Kedves Testvéreim!
Ma, Krisztus Király ünnepén az egész emberiség dicsőítő es hálaadó himnuszt zeng, ahogyan azt a szentlecke tanítja, amely ezt hirdeti: “Ő szeret minket. Vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké”.
Az Egyház ma azt kéri, hogy Krisztus király mivoltáról elmélkedjünk, ahogyan az olvasmányban is meg van írva: “Hatalma örök hatalom, amely nem enyészik el, és királysága nem szűnik meg soha”.
Szükséges, hogy mélységében és pontosan értsük Krisztus misztériumának ezt az aspektusát, a Szent Evangélium hallgatásán és a róla való elmélkedésen keresztül, mert ez hitünk sarokpontja.
A mai Evangéliumban azt találjuk, hogy maga Jézus jelenti ki, hogy király, Pilátus előtt. Pilátus képviselte az akkori idők legnagyobb emberi tekintélyét. És őelőtte Jézus hivatalosan kijelenti isteni király mivoltát.  A megdöbbentő az a tény, hogy Jézus halálraítéltként áll Pilátus előtt. Világos és nyilvánvaló azonban, hogy Pilátus a vesztes és Jézus a győztes.
Ezért Jézus rögtön tisztázni akarja, hogy királysága, hatalma “nem ebből a világból való”. Jézus azt akarja mondani, hogy hatalma nem ugyanazon a szinten van, nem ugyanaz a természete, mint annak a hatalomnak, amit Pilátus gyakorol. Így magyarázza meg: “Ha ebből a világból volna országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére”.  Jézus ezekkel a szavakkal azt mondja Pilátusnak, hogy neked szükséged van hadseregre, erőre és  erőszakra, nekem azonban nincs.
Jézus, miután tisztázta ezt az alapvető pontot, bevezet királyságának természetébe: “király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra”.
Kedves Testvéreim! Ezeket a szavakat hallgatva a keresztény kinyilatkoztatásnak és hitünknek a legfontosabb kijelentését hallottuk.
Krisztus királyságának természete abban áll, hogy az ember aláveti magát és engedelmeskedik az ő Kinyilatkoztatásának, vagyis annak a tanúságtételnek, amit Ő tesz az Igazságról. Krisztus királyságának alapja az a tény, hogy az Ő személyében, életében és tetteiben Isten teljesen felfedte önmagát. Isten, Fiának megtestesülése által elmondta a teljes és végleges Igazságot önmagáról és az emberről.
A keresztény hit középpontjában tehát Krisztus áll, aki felfedi előttünk Istenről és az emberről a teljes igazságot. És ezért ez az Igazság Krisztus királyi erejének eszköze és királyságának egyetlen ereje. És mi akkor valósítjuk meg az ő országát, amikor meghallgatjuk és engedelmeskedünk igazságának.
Kedves Testvéreim! A meglepő dolog ez: Jézus egy olyan perben nyilvánítja ki királyságát, amiben bűnözőként halálra ítélik. Ma is ez történik, közöttünk és városainkban is.
Mindig Krisztus jelenti ki a királyságát és ő valósítja meg uralmát a fény és a sötét ellentétében, minthogy “A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel”. [Jn 1,5]. Krisztust perbe fogják, mert az ember elutasítja, hogy meglássa, megértse saját magát, aszerint az igazság szerint, amit Krisztus fedett fel előttünk. Az ember tragédiájának gyökere a hazugság, mint Krisztusnak, a kinyilatkoztatásnak a radikális elutasítása.
Krisztus elutasítása építi a hazugság kultúráját, ami az ember rabszolgaságát hozza létre és a halálát okozza. A hazugságnak ez a kultúrája fogja perbe Krisztust, mert királysága tisztán és egyszerűen az igazság uralma.
Jézus a Feltámadott, aki legyőzte a halált, és mindig benne marad a történelmünkben, hogy tanúságot tegyen az igazságról. Az igazságról szóló tanúságtétel pedig ez: “Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad”. (1Jn.4,16). “úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn.3,16).
Jézus már Pilátus előtt megvalósítja tanúságtételét az igazságról. Ugyanis miközben halálra ítélik, jelenvalóvá teszi Isten szeretetét, aki magára veszi az emberek bűnét. Amit Jézus, Isten Fia elszenvedett, azt az Atyaistennel együtt szenvedte el. Krisztus kínszenvedése a kereszten az emberek bűne miatt szenvedő Atyaistent mutatja be és képviseli.  A kereszthalál borzalma  megmutatja, mennyire utálja az Atyaisten az emberek bűneit. Fiának kereszthalálában az Atyaisten szívére vette a bűnt és lerombolta Fia iránti szeretetével. Ez a jelentése Szent Pál szavainak, aki ezt hirdeti: “Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy benne „Isten igazságossága” legyünk”. (2Kor.5,21) .
Jézus a szentségeken keresztül gyakorolja tovább királyságát. Jézus az, aki ezeken keresztül szeret minket, megszabadított vére által a bűneinktől, és a papok királyságává tett minket Atyjáért, az Istenért.
Ez a csodák csodája: mi mindannyian, akik újjászülettünk a keresztségben, részesei vagyunk Jézus Krisztus királyságának. Jézus misztériumai nem jutottak még el a teljes tökéletességükre és teljességükre. Biztosan teljesek és tökéletesek, már ami Jézus személyét illeti, de nem azok bennünk, akik az ő tagjai vagyunk, és még az Egyház, az Ő titokzatos teste sem az. Isten Fia azt szeretné, hogy megtestesülésében, születésében és életében osztozzunk, folytatódjanak ezek bennünk és az egész Egyházban.
Jézus tökéletessé akarja tenni bennünk szenvedésének, halálának és feltámadásának titkait. Ezt úgy teszi, hogy hagyja, hogy szenvedjünk, meghaljunk és feltámadjunk Ővele és Őbenne. Arra vágyik, hogy átadja nekünk az ő dicsőséges és halhatatlan állapotát – ami csak a Paradicsomban fog beteljesedni -, de már most megújítja az emberek szívét és tetteit. Ténylegesen Krisztus Király az a központ, ami irányítja az életet, átalakítja a társadalmat és megújítja a világegyetemet. Amen.

Kedves testvérek!

A teológusok időnként nem közvetlen módon beszélnek Istenről, hanem egy közvetett módon, tagadásokat használva. Például: azt mondva, hogy nincs több Isten, Isten nem rossz vagy gonosz, Ő nem ellensége az embernek stb. Krisztust a mindenség királyát ünnepelve én is hasonló képen szeretnék eljárni. Az ünnep kapcsán Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című költeménye jut eszembe. Nagyon nagy kihagyásokkal a vers így szól: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, (…) nemcsak a vallatószobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van (…)mert zsarnokság ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy a régi istened sem; mert zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában,  (…) az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves, (…) mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, előtte már a vágyban, (…) s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni, bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt  növeszted, fiad neki nemzed,  hol zsarnokság van: mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy; (…) mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál”. Amikor most november végén Krisztust a mindenség királyát ünnepeljük, maga az időpont is segít bennünket, magyarokat, amikor november 4-re, de még előtte, október 6-ra vagy 23.-ra emlékezünk, hogy felismerjük, hogy mi magunk emberi történelmünkben oly sokszor a zsarnokság által jelzett véres útján járunk. És mit mondjunk a máról? Ma talán nincs zsarnokság? A világban? Van, gondoljunk csak Észak Koreára, Kínára, Fehéroroszországra, Palesztinára stb. És a mi világunkban? Lehet, hogy itt is ott van? Színes papírba csomagolva, gusztusosan tálalva, okos, pszichológiával megdolgozott, marketinggel álságosan reklámozva? Lehet, hogy társadalmi berendezkedésünket, amit viccesen demokráciának hívunk, sokkal inkább a fogyasztás és önzés zsarnokságának kellene hívnunk? A világunkat szemlélve Georg Orwell juthat sokszor eszünkbe, aki az Állatfarmban azt a kiírást tárja elénk: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”. Talán nem ez a fajta zsarnokság jut eszünkbe a balliberális uniós törekvések, rendelkezések sorát szemlélve? Szent Cirill és Metód glóriái sértik a nem hívőket, ezért azt le kell venni a szlovák kéteurós érmékről. Ez kb. olyan, hogy aki magasabb, mint 160 cm annak mindnek vágunk a lábából, mert magasságuk sérti az alacsonyabbakat. Az akkori és a mai világ zsarnokságáról is szólva Jézus „ezt mondta nekik: „A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat.” (Lk 22,25) és ez megy a bűnbeesés óta a mai napig.
Krisztus királyt szemlélve, az előző szentlukácsi idézet folytatása hasznos lehet számunkra, mert leírja Krisztus királyságát. Így szól: „26Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna. 27Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék.” (Lk 22, 26-27). Vagy a lábmosás jánosi evangéliumában azt olvassuk: „Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. 14Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. 15Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13, 13-15). Krisztus királysága, a hatalom általa való gyakorlása nagyon más, mint az, amiről az emberi történelem szól! Jézus maga is úgy szól róla a mai evangéliumban: „Az én országom nem ebből a világból való”, mert az annyira más, mint az, amit megszoktunk. A lukácsi idézet azt is megérteti velünk, hogy a Szeretet-Istennek királysága, uralkodása a szolgáló szeretet gyakorlásának, élésének a képessége, és azt is, hogy ez a királyság bennünk és általunk folytatódik és terjedhet ki a szűkebb és tágabb világunkra.
Krisztust, a mindenség királyát ünnepelve imádkozzunk hatalmas Urunkhoz tehát, hogy értesse meg velünk, hogy mire vagyunk rendelve, mi velünk az Ő akarata és adja meg ehhez a szükséges akarást és erőt, hogy betöltsük a tőle rendelt hivatásunkat!
Uram,
tégy a béke eszközévé.
hogy szeretetet vigyek oda,
ahol gyűlölet van,
hogy megbocsássak,
ahol bűn van,
hogy egyesítsek,
ahol széthúzás van
hogy igazságot hozzak,
ahol tévedés van,
hogy hitet vigyek,
ahol sötétség van,
hogy örömet vigyek oda,
ahol szenvedés van
Nem azért, hogy vigasztalódjam,
hanem, hogy vigasztaljak;
nem azért, hogy megértsenek,
hanem, hogy megértsek
nem azért, hogy szeressenek,
hanem, hogy szeressek;
csak ez a fontos,
mert amikor adunk – kapunk,
amikor megbocsátunk – bocsánatot nyerünk,
amikor meghalunk – új életre kelünk.
(Assisi Szent Ferenc)

Kedves Testvérek!

Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepéhez közeledve minden évben csodálattal tekintünk a Katolikus Karitász védőszentjének az életére. Mindössze 24 évet élt, és ez elégnek bizonyult számára, hogy halála után négy évvel az Egyház hivatalosan is elismerje életszentségét és példaként állítsa minden krisztuskövető elé a világban.

Mi volt Erzsébet titka? Honnét volt ereje ellenséges környezetben is megvalósítani a szolgáló szeretetet nap mint nap? A hite volt az a sziklaalap, amit korának viharai sem tudtak megrendíteni. Környezetében nem nézték jó szemmel azt, hogy egy királylány a társadalom peremére sodródott szerencsétleneket és szegényeket támogat. Sokan bántották és lenézték azért, mert a felebaráti szeretet útját nemcsak olvasta a Szentírásban, hanem meg is valósította.

Szent Jakab apostol levelének a sorai is vezérelték őt: „Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: ’Menj békében, melegedjél és lakjál jól!’– de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. De azt mondja valaki: ’Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.’ Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet.” (Jak 2,14–18)

A Hit Évében vizsgáljuk meg az életünket, hogy a mi hitünk vajon sziklára épült-e. Élő-e a hitem? A tetteim milyen képet mutatnak a hitemről? Az Egyház küldetése az evangelizációra és a diakóniára, vagyis Isten Igéjének a hirdetésére és a szeretetszolgálatra alapozva indult el Jeruzsálemből az első pünkösdkor. Az apostoli korban fontosnak tartották, hogy a hit jeleit a szolgáló szeretet tetteiben is megtapasztalhassa a keresztényeket figyelő világ.

Ma is kíváncsian figyeli a világ, hogy Krisztus követői mit tesznek a világ aktuális problémáival kapcsolatosan. A gazdasági világválság idején olykor nyíltan is nekünk szegezik a kérdést: Tesztek is valamit a szegényekért, vagy csak beszéltek a szeretetről? A Krízisprogram keretében két éve küzd a Katolikus Karitász az Egyház nevében a megnövekedett elszegényedés ellen. Élelmiszeren és ruhaneműkön túl sok más módon is támogatja az egzisztenciálisan krízis helyzetbe került családokat. Segít az adósságcsapdába jutott családoknak visszaköttetni a villanyt, a gázt, a vizet. Hozzásegíti a gyógyszerükhöz azokat, akik azon töprengenek, hogy egyenek, fűtsenek, vagy kiváltsák a gyógyszert. Tűzifával támogatja a hidegben a rászorulókat, iskolakezdési támogatással segíti a családokat és ott áll a hajléktalanok mellett is, segítő kezét – Jézus Krisztus példája nyomán – az Egyház nevében nyújtva.

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa a november 4-i Úr angyala imádsághoz kapcsolódó elmélkedésében mindenszentek ünnepére utalva ezeket mondta: a szentek azok, akik – az isteni kegyelemre bízva magukat – és igyekeznek megélni a szeretet alapvető parancsát. A szeretetet az tudja egészen megvalósítani, aki mély kapcsolatban él Istennel, mint ahogy egy gyermek is az anyjával és apjával való jó kapcsolatból kiindulva válik képessé, hogy szeressen másokat. A szeretet mindenekelőtt nem parancs, hanem ajándék, egy olyan valóság, amelyet Isten segítségével megismerünk és megtapasztalunk, hogy mint egy mag, bennünk is kihajthasson, a mi életünkben is növekedhessen. Külön kiemelte: ha a szeretet mélyen gyökerezik az emberben,
akkor képes azt is szeretni, aki nem érdemli meg – ahogyan Isten is tesz velünk. Istentől tanuljuk meg, hogy a másik embert ne csak a saját szemünkkel nézzük, hanem az Ő szemével is, Jézus tekintetével.

Amikor megnyílunk a másik felé, elébe megyünk, készségesen fordulunk felé, akkor Isten felé is kinyílunk, megérezzük jóságát: „Isten szeretete és a felebarát szeretete elválaszthatatlan egymástól, kölcsönösségi viszonyban vannak egymással” – tanította XVI. Benedek. Hozzátette: „az Eucharisztiában Jézus ajándékul adja nekünk ezt a kettős szeretetet, amikor önmagát adja, hogy ezzel a kenyérrel táplálkozva úgy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket.”
A pápa arra hívott minden keresztényt, hogy a felebarát iránti szeretet ragyogó tanúságtétele által legyen képes kifejezni az egyetlen, igaz Istenbe vetett hitét.

Kedves Testvérek!

A Hit Éve elején Árpád-házi Szent Erzsébet példája lelkesítsen bennünket, hogy merjük megvallani hitünket a szolgáló szeretet által is. Fedezzük fel környezetünkben a rászorulókat és tegyünk velük jót, hiszen lelkiismeretünk is erre indít.. A Katolikus Karitász plébániai csoportjainak önkénteseként még hatékonyabban és közösségben tehetjük a jót. Bíztatjuk a fiatalokat és a családosokat is, őket is szeretettel várják a karitászcsoportok. Fiatalos lelkesedésükre, kreativitásukra és erejükre nagy szüksége van az Egyháznak a szeretetszolgálat teendőikor, ezért is bátran jelentkezzenek karitász önkéntesnek.

Szent Erzsébet ünnepéhez kapcsolódva Egyházunk külön is háláját fejezi ki a Katolikus Karitász minden munkatársának, önkéntesének és támogatójának.

Szeretetettel kérjük híveinket, hogy november 25-én, vasárnap perselyadományaikkal is támogassák Egyházunk karitatív szolgálatát és munkáját. Ezekből az adományokból tudjuk a nyolcvanéves Caritas Hungarica – Magyar Katolikus Karitász által támogatni a rászoruló magyar családokat, akik egyre nagyobb terheket hordoznak.

A Hit Évében a Szentatya különösen is buzdít minket a karitász, a keresztény szeretet gyakorlására a rászorultak felé: „A hitnek és a szeretetnek szüksége van egymásra.” Nagylelkű adományozásunk és felajánlott segítségünk kifejezi élő hitünket, amely által felismerhetjük „a föltámadott Úr arcát azokban, akik szeretetünket várják.”

Budapest, 2012. Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepén

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Kedves Testvéreim!
A Szent Evangélium ma megismertet minket egy írástudóval, aki nem olyan, mint a többiek, akik visszautasították Jézust.
Abban a lépésben ugyanis, amely megelőzte a mai Evangéliumot, az írástudók a farizeusokkal és a szadduceusokkal együtt felváltva faggatják Jézust, hogy találjanak valami vádat, amivel elítélhetik. Ez az írástudó azonban becsületes ember és megérti Jézus válaszaiból, hogy isteni bölcsességgel rendelkezik, amivel szemben az emberi bölcsesség megtörik.
Ez a két legjelentősebb válasz, amit Szent Márk evangéliumának ebben a fejezetében találunk. Jézus a farizeusok képmutatását ezzel a válasszal győzi le: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.” (Mk.12,17). Ezt követően pedig Jézus ezzel a válasszal hallgattatja el a szadduceusokat: “amikor feltámadnak, nem nősülnek és férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok az égben“.(Mk.12,25)
A becsületes írástudó vitatkozni szeretne Jézussal arról a kérdésről, ami abban az időben nagyon élő volt: “Melyik az első a parancsok közül?” Ez egy olyan kérdés, ami ránk is vonatkozik, mert az az írástudó nem csak azt keresi, hogy számszerű sorrendben melyik az első parancs, hanem az érdekli, hogy mi az Istennel való kapcsolat alapja, hol találja meg az ember szíve a csillapíthatatlan Isten-keresés alapját.
Jézus azzal kezdi az írástudó kérdésére adott választ, hogy a Halld Izraelt-t idézi, ami az a hitvallás, amellyel minden izraelita kezdi és zárja a napját, és ami azokkal a szavakkal kezdődik, amelyeket az olvasmányban hallottunk: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!” (Dt 6,4). Így hirdette Izrael népe a hitét, ami az Egyiptomból való szabadulás tapasztalatából fakadt. Izrael ebben a tapasztalatban felismerte, hogy csak egyetlen Úr létezik, és ez a “mi” Urunk, mert szeretett, szeret és szeretni fog minket mindörökké.
Izrael ebben a tapasztalatban fedezte fel azt is, hogy nép, mert Isten irántuk való szeretete segített nekik felfedezni a felebarát iránti szeretetet is. Az a szeretet ugyanis, amellyel Isten újból megadta a szolgaságból való szabadulást, az volt az a jó, ami megalapozta az együttélésüket, ami értelmet adott annak, hogy egymás mellett legyenek, nem idegenként, hanem mint az egyetlen Isten fiai.
Amikor Isten a Sinai hegyen kihirdette a tízparancsolatot – három az Istennel való kapcsolatot szabályozza és hét a felebaráttal való kapcsolatot -, ezt bocsátja előre: “Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából”.
Tehát amiatt, mert Isten megszabadította Izraelt, Izraelnek meg kell tartani Isten parancsolatait. Még egyszerűbben: azért kell Izraelnek szeretnie Istent, mert Isten szerette Izraelt. A próféták aztán házastársi köteléket látnak az Isten és a népe közötti szövetségben, amit a házastársi egyezség foglal össze: „Én vagyok a te Istened – mondja az Úr Izraelnek – és te az én népem vagy.”
A becsületes ember Jézus válaszát teljesen kielégítőnek találja, és ezt mondja: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte:  Nem jársz messze az Isten országától.”
Miért mondja Jézus, hogy: “Nem jársz messze az Isten országától”? Mert Jézus azért jött, hogy beteljesítse az Ószövetséget, és megalapítsa az Újszövetséget. Jézus a kezdete itt a földön Isten Országának, amelyben megvalósul a kinyilatkoztatás teljessége, ami új alapra helyezi az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Maga Jézus Isten szeretete. Nem az ember áldozta fel magát Istenért, hanem Isten Fia volt az, aki életét adta az emberért. – Megfordul a mozdulat.- Nem a tanítványok mosták meg az Úr lábát: ez, mindent egybevetve elég magától értetődő lenne. Az Úr az, aki megmosta a tanítványok lábát: ez valóban megdöbbentő. De ez sem elég, magyarázza Szent Pál: “Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Rm.5,8).
A szeretet valójában Istentől jön, mert csak Isten a szeretet.  És a szeretet szeretetet fakaszt. Ennek a szeretetnek többé nincs határa: ez az Isten és a felebarát iránti szeretet. A mi igazi természetünk az, hogy azért szerettek minket, hogy mi is szeressünk. A felebarát iránti szeretet az Isten iránti szeretet bizonyítéka. De a szeretet mindig ajándék marad.
Jelentsük ki mi is János apostollal: “Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk“.  (1Jn 4,16). És Pál apostollal együtt ismerjük el ezt: “A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”. (Rm 5,5). Ezért így imádkozunk: “Istenünk, te mennyei kincseket készítettél azoknak, akik szeretnek téged. Adj szívünkbe irántad buzgó szeretetet, hogy mindenben és mindennél jobban szeressünk, és elnyerjük ígéreteidet, amelyek minden vágyunkat felülmúlják”.
Amen”.

Kedves testvérek!

A mai Mindenszentek Főünnepe – amely a megdicsőült egyház felé fordítja a tekintetünket, azaz amely az egyház megszentelődött tagjaira hívja fel figyelmünket – fel kívánja emelni földhözragadt tekintetünket és gondolkodásunkat a mennyekbe. Testvérem! Mikor gondoltál utoljára a mennyek országának a valóságára, mikor próbáltad azt utoljára szemlélni? Most nem arra gondolok, amikor arra gondolunk, hogy: ha a gyógyszereimet gond nélkül meg tudnám venni, a csekkeket ki tudnám aggodalom nélkül fizetni és a gyerekeket és unokákat is könnyen tudnám segíteni az maga lenne a mennyország! Most nem erre a földi „mennyországra” gondolok, hanem arra az IGAZIRA!
Szent János apostol a maga lelkes ámulatával és hálájával buzdít bennünket: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. (…) Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. És mindenki, aki benne reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is.” Testvérek! Isten gyermekei vagyunk már most! Ha megértenénk ezeknek a szavaknak a jelentését, súlyát, boldogságát milyen örömteli lehetne életünk! S itt még nincs vége, hiszen még azt is olvassuk: „de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló (…) hasonlók leszünk hozzá”. Ezekben a szavakban azok az evangéliumi boldogságok sejlenek elénk, amiket Jézus hegyi beszédében hallottunk. Gondoljuk el minden vágyunkat, a boldogságra, a gondtalanságra, a békére, a harmóniára, a szeretetre; mindezt emeljük négyzetre, bármilyen töbszörösre … mindez kevés annak elérésére, amit Isten készítet nekünk!
„Ezt mondja (…) a Szentírás: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik (vö. 1 Kor 2, 9). Szeretteim, milyen boldogítók és csodálatosak Isten ajándékai! Élet az örökkévalóságban, ragyogás az igazságban, igazság a szabadságban, hit a bizalomban, szentségben véghezvitt önmegtagadás; ezeket mind megérthetjük. Mi lehet tehát az, amit az őt szeretőknek készít? Ennek nagyságát és szépségét csak a szentséges Alkotó és a századok Atyja tudja.” – írta Szent I. Kelemen pápa a korintusiakhoz írt levelében. A mai napon amikor a megannyi szentre gondolunk, akik minden életállapotból, minden foglalkozásból származók voltak, akik az élet mindenféle nehézségeit megélték és mindezek közepette a szentség, a mennyország csodálatos valóságába jutottak, akkor mi is hálás imádattal csodáljuk Istenünk erejét, szeretetét, irgalmas jóságát!
Szent I. Kelemen pápa arra buzdít még bennünket, hogy: „Mi tehát minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy azok között legyünk, akik őt szeretik, hogy megígért ajándékait elnyerhessük. De hogyan történjék ez, szeretteim? Úgy, ha hitünk által istenismeretünk megszilárdul; ha szorgosan keressük azt, ami előtte jó és kedves; ha megtesszük, amit szent akarata rendelt, és az igazság útján járunk, és elvetünk magunktól minden igazságtalanságot.”. Emeljük tehát fel tekintetünket a föld porából, a sárból, nézzünk az égre, nézzünk bele a napba, hagyjuk, hogy elvakítson bennünket, hogy soha többet vissza ne forduljunk már az önbálványozásunkhoz, vagy teremtmények bálványozásához, véges, csökevényes dolgok áhítatos imádásához. Már most szívünkbe és elménkbe véshetjük Isten vasárnapi igéjét: „Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” Ámen!

Kedves Testvéreim!
Ma az égi és a földi szentek közösségének misztériumáról elmélkedünk. Nem vagyunk egyedül, hanem tanúk nagy tömege vesz körül bennünket: velük együtt alkotjuk Krisztus testét, velük együtt vagyunk Isten gyermekei, velük együtt tett minket szentté a Szentlélek. Öröm az égben, örvendezzen a föld! A szentek dicsőséges sokasága jár közben értünk az Úrnál, kísér minket utunkon az Országába, nógat, hogy szegezzük tekintetünket az Úr Jézusra, aki majd eljön dicsőségben szentjei között.
Eukariszikus ünneplésünk ezzel a buzdítással kezdődött: “Örvendezzünk mindnyájan az Úrban”.  Így hív bennünket a liturgia, hogy osztozzunk a szentek égi örvendezésben, hogy megízleljük annak örömét. A szentek tömege megszámlálhatatlan, a mai liturgia arra buzdít, hogy feléje emeljük a tekintetünket.
Egy ilyen sokaságban nem csupán a hivatalosan elismert szentek vannak, hanem ott vannak a megkereszteltek minden korból és minden nemzetből, akik megpróbálták szeretettel és hűséggel teljesíteni az isteni akaratot. Nagy részüknek nem ismerjük az arcát és a nevét sem, de a hit tekintetével látjuk őket ragyogni, mint dicsőségteljes égitesteket, Isten égboltján.
Ma az Egyház a saját méltóságát ünnepli “szentek anyjaként”, és megmutatja, milyen szép szeplőtelen jegyese Krisztusnak, aki az egyetlen forrása és az egyetlen példája minden szentségnek. Az Egyház a szentekben felismeri saját jellemzőit. És a szentekben megízleli legmélyebb örömét.
Szent János az  olvasmányban ezt a leírást adja: “Akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni”.  (Apcsel 7, 9). Ez a nép magába foglalja az Ószövetség és az Újszövetség szentjeit is, a kora kereszténység vértanúit és a boldogokat és szenteket a következő évszázadokból, egészen azokig, akik korunkban tanúságtevői Krisztusnak. Mindannyiuk közös akarata az volt, hogy megtestesüljön bennük az Evangélium a Szentlélek késztetésére.
De “mit használ a szenteknek a mi tiszteletünk, mit érnek el azzal, ha mi dicsérjük őket, és jelent-e számukra valamit ez a mai ünneplésünk?”.  Ezzel a kérdéssel kezdi Szent Bernát apát híres homíliáját Mindenszentek Ünnepén. És aktuális a válasz is, amit a Szent ad: “A szentek nem szorulnak rá tiszteletünkre, semmit sem ad nekik a magasztalásunk… Ami engem illet, meg kell vallanom, hogy a róluk való megemlékezés hő vágyat gyullaszt bennem”. (Disc. 2; Opera Omnia Cisterc. 5,3,64ss).
Ezt jelenti hát a mai ünnep: a szentek ragyogó példáját nézve felébreszteni bennünk a hő vágyat, hogy olyanok legyünk, mint a szentek: boldogok, hogy Isten közelségében élnek az Ő fényében, Isten barátainak nagy családjában. Szentnek lenni azt jelenti: Isten közelében, az ő családjában élni. És ez mindannyiunk hivatása.
De hogyan válhatunk szentté és Isten barátaivá?
Ahhoz, hogy szentek legyünk, nem kell különleges tetteket vagy műveket megvalósítani, sem pedig különleges karizmával bírni. Elsősorban arra van szükség, hogy meghallgassuk, és aztán kövessük Jézust anélkül, hogy elveszítenénk a lélekjelenlétünket a nehézségek láttán, mert Ő ezt ígérte: “Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya”. (Jn 12, 26).
Az Egyház tapasztalata megmutatja, hogy a szentség minden formája végigjárja az önmegtagadás útját. A szentek életrajzai olyan férfiakat és nőket írnak le, akik engedelmesek voltak az isteni terveknek, és így olykor nagy próbákat és szenvedéseket, üldöztetést éltek meg, és vértanúságot szenvedtek. Az ő álhatatosságukat írja le az olvasmány: “Ezek a nagy szorongatásból jöttek, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”. És az ő örök lakhelyük a Paradicsom. A szentek példája bátorítás számunkra, hogy kövessük a nyomaikat, hogy megtapasztaljuk annak örömét, aki Istenben bízik, mert az ember számára a szomorúság és a boldogtalanság igazi oka az, ha távol él Tőle.
Így jutottunk el ennek az ünnepnek az Evangéliumához, ami azt hirdeti: „Boldogok a lélekben szegények, Boldogok, akik szomorúak, Boldogok a szelídek, Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, Boldogok az irgalmasok, Boldogok a tiszta szívűek, Boldogok a békességben élők, Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért”.
Igazából csak Ő, Jézus a valóban boldog. Ő ugyanis az igazi lélekben szegény, az igazán szomorú, az igazán szelíd, az igazán éhes és szomjas az igazságra, az igazán irgalmas, az igazán tisztaszívű, az igazán békességben élő; Ő az, akit üldöznek az igazságért. A Boldogságok megmutatják Jézus igazi arcát, és ezzel az ő misztériumát, ami úgy nyilvánult meg számunkra, mint Halál és Feltámadás, Szenvedés és a Feltámadás öröme. Ez a misztérium, ami az igazi boldogság misztériuma, Jézus követésére szólít minket és így a felé vezető útra. Amilyen mértékben befogadjuk a javaslatát és elindulunk utána, olyan mértékben tudunk résztvenni a boldogságában. Ővele a lehetetlen lehetségessé válik, még a teve is át tud menni a tű fokán. (id. Mk 10, 25).
Kedves Testvéreim! Lépjünk most be az Eukarisztikus ünneplés szívébe, ami az igazi szentség hatalmas ösztönzője és táplálója. A Szentmise szorosabbá teszi a közösséget a világon zarándokútját járó és a dicsőségben győzedelmes Egyház között. Ezért fogjuk hirdetni a Prefációban, hogy a szentek számunkra barátok és példaképek. Fohászkodjunk hozzájuk, hogy segítsenek abban, hogy utánozni tudjuk őket, és vállaljuk, hogy nagylelkűen válaszolunk az isteni hívásra, ahogyan ők tették. Különösképpen kérjük Máriát, az Úr Anyját és minden szentség tükrét. Ő, a teljesen Szent, tegyen minket fiának, Jézus Krisztusnak hűséges tanítványaivá! Amen.

Születésünktől kezdve arra érzünk késztetést, hogy mindég olyan valamihez vagy valakihez forduljunk, aki magasabban van mint mi és hogy az biztonságot adjon nekünk és védelmezzen minket. Ez az emberi természetünk természetes vonása, úgy ahogy gyerekként azon igyekeztünk hogy szüleink ölbe vegyenek, mint ahogy idősekként igyekszünk abba kapaszkodni, aki erősebb nálunk, hogy nehogy elessünk.
Ez nem csak fizikailag történik meg, hanem lelkileg is, valóban a legsötétebb pillanatokban, az aggodalomban, a fáradozásban, a szenvedésben az ember segítséget kér, hogy legyőzze félelmét, hogy megtalálja az erőt ahhoz, hogy előre haladjon, hogy meghozzon bizonyos döntéseket, amikor keres valakit aki őt szeresse és akit szerethet.
Az ókortól kezdve a népek a saját istenségüktől kértek segítséget, vagyis attól aki fölöttük állt, hogy biztonságot és benső békét találjanak.
Ha jól belegondoltok manapság mi is ugyanazt tesszük: hány ezer ember megy zarándokútra valamelyik kegyhelyre hogy erőt, energiát, bizalmat, egészséget találjon, hogy kegyelmet találjon. Mennyien fordulnak a saját őrangyalukhoz vagy védőszentjükhöz, hogy nyújtsanak segítő kezet, és így képesek legyenek tovább haladni. Valaki magasabban lévőtől kérnek segítséget, hogy képesek legyenek megküzdeni az élettel és annak próbatételeivel.
Íme miért fontosak nekünk keresztényeknek a szentek. Olyan emberek mint mi, akik az életükben úgy valósították meg magukat, hogy élték az Evangéliumot, szembeszállva a mindennapi nehézségekkel, a válságokkal, a betegségekkel és sokan a vértanúsággal is.
A népi fantázia olykor annyira felmagasztalta őket, hogy irreálisnak, az élet valóságától távolinak tüntette fel őket, olyanoknak, akik gondolatban szinte mindég a felhők között járnak, akik különlegesek és utolérhetetlenek.
A valóságban amikor róluk tanulunk, felfedezzük, hogy egyszerű emberek voltak, nem sokban különböztek tőlünk a maguk erényeivel és hibáival. Nem azért voltak nagyok, mert tökéletesek voltak. Olyan emberek ők, akik szenvedtek, akiknek nem volt mindég mosoly az ajkán, gyakran jutottak krízisbe hitükben, sokan közülük fájdalmak között, betegségben élték életüket.

Ami azonban egybegyűjti őket az az áldozat, amit azáltal hoztak meg, hogy saját életüket másokért élték, megtisztították szívüket a felebarát szolgálatában élve és az Evangéliumot téve meg életük szilárd és következetes stílusává. Jóakaratú férfiak és asszonyok, akik fel tudták ismerni az Urat a hétköznapiság minden egyes napján, a testvérek iránti szeretetben, olyan gyermekekként, akik mind az egyetlen égi Atya vonásait hordozzák.
Álmodozók voltak, akik a saját életükre választottak egy álmot amit megvalósíthatnak, ami talán nem valósult meg, de ők megvalósultak, értelmet adtak az életüknek, betöltve szívüket azzal a békével és boldogsággal, amit csak Isten adhat meg, mert gyümölcsözően kamatoztatták azokat a talentumokat, amiket birtokoltak.
A fej fölötti dicsfénnyel képzeljük el és ábrázoljuk őket, a boldogság és a szív harmóniájának jeleként.
Az a harmónia, amikor a magunk életét éljük, és nem a másokét, amikor naponta elkötelezetten csináljuk a magunk munkáját, a lehető legjobban kihasználva saját képességeinket azok szerint az értékek szerint, amikkel tisztelik és szeretik a másikat. A harmónia az, amikor igazak, őszinték vagyunk mindazokkal akikkel találkozunk, az amikor felemelt fejjel éljük meg a fájdalom és szenvedés tapasztalatait, melyek gyakran érintik a mindennapi életünket.
Testvérek, akkor hát mi is szentté válhatunk. Ha a szentek olyanok voltak mint mi, akkor mi is lehetünk olyanok, mint ők. Ez nem egy megvalósíthatatlan célkitűzés, aki bízik Istenben, az sikerrel jár. Egy álom csupán álom marad mindaddig, amíg valaki meg nem valósítja azt. A szenteknek volt hozzá bátorságuk, hogy ne kérdezzék, hogy mindaz lehetséges-e, hogy megpróbálják és így Istenre bízták magukat.
A remény, ami kiemelkedik a boldogságoknak ebből a szakaszából bátorít minket, hogy ne féljünk a vereségektől, a megaláztatásoktól, a szenvedésektől, a rossztól és a haláltól. Jézus biztosít minket, hogy a mi boldogságunk biztos, ha hagyjuk magunkat vezetni általa olyankor is, amikor életünk nyugodt folyója egy tajtékzó hegyi patakká alakul át. Boldogok vagytok ti, mert vele ízleljük és ízlelni fogjuk a szépségét annak, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk, szentek a szentek között.

“Essi erano partiti nel pianto, io li riporterò tra le consolazioni; li ricondurrò a fiumi d’acqua per una strada diritta in cui non inciamperanno; perché io sono un padre per Israele”. Queste sono le parole che il povero Bartimeo portava con sé nel cuore, parole che gli davano motivo di speranza per continuare a vivere, nonostante la sua penosa e ormai inutile vita. Costretto a mendicare lungo il ciglio di una strada, cieco, in mezzo ai rumori, al chiasso di gente indifferente, sperando che qualcuno si fermi e gli offra qualcosa per arrivare alla fine di un altro triste e umiliante giorno. Ma quel giorno non era come gli altri, quel giorno per quella strada passava Gesù, quello che tutti dicevano essere il Messia. Il Messia è quello che porta a compimento le promesse di Dio. Se è così c’è da credere che quelle parole della sacra scrittura si sarebbero realizzate nella sua vita. “Figlio di Davide, abbi pietà di me!”.
Un grido di fede, che si alza in mezzo ad un brusio di seguaci devoti che attorniano Gesù. Un grido che infastidisce e che stona tra le ovazioni della gente. Gesù è il Messia che andrà a Gerusalemme per salvare il popolo d’Israele,  sconfiggerà il potere nemico e regnerà sul popolo d’Israele, non può rallentare la sua marcia trionfale verso il compimento dei progetti umani della folla che lo accompagna e fermarsi ad ascoltare un insignificante cieco. Questo è il pensiero comune di coloro che in quel momento seguono Gesù, che zittiscono il povero Bartimeo credendo di fare un piacere a Gesù stesso.
In realtà Gesù grazie alla fede espressa in quel grido, rivela che sono loro i veri ciechi, loro che non vogliono accettare l’idea di un Messia che non domina, ma che serve, che non fa soffrire, ma soffre, che non fa morire, ma muore. Non sarà il brillare della corona d’oro che renderà Gesù il nostro re, ma l’intreccio di spine che si è lasciato conficcare in testa per amore nostro; non sarà il bagliore di un trono maestoso che ci farà inginocchiare di fronte al suo cospetto, ma sarà una croce di legno alla quale il messia verrà appeso per amore nostro.
È questa l’immagine del Messia alla quale dobbiamo credere. Gesù sta percorrendo la strada davanti ai suoi discepoli, perché anch’essi percorrano la stessa strada con lui.
Così Bartimeo balza in piedi e va verso Gesù, attirato dalla sua chiamata, si muove nella sua oscurità per cercare la luce che lo renderà vivo nuovamente. Una volta guarito si mette infatti a seguire Gesù, diventa cioè suo discepolo e lo segue per la strada che condurrà alla morte e alla risurrezione.
Ecco chi è il cristiano, fratelli, egli è colui al quale non basta sapere che Gesù esiste ed è il messia, ma che quel Gesù è capace di guarirlo e di salvarlo. La fede non è soltanto ammettere che è tutto vero quel che riguarda Gesù, ma riconoscere col cuore che egli è importante per noi, è la risposta ai nostri problemi, è la luce per la nostra intelligenza, è la speranza per la nostra libertà.
Alziamoci dai bordi delle strade della nostra vita rassegnata e vuota, dove si pensa che niente si possa più migliorare e corriamo incontro al Signore, così come siamo, nel buio della nostra cecità, presentiamogli i nostri cuori carichi di desideri disperati di guarigione, chiediamogli di aprirci gli occhi per poterlo seguire come suoi discepoli, annunciatori di una buona notizia che ridà speranza e gioia a chi incontriamo e di farci vedere la strada giusta da percorrere che ci conduce tra le braccia amorevoli, forti e sicure di un papà come è Dio.
„Könnyek között jönnek, fohászkodás közt vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek…”.
Ezek azok a szavak, amiket a szegény Bartimeus a szívében hordozott, szavak, melyek okot adtak neki a reményre, hogy tovább éljen, teherré vált és immár haszontalan élete ellenére. Arra kényszerül, hogy egy út szélén kolduljon vakon, zajok közepette, közömbös emberek zsivajában, reménykedve hogy valaki megáll és ad neki valamit hogy egy újabb szomorú és megalázó nap végére is elérjen. De az a nap nem olyan volt mint a többi, azon a napon azon az úton haladt el Jézus, akiről mindenki azt mondta, hogy Ő a Messiás. A Messiás az, aki beteljesíti Isten ígéreteit. Ha ez így van, akkor hinnie kell, hogy a Szentírásnak azok a szavai beteljesednek az életében. „Dávid fia, könyörülj rajtam!”.
A hit kiáltása ez, mely a Jézust körülvevő ájtatos követők zajongása közt emelkedik. Egy kiáltás, mely idegesítően és hamisan hangzik a nép ujjongása közepette. Jézus a Messiás, aki majd felmegy Jeruzsálembe, hogy megmentse Izrael népét, lefogja küzdeni az ellenséges hatalmat és uralkodni fog Izrael népén, nem lassíthatja győztes lépteit az őt kísérő tömeg emberi terveinek véghezvitele felé, nem állhat meg hogy meghallgasson egy jelentéktelen vakot. Így gondolkodnak azok, akik abban a pillanatban épp követik Jézust, akik csitítják a szegény Bartimeust, azt gondolva, hogy ezzel örömet szereznek Jézusnak.
Valójában Jézus az abban a kiáltásban kifejeződő hitnek köszönhetően tudtukra adja hogy ők a valódi vakok, ők akik nem akarják elfogadni egy olyan Messiás gondolatát, aki nem uralkodik, hanem szolgál, aki nem szenvedést okoz, hanem szenved, aki nem halálra ad, hanem meghal. Nem az aranykorona csillogása az, ami a királyunkká teszi Jézust, hanem a töviskorona, amit a mi szeretetünkért engedett fejébe nyomni; nem egy fönséges trón ragyogása az, ami térdre kényszerít a jelenlétében, hanem a kereszt fája, melyre az értünk való szeretetért engedi magát felfeszíteni a Messiás.
Ez az a képe a Messiásnak, amiben hinnünk kell. Jézus tanítványai előtt járja be az utat, hogy ők is bejárják vele ugyanazt azt az utat.
Így hát Bartimeus lábra áll és Jézus felé közelít, meghívása vonzza őt hozzá, sötétségében mozogva keresi a fényt, mely újra élővé teszi őt. Miután meggyógyult Jézus követésébe áll, az ő tanítványává válik és követi őt az úton ami a halálhoz és a föltámadáshoz vezet.
Íme ki a keresztény testvérek, az akinek nem elég tudni hogy Jézus létezik és hogy Ő a Messiás, hanem tudja hogy Jézus képes meggyógyítani és megmenteni őt. A hit nem csak annak az elfogadása hogy minden igaz, ami Jézusról szól, hanem annak a szívvel történő elismerése is, hogy Ő fontos nekünk, hogy Ő a válasz a kérdéseinkre, a fény az értelmünknek, a remény a szabadságunkra.
Emelkedjünk föl életünk beletörődött és üres útszéleiről, ahol azt gondoljuk, hogy többé semmin sem lehet javítani, és fussunk az Úr elé úgy amint vagyunk, vakságunk sötétjében, mutassuk be neki szívünket, mely a gyógyulás utáni kétségbeesett vágytól terhes, kérjük hogy nyissa meg szemünket, hogy úgy követhessük őt mint tanítványai, az örömhír hirdetői, azé az örömhíré, mely visszaadja a reményt és az örömet annak akivel találkozunk, és hogy láttassa meg velünk a helyes utat amin járnunk kell, ami egy olyan édesapa szerető, erős és biztos karjaiba vezet minket amilyen csak az Isten lehet.