Kedves Testvérek!

Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepéhez közeledve minden évben csodálattal tekintünk a Katolikus Karitász védőszentjének az életére. Mindössze 24 évet élt, és ez elégnek bizonyult számára, hogy halála után négy évvel az Egyház hivatalosan is elismerje életszentségét és példaként állítsa minden krisztuskövető elé a világban.

Mi volt Erzsébet titka? Honnét volt ereje ellenséges környezetben is megvalósítani a szolgáló szeretetet nap mint nap? A hite volt az a sziklaalap, amit korának viharai sem tudtak megrendíteni. Környezetében nem nézték jó szemmel azt, hogy egy királylány a társadalom peremére sodródott szerencsétleneket és szegényeket támogat. Sokan bántották és lenézték azért, mert a felebaráti szeretet útját nemcsak olvasta a Szentírásban, hanem meg is valósította.

Szent Jakab apostol levelének a sorai is vezérelték őt: „Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: ’Menj békében, melegedjél és lakjál jól!’– de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. De azt mondja valaki: ’Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.’ Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet.” (Jak 2,14–18)

A Hit Évében vizsgáljuk meg az életünket, hogy a mi hitünk vajon sziklára épült-e. Élő-e a hitem? A tetteim milyen képet mutatnak a hitemről? Az Egyház küldetése az evangelizációra és a diakóniára, vagyis Isten Igéjének a hirdetésére és a szeretetszolgálatra alapozva indult el Jeruzsálemből az első pünkösdkor. Az apostoli korban fontosnak tartották, hogy a hit jeleit a szolgáló szeretet tetteiben is megtapasztalhassa a keresztényeket figyelő világ.

Ma is kíváncsian figyeli a világ, hogy Krisztus követői mit tesznek a világ aktuális problémáival kapcsolatosan. A gazdasági világválság idején olykor nyíltan is nekünk szegezik a kérdést: Tesztek is valamit a szegényekért, vagy csak beszéltek a szeretetről? A Krízisprogram keretében két éve küzd a Katolikus Karitász az Egyház nevében a megnövekedett elszegényedés ellen. Élelmiszeren és ruhaneműkön túl sok más módon is támogatja az egzisztenciálisan krízis helyzetbe került családokat. Segít az adósságcsapdába jutott családoknak visszaköttetni a villanyt, a gázt, a vizet. Hozzásegíti a gyógyszerükhöz azokat, akik azon töprengenek, hogy egyenek, fűtsenek, vagy kiváltsák a gyógyszert. Tűzifával támogatja a hidegben a rászorulókat, iskolakezdési támogatással segíti a családokat és ott áll a hajléktalanok mellett is, segítő kezét – Jézus Krisztus példája nyomán – az Egyház nevében nyújtva.

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa a november 4-i Úr angyala imádsághoz kapcsolódó elmélkedésében mindenszentek ünnepére utalva ezeket mondta: a szentek azok, akik – az isteni kegyelemre bízva magukat – és igyekeznek megélni a szeretet alapvető parancsát. A szeretetet az tudja egészen megvalósítani, aki mély kapcsolatban él Istennel, mint ahogy egy gyermek is az anyjával és apjával való jó kapcsolatból kiindulva válik képessé, hogy szeressen másokat. A szeretet mindenekelőtt nem parancs, hanem ajándék, egy olyan valóság, amelyet Isten segítségével megismerünk és megtapasztalunk, hogy mint egy mag, bennünk is kihajthasson, a mi életünkben is növekedhessen. Külön kiemelte: ha a szeretet mélyen gyökerezik az emberben,
akkor képes azt is szeretni, aki nem érdemli meg – ahogyan Isten is tesz velünk. Istentől tanuljuk meg, hogy a másik embert ne csak a saját szemünkkel nézzük, hanem az Ő szemével is, Jézus tekintetével.

Amikor megnyílunk a másik felé, elébe megyünk, készségesen fordulunk felé, akkor Isten felé is kinyílunk, megérezzük jóságát: „Isten szeretete és a felebarát szeretete elválaszthatatlan egymástól, kölcsönösségi viszonyban vannak egymással” – tanította XVI. Benedek. Hozzátette: „az Eucharisztiában Jézus ajándékul adja nekünk ezt a kettős szeretetet, amikor önmagát adja, hogy ezzel a kenyérrel táplálkozva úgy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket.”
A pápa arra hívott minden keresztényt, hogy a felebarát iránti szeretet ragyogó tanúságtétele által legyen képes kifejezni az egyetlen, igaz Istenbe vetett hitét.

Kedves Testvérek!

A Hit Éve elején Árpád-házi Szent Erzsébet példája lelkesítsen bennünket, hogy merjük megvallani hitünket a szolgáló szeretet által is. Fedezzük fel környezetünkben a rászorulókat és tegyünk velük jót, hiszen lelkiismeretünk is erre indít.. A Katolikus Karitász plébániai csoportjainak önkénteseként még hatékonyabban és közösségben tehetjük a jót. Bíztatjuk a fiatalokat és a családosokat is, őket is szeretettel várják a karitászcsoportok. Fiatalos lelkesedésükre, kreativitásukra és erejükre nagy szüksége van az Egyháznak a szeretetszolgálat teendőikor, ezért is bátran jelentkezzenek karitász önkéntesnek.

Szent Erzsébet ünnepéhez kapcsolódva Egyházunk külön is háláját fejezi ki a Katolikus Karitász minden munkatársának, önkéntesének és támogatójának.

Szeretetettel kérjük híveinket, hogy november 25-én, vasárnap perselyadományaikkal is támogassák Egyházunk karitatív szolgálatát és munkáját. Ezekből az adományokból tudjuk a nyolcvanéves Caritas Hungarica – Magyar Katolikus Karitász által támogatni a rászoruló magyar családokat, akik egyre nagyobb terheket hordoznak.

A Hit Évében a Szentatya különösen is buzdít minket a karitász, a keresztény szeretet gyakorlására a rászorultak felé: „A hitnek és a szeretetnek szüksége van egymásra.” Nagylelkű adományozásunk és felajánlott segítségünk kifejezi élő hitünket, amely által felismerhetjük „a föltámadott Úr arcát azokban, akik szeretetünket várják.”

Budapest, 2012. Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepén

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Kedves Testvéreim!
A Szent Evangélium ma megismertet minket egy írástudóval, aki nem olyan, mint a többiek, akik visszautasították Jézust.
Abban a lépésben ugyanis, amely megelőzte a mai Evangéliumot, az írástudók a farizeusokkal és a szadduceusokkal együtt felváltva faggatják Jézust, hogy találjanak valami vádat, amivel elítélhetik. Ez az írástudó azonban becsületes ember és megérti Jézus válaszaiból, hogy isteni bölcsességgel rendelkezik, amivel szemben az emberi bölcsesség megtörik.
Ez a két legjelentősebb válasz, amit Szent Márk evangéliumának ebben a fejezetében találunk. Jézus a farizeusok képmutatását ezzel a válasszal győzi le: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.” (Mk.12,17). Ezt követően pedig Jézus ezzel a válasszal hallgattatja el a szadduceusokat: “amikor feltámadnak, nem nősülnek és férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok az égben“.(Mk.12,25)
A becsületes írástudó vitatkozni szeretne Jézussal arról a kérdésről, ami abban az időben nagyon élő volt: “Melyik az első a parancsok közül?” Ez egy olyan kérdés, ami ránk is vonatkozik, mert az az írástudó nem csak azt keresi, hogy számszerű sorrendben melyik az első parancs, hanem az érdekli, hogy mi az Istennel való kapcsolat alapja, hol találja meg az ember szíve a csillapíthatatlan Isten-keresés alapját.
Jézus azzal kezdi az írástudó kérdésére adott választ, hogy a Halld Izraelt-t idézi, ami az a hitvallás, amellyel minden izraelita kezdi és zárja a napját, és ami azokkal a szavakkal kezdődik, amelyeket az olvasmányban hallottunk: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!” (Dt 6,4). Így hirdette Izrael népe a hitét, ami az Egyiptomból való szabadulás tapasztalatából fakadt. Izrael ebben a tapasztalatban felismerte, hogy csak egyetlen Úr létezik, és ez a “mi” Urunk, mert szeretett, szeret és szeretni fog minket mindörökké.
Izrael ebben a tapasztalatban fedezte fel azt is, hogy nép, mert Isten irántuk való szeretete segített nekik felfedezni a felebarát iránti szeretetet is. Az a szeretet ugyanis, amellyel Isten újból megadta a szolgaságból való szabadulást, az volt az a jó, ami megalapozta az együttélésüket, ami értelmet adott annak, hogy egymás mellett legyenek, nem idegenként, hanem mint az egyetlen Isten fiai.
Amikor Isten a Sinai hegyen kihirdette a tízparancsolatot – három az Istennel való kapcsolatot szabályozza és hét a felebaráttal való kapcsolatot -, ezt bocsátja előre: “Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából”.
Tehát amiatt, mert Isten megszabadította Izraelt, Izraelnek meg kell tartani Isten parancsolatait. Még egyszerűbben: azért kell Izraelnek szeretnie Istent, mert Isten szerette Izraelt. A próféták aztán házastársi köteléket látnak az Isten és a népe közötti szövetségben, amit a házastársi egyezség foglal össze: „Én vagyok a te Istened – mondja az Úr Izraelnek – és te az én népem vagy.”
A becsületes ember Jézus válaszát teljesen kielégítőnek találja, és ezt mondja: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte:  Nem jársz messze az Isten országától.”
Miért mondja Jézus, hogy: “Nem jársz messze az Isten országától”? Mert Jézus azért jött, hogy beteljesítse az Ószövetséget, és megalapítsa az Újszövetséget. Jézus a kezdete itt a földön Isten Országának, amelyben megvalósul a kinyilatkoztatás teljessége, ami új alapra helyezi az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Maga Jézus Isten szeretete. Nem az ember áldozta fel magát Istenért, hanem Isten Fia volt az, aki életét adta az emberért. – Megfordul a mozdulat.- Nem a tanítványok mosták meg az Úr lábát: ez, mindent egybevetve elég magától értetődő lenne. Az Úr az, aki megmosta a tanítványok lábát: ez valóban megdöbbentő. De ez sem elég, magyarázza Szent Pál: “Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Rm.5,8).
A szeretet valójában Istentől jön, mert csak Isten a szeretet.  És a szeretet szeretetet fakaszt. Ennek a szeretetnek többé nincs határa: ez az Isten és a felebarát iránti szeretet. A mi igazi természetünk az, hogy azért szerettek minket, hogy mi is szeressünk. A felebarát iránti szeretet az Isten iránti szeretet bizonyítéka. De a szeretet mindig ajándék marad.
Jelentsük ki mi is János apostollal: “Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk“.  (1Jn 4,16). És Pál apostollal együtt ismerjük el ezt: “A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”. (Rm 5,5). Ezért így imádkozunk: “Istenünk, te mennyei kincseket készítettél azoknak, akik szeretnek téged. Adj szívünkbe irántad buzgó szeretetet, hogy mindenben és mindennél jobban szeressünk, és elnyerjük ígéreteidet, amelyek minden vágyunkat felülmúlják”.
Amen”.

Kedves testvérek!

A mai Mindenszentek Főünnepe – amely a megdicsőült egyház felé fordítja a tekintetünket, azaz amely az egyház megszentelődött tagjaira hívja fel figyelmünket – fel kívánja emelni földhözragadt tekintetünket és gondolkodásunkat a mennyekbe. Testvérem! Mikor gondoltál utoljára a mennyek országának a valóságára, mikor próbáltad azt utoljára szemlélni? Most nem arra gondolok, amikor arra gondolunk, hogy: ha a gyógyszereimet gond nélkül meg tudnám venni, a csekkeket ki tudnám aggodalom nélkül fizetni és a gyerekeket és unokákat is könnyen tudnám segíteni az maga lenne a mennyország! Most nem erre a földi „mennyországra” gondolok, hanem arra az IGAZIRA!
Szent János apostol a maga lelkes ámulatával és hálájával buzdít bennünket: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. (…) Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. És mindenki, aki benne reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is.” Testvérek! Isten gyermekei vagyunk már most! Ha megértenénk ezeknek a szavaknak a jelentését, súlyát, boldogságát milyen örömteli lehetne életünk! S itt még nincs vége, hiszen még azt is olvassuk: „de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló (…) hasonlók leszünk hozzá”. Ezekben a szavakban azok az evangéliumi boldogságok sejlenek elénk, amiket Jézus hegyi beszédében hallottunk. Gondoljuk el minden vágyunkat, a boldogságra, a gondtalanságra, a békére, a harmóniára, a szeretetre; mindezt emeljük négyzetre, bármilyen töbszörösre … mindez kevés annak elérésére, amit Isten készítet nekünk!
„Ezt mondja (…) a Szentírás: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik (vö. 1 Kor 2, 9). Szeretteim, milyen boldogítók és csodálatosak Isten ajándékai! Élet az örökkévalóságban, ragyogás az igazságban, igazság a szabadságban, hit a bizalomban, szentségben véghezvitt önmegtagadás; ezeket mind megérthetjük. Mi lehet tehát az, amit az őt szeretőknek készít? Ennek nagyságát és szépségét csak a szentséges Alkotó és a századok Atyja tudja.” – írta Szent I. Kelemen pápa a korintusiakhoz írt levelében. A mai napon amikor a megannyi szentre gondolunk, akik minden életállapotból, minden foglalkozásból származók voltak, akik az élet mindenféle nehézségeit megélték és mindezek közepette a szentség, a mennyország csodálatos valóságába jutottak, akkor mi is hálás imádattal csodáljuk Istenünk erejét, szeretetét, irgalmas jóságát!
Szent I. Kelemen pápa arra buzdít még bennünket, hogy: „Mi tehát minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy azok között legyünk, akik őt szeretik, hogy megígért ajándékait elnyerhessük. De hogyan történjék ez, szeretteim? Úgy, ha hitünk által istenismeretünk megszilárdul; ha szorgosan keressük azt, ami előtte jó és kedves; ha megtesszük, amit szent akarata rendelt, és az igazság útján járunk, és elvetünk magunktól minden igazságtalanságot.”. Emeljük tehát fel tekintetünket a föld porából, a sárból, nézzünk az égre, nézzünk bele a napba, hagyjuk, hogy elvakítson bennünket, hogy soha többet vissza ne forduljunk már az önbálványozásunkhoz, vagy teremtmények bálványozásához, véges, csökevényes dolgok áhítatos imádásához. Már most szívünkbe és elménkbe véshetjük Isten vasárnapi igéjét: „Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” Ámen!

Kedves Testvéreim!
Ma az égi és a földi szentek közösségének misztériumáról elmélkedünk. Nem vagyunk egyedül, hanem tanúk nagy tömege vesz körül bennünket: velük együtt alkotjuk Krisztus testét, velük együtt vagyunk Isten gyermekei, velük együtt tett minket szentté a Szentlélek. Öröm az égben, örvendezzen a föld! A szentek dicsőséges sokasága jár közben értünk az Úrnál, kísér minket utunkon az Országába, nógat, hogy szegezzük tekintetünket az Úr Jézusra, aki majd eljön dicsőségben szentjei között.
Eukariszikus ünneplésünk ezzel a buzdítással kezdődött: “Örvendezzünk mindnyájan az Úrban”.  Így hív bennünket a liturgia, hogy osztozzunk a szentek égi örvendezésben, hogy megízleljük annak örömét. A szentek tömege megszámlálhatatlan, a mai liturgia arra buzdít, hogy feléje emeljük a tekintetünket.
Egy ilyen sokaságban nem csupán a hivatalosan elismert szentek vannak, hanem ott vannak a megkereszteltek minden korból és minden nemzetből, akik megpróbálták szeretettel és hűséggel teljesíteni az isteni akaratot. Nagy részüknek nem ismerjük az arcát és a nevét sem, de a hit tekintetével látjuk őket ragyogni, mint dicsőségteljes égitesteket, Isten égboltján.
Ma az Egyház a saját méltóságát ünnepli “szentek anyjaként”, és megmutatja, milyen szép szeplőtelen jegyese Krisztusnak, aki az egyetlen forrása és az egyetlen példája minden szentségnek. Az Egyház a szentekben felismeri saját jellemzőit. És a szentekben megízleli legmélyebb örömét.
Szent János az  olvasmányban ezt a leírást adja: “Akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni”.  (Apcsel 7, 9). Ez a nép magába foglalja az Ószövetség és az Újszövetség szentjeit is, a kora kereszténység vértanúit és a boldogokat és szenteket a következő évszázadokból, egészen azokig, akik korunkban tanúságtevői Krisztusnak. Mindannyiuk közös akarata az volt, hogy megtestesüljön bennük az Evangélium a Szentlélek késztetésére.
De “mit használ a szenteknek a mi tiszteletünk, mit érnek el azzal, ha mi dicsérjük őket, és jelent-e számukra valamit ez a mai ünneplésünk?”.  Ezzel a kérdéssel kezdi Szent Bernát apát híres homíliáját Mindenszentek Ünnepén. És aktuális a válasz is, amit a Szent ad: “A szentek nem szorulnak rá tiszteletünkre, semmit sem ad nekik a magasztalásunk… Ami engem illet, meg kell vallanom, hogy a róluk való megemlékezés hő vágyat gyullaszt bennem”. (Disc. 2; Opera Omnia Cisterc. 5,3,64ss).
Ezt jelenti hát a mai ünnep: a szentek ragyogó példáját nézve felébreszteni bennünk a hő vágyat, hogy olyanok legyünk, mint a szentek: boldogok, hogy Isten közelségében élnek az Ő fényében, Isten barátainak nagy családjában. Szentnek lenni azt jelenti: Isten közelében, az ő családjában élni. És ez mindannyiunk hivatása.
De hogyan válhatunk szentté és Isten barátaivá?
Ahhoz, hogy szentek legyünk, nem kell különleges tetteket vagy műveket megvalósítani, sem pedig különleges karizmával bírni. Elsősorban arra van szükség, hogy meghallgassuk, és aztán kövessük Jézust anélkül, hogy elveszítenénk a lélekjelenlétünket a nehézségek láttán, mert Ő ezt ígérte: “Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya”. (Jn 12, 26).
Az Egyház tapasztalata megmutatja, hogy a szentség minden formája végigjárja az önmegtagadás útját. A szentek életrajzai olyan férfiakat és nőket írnak le, akik engedelmesek voltak az isteni terveknek, és így olykor nagy próbákat és szenvedéseket, üldöztetést éltek meg, és vértanúságot szenvedtek. Az ő álhatatosságukat írja le az olvasmány: “Ezek a nagy szorongatásból jöttek, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”. És az ő örök lakhelyük a Paradicsom. A szentek példája bátorítás számunkra, hogy kövessük a nyomaikat, hogy megtapasztaljuk annak örömét, aki Istenben bízik, mert az ember számára a szomorúság és a boldogtalanság igazi oka az, ha távol él Tőle.
Így jutottunk el ennek az ünnepnek az Evangéliumához, ami azt hirdeti: „Boldogok a lélekben szegények, Boldogok, akik szomorúak, Boldogok a szelídek, Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, Boldogok az irgalmasok, Boldogok a tiszta szívűek, Boldogok a békességben élők, Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért”.
Igazából csak Ő, Jézus a valóban boldog. Ő ugyanis az igazi lélekben szegény, az igazán szomorú, az igazán szelíd, az igazán éhes és szomjas az igazságra, az igazán irgalmas, az igazán tisztaszívű, az igazán békességben élő; Ő az, akit üldöznek az igazságért. A Boldogságok megmutatják Jézus igazi arcát, és ezzel az ő misztériumát, ami úgy nyilvánult meg számunkra, mint Halál és Feltámadás, Szenvedés és a Feltámadás öröme. Ez a misztérium, ami az igazi boldogság misztériuma, Jézus követésére szólít minket és így a felé vezető útra. Amilyen mértékben befogadjuk a javaslatát és elindulunk utána, olyan mértékben tudunk résztvenni a boldogságában. Ővele a lehetetlen lehetségessé válik, még a teve is át tud menni a tű fokán. (id. Mk 10, 25).
Kedves Testvéreim! Lépjünk most be az Eukarisztikus ünneplés szívébe, ami az igazi szentség hatalmas ösztönzője és táplálója. A Szentmise szorosabbá teszi a közösséget a világon zarándokútját járó és a dicsőségben győzedelmes Egyház között. Ezért fogjuk hirdetni a Prefációban, hogy a szentek számunkra barátok és példaképek. Fohászkodjunk hozzájuk, hogy segítsenek abban, hogy utánozni tudjuk őket, és vállaljuk, hogy nagylelkűen válaszolunk az isteni hívásra, ahogyan ők tették. Különösképpen kérjük Máriát, az Úr Anyját és minden szentség tükrét. Ő, a teljesen Szent, tegyen minket fiának, Jézus Krisztusnak hűséges tanítványaivá! Amen.

Születésünktől kezdve arra érzünk késztetést, hogy mindég olyan valamihez vagy valakihez forduljunk, aki magasabban van mint mi és hogy az biztonságot adjon nekünk és védelmezzen minket. Ez az emberi természetünk természetes vonása, úgy ahogy gyerekként azon igyekeztünk hogy szüleink ölbe vegyenek, mint ahogy idősekként igyekszünk abba kapaszkodni, aki erősebb nálunk, hogy nehogy elessünk.
Ez nem csak fizikailag történik meg, hanem lelkileg is, valóban a legsötétebb pillanatokban, az aggodalomban, a fáradozásban, a szenvedésben az ember segítséget kér, hogy legyőzze félelmét, hogy megtalálja az erőt ahhoz, hogy előre haladjon, hogy meghozzon bizonyos döntéseket, amikor keres valakit aki őt szeresse és akit szerethet.
Az ókortól kezdve a népek a saját istenségüktől kértek segítséget, vagyis attól aki fölöttük állt, hogy biztonságot és benső békét találjanak.
Ha jól belegondoltok manapság mi is ugyanazt tesszük: hány ezer ember megy zarándokútra valamelyik kegyhelyre hogy erőt, energiát, bizalmat, egészséget találjon, hogy kegyelmet találjon. Mennyien fordulnak a saját őrangyalukhoz vagy védőszentjükhöz, hogy nyújtsanak segítő kezet, és így képesek legyenek tovább haladni. Valaki magasabban lévőtől kérnek segítséget, hogy képesek legyenek megküzdeni az élettel és annak próbatételeivel.
Íme miért fontosak nekünk keresztényeknek a szentek. Olyan emberek mint mi, akik az életükben úgy valósították meg magukat, hogy élték az Evangéliumot, szembeszállva a mindennapi nehézségekkel, a válságokkal, a betegségekkel és sokan a vértanúsággal is.
A népi fantázia olykor annyira felmagasztalta őket, hogy irreálisnak, az élet valóságától távolinak tüntette fel őket, olyanoknak, akik gondolatban szinte mindég a felhők között járnak, akik különlegesek és utolérhetetlenek.
A valóságban amikor róluk tanulunk, felfedezzük, hogy egyszerű emberek voltak, nem sokban különböztek tőlünk a maguk erényeivel és hibáival. Nem azért voltak nagyok, mert tökéletesek voltak. Olyan emberek ők, akik szenvedtek, akiknek nem volt mindég mosoly az ajkán, gyakran jutottak krízisbe hitükben, sokan közülük fájdalmak között, betegségben élték életüket.

Ami azonban egybegyűjti őket az az áldozat, amit azáltal hoztak meg, hogy saját életüket másokért élték, megtisztították szívüket a felebarát szolgálatában élve és az Evangéliumot téve meg életük szilárd és következetes stílusává. Jóakaratú férfiak és asszonyok, akik fel tudták ismerni az Urat a hétköznapiság minden egyes napján, a testvérek iránti szeretetben, olyan gyermekekként, akik mind az egyetlen égi Atya vonásait hordozzák.
Álmodozók voltak, akik a saját életükre választottak egy álmot amit megvalósíthatnak, ami talán nem valósult meg, de ők megvalósultak, értelmet adtak az életüknek, betöltve szívüket azzal a békével és boldogsággal, amit csak Isten adhat meg, mert gyümölcsözően kamatoztatták azokat a talentumokat, amiket birtokoltak.
A fej fölötti dicsfénnyel képzeljük el és ábrázoljuk őket, a boldogság és a szív harmóniájának jeleként.
Az a harmónia, amikor a magunk életét éljük, és nem a másokét, amikor naponta elkötelezetten csináljuk a magunk munkáját, a lehető legjobban kihasználva saját képességeinket azok szerint az értékek szerint, amikkel tisztelik és szeretik a másikat. A harmónia az, amikor igazak, őszinték vagyunk mindazokkal akikkel találkozunk, az amikor felemelt fejjel éljük meg a fájdalom és szenvedés tapasztalatait, melyek gyakran érintik a mindennapi életünket.
Testvérek, akkor hát mi is szentté válhatunk. Ha a szentek olyanok voltak mint mi, akkor mi is lehetünk olyanok, mint ők. Ez nem egy megvalósíthatatlan célkitűzés, aki bízik Istenben, az sikerrel jár. Egy álom csupán álom marad mindaddig, amíg valaki meg nem valósítja azt. A szenteknek volt hozzá bátorságuk, hogy ne kérdezzék, hogy mindaz lehetséges-e, hogy megpróbálják és így Istenre bízták magukat.
A remény, ami kiemelkedik a boldogságoknak ebből a szakaszából bátorít minket, hogy ne féljünk a vereségektől, a megaláztatásoktól, a szenvedésektől, a rossztól és a haláltól. Jézus biztosít minket, hogy a mi boldogságunk biztos, ha hagyjuk magunkat vezetni általa olyankor is, amikor életünk nyugodt folyója egy tajtékzó hegyi patakká alakul át. Boldogok vagytok ti, mert vele ízleljük és ízlelni fogjuk a szépségét annak, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk, szentek a szentek között.

“Essi erano partiti nel pianto, io li riporterò tra le consolazioni; li ricondurrò a fiumi d’acqua per una strada diritta in cui non inciamperanno; perché io sono un padre per Israele”. Queste sono le parole che il povero Bartimeo portava con sé nel cuore, parole che gli davano motivo di speranza per continuare a vivere, nonostante la sua penosa e ormai inutile vita. Costretto a mendicare lungo il ciglio di una strada, cieco, in mezzo ai rumori, al chiasso di gente indifferente, sperando che qualcuno si fermi e gli offra qualcosa per arrivare alla fine di un altro triste e umiliante giorno. Ma quel giorno non era come gli altri, quel giorno per quella strada passava Gesù, quello che tutti dicevano essere il Messia. Il Messia è quello che porta a compimento le promesse di Dio. Se è così c’è da credere che quelle parole della sacra scrittura si sarebbero realizzate nella sua vita. “Figlio di Davide, abbi pietà di me!”.
Un grido di fede, che si alza in mezzo ad un brusio di seguaci devoti che attorniano Gesù. Un grido che infastidisce e che stona tra le ovazioni della gente. Gesù è il Messia che andrà a Gerusalemme per salvare il popolo d’Israele,  sconfiggerà il potere nemico e regnerà sul popolo d’Israele, non può rallentare la sua marcia trionfale verso il compimento dei progetti umani della folla che lo accompagna e fermarsi ad ascoltare un insignificante cieco. Questo è il pensiero comune di coloro che in quel momento seguono Gesù, che zittiscono il povero Bartimeo credendo di fare un piacere a Gesù stesso.
In realtà Gesù grazie alla fede espressa in quel grido, rivela che sono loro i veri ciechi, loro che non vogliono accettare l’idea di un Messia che non domina, ma che serve, che non fa soffrire, ma soffre, che non fa morire, ma muore. Non sarà il brillare della corona d’oro che renderà Gesù il nostro re, ma l’intreccio di spine che si è lasciato conficcare in testa per amore nostro; non sarà il bagliore di un trono maestoso che ci farà inginocchiare di fronte al suo cospetto, ma sarà una croce di legno alla quale il messia verrà appeso per amore nostro.
È questa l’immagine del Messia alla quale dobbiamo credere. Gesù sta percorrendo la strada davanti ai suoi discepoli, perché anch’essi percorrano la stessa strada con lui.
Così Bartimeo balza in piedi e va verso Gesù, attirato dalla sua chiamata, si muove nella sua oscurità per cercare la luce che lo renderà vivo nuovamente. Una volta guarito si mette infatti a seguire Gesù, diventa cioè suo discepolo e lo segue per la strada che condurrà alla morte e alla risurrezione.
Ecco chi è il cristiano, fratelli, egli è colui al quale non basta sapere che Gesù esiste ed è il messia, ma che quel Gesù è capace di guarirlo e di salvarlo. La fede non è soltanto ammettere che è tutto vero quel che riguarda Gesù, ma riconoscere col cuore che egli è importante per noi, è la risposta ai nostri problemi, è la luce per la nostra intelligenza, è la speranza per la nostra libertà.
Alziamoci dai bordi delle strade della nostra vita rassegnata e vuota, dove si pensa che niente si possa più migliorare e corriamo incontro al Signore, così come siamo, nel buio della nostra cecità, presentiamogli i nostri cuori carichi di desideri disperati di guarigione, chiediamogli di aprirci gli occhi per poterlo seguire come suoi discepoli, annunciatori di una buona notizia che ridà speranza e gioia a chi incontriamo e di farci vedere la strada giusta da percorrere che ci conduce tra le braccia amorevoli, forti e sicure di un papà come è Dio.
„Könnyek között jönnek, fohászkodás közt vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek…”.
Ezek azok a szavak, amiket a szegény Bartimeus a szívében hordozott, szavak, melyek okot adtak neki a reményre, hogy tovább éljen, teherré vált és immár haszontalan élete ellenére. Arra kényszerül, hogy egy út szélén kolduljon vakon, zajok közepette, közömbös emberek zsivajában, reménykedve hogy valaki megáll és ad neki valamit hogy egy újabb szomorú és megalázó nap végére is elérjen. De az a nap nem olyan volt mint a többi, azon a napon azon az úton haladt el Jézus, akiről mindenki azt mondta, hogy Ő a Messiás. A Messiás az, aki beteljesíti Isten ígéreteit. Ha ez így van, akkor hinnie kell, hogy a Szentírásnak azok a szavai beteljesednek az életében. „Dávid fia, könyörülj rajtam!”.
A hit kiáltása ez, mely a Jézust körülvevő ájtatos követők zajongása közt emelkedik. Egy kiáltás, mely idegesítően és hamisan hangzik a nép ujjongása közepette. Jézus a Messiás, aki majd felmegy Jeruzsálembe, hogy megmentse Izrael népét, lefogja küzdeni az ellenséges hatalmat és uralkodni fog Izrael népén, nem lassíthatja győztes lépteit az őt kísérő tömeg emberi terveinek véghezvitele felé, nem állhat meg hogy meghallgasson egy jelentéktelen vakot. Így gondolkodnak azok, akik abban a pillanatban épp követik Jézust, akik csitítják a szegény Bartimeust, azt gondolva, hogy ezzel örömet szereznek Jézusnak.
Valójában Jézus az abban a kiáltásban kifejeződő hitnek köszönhetően tudtukra adja hogy ők a valódi vakok, ők akik nem akarják elfogadni egy olyan Messiás gondolatát, aki nem uralkodik, hanem szolgál, aki nem szenvedést okoz, hanem szenved, aki nem halálra ad, hanem meghal. Nem az aranykorona csillogása az, ami a királyunkká teszi Jézust, hanem a töviskorona, amit a mi szeretetünkért engedett fejébe nyomni; nem egy fönséges trón ragyogása az, ami térdre kényszerít a jelenlétében, hanem a kereszt fája, melyre az értünk való szeretetért engedi magát felfeszíteni a Messiás.
Ez az a képe a Messiásnak, amiben hinnünk kell. Jézus tanítványai előtt járja be az utat, hogy ők is bejárják vele ugyanazt azt az utat.
Így hát Bartimeus lábra áll és Jézus felé közelít, meghívása vonzza őt hozzá, sötétségében mozogva keresi a fényt, mely újra élővé teszi őt. Miután meggyógyult Jézus követésébe áll, az ő tanítványává válik és követi őt az úton ami a halálhoz és a föltámadáshoz vezet.
Íme ki a keresztény testvérek, az akinek nem elég tudni hogy Jézus létezik és hogy Ő a Messiás, hanem tudja hogy Jézus képes meggyógyítani és megmenteni őt. A hit nem csak annak az elfogadása hogy minden igaz, ami Jézusról szól, hanem annak a szívvel történő elismerése is, hogy Ő fontos nekünk, hogy Ő a válasz a kérdéseinkre, a fény az értelmünknek, a remény a szabadságunkra.
Emelkedjünk föl életünk beletörődött és üres útszéleiről, ahol azt gondoljuk, hogy többé semmin sem lehet javítani, és fussunk az Úr elé úgy amint vagyunk, vakságunk sötétjében, mutassuk be neki szívünket, mely a gyógyulás utáni kétségbeesett vágytól terhes, kérjük hogy nyissa meg szemünket, hogy úgy követhessük őt mint tanítványai, az örömhír hirdetői, azé az örömhíré, mely visszaadja a reményt és az örömet annak akivel találkozunk, és hogy láttassa meg velünk a helyes utat amin járnunk kell, ami egy olyan édesapa szerető, erős és biztos karjaiba vezet minket amilyen csak az Isten lehet.

Kedves testvérek!

A Hit évében, itt az újra evangelizációra váró Európában, Magyarországon, kishazánkban, ami immáron missziós terület a mai evangélium belehasít nagyon rohanó és igen elfoglalt, s ennek következtében elvilágosiasodot életünkbe.
„Timeus fia, Bartimeus” –  már a név is sokat mondó! – annyit tesz, mint „Istenfélő fia (gyermeke)”. Igazából meghatározatlan maradt, és mégis mennyire igaz, hogy lehetne bármelyikünk, keresztény szülők, keresztény gyermekei.
Na de mi nem vagyunk ám sem vakok, sem koldusok- mondhatnánk. Tényleg? Ezt az evangéliumot olvasva nekem mindig két dal jut eszembe, az egyik a ’70-es, a másik a ’90-es évekből, az Illés együttestől a Láss, ne csak nézz! és a Koráltól a Szeretet koldusai. A nekünk szóló üzenetben most nem rövid- vagy távollátásról esetleg valós fizikai vakságról van elsősorban szó. Sokkal inkább szól arról, amikor az Élet dolgait nem látjuk, vagy nem úgy látjuk ahogy az igazából van. Arról, amikor nem látjuk a testvért, hanem csak vetélytársat vagy egy bosszantó alakot; ill. szeretetet látunk, ott ahol önszeretet, azaz önzés van; szolgálatkészséget ott ahol haszonlesés, törtetés; buzgóságot ahol képmutatás; magára hagyotságott, elfeledettséget, ott ahol a keményszívűség szikláin darabokra tör a gondviselés minden kísérlete. Irigy, örömeinkre féltékeny Istent látunk ott ahol valódi szeretet műveként egy út, egy életpálya képe rajzolódik fel előttünk; bosszantó és idegesítő feladatokat ott ahol későbbi önálló, felelősségteljes életünkre való felkészülésünk állomásai találhatók. Szent Pál írja a Szeretethimnuszban: „A prófétálás végetér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is.” (1 Kor 13, 8-9), mintegy összefoglalva mostani életünk töredékességét. „Láss, ne csak nézz”, tehát. Böjte Csaba testvért idézve: „Gazdasági krízisekbe, erkölcsi válságokba, háborús konfliktusokba megfeneklett létünk egyetlen kitörési módja élő hittel megfogni a bennünket teremtő és szeretettel vezetni akaró Istenünk kezét”.
Testvér, talán azt mondod: na de koldusok talán már csak nem vagyunk. Sajnos azonban mindannyian koldusok vagyunk: a szeretet, a ránk szegeződő figyelem, a törődés, a megértés, a megbocsátás, a segítő közelség, a megnyugvás, stb. azaz a boldogság koldusai. Szükséget szenvedünk és függésben élünk. Ki tagadná ezt? A fent említet Koral szám utolsó szavai reményre ösztönöznek: „Talán van még egy lehetőség / Talán van még egy esély / Hogy egy kicsivel jobban figyelj rám / Én egy kicsit jobban figyeljek Rád…”, és itt a Rád az Isten!
Mit tehetünk tehát? Bartimeus, „Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni”. Mi is végre emeljük fel a fejünket és a hangunkat a Hit évében különösen is közeledő Úr felé. Jézus biztos válaszol, és újra meghív. „Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz.” Na, itt van a kutya elásva! Az a köntös jelképezi mindazt, amit de nehéz is eldobni, sokan inkább vakok és koldusok maradnak, csak a köntöstől ne keljen megválni. Jelképezi összes biztonságunkat, még ha olyan törékenyek és szegényesek is, jelképezi kincseinket, amik magukhoz láncolnak bennünket. Ahogy Martíni bíboros mondja nekünk még a halálból is, minden gondunk és bajunk közepette is : „A jólét ránk nehezedik”. Testvér! Az evangéliumból kitűnik egy nagy igazság: a köntös elhagyása nem csak áldozat, de felszabadulás is. Hadd szólítsalak meg tehát benneteket, személy szerint, egesével: „Bátorság! Gyere, téged hív!”, lépj még inkább Krisztus útjára. „Nyisd meg szíved ajtaját, tudatosan akarj hinni, lehet, hogy az Isten nem mint nagy folyók áradata tör be az életedbe, de biztos, hogy szelíden felfakad, s e életadó kis forrás vizénél mindaz, mi benned érték, az virágba borul! S ha netalán Istenünk, ki bölcsen osztja ajándékait, téged még nem részesített volna e természetfeletti világra nyíló érzékszervvel, az élő hittel, ne keseredj el, hanem nagy alázattal kérjed e csodaszép ajándékot!” – mondja még Csaba testvér.
Végezetül egy rövid történet:
A híres Pascalnak mondta valaki:
– Elhagynám a rossz életet, ha hinni tudnék.
– Azonnal hinne, ha elhagyná a rossz életet – felelte Pascal.

Mk 10,46-52

Ezután megérkeztek Jerikóba. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy
sokasággal, a vak Bartímeus, Tímeus fia az útfélen ült és kéregetett. Amint
meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: ,,Jézus, Dávid Fia!
Könyörülj rajtam!’ Sokan leintették őt, hogy hallgasson. Ő azonban annál jobban
kiáltozott: ,,Dávid Fia! Könyörülj rajtam!’ Jézus megállt és megparancsolta,
hogy hívják őt eléje. Erre odahívták a vakot, ezekkel a szavakkal: ,,Bízzál!
Kelj föl, hív téged!’ Mire az ledobta a felső ruháját, felugrott és odament
hozzá. Jézus megszólította és megkérdezte: ,,Mit akarsz, mit cselekedjek neked?’
A vak azt felelte neki: ,,Mester! Hogy lássak!’ Jézus erre azt mondta neki:
,,Menj, a hited meggyógyított téged.’ Erre azonnal látni kezdett, és követte őt
az úton.

Illés együttes (szöveg: Bródy János): Láss, ne csak nézz! (1973)

1. Láss, láss, ne csak nézz, ne csak nézz! Láss, ne csak nézz!
Azt mondom: láss, mert sorsod csak így érted.
Lásd, mit meg kell látnod, másképp kell már élned!

2. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz, értsd végre meg!
Láss, láss a szép szavakon át!
Igen, láss át a csábító mosolyokon!

3. Lásd, hogy csak bemázolt deszka az imádott bálvány.
Azt mondom: láss, mert sorsod csak így érted.
Lásd, mit meg kell látnod, másképp kell már élned!
Sose feledd, sose feledd, sose feledd, sose feledd!

A világ egy forgalmas utca, és valahová el szeretnél jutni, de a
reklámok fényében az igazság arcát csak néha látni.

Értsd végre meg:
1.
most. Soha el ne feledd: ne csak nézz, láss, láss!

/Ezek a fiatalok c. film zenéje/

Korál: A szeretet koldusai (1997)

Nézd  a szeretet koldusait
Ahogy állnak az út mentén
Gazdagságuk a türelem
Vess egy pillantást feléjük
Ők sem mások, mint Te meg én.

Amit keresnek, az a szerelem
Megtalálniuk nincs túl sok remény.
Talán ártatlanok mind, talán bűnt követtek el?
De azt mondd meg, hogy ki ítél?

Talán mindent odaadtak már
talán semmit sem kaptak még
S monoton csendben szalad el
A napra a nap, azután az évre az év.

R.:Hova futsz? Állj meg és nézd a szeretet koldusait
Egyetlen percre nézz körül!
Ne szaladj, állj meg és nézd a szeretet koldusait!
Ne sírj, hogy itt állsz egyedül!

Te is elmégy mellettem
Én is elmegyek melletted
És visszafordulni nincs idő.
Ki ne mondd, hogy szerettél
Én is úgy hallgatom el
Mintha szégyen volna, hogy valahol,
Valamikor, valakit szerettem.

Hova futsz? Állj meg és nézd a szeretet koldusait
Egyetlen percre nézz körül!
Ne rohanj, állj meg és nézd a szeretet koldusait!
Ne sírj, hogy itt állsz egyedül!

Talán van még egy lehetőség
Talán van még egy esély
Hogy egy kicsivel jobban figyelj rám
Én egy kicsit jobban figyeljek Rád…

Az éppen olvasott részt megelőző versekben Jézus legalább háromszor mondja meg előre, hogy az Emberfiát átadják a főpapoknak és az írástudóknak, elítélik, leköpdösik, megostorozzák és megölik.
Nyilvánvalóan a két tanítvány nem vet számot azzal az erős ellentéttel, ami ott feszül Jézus előrejelzése és az ő nagyravágyásuk között.
Már a mód, ahogyan kérdeznek Jézustól, kifejez egy elvárást, ami úgy tűnik, inkább parancs mint kérés: “szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk.”
Ennek ellenére Jézus megpróbálja megérteni az ő kérésüket azzal, hogy megpróbálja megértetni velük, az Isten logikája nem az ember logikája.
Jézus tudja, hogy Jeruzsálembe menni összeütközést, ellenségeskedést, küzdelmet és halált implikál, viszont a tanítványai számára hatalmat, tiszteletet, presztízst és jó hírnév szerzését jelenti.
Mégis, az Isten országa nem dicsőség és hatalom, hanem mint egy kehely, amiből inni kell, vagy egy keresztelés, amibe bele kell merülni: ez a két kép kifejez magával ragadást, bemerítést, mély és néha fajdalmas szenvedélyt. Jézust követni nem privilégiumokat, hanem életet ad.
Annak, aki szeretné követni Jézust, ki kell innia az élete kelyhét is, elfogadni, találkozni mindazzal, amit ő is megtapasztalt és meg is élni mindezt. Ezért azt mondja a tanítványainak “nem tudjátok mit kértek”, hiszen amikor el fogják kapni Jézust, ezt írják az apostolokról “erre mindenki, magára hagyta és elmenekült”.
Mint a keresztelésben, amikor teljesen belemerülünk a vízbe, úgy az, aki követi az Urat, hisz benne, engedi magát, az ő kezébe helyezi magát és megbízik benne, nem tervez többé, hanem rábízza magát, és engedi, hogy Ő hordozza karjaiban.
Jakab és János számára, Jézust követni azt jelenti: a legjobbnak lenni a többiek között, nagyobbnak érezni magát, de Jézus megtanítja nekik, hogy az igazi nagyság a szolgálatban található, a szeretetben, nem csak szavakkal, hanem tettekkel is.
Jézus szerint “nagy” az, aki szolgálja a többieket, aki segít annak, aki gyengének érzi magát, aki fontosnak tartja a másiknak a javát és aki mellette áll tapintatosan és alázatosan.
Egész életében Jézus ezt mutatta meg, ő szolgálta az embereket, szolidális volt velük, magára vállalva az ő nehézségeiket türelemmel és szeretettel.
Az ő orszagában az, aki első, az nem parancsol, hanem szolgál, a legnagyobb hatalom nem a gazdagságból, vagy a presztízsból szarmazik, hanem a szeretetből: a szeretet, ami kér, de nem követel, egy szeretet, ami odaadja magát a másiknak és emellett engedi, hogy a másik szabad maradjon.
Jézus nem messziről szeretett minket, hanem egy lett közülünk, megtapasztalta a mi gyengeségeinket, a mi félelmeinket, értünk szenvedett, értünk hordozta a keresztet és meghalt értünk.
Nem tudjuk, melyek és hol lesznek a helyeink ott fenn az Isten országában, de örüljünk, mert az Úr már előkészítette, mindenkinek lesz saját, saját nevére szóló is. A lényeg az, hogy amíg itt vagyunk, szorgalmasan kövessük Jézust, alázatosan szolgálva a testvéreket, akikkel együtt élésre vagyunk hívva. Bízzunk Istenben, hallgatva és a gyakorlatban megvalósítva az Ő igéjét akkor is, amikor kockázatosnak tűnik, vagy amikor haszontalan tűnik. Legyünk biztosak abban, hogy amint Jézus halálával és feltámadásával tanúsította, hogy Isten nem fog elhagyni minket, sose fog magunkra hagyni, mert Ő hűséges és szeret minket.

Kedves Testvéreim!

A missziós világnap megtartása idén egészen különleges jelentőséget hordoz. A II. Vatikáni Zsinat kezdetének 50. évfordulója, a Hit évének megnyitása és a Püspöki Szinódus új evangelizációs témája mind megerősítik azt, hogy az Egyház még bátrabb és még buzgóbb elkötelezettséggel akarja folytatni az ad gentes missziót, hogy az evangélium eljusson a föld legvégső határáig.

A föld minden részéről összegyűlt püspökökkel a II. Vatikáni Zsinat ragyogó jele volt az Egyház egyetemességének. Első alkalommal érkezett ilyen sok zsinati atya Ázsiából, Afrikából, Latin-Amerikából és Óceániából. Missziós püspökök és helyi püspökök, nem keresztény népesség közt szétszórtan élő közösségek pásztorai a zsinati ülésen annak az egyháznak a képét jelenítették meg, amely jelen van minden kontinensen, és bemutatták az akkori ún. „harmadik világ” összetett valóságát. Mivel bőséges tapasztalattal rendelkeztek abból fakadóan, hogy fiatal és kialakulóban lévő helyi egyházak pásztorai voltak, és szenvedélyesen terjeszteni akarták Isten országát, meghatározó módon hozzájárultak ahhoz, hogy a zsinat megerősítse az ad gentes evangelizáció szükségességét és sürgető időszerű fontosságát, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház missziós természete az egyháztan középpontjába kerüljön.

Missziós egyháztan

Ez a látásmód ma sem halványult el, sőt gyümölcsöző teológiai és lelkipásztori megfontolásokkal gazdagodott, és megújult időszerűséggel áll előttünk, mert megnövekedett azoknak a száma, akik még nem ismerik Krisztust: „Nagyon sokan vannak még azok, akik várják Krisztust” – állapította meg Boldog II. János Pál a Redemptoris missio kezdetű enciklikában a missziós küldetés állandó érvényességéről, és hozzátette: „Nem pihenhetünk nyugodtan, ha az ugyancsak Krisztus vérén megváltott sok millió testvérünkre és nővérünkre gondolunk, akik úgy élnek, hogy mit sem tudnak Isten szeretetéről” (86). A Hit évének meghirdetésekor én is azt írtam, hogy Krisztus „ma éppen úgy, mint akkor, küld bennünket a világ útjaira, hogy hirdessük evangéliumát a föld népeinek” (A hit kapuja apostoli levél, 7.); ez a hithirdetés, ahogy Isten szolgája VI. Pál az Evangelii nuntiandi kezdetű Apostoli buzdításban megfogalmazta, „az Egyház számára nem fakultatív feladat; nem választhat, hogy óhajtja-e végezni, vagy sem. Az Úr Jézus bízta rá a küldetést, és ő azt akarja, hogy az emberek higgyenek és üdvözüljenek. Az evangélium továbbadása szükséges, egyedülálló, mással nem helyettesíthető” (5.). Magunkévá kell tehát tenni az első keresztény közösségek apostoli lendületét. Bár kicsik és védtelenek voltak, a hirdetéssel és a tanúságtétellel el tudták terjeszteni az evangéliumot az akkor ismert világ minden részén.

Nem meglepő tehát, hogy a II. Vatikáni Zsinat és az egyházi tanítóhivatal ezt követő tanítása különösképpen hangsúlyozzák a missziós küldetést, melyet Krisztus a tanítványaira bízott, és amelyre el kell köteleznie magát Isten egész népének, püspököknek, papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek, világiaknak. Elsősorban a püspökök feladata, hogy gondoskodjanak az evangélium hirdetéséről a föld minden részén, ők a közvetlen felelősei a világban történő evangelizálásnak, úgy is mint a püspöki kollégium tagjai és úgy is mint a helyi egyházak pásztorai. Őket ugyanis „nemcsak az egyházmegye szolgálatára szentelik fel, hanem az egész világ üdvösségéért is” (II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 63.), ők a hit hírvivői, akik új tanítványokat vezetnek Krisztushoz (vö. Ad gentes, 20.) és „láthatóvá teszik Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát úgy, hogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik” (uo. 38).

Az evangelizálás prioritása

Az evangélium hirdetésének küldetése ezért egy püspök számára nem merül ki abban, hogy odafigyel Isten népének arra a kis darabjára, amit lelkipásztori gondjaira bíztak, és abban sem, hogy saját egyházmegyéjéből fidei donum papokat vagy laikusokat küld misszióba. A püspöknek a helyi egyház egész tevékenységét, minden területét, azaz egész létét és működését be kell ebbe vonnia. A II. Vatikáni Zsinat világosan rámutatott erre, és az egyházi tanítóhivatal azt követő tanítása határozottan megerősítette. Ez pedig azt igényli, hogy az életformákat, a pasztorális terveket és az egyházmegye szervezését állandóan az egyházi létnek ehhez az alapvető dimenziójához igazítsuk, különösen most, állandóan változó világunkban. Ez érvényes a megszentelt élet intézményeire, az apostoli élet társaságaira és az egyházi mozgalmakra is: az Egyházat alkotó nagy mozaik minden alkotórészének tudnia kell, hogy az Úr tőle is kéri az evangélium hirdetését, hogy Krisztust mindenhol hírül adjuk. Mindnyájunknak – lelkipásztoroknak, szerzeteseknek és valamennyi Krisztusban hívőnek, Szent Pál apostol nyomdokain kell járnunk, aki a „pogányokért Jézus Krisztus foglya” lett (vö. Ef 3,1), dolgozott, szenvedett, küzdött, hogy eljuttassa az evangéliumot a pogányok közé (vö. Kol 1,24–29), nem spórolt energiájával, idejével, a rendelkezésére álló eszközökkel, hogy megismertesse Krisztus üzenetét.

Az ad gentes missziónak ma is minden egyházi tevékenység folytonos távlatának és paradigmájának kell lennie, mert az Egyház identitását az Isten misztériumában való hit adja – aki Krisztusban kinyilatkoztatta magát, hogy elhozza nekünk az üdvösséget –, és a küldetés, hogy tanúságot tegyünk róla és hirdessük Őt a világnak, amíg újra el nem jön. Ahogy Szent Pál tette, figyelmeseknek kell lennünk a távollévők iránt, akik még nem ismerik Krisztust és nem tapasztalták meg Isten atyai szeretetét, és tudatában kell lennünk, hogy a missziós együttműködésnek ma új formákat kell öltenie, hogy abba ne csak az anyagi támogatás, hanem az evangelizálásba való közvetlen részvétel is beletartozzon (vö. II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 82.). A Hit évének megünneplése és a püspöki szinódus új evangelizációs témája megfelelő alkalmat jelentenek majd, hogy a missziós együttműködés új lendületet vegyen, különösen ez utóbbi tekintetben.

Hit és hírüladás

A sürgető vágy, hogy hirdessük Krisztust, arra is ösztönöz, hogy figyelemmel kísérjük a történelmet azért, hogy észrevegyük az emberiség problémáit, vágyait és reményeit, amelyet Krisztusnak kell begyógyítania, megtisztítania és megtöltenie jelenlétével. Az ő üzenete ugyanis mindig aktuális, a történelem szívébe hatol, és választ tud adni minden embernek a legnyugtalanítóbb kérdéseire is. Ezért az Egyháznak és minden tagjának tudatában kell lennie, hogy „az egyházi misszió végtelen távlatai és a jelenlegi összetett helyzet ma megújult módszereket kérnek abban, hogy hatékonyan tudjuk átadni Isten igéjét” (XVI. Benedek, Verbum domini kezdetű szinódus utáni buzdítás, 97.). Ez mindenekelőtt azt kívánja, hogy megújult személyes és közösségi hittel csatlakozzunk Jézus Krisztus evangéliumához „ezekben az időkben, amikor az emberiség oly mély változásokat él át.” (Porta fidei 6.)

Az evangelizációs lendület egyik akadálya ugyanis a hit válsága, nemcsak a nyugati világban, hanem az emberiség nagy részében, amely ugyanúgy éhezik és szomjazik Istenre, és meg kell hívni, el kell vezetni az élet kenyeréhez és az élő vízhez, mint a szamariai asszonyt, aki Jákob kútjához megy és Jézussal beszélget. Ahogy János evangélista elmondja, ennek az asszonynak a története nagyon sok mondanivalót hordoz (vö. Jn 4,1–30): találkozik Jézussal, aki inni kér tőle, de aztán egy új vízről beszél neki, amely örökre el tudja oltani a szomjat. Az asszony először nem érti, megmarad az anyagi szinten, de az Úr lassan a hit útján elvezeti őt addig, hogy felismeri benne a Messiást. Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „miután [az asszony] befogadta szívébe az Úr Krisztust, mi mást tehetett volna, minthogy ott hagyja korsóját, és szaladjon hírül adni a jó hírt?” (In Ioannis Ev., 15,30). Amikor Krisztussal mint élő személlyel találkozunk, aki szívünk szomját oltja, csak azt a vágyat ébresztheti bennünk, hogy megosszuk másokkal ennek a jelenlétnek az örömét, megismertessük, hogy mindenki megtapasztalhassa. Új lelkesedéssel kell továbbadnunk a hitet, hogy előmozdítsuk azoknak a közösségeknek és országoknak az új evangelizálását, amelyek ősi keresztény hagyományokkal rendelkeznek, de kezdik szem elől téveszteni Istent; elő kell segítenünk, hogy újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt. Az evangelizálással való törődésnek nem szabad soha az egyházi tevékenység és a keresztény ember személyes életének peremére szorulnia, hanem határozott jellemzőjének kell lennie annak tudatában, hogy mindannyian az evangélium címzettjei és egyúttal a misszionáriusai is vagyunk. A hírüladás középpontja mindig ugyanaz marad: a világ üdvösségéért meghalt és feltámadt Krisztus kérügmája, Isten szeretetének kérügmája, amely abszolút és totális minden ember számára, és amely abban csúcsosodott ki, hogy elküldte örök és egyszülött Fiát, az Úr Jézust, aki nem tartotta méltatlannak, hogy magára vegye emberi természetünk szegénységét, szeretve és megváltva azt a bűntől és a haláltól, önmaga kereszten való felajánlásával.

Az Istenben való hit – abban a szeretettervben, amely Krisztusban valósult meg –mindenekelőtt ajándék és misztérium, amelyet be kell fogadnunk szívünkbe és életünkbe és mindig meg kell köszönnünk az Úrnak. Ugyanakkor a hit ajándék, amelyet azért kaptuk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék, amelyet életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak.

A hírüladás szeretetté válik

„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” – mondta Pál apostol (1Kor 9,16). Ez a mondat erősen visszhangzik minden keresztény ember és minden keresztény közösség számára valamennyi földrészen. A missziós lét azoknak a helyi egyházaknak is természetes életformájává vált, amelyek missziós területeken működnek, általában fiatal helyi egyházak, gyakran a közelmúltban jöttek létre, és még saját maguknak is szükségük van misszionáriusokra. A világ minden részéről sok pap, szerzetes, világi hívő, sőt egész családok is ott hagyják hazájukat, saját helyi közösségüket, és más térségek helyi egyházaihoz mennek, hogy hirdessék Krisztus nevét és tanúságot tegyenek róla, akiben az emberiség megtalálja az üdvösségét. A helyi egyházak közötti mély közösség, megosztás és szeretet fejeződik ki ebben azért, hogy minden ember hallhassa és újra hallhassa a jó hírt, amely gyógyulást hoz, és azért is, hogy a szentségekhez, az igazi élet forrásaihoz járulhassanak.

A hit e kivételes, szeretetté váló jele mellett megemlítem a Pápai Missziós Műveket, az egyetemes Egyház missziós együttműködésének eszközét a világban, és köszönetet mondok neki. Tevékenységével az evangélium hirdetése a felebarát segítésének, a legszegényebbek iránti igazságosságnak is eszközévé is válik, oktatási lehetőséget jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi ellátást a legtávolabbi helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a kitaszítottak helyzetének helyreállítását, támogatást a népek fejlődéséhez, az etnikai megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét annak minden szakaszában.

Kedves Testvérek! A Szentlélek kiáradását kérem az ad gentes evangelizációra, és különösen az azt végzőkre, hogy Isten kegyelme által még határozottabban haladjon előre a történelemben. Boldog John Henry Newmannal ezt imádkozom: „Kísérd, Uram, misszionáriusaidat az evangelizációra váró területekre, add ajkukra a megfelelő szavakat, gyümölcsöztesd fáradozásukat.” Szűz Mária, az Egyház Anyja, az evangelizáció Csillaga kísérje az evangélium minden misszionáriusát.

Vatikán, 2012. január 6., Vízkereszt ünnepén

XVI. Benedek pápa