségei elutasítása, mind a befogadás azok részéről, akik hisznek benne. A Szent Evangélium ugyanis megmutatja nekünk a farizeusokat, akik bizonyítékokat keresnek, hogy elítélhessék, és aztán elmeséli Jézus örömteli és szeretetteljes találkozását a gyermekekkel.
Elmélkedjünk először Jézus találkozásáról a gyermekekkel. Mikor Jézus átment egy falun, a Szent Evangélium ezt mondja: “Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét”. Nyilvánvalóan az édesanyák azok, akik megdöbbenéssel és meghatottsággal telve mutatják kicsinyeiknek Jézust és aztán odaviszik Hozzá őket, hogy megáldja. Az anyák és gyermekeik ellen morgolódnak a tanítványok. Ezt mondja a Szent Evangélium: “A tanítványok azonban elutasították őket”. Vajon mi ennek az oka? Valószínűleg az, hogy az anyákat és a gyermekeket a farizeusok törvényei szerint tisztátalanoknak tartották.
A Szent Evangélium rögtön hozzáteszi: “Amikor Jézus meglátta ezt, megharagudott”. Ugyanez volt Jézus reakciója, amikor kiűzte a kufárokat a templomból. Itt Jézus a gyermekek szentségét védelmezi. Ez az egyik újdonság, amit Krisztus hozott a világba. Őelőtte a gyermeknek nem volt semmi értéke.
Ezek Jézus szavai, amelyekkel kinyilatkoztatja, hogy senki más nem hasonlít Őhozzá jobban, mint egy gyermek: “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa”. Jézus ezzel a kijelentésével azt akarja mondani, hogy Ő Isten országa a földön, és a hozzá futó gyermekek befogadják Isten országát. És ennek bizonyságául Jézus egy esküt is tesz: “Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda”.
Ha így állnak a dolgok, ahogy Jézus mondja, akkor nagyon egyszerű hinni Jézusban és követni Őt. Egyikünk sem nőtt még ki a gyerekkorból, tehát megtalálhatjuk magunkban a szívnek azt az egyszerűségét és őszinteségét, amivel mindig kimondhatjuk: “Hiszek! Segíts hitetlenségemen!”
Jézus találkozása a gyermekekkel ezzel zárul: “(Jézus) ölébe vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve megáldotta őket”. Így akar tenni Jézus mindenkivel, velünk is most. Ő az Atyaisten szeretete, aki mindig átölel és védelmez bennünket.
A mai Evangélium első része azokról szól, akik nem fogadják be Isten országát úgy, mint egy gyermek. Ők a farizeusok, akik odajönnek Jézushoz és megkérdezik tőle: “Szabad-e a férjnek elbocsátania a féleségét”
Ma is sokan vannak, akik ugyanúgy válaszolnak, mint akkor, hogy a válás teljesen törvényes és sok esetben szükséges is. Jézus azonban azért jött a világba, hogy megnyissa előttünk az utat Isten igazsága felé, ami a szívünkbe van írva.
A választ, amit Jézus ad a farizeusoknak, csak akkor tudjuk elfogadni, ha olyan a szívünk, mint egy gyermeké, vagyis ha nyitott a szívünk arra, hogy befogadja mindazt, amit az mond, aki szeret minket. És Jézus az, aki annyira szeretett minket, hogy feláldozta az életét azért, hogy megszabadítson minket a haláltól.
Jézus válaszának van két fontos pontja. Jézus először szívünk állapotáról beszél és kijelenti: “A ti szívetek keménysége miatt írta ezt a parancsot”. Azután Jézus kijelenti, hogy a férfi és a nő egysége nem probléma, hanem Isten ajándéka. Ez az a csodálatos ajándék, amellyel Isten a kezdetekkor megajándékozta a férfit és a nőt, mert “Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.”
Miben áll a szív keménysége? A szív az, ami a valóság felszínén él és nem keresi a benne levő misztérium mélységét. A szívnek ez a keménysége sok gondot okoz, nehézzé és olykor egyenesen lehetetlenné teszi az életet.
A szív keménységétől megszabadított minket a szent keresztség, amikor reánk szállott Szentlélek, hogy megértesse velünk Jézus minden szavát. A Szentlélek ugyanis felfedi előttünk azt, amit az eredeti bűn és a személyes bűnök elfeledtetnek. És ez az a valóság, amiről gyakran megfeledkezünk: férfinek és nőnek lenni, ez leírja a testünk szerint azt a módot, ahogyan Isten szeretett, akart és teremtett minket és leírja azt a módot is, ahogyan most arra hív, hogy szabadon csatlakozzunk szeretetéhez, hogy tökéletes legyen bennünk az ő Szeretete, ahogyan az az alleluja versében van írva: Ha szeretjük egymást, Isten megmarad szívünkben, és szeretete tökéletes  lesz bennünk”
Kedves Testvéreim! Minthogy Jézus ma azt mondja nekünk: “aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda”, kérjük Istentől a kegyelmet, hogy gyermekként fogadjuk Jézusnak ezeket a szavait: “Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.” Jézus ezekkel a szavakkal megvédi a házasság nagyságát, méltóságát és újdonságát. A keresztény házasság az a hely, ahol hétköznapi módon és egyszerűen minden részlet Isten Szeretetéről szól. A férfinek és a nőnek az élet elfogadására nyitott szeretete tehát a teremtő Atyaisten és Fia Jézus áldozatkész szeretetének a hathatós jele, aki az életét adja mások javáért és üdvösségéért. A keresztény család jel és egyben a hely, ahol mindannyian felfedezzük az Istenhez való hasonlatosságot, és megtapasztalhatjuk a Megváltást, amelyben minden korlát, hiba és bűn megtisztul, és minden jó dolog megszentelődik és örökre megőrződik.
Megdöbbenve kell elmélkednünk Krisztus igazságáról, hogy Krisztus fénye világítsa meg minden gondunkat. Ez egy munka, amit sürgősen el kell végeznünk, hogy ne az történjen, hogy a gondok, a nehézségek szembeállítanak Krisztussal. Egyedül biztosan nem sikerül megtennünk. De nem vagyunk egyedül. Isten amikor ad egy kegyelmet, egyúttal megadja a segítséget is, amivel meg tudjuk élni.  Amen

Assisi Szent Ferenc Transitusára való készülés (Fekete András OFM)

Assisi Szent Ferenc Transitusára való készülés
 2012. okt.01-02-03. Kapucinus templom

1./ Szent Ferenc kapcsolata a Teremtő Atyával
2./ Szent Ferenc kapcsolata a Megváltó Fiúval
3./ Szent Ferenc kapcsolata a Megszentelő Szentlélekkel

Gondolati alap:

1./ Minden megkeresztelt ember, aki gyermeki, majd felnőtt korában tudatosan vállalja a hitét, Isten azzal ajándékozza meg, hogy már földi életében bekapcsolja a Szentháromság belső életébe.
Isten háromféle oldalról engedi magát megközelíteni, ahogyan erre vállalkozunk. Isten mindig megmutatja az arcát, vagyis személyes kapcsolatba lép velünk már itt a véges földi életben. S ha otthonosan érezzük magunkat e végtelen ívelésű szeretetközösségben, nem féltjük Tőle magunkat, hanem földi életünket e Szeretetközösség életének örömét magunkban hordozva éljük. Vagyis életünknek van olyan öröme és elkötelezettsége, mely nem e világhoz köt bennünket. S bár nincs evilági direkt hasznossága, de állandóan felemel bennünket, őrzi üdvözíthetőségünket. S hitünk szerint meg is ajándékoz minket a földi, véges élet után az örök élettel. Sőt azt ígéri az evangéliumban, hogy földi életünk „már megkezdett örök élet”.
(Az egyszeri szerzetes alkudozása a halál angyalával erről győz meg, mindannyiunkat.)

2./ A bérmálás alkalmával, olyan testvéreink állnak a bérmáló püspök elé, akik felnőtt korukra tudatosan vállalni szeretnék a hitüket a tanúságtétel lehetőségével. Ehhez kérik és kapják a Szentlélek ajándékát. Ők egyfajta Szent Ferenc követők, amennyiben szeretnék mély hittel élni földi életüket, s keresztségük kegyelmeinek megújításával megnyílnak a Szentháromságos Isten előtt.

3./ Akik úgy lehetnek jelen egy bérmálási szentmisén, hogy nem aktuálisan, hanem már régebben, vagy a jövőben részesülünk a Szentlélek ezen ajándékában, meg tudjuk újítani bérmálási elkötelezettségünket, illetve egyfajta távolabbi felkészülést végezhessünk!

1./ Szent Ferenc kapcsolata a Teremtő és Gondviselő Atyával

A./ Állandósítani akarja életében a gondviselő Isten megtapasztalását, ennek érdekében radikális a tulajdon nélküliség terén. És Isten válasza erre azonnal érkezik: első pünkösdi káptalan alkalmával Szent Domonkost is meglepi a Teremtő és Gondviselő Atya iránti bizalmával.

B./ A teremtményekben, mint Szent Pál tanításában is megtaláljuk ezt, minden Isten jóságáról beszél a számára:
ld. a Naphimnusz gondolatai, szinte egyoldalúan mindenről kimutatja, hogy Isten jóságát tükrözi: a Nap, a Hold, a Szél, a Víz, a Tűz, Föld-anya-nénénk, a megbocsátó ember, az irgalmas halál.

C./ A legmodernebb környezetvédelem védőszentjévé avatja az, ahogyan megéli a teremtett világ dolgaival való kapcsolatát. A minket körülvevő világ nem egyszerűen adottság, hanem mindenestül „ajándék”. Isten ajándéka.
Az Isten-hitet nélkülöző ember nem is lehet igazi környezet-védő, természet-védő. Hiszen nem Isten ajándékát védi, hanem csak valami „hasznosság” érdekében cselekszik. Ilyen típusú természetvédelem során fordulhat elő, hogy a németországi bálázott szemét tonnaszám Magyarországon landol.
Mint a középkor jeles embere, a negatív érzelmekkel kísért teremtményekről csak a saját gyengeségei jutottak eszébe.
(Pl. a légy testvér, vagy egy gyűrűsféreg látványa.)
Különösen megkapó a madarakkal való kapcsolata, amelyeket Isten dicséretében társaivá fogad, s szebbnek tartja a madárének „Istendicséretét” az ember Isten-dícséreténél.  Mi pedig felszámoljuk a madarak élőhelyeit, s így bővítjük az ún. „VÖRÖS KÖNYV” tartalmát. Ő pedig ébresztő óraként „használta” a hajnali imádságához Alverna hegyén a sólyom hangos mozgását.
Isten mindenütt való jelenlétének hite húzódik meg a mögött a szóhasználat mögött is, hogy a bűneinkkel szellemi, lelki értelemben szennyezzük azt a környezetet, amelyen át Isten kegyelme akar kísérni bennünket. Tehát létezik nem csak fizikai, hanem lelki környezetszennyezés is. Keresztény embernek mindkettőtől tartózkodnia kell.

2./ Szent Ferenc kapcsolata a Megváltó Fiúval (SZTH )

Csodálatos szép remeteségek őrzik a Krisztus Megtestesülésétől a Keresztre feszítéséig tartó elmélkedéseinek emlékét.
1./ A Megtestesülésről tartott elmélkedését, az első Betlehem felállítását, a gyermek Jézus megelevenedésének csodáját Greccióhoz köti a legendás emlékezet. (Ehhez köthető a Szűzanya iránti tisztelete is.)

2./ A Keresztre feszített Krisztusról tartott elmélkedéseit, San Damiano romos templomának bizánci vonásokat őrző keresztje előtt kezdte, ahol küldetését kapta, melyek később stigmatizálódásával végződtek/ a szent sebhelyek

3./ testén való megjelenésével/ Alverna (La Verna) hegyén őrzi a ferences emlékezet. Teljes odaadással két dolgot kért imádságában Krisztustól: a szeretet és a szenvedés átélését. Imájában e 2 dolgot kérte.

a./ Ma úgy mondanánk, teljes pszichés mélységig átélte Krisztus értünk vállalt áldozatát, s ezzel azonosulni is akart.
b./ Mai elmélkedés személyes indítéka boldogult egyetemista korom élményeiből táplálkozik, amikor szinte minden pénteken az undorító kémia laborgyakorlat után a pesti ferences templom stigmatizációt megörökítő mellékoltáránál gondolkoztam, és talán imádkoztam is.
c./ Az Oltáriszentségben való Jézusi jelenlét hitéről írásai tanúskodnak, amelyre azért hivatkozhatunk kiemelten, mert igazán keveset írt, s a kevés írásának nagy százaléka szól az Oltáriszentség méltó őrzéséről, tiszteletéről és vételéről.
(Gyakorlatilag idejekorán felfedezte a koncelebrációs sztmise jelentőségét.)
d./ A STIGMATIZÁCIÓTÓL nem független a szeráfi szent Ferenc atyánk emlegetése. (Hiszen így írják le a maga képszerűségében a stigmatizáció történetét.)
e./ Őrzőangyalok ünnepén nem feledkezhetünk meg Pió  atyának az üzenetéről a magyarokhoz.
„Magyarország egy olyan kalitka, melyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat. Kevés nemzetnek van ilyen erős őrzőangyala. Erősebben bízhatnák magukat rá.”

3./ Szent Ferenc kapcsolata a Megszentelő Szentlélekkel

A Szentlélek Úristennel való kapcsolatáról pedig írásai és tettei együtt tanúskodnak.
A./ A Szentlélek Úristen birtoklását követői legfőbb feladataként említi. Ennek felismerhetőségéről is külön fejezetben elmélkedik. Mi jellemzi azt a testvért, aki birtokában van a Léleknek, s aki nem engedi működni?

B./ A Szentlélek 7 ajándékát a Szentírás a messiási jövendölések sorában említi: Iz 11,2-3. az itt említett 7 ajándék: bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, jámborság, istenfélelem.

E felsorolás végén egy jövendölés ízű, nagyon lényeges állítás van: „Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, a fül hall, …” Folytatva ezt a mondatot: „hanem Lélek szerint.”

A 7 ajándék:

Bölcsesség: a távlatok örömét előnyben részesítem a pillanat örömével szemben.
Értelem: Lesz értelme mindennek az üdvösségem szempontjából, új módon értelmezem életemet.
Tanács: Ha megkérdeznek, tanácsaim a Szentírásból forrásoznak.
Erősség: Nem lesznek olyan döntéseim, amelyek kétségbeesésemből fakadnak.
Tudomány: Rendszerbe foglalom az Isten jelenlétéről, gondviseléséről szerzett tapasztalataimat.
Jámborság: Csak Istenemhez, elvárásaihoz igazított élet.
Istenfélelem: Nem emberektől való félelem, egyedül az istenfélelem irányítja cselekedeteimet.

C./ Mindezek jellemezték Ferenc tetteit, mind a 7 ajándék egyszerre nyilvánult meg az első követőivel való közösségben, amikor Rivo Tortoban egy újonc a böjtöt nem bírta!

Évközi 26. vasárnap (Alberto atya)

Kedves Testvéreim!
Múlt vasárnap Jézus másodszor jelentette be, hogy Jeruzsálembe megy, hogy szenvedésével, halálával és feltámadásával teljesítse küldetését. Ma Jézus oktatja a tanítványait, hogy képesek legyenek őt elkísérni Jeruzsálembe, és aztán tanúságot tenni róla a világ előtt.
A tanítások, amelyeket hallottunk, azt példázzák, amit Jézus már hirdetett: “Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét”.  (Mk.8,35)
János tanítvány az, aki alkalmat ad Jézusnak arra, hogy megmagyarázza, mit jelent “önmagát megtagadni”. János odamegy Jézushoz és azt mondja neki: “Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket”.
János ebben a helyzetben zsarnok-tanítványnak mutatkozik. Azt gondolta, hogy kizárólagos joga van Jézushoz. Nyilvánvalóan féltékeny volt arra a hatalomra, amit Jézustól kapott. Amikor Jézus őt és a többieket elküldte, szívesen mentek hirdetni, hogy az emberek megtérjenek, és – mondja a Szent evangélium – “sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak”. (Mk.6,13). János és a többi tanítvány nyilvánvalóan nem akart osztozni senkivel ebben a lelkesítő tapasztalatban.
Jézus nyíltan ellentmond tanítványának ezzel: “Ne tiltsátok meg neki. Aki nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van”.
Jézus ezekkel a szavakkal azt kéri Jánostól, hogy tagadja meg önmagát, és gyökeresen változtassa meg a gondolkodásmódját. Jézus azt akarja mondani Jánosnak, hogy nem azért választotta őket, hogy olyan csoportot alkossanak, mint a farizeusok szoktak. Ő azért jött a világra, hogy életét adja mindenki üdvösségéért és mindenkinek az Ura legyen, és ebből az okból bárhol is lesz valaki, aki jót tesz, Ő lesz annak a jónak a forrása, és a jutalma is. Ezért teszi hozzá Jézus: “Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet  is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok – bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül”.
Az a mondat, hogy: “Aki nincs ellenünk, velünk van”, felfedi azt, hogy mi volt Jézus felfogása az ember szívéről. Jézus nagyon jól tudja, hogy Isten az embert olyan szívvel teremtette, ami képes mindig Őrá vágyni és Őt keresni. Ezért minden ember, aki őszintén éli meg szívének vágyait, nyitott a Krisztussal való találkozásra, és kész arra, hogy tanítványa legyen.
A mai Evangélium második része félelmetes tanítást tartalmaz, aminek a refrénje a “megbotránkoztat” ige. Vajon miért ilyen félelmetes és szörnyű itt Jézus? Nyilvánvalóan azért, mert csak Ő ismeri a kereszthalál szörnyűségét, amit készült elszenvedni, hogy ezzel megfizesse a bűnből való megszabadulás árát, kibékítse az embert Istennel és megajándékozza a hittel. Ahogyan Szent Pál tanítja: “Nagy volt a váltságdíjatok!” (1Kor.6,20), “Krisztusnak, a drága vére árán”. (1Pt.1,19).
A “botrány” fizikailag azt a követ jelenti, amiben az úton megbotlanak a járókelők, jelképesen pedig minden olyan cselekedetet, ami miatt az ember elveszíti a hitét és az Istennel való közösséget, és ezzel a lelkét a szellemi halálba taszítja.
Más szóval a botrány haszontalanná, hiábavalóvá teszi Krisztus megváltását. A botrány le akarja rombolni a hívő emberben Krisztust.
Emiatt van az, hogy Jézus erőteljesen védi az ember elidegeníthetetlen jogát ahhoz, hogy megélje az üdvösség ajándékát, és védi különösen a leggyengébbek jogát a hithez és az örök élethez.
Hallgassuk csak meg újra Jézus szavait: “Aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe dobnák”.
Kik ezek a kicsinyek? A görög szöveg a “Micron” szót használja, ami nem gyermeket jelent; hanem a semmiséget is jelenti, a társadalom peremére szorult és jelentéktelen embereket is.
Jézus szavai igazán szörnyűek, igazán félelmetesek. Úgy tűnik, mintha ezt mondaná: ha valaki közületek az Evangéliummal ellentétes viselkedésével elveszi egy “kicsinynek” a hitét, aki bennem hisz, jobb neki, ha malomkövet kötnek a nyakába – ez egy hatalmas kő -, és beledobják a tengerbe. Miért mond ilyet Jézus? Jézus azt akarja mondani, hogy bárkinek, aki elveszi másnak a hitét, el kell tűnnie végleg, és hogy ez megtörténjen, be kell dobni őt a tengerbe egy nyakára kötött malomkővel. Miért? A zsidók rettenetesen féltek a vízbe fúlástól; mert a  vízbe fulladtak számára nem volt remény a feltámadásra. Jézus tehát azt mondja, hogy nem elég a tengerbe dobni, mert akkor a teste feljön a felszínre, hanem ezt el kell kerülni, hogy ne lehessen eltemetni.
Jézus szavai tehát valóban félelmetesek és szörnyűek egyszerűen azért, mert még a legjelentéktelenebb hívőnek is végtelen értéke van az Ő szemében, Isten szemében, és joga van az örök élethez.
Aztán Jézus pontosítja, hogy az ember nem csak másokat tud megbotránkoztatni, hanem önmagát is. Amikor Jézus azt mondja: “Ha kezed megbotránkoztat”… “Ha lábad megbotránkoztat”…”Ha szemed megbotránkoztat”…, ezzel akarja leírni az emberi tevékenységek összességét. A “kéz” ugyanis az emberi cselekedeteket jelenti, a “láb” az életmódot, a “szem” azt a kritériumot, amivel az élet dolgait szemléljük. Más szóval Jézus azt mondja, hogy fel kell függesztenünk és meg kell tagadnunk minden olyan tevékenységet, ami miatt elveszíthetjük a hitünket és az Istennel való közösséget.
Jézus ezt a magyarázatot adja: “Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni”. Ezek a szavak egy kérdést fakasztanak: igaz-e nekem, hogy “Jobb fél szemmel bemenni az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni”?
Hogy mindig a jobbik részt válasszuk, vagyis az örök életet, arra van szükségünk, hogy kijelentsük azt, amit az Alleluja verse mond: “Uram, a te szavad igazság, tégy szentté minket igazságod által”. Ezt a kegyelmet már a szentmise könyörgésében is kértük, amikor  így imádkoztunk: “Istenünk, te leginkább azzal mutatod meg mindenhatóságodat, hogy könyörületes és irgalmas vagy hozzánk. Áraszd reánk szüntelenül kegyelmedet, hogy teljes odaadással törekedjünk az örök boldogságra, amelyet megígértél”. Amen.