Szent Ferenc hite I.

Kedves testvérek!

Hogy a Hit évében, ebben a fontos pillanatban, advent 3. vasárnapjához közeledve, a karácsony ünnepét megelőző lelkigyakorlatos elmélkedésben a hitről beszélünk, az nem meglepő, de miért ép Assisi Szent Ferenc segítségével? Péter Pál testvérnek hívnak, és ferences-kapucinus szerzetes vagyok, aki Szent Ferencben rendalapítóját tiszteli. De hadd tegyem hozzá, hogy Szent Ferenc talán van olyan általánosan elismert és kedvelt, hogy nyugodtan ajánlhatom az árpádföldi kedves testvéreknek is. A ferences család a katolikus egyházon belüli egyik legnagyobb lelki család, de Assisi Szent Ferencet az ortodoxia is elismeri, vannak anglikán és protestáns ferencesek és még az önmagukat ateistának valló személyek is szimpátiával tekintenek rá. Ő a ma olyan divatos természet-, vagy környezetvédelem védőszentje. Ami azonban talán mindennél sokkal fontosabb, az az, hogy Ferenc atya olyan evangéliumi életet élt elénk ami miatt életrajzíróitól az igen megtisztelő ’alter Christi’, ’második/másik Krisztus’ megnevezést kapta. Erre azzal is rászolgált, mert halála előtt 2 évvel, az Egyház történelmében először, megkapta a stigmákat, a keresztre feszített Krisztus kéz, láb és oldalsebét, s ezzel külsőleg is kifejezésre került az a Krisztushoz alakuló belső, lelki hasonulás, ami benne valósággá vált.
A mai estén Szent Ferencnek egy csodaszép imáját szeretném átgondolni a testvérekkel, azt amely a Fölséges Isten dicsérete címet viseli és amely így szól:

1  Szent vagy, egyetlen Úristen,
ki csodákat művelsz.
2  Erős vagy, nagy vagy, fölséges vagy,
te vagy a mindenható király,
Szentséges Atya, ég és föld királya.
3  Hármas és egy Úr vagy, istenek Istene,
te vagy a jó, minden jó, a legfőbb jó,
az Úr, az élő és igaz Isten.
4  Te vagy a szerelem, a szeretet;
te vagy a bölcsesség,
te vagy az alázat,
te vagy a türelem.
te vagy a szépség,
te vagy a kedvesség,
te vagy a biztonság,
te vagy a megnyugvás,
te vagy az öröm,
te vagy reményünk és vígasságunk,
te vagy az igazságosság,
te vagy a mértékletesség,
te vagy a minket egészen betöltő gazdagság.
5  Te vagy a szépség,
te vagy a kedvesség,
te vagy védelmezőnk,
őrállónk és oltalmazónk[23];
te vagy az erősség, te vagy az enyhülés.
6  Te vagy a reményünk,
te vagy a hitünk,
te vagy a szeretetünk,
te vagy minden édességünk,
te vagy a mi örök életünk:
Nagy és csodálatos Úr,
mindenható Isten, irgalmas Üdvözítő.

Szent Ferenc példáját állítjuk magunk elé, és Szent Ferencben az Ő hitét csodáljuk és szemléljük. Az előbb hallott dicséret az Ő hitének középpontjába visz bennünket. Hogy megérthessük Őt tudnunk kell, honnan is indult Ferenc. Ferenc nem születet szentnek! Ugyanolyan ember volt mint mi mindannyian! Maga úgy beszél megtérése előtti múltjáról, hogy: „míg bűnökben éltem” (Végr 1). Ez konkrétabban egy életrajza így írja le: „hiúság dolgában messze fölülmúlta valamennyi kortársát, s állandó bajkeverőjük és oktalanságra ösztönzőjük lett. De talán éppen ezért mindenki csodálattal adózott neki, és ő csak annál jobban igyekezett, hogy a világi hiúság csillogtatásában: játszi tréfákban, szellemeskedésekben, szórakoztató csevegésekben, éneklésekben, lágy és leomló ruhák viselésében valamennyi barátját megelőzze. Ugyanis fölötte igen gazdag volt; nem zsugori, hanem ellenkezőleg, pazarló; nem pénzhalmozó, hanem tékozló; gondos kereskedő, de hiúságokra minden pillanatban költeni kész sáfár. Egyébként nagyon udvarias, előzékeny és szeretetreméltó ember volt, (…) bűntársai csapatától kísérve, mint valami előkelő nagyúr járt-kelt fel s alá”. Testvéreim, itt csak azt szeretném megjegyezni, amit egy másik szent Loyolai Szent Ignác tanít a hiúságról: aki lelkigyakorlatos könyvében arról szól, ahogy a Sátán tanítja az ördögöket, hogy „először a gazdagság vágyával kísértsék meg őket — ahogy ez a legtöbb esetben meg is történik —‚ hogy így könnyebben jussanak el a világ hívságos tiszteletére és innen a felfuvalkodott kevélységre.
— Az első lépcső tehát a gazdagság;
— a második a hiú tisztelet;
— a harmadik a kevélység.
Erről a három lépcsőről Lucifer rávezet az összes többi bűnre.” Látjuk az ördögi taktika fokozatosságát: a gazdagság bálványozása – hiúság – kevélység/ gőg – többi bűn. Hogy ez mennyire modelszerű a mában, mennyire aktuális annak bemutatására, hadd idézzem XVI. Benedek pápánkat: „A szekularizáció és egy széleskörû nihilista mentalitás folyamatai, melyekben minden viszonylagos, nagyon erõsen befolyásolják a közgondolkodást. Így aztán gyakran bizonyos könnyelmûséggel, világos eszmék és szilárd remények nélkül élik az életet cseppfolyós, ideiglenes társadalmi és családi kötelékekben. Elsõsorban az új nemzedékeket nem nevelik rá az igazság és a lét mély, esetlegességet meghaladó értelmének keresésére, az érzelmek állandóságára, a hûségre. Ezzel ellentétben a relativizmus megfoszt a szilárd fogódzópontoktól, a gyanakvás és önkényeskedés rombolja az emberi kapcsolatokat, s közben az életet rövid ideig tartó kísérletként élik, felelõsségvállalás nélkül. Miközben az individualizmus és a relativizmus uralkodik sok kortásunk lelkében, nem mondhatjuk, hogy a hívõk teljesek immúnisak azokkal a veszedelmekkel szemben, amelyekkel találkozunk a hit átadása során. Az új evangelizációról szóló Szinodus adatgyûjtése néhányra rávilágított: passzívan és magánügyként megélt hit, a hitre nevelés elutasítása, szakadás a hit és az élet között.” és „A keresztények gyakran katolikus hitük magvát, a Krédót sem ismerik, s ezáltal helyet adnak bizonyos vallási szinkretizmusnak és relativizmusnak, mert nem tudják világosan, mit kell hinni, s hogy milyen páratlan a kereszténység üdvözítõ küldetése. Így nem áll távol a veszedelem, hogy megalkossanak egy „csináld magad” vallást.”.
Szent Ferenc lovagi álmait, hiúságát az Isten egy látomással törte végleg össze, amely így történt: „egy éjszaka mély szendergésében valaki (…) nevén szólította, és útjának célját tudakolta tőle. Ő erre részletesen elmondta útitervét, s bevallotta, hogy Apuliába szándékozik menni hadi babérokat szerezni. Mire a hang tovább kérdezte: „Ki tehet több jót, az úr-é, vagy a szolga?” „Az úr” – felelte ő. „Hát akkor miért keresed az úr helyett a szolgát?” – kérdezte tovább a hang. Ferenc a kérdésre kérdéssel válaszolt: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?”” A hatalom, a nagyság, a gazdagság, a hiúságok rabságában vergődő ember bilincseit látjuk Isten fönsége törte össze. „Ki tehet több jót, az úr-é, vagy a szolga?” – kérdezi a hang, ami Isten hatalmának és mindenhatóságának a kinyilatkoztatása, amit a dicséretben Ferenc így fogalmazott meg: „Szent vagy, egyetlen Úristen, / ki csodákat művelsz. / Erős vagy, nagy vagy, fölséges vagy, / te vagy a mindenható király, / Szentséges Atya, ég és föld királya.”
Szent Ferenc életének egyik döntő élménye Isten atyai voltának felfedezése. Isten, mint mennyei édesapa mutatkozik meg neki. Új élete kezdetén: „A püspök előtt haladéktalanul; minden szó nélkül leveti összes ruháit és atyjának adja. (…) egészen mezítelenre vetkezve így szólt atyjához: – Eddig a földön téged neveztelek atyámnak ezentúl azonban bízvást mondhatom: Mi Atyánk; ki a mennyekben vagy akibe minden kincsem és egész reménységem helyeztem!…”(Szent Bonaventura: Legenda maior 2, 4). Ferenc egész élete ezen felfedezés melletti tanúságtétel. Mert Szent Ferenc nem valami beteges önsanyargatás miatt szegény, szűz, engedelmes, hanem mert Istent égi édesatyaként tekinti s tudja a mennyei Atyaisten csodálatos szeretetteljes törődésével mindig gondját viseli.
Szent Ferenc, és a szentek példája kivétel nélkül lendületes, bátor, élő buzdítás a hitre, Isten iránti bizalomra, élő reményre. Nekünk is kellene így hinnünk és bíznunk Isten szeretetében. Szent Ferenc is erre buzdít bennünket, aki sírva és fájdalmasan nyögdécselve járta az erdőt, s mikor megkérdezték tőle mi fáj neki, azt mondta, hogy az a fájdalma, hogy a Szeretet (Isten) nem szeretett az emberektől.
Loyolai Szent Ignáchoz visszatérve Krisztus hozzánk szóló szándékát a következő módon írja le: Ő arra tanítja angyalait és szentjeit, hogy vezessenek minket: „— először a legnagyobb lelki szegénységre, és ha az isteni Felség szolgálatára lenne, és őket erre kiválasztani akarná, nem kevésbé a valóságos szegénységre is;
— másodszor, a gyalázatok és megvetések kívánására, mert ebből a két dologból fakad az alázatosság.
Három lépcső legyen tehát:
— az első: a szegénység, a gazdagság ellen;
— a második: a gyalázat vagy megvetés a világias tisztelet ellen;
— a harmadik: az alázatosság a kevélység ellen.
Erről a három lépcsőről vezessék őket az összes többi erényre.”
Figyelhetünk a Szentatyának erre a buzdítására is, amiben ezt írja: “A Hit Éve ebből a szempontból meghívás a hiteles és megújított megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Üdvözítőjéhez. Halálának és feltámadásának misztériumában Isten felfedte Szeretetének teljességét, ami megment és arra hívja az embereket, hogy a bűnbocsánat által változtassák meg életüket… A hitnek köszönhetően ez a feltámadás gyökeres újdonságáról szóló új élet átjárja az egész emberi létet. Amilyen mértékben szabad a készségben, olyan mértékben fognak lassan megtisztulni és átalakulni az ember gondolatai és érzelmei, a gondolkodásmódja és a viselkedése egy olyan úton járva, ami sosem ér teljesen véget ebben az életben. A “hit, ami a szeretet által lesz tevékeny” az értelem és a cselekedetek új szempontjává válik, ami az ember egész életét megváltoztatja” (Porta fidei n.6b). Amen

Kedves Testvéreim!
Advent harmadik vasárnapja mély lelkiismeret vizsgálatra szólít bennünket. Ezt kell magunkban megvizsgálni: vajon ugyanazokkal az érzésekkel  és viselkedéssel közeledünk-e Jézus születésének ünnepéhez, amellyel Isten az időben Karácsonyát előkészítette? Isten örömujjongás közepette készült Karácsonyára. Amikor Isten arra gondol, hogyan üdvözíti az embert, öröm tölti el. Így hirdeti a próféta az olvasmányban: “(Isten) Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel, úgy, mintha ünnepet ülne.”
Az Isten ilyen érzéssel kezdte el megváltoztatni az emberi történelmet és vetett véget a bűn végtelen láncolatának, amint azt a próféta mondja: “Elvette az Úr ítéletedet, elűzte ellenségedet…, ne félj többé semmi rossztól.”
Isten az irgalmas szeretet. Isten Irgalmassága örömkitörés, mert a szeretet mindig örül, soha nem lehet szomorú. Ezért hirdeti a próféta az olvasmányban: “Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből”. Szent Pál ugyanezt mondja a szentleckében: “Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” Azt a jelet aztán, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten örömét éljük meg, így írta le Szent Pál: “Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!”  Az emberszerető jóság az a gyümölcs, amely azokban az emberekben érik, akik megtanulnak minden körülmények között “örülni az Úrban”. Azok számára, akik így élnek, még a nehézségek és a gondok is alkalommá válnak arra, hogy jobban ragaszkodjanak Istenhez, ahogy Szent Pál is mondja: “ Ne aggódjatok semmiért, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket hálaadással az Úr elé. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.”
Ezért ahhoz, hogy felfedezzük, vajon úgy közeledünk-e a Karácsonyhoz, ahogyan Isten készült rá, fontos, hogy megragadjuk a válaszos zsoltár szavainak igazságát: “Íme, Isten az én üdvösségem, bízom benne és nem félek.”
Jól tesszük, ha megvizsgáljuk magunkban, mennyire élő annak bizonyossága, hogy Isten már megváltott bennünket.   Akiben megvan ez a bizonyosság, bizalommal, derűvel tud szembenézni minden körülménnyel, és egyúttal tanúságot tud tenni a világnak üdvösségünk Jóhíréről.
A lelkiismeretvizsgálat második pontja abban a kérdésben áll, amelyet a tömegek intéznek Keresztelő Szent Jánoshoz: “Mit cselekedjünk tehát?” Keresztelő Szent János ezt válaszolja: “Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.” Az Evangélium ezekkel a szavakkal arra buzdít, hogy azt tegyük egymással, amit Isten tett velünk. Ahogyan ugyanis az Atyaisten az embereknek adta Fiát, Jézus Krisztust, mert megkönyörült rajtunk, így mindannyiunknak meg kell könyörülnie a többiek szükségén és odaadni azt, amije van.
Jézus születése mély változást idézett elő, visszaadta az embereknek az ingyenesség képességét. Krisztus azért jött a világba, hogy lerombolja a bűnt és visszaadja az embereknek az istenfiúság ajándékát. Minthogy az egyetlen Atya fiai lettünk, egymásnak testvérei vagyunk. A testvérek között pedig az a normális, ha megosztják a javaikat. Jézus születése az osztozás formája.  Hisszük, hogy a jászolban fekvő Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Jézus azért jön közénk, hogy teljesen osztozzon velünk emberi természetünkben, hogy minden ember osztozhasson az ő isteni természetében. Jézus olyannyira osztozik emberi természetünkben, hogy a bűnösök közé számítják és halálra ítélik. Kínszenvedésében és halálában Jézus osztozik mindabban a rosszban, ami az emberben megvan, elszenvedi a büntetést, ami ránk, bűnösökre várt, megszabadít a bűntől és így az Atyaisten fiainak ismerhet el minket.
Igazán szükségünk van arra, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket Keresztelő Szent János szavaival, aki ezt hirdeti: “Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.”. A saját javainkban és mások szükségleteiben való osztozás most, miközben a misét mutatjuk be, még sürgetőbbé válik, mert most megtapasztaljuk Isten osztozását mivelünk és osztozásunkat Istennel, ahogyan azt Szent Pál tanítja nekünk, aki így beszél: “Úgy szólok hozzátok, mint értelmes emberekhez; ítéljétek meg ti magatok, amit mondok: Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy a kenyér, s egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.”
És ahogyan a Szentatya tanította nekünk: “A Krisztussal való egyesülés egyidejűleg egyesülés mindazokkal, akiknek Ő ajándékozza magát. Krisztust nem birtokolhatom egyedül, csak másokkal közösségben, akik már az övéi, vagy az övéi kell hogy legyenek. A szentáldozással kiemel önmagamból és magához, ugyanakkor a többi kereszténnyel egységbe von. „Egy test” leszünk, eggyé olvadt létező leszünk. Az istenszeretet és a felebaráti szeretet most valóban egyesül: a megtestesült Isten von mindnyájunkat önmagába.”
Kedveseim, a Szentatya egy másik tanításával zárom: “Akinek szüksége van rám, s akin segíteni tudok, a felebarátom. A „felebarát” fogalma egyetemessé válik, mégis konkrét marad. Annak ellenére, hogy minden emberre kiterjed, nem egy kötelezettségek nélküli távszeretet kifejezője, hanem itt és most gyakorlati beavatkozásomat követeli. Az Egyház feladata marad, hogy távoli és közeli pontok összekapcsolását mindig újra értelmezze tagjai gyakorlati életében.”  Amen.

Kedves Testvéreim!
A Szent Evangélium utolsó szavai személyesen és lelkünk mélyén érintenek meg bennünket. “Minden ember meglátja az Isten üdvösségét”. Ezek a szavak azért érintenek meg minket, mert arra emlékeztetnek, hogy szívünk mélyén lerombolhatatlan az üdvösség iránti várakozás. És Isten, a mi Teremtőnk, biztosít minket arról, hogy eljön hozzánk azért, hogy megtapasztalhassuk Őt, aki a mi üdvösségünk.
És az üdvösség megtapasztalása ünnepélyes és örömteli esemény, ahogyan arról az olvasmány beszámol. Így kiált fel a próféta: “Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, öltözzél annak a dicsőségnek díszébe, amelyet Isten ad neked mindörökre!”
Így emlékeztet Báruk próféta hitünk alapvető igazságára: vagyis arra, hogy Isten a szeretet és előbb szeretett minket és kezdeményezte a találkozást velünk, hogy megajándékozzon irgalmával. Ez az igazság a történelem értelme és tartalma. Az Advent elvezet annak a felismerésére, hogy a történelem az üdvösség története. És ebben az üdvtörténetben Isten három eljövetelét ismerhetjük fel. Az első eljövetelekor Isten Fia emberré lett Szűz Mária méhében a Szentlélek közreműködése által. Az utolsó eljövetelekor minden ember meg fogja látni Istenünk üdvösségét, amikor Jézus eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat. E két eljövetel között van egy közbenső. Ezt mindennap megtapasztaljuk a szentségekben. Sőt mi magunk is Krisztus szentségi jelenléte vagyunk, amennyiben tagjai vagyunk testének, az Egyháznak, mert abban benne lakozik testileg Isten Misztériuma.
Míg múlt vasárnap az Evangélium Jézus utolsó eljövetelére nyitotta rá a szemünket, ezen a vasárnapon az Evangélium történelmileg dokumentálja első eljövetelét, amikor ezt mondja: “Tiberius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében, történt: Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme,… Annás és Kaifás főpapok idején az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában”.
Ebben a leírásban két igazságot találunk, az első: Isten belépése a világba történelmi esemény. A második igazság: Isten, aki úgy teremtette az embert, hogy nem volt rá szüksége, most azért, hogy megmentse az embert, szüksége van az emberre. Jézusnak ugyanis ahhoz, hogy belépjen a világba, szüksége van egy asszonyra, egy családra. Most ahhoz, hogy belépjen a közéletbe, szüksége van egy emberre, Jánosra, Zakariás fiára, aki a pusztában élt.
Ez megmutatja azt a módszert, amit Isten használ, hogy üdvözítse az embert.  A módszer pedig ez: Isten kiválaszt embereket és felkészíti őket arra, hogy közreműködjenek üdvösséghozó művében. Így tett a Szűzanyával, és így tett Keresztelő Jánossal. Így tett az apostolokkal és így tesz ma Isten velünk is és mindazokkal, akik hisznek Jézus Krisztusban.
Hogyan választja ki és készíti fel Isten Jánost, Zakariás fiát? Tudjuk, hogy Keresztelő Jánost már akkor eltöltötte a Szentlélek, amikor édesanyja, Erzsébet szíve alatt volt. Aztán arra kéri Isten, hogy éljen a pusztában.  És a Szent Írások szerint a pusztaság az Istennel való találkozás helye. A pusztában élni azt jelenti, hogy megtapasztalja Isten szeretetét, úgy, ahogyan az Izrael népével is történt az egyiptomi fogságból való szabadulás után. Akkor Isten arra nevelte Izraelt, hogy az ő szeretett népe legyen. Jánossal, Zakariás fiával Isten ugyanazt a pedagógiát alkalmazza. Arra készíti fel, hogy ő legyen az előhírnök. Az emberek, amikor hallják őt prédikálni, rögtön megértik, hogy János azt hirdeti, amit a pusztában tanult. János a “A pusztába kiáltónak a szava”. Azt hirdeti, hogy Isten magához hívta a pusztaságban, és ott az Istennel való találkozásban megismerte az Úr útját, és megváltoztatta az életét, vagyis szívében egyengette az Úr útját.
Ezen a Vasárnapon azonban megmutatja azt az emberi tényezőt is, ami megkönnyíti megtérésünket Istenhez, hogy Ő a szívünkben lakjon. Ezt a tényezőt a szentmise könyörgése mutatja meg. Így imádkoztunk ugyanis: “Mindenható, irgalmas Istenünk, segíts, hogy szent vágyakozással siessünk Fiad elé”.
Fakadjon szívünkből szent vágyakozás. Odahelyezte Isten az utána való ellenállhatatlan vonzódást, ami a végtelen, a boldogság, az igazság és a béke iránti vágyban nyilvánul meg. A Teremtő Isten ugyanis vágyakkal töltött el minket, hogy szabadságunk elindulhasson feléje.
Az eredendő bűn azonban eltérítette a vágyainkat a gonosz felé, és eltávolított Istentől. Ezért így folytatódott a mise könyörgése: “Örök bölcsességeddel nevelj minket, hogy evilági elfoglaltságaink ne akadályozzanak találkozásunkban szent Fiaddal”.
Ezért Keresztelő Szent János szavai: “Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit”, elsőként arra szólítanak, hogy irányítsuk vágyainkat Isten felé, másodsorban pedig arra, hogy a jó vágyakat fordítsuk át jó cselekedetekre. Segít ebben Szent Pál buzdítása is, aki a szentleckében ezt mondja: “Könyörgök azért is, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára, és bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcsében, amelyet Jézus Krisztus szerzett, Isten dicsőségére és tiszteletére”.
Kedves Testvéreim! Ezen a második vasárnapon arra kaptunk meghívást, hogy gondoskodjunk szívünkről, ami az Isten utáni várakozásban él. Ezért foglaljuk el szívünket imádsággal, a Szent Írások olvasásával, és különösen a gyónás szentségével. Figyelhetünk a Szentatyának erre a buzdítására is, amiben ezt írja:
“A Hit Éve ebből a szempontból meghívás a hiteles és megújított megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Üdvözítőjéhez. Halálának és feltámadásának misztériumában Isten felfedte Szeretetének teljességét, ami megment és arra hívja az embereket, hogy a bűnbocsánat által változtassák meg életüket… A hitnek köszönhetően ez a feltámadás gyökeres újdonságáról szóló új élet átjárja az egész emberi létet. Amilyen mértékben szabad a készségben, olyan mértékben fognak lassan megtisztulni és átalakulni az ember gondolatai és érzelmei, a gondolkodásmódja és a viselkedése egy olyan úton járva, ami sosem ér teljesen véget ebben az életben. A “hit, ami a szeretet által lesz tevékeny” az értelem és a cselekedetek új szempontjává válik, ami az ember egész életét megváltoztatja” (Porta fidei n.6b). Amen

Kedves testvérek!

Tovább szemlélve az adventi koszorút mai vasárnapunkon láthatjuk, ahogy
már két gyertyát gyújtottunk, az adventi zarándoklatunkat jelképező koszorún.
Továbbra is példabeszédként értelmezve ezt a templomban és akár otthon is
előttünk levő tárgyat azt mondhatjuk: mindez arra hívja fel figyelmünket, hogy
egy alap állapot után (az első gyertya meggyújtása, advent 1. vasárnapi
önmagunk) meghívást kapunk arra, hogy lépjünk tovább, elmélyítve, a hitelesség,
az igazság, az életszentség, a krisztus formaiság felé keresztény életünket.

Mindennek fényében mai evangéliumunkat így aktualizálhatjuk: Orbán
Viktor miniszterelnökségének második évében, amikor Barack Obama volt az
Amerikai Egyesült Államok Elnöke, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin Oroszország
elnöke, Angela Merkel Németország kancellárja, Herman A. Van Rompuy Az Európai
Unio Tanácsának elnöke, Erdő Péter Esztergom-Budapesti főegyházmegyei érseksége
idején, „az Úr szózatot intézett” Józsefhez, akit XVI. Benedekként szólítanak,
Krisztus földi helytartójához.

És Ő meghirdetvén a HIT ÉVÉT, és bejárta (hírként) a Tv-t, rádiót és a
sajtót, a világhálót és hirdette „Újra
fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a
Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta
fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem
fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a
világosságot” (Porta fidei, 3). (…) A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus
Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit,
hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem
személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a
szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a
tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha
kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11).

Testvérek! A Szinóduson többek között a bíboros és püspök atyák úgy
beszélnek rólunk, mint akiket ’szakramentalizáltak,
de még nem teljesen evangelizáltak’. Mit is jelent ez? Ahogy a Magyar Kurír
cikke is összefoglalta: „Az Egyház felhívást intéz a megtérésre, mert Jézus tanítványainak gyengeségei és
bűnei gyengítik a misszió hitelességét. A püspökök elutasítják a pesszimizmust:
a globalizáció, a szekularizáció, az elvándorlás, az ateizmus, a politikai
hegemónia és az állam válsága illetve az ezekkel járó nehézségek és szenvedés
lehetőséget jelentenek az evangelizálásra. Nem új stratégiákat kell találni az
evangélium hirdetésére, mintha az egy piaci termék lenne, hanem újra fel kell
fedezni azokat a módokat, ahogyan az emberek Jézus felé közelednek.

Ezért a szinódus a család felé
fordul, ami az evangelizáció természetes helye, és ami támogatásra szorul az
Egyház, a politika és a társadalom részéről. A püspökök a családon belül
kiemelik a nők sajátos szerepét és az apa felelősségét. Megemlékeznek az együtt
élő párok, az elváltak és az újra házasodottak fájdalmas helyzetéről. Bár újra
megerősítették a szentségekhez járulásuk eddigi feltételeit, rámutattak: az Úr
nem hagyja magára őket, és az Egyház befogadó otthont jelent mindenki számára.”.
’szakramentalizáltak, de még nem teljesen evangelizáltak’-ként tehát megtérésre
kapunk meghívást, arra, hogy engedjük, hogy a önimádásunk, az anyagiasságunk, a
kényelem és az élvezetek istenítése kipucolódjék belőlünk, s a helyét
betölthesse az Evangélium, arra szól meghívásunk, hogy gyakorlati
ateizmusunkból, amikor döntéseinket valójában nem az evangélium vezérli, a
valódi evangélium, s végső soron
Krisztus vezéreltségre térjünk rá

Boldog John Henry Newmannal imádkozzunk egy kicsivel többért: „Egy kicsivel több türelmet, hogy elviselhessem
azokat, akikkel olyan nehéz együtt élnem. Egy kicsivel több állhatatosságot,
hogy folytathassam kötelességeimet, melyek kívánságaimmal teljesen
ellentétesek. Egy kicsivel több alázatosságot, hogy megmaradjak azon a helyen,
ahová Isten állított, bár ez a hely nem vág egybe sem álmaimmal, sem
terveimmel. Egy kicsivel több belátást, hogy az embereket olyannak vegyem,
amilyenek, s nem amilyennek szeretném őket. Egy kicsivel több okosságot, hogy
mások ügyeivel minél kevesebbet foglalkozzam, s magamat ne izgassam miattuk.
Egy kicsivel több erőt, hogy türelmesen fogadjam azt az eseményt, amely éppen
most megzavarta az örömömet. Egy kicsivel több kedvességet, hogy ne mutassam
megbántottságomat. Egy kicsivel több önzetlenséget, hogy mások helyzetébe minél
jobban beleélhessem magam”. Ámen!

Kedves testvérek!
Advent második vasárnapjának első olvasmánya Báruk próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta arra szólítja fel az elfáradt embereket, hogy vessék le a gyász ruháját és kezdjenek el ujjongani, mert közel van szabadulásuk napja. Néha mi is legszívesebben gyászruhát öltenénk magunkra, amikor a világ szomorú sorsát nézzük, de nekünk is szól az üzenet, hogy ebben és ilyen világban kell meglátnunk Isten szabadító jelenlétét és örömünk forrását.
A második olvasmányban Szent Pál a Filippieknek írt levelében arról olvasunk, hogy az apostol azért imádkozik, hogy kedves hívei feddhetetlenek maradjanak Krisztus eljövetelének napjára. Nekünk is állandóan ügyelnünk kell arra, hogy lelkiismeretünk semmivel se vádoljon bennünket Istenünk színe előtt.
Az evangéliumban Keresztelő Szent Jánossal találkozunk, aki lelkesen hirdeti az eljövendő messiási ország szépségét, amikor is a gödrök majd feltöltődnek, ami görbe, az egyenessé válik, a göröngyös ösvény pedig sima úttá lesz. Sajnos, Keresztelő Szent János mindebből nem látott semmit, és néha nekünk is úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna meg az Úr Jézus eljövetelével: a gonoszok továbbra is gonoszok maradtak, a „viperák fajzata” pedig, ahogyan Keresztelő Szent János a farizeusokat bélyegezte meg, ma is marják a körülöttük élőket. Az evangéliumi üzenet azonban az, hogy nem mi vagyunk azok, akik megváltjuk ezt a világot, hanem Istennek kell eljönnie, hogy megújítson mindent. Csak Isten ereje tudja megvalósítani azt, amire az ember nem képes. Nem is a természet szépséghibáit kell helyreigazítanunk, hanem a szívünk szépséghibáit. Az ember szívében vannak a rossz szándékok göröngyös ösvényei, ott vannak a becstelenség görbe útjai.
Ez az evangélium azonban mindenekelőtt örömhír. Három dolgot tudunk meg Keresztelő Szent Jánosról. Először megtudjuk azt, hogy János meghívása a pusztában történt. Másodszor megtudjuk azt, hogy Isten szólt Jánoshoz. Harmadszor megtudjuk azt, hogy János engedelmeskedett a hívásnak és elindult, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Nekünk is ezt a három lépcsőt kell megjárnunk ahhoz, hogy örömmel éljük hitünket.
Először, ismét fel kell fedeznünk a pusztát, a csendet, a belső megnyugvást, a lelki kikapcsolódást. A mindennapi élet frenetikussá vált, a sok rohanás közepette és a körülöttünk zajló élet zaja miatt nehezen jut el hozzánk Isten szava. A puszta azt jelenti, hogy egyedül maradunk Istennel. Ne féljünk Istentől, találjunk időt csendes imára, amikor csak Vele vagyunk és amikor
Tőle várjuk a választ életünk millió kérdésére. A Szentírás csendes olvasása is ilyen pusztai találkozás Isten igéjével.
Másodszor, ha meghalljuk Isten szavát, fogadjuk azt be szeretettel és bi-zalommal. Isten mindig a javunkat akarja. Egy szent mondta, hogy amikor mi egy lépést teszünk Isten felé, Ő kettőt lép mifelénk. De a kezdeményezés mindig az Istené: Ő szólít meg bennünket, Ő hív bennünket. Ez megtörténhet egy vasárnapi szentmise alatt, egy reggeli vagy esti imában, egy csendes templomlátogatásban és az Oltáriszentség előtt eltöltött néhány percben. Ilyenkor úgy érezzük, lelkünk tele van nyugalommal, szívünk pedig csendes örömről dalol. Isten jelenléte mindig megnyugtató.
Harmadszor, amikor megtapasztaltuk Isten jelenlétét saját életünkben, szükségét érezzük annak, hogy erről tanúságot tegyünk mások előtt is. Ezt lehet sokféleképpen tenni: van aki elmegy messze vidékre hirdetni az evangéliumot, van aki saját környezetében válik apostollá, de néha egyszerűen azáltal teszünk tanúságot Isten irántunk való szeretetéről, hogy hagyjuk, hogy sugározzon belőlünk az életöröm. Ekkor az emberek elkezdenek vonzódni felénk és jól érzik magukat közelünkben, mert érzik, hogy a belőlünk kisugárzó életöröm nemcsak a mi személyes varázsunk, hanem a kegyelem térereje sugárzik át rajtunk. Álljunk meg egy pillanatra a mai evangéliumnál és fontoljuk meg, hogyan érzik magukat az emberek közelünkben: jól, vagy rosszul, megnyugodnak, vagy idegessé válnak, örülnek, hogy velünk lehetnek, vagy bosszankodnak? Kérjük Jézust, hogy tegyen bennünket is megváltó szeretetének hírnökeivé és tanúivá, amint azt Keresztelő Szent Jánossal tette.

Kedves Testvéreim!
Advent ideje van. Mit kérünk? Mit szeretnénk? A válaszos zsoltár nagyon jól fejezi ki ezt: “Utaidat, Uram, mutasd meg nékem, ösvényeidre taníts meg engem! Taníts és vezess igazságod szerint, mert te vagy üdvözítő Istenem”.
Advent ideje egy olyan múltról beszél, amelyben Isten ígéreteket tett. És aztán egy olyan jelenről szól, amelyben Isten teljesíti ígéreteit. Ezt hirdeti ugyanis az olvasmány. Jeremiás próféta Isten nevében kijelenti: “Íme, jönnek majd napok – mondja az Úr -, amikor teljesítem a jót, amelyet Izrael házának és Júda házának megígértem”.
A mi Istenünk hűséges Isten, mert ígéreteket tesz, és aztán teljesíti őket. Jeremiás próféta így folytatja jövendölését: “Azokban a napokban és abban az időben igaz sarjat támasztok Dávidnak, aki jogot és igazságot teremt az országban”.
Mi tudjuk, ki ez az “igaz sarj”. Jézus Krisztus az, aki jelen van közöttünk. És mi felismerjük őt, ahogyan a szentmise könyörgésében imádkoztuk: “Mindenható, örök Isten, önts híveid szívébe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé”.
Ezért az Advent eleje egy olyan jövőről is szól, amelyben mindannyiunk számára teljesülnek az üdvösség ígéretei.  A mi üdvösségünk maga Jézus Krisztus, aki “nagy hatalommal és dicsőséggel” érkezik. Ezt hirdeti Jézus a mai Evangéliumban: “Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok”.
Advent Ideje határozottan kijelenti, hogy Isten a mi üdvösségünket akarja. Isten ugyanis meg akar minket ajándékozni az örök élettel, azt akarja, hogy belépjünk dicsőségébe és boldogságába. És ezt az üdvösséget Isten a mi érdekünkben életünk minden körülményében megvalósítja a mi érdekünkben, azok között a körülmények között, amelyek jónak tűnnek a számunkra és azok között is, amelyek rossznak látszanak.
Jézus a Szent Evangéliumban világosan beszél törékenységünkről és a világ végéről. Ezt mondja Jézus: “Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek”.
Jézus egyszerűen azért beszél törékenységünkről és a világ végéről, hogy kijelentse – amint azt jól mondja Szent Pál -, hogy “ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk”. (Rom.8,18).  Így folytatja ugyanis Jézus: “Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok”.
Advent ideje dicsőséggel és hatalommal teljes jövőről szól. A feltámadt Krisztus győzelme a mi örök életre támadásunknak is a győzelme Ővele.
Hogyan éljük meg a várakozást a Krisztus győzelmével teli jövőnkre?
Szent Pál mondja ezt meg a szentleckében, amikor így buzdít bennünket: “Gyarapítson és gazdagítson titeket az Úr a szeretetben egymás és mindenki iránt, mint ahogy mi is szeretünk titeket!”. Aztán megmutatja, hogy a kölcsönös és mindenki iránti szeretetnek pozitív hatása van a személyiségünkre: “Tegye állhatatossá szíveteket, hogy feddhetetlen szentségben állhassatok Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön, összes szentjének kíséretében!”
Vagyis ebben az Adventben arra kaptunk meghívást, hogy gyakoroljuk a kölcsönös és mindenki iránti szeretetet, hogy megtanuljunk napról napra biztosabb reménnyel élni. Nincs ugyanis semmi hasznosabb annál, ha gyakoroljuk a kölcsönös szeretetet annak érdekében, hogy miénk legyen és megerősödjön bennünk a keresztény remény erénye.  Ma nagyon nagy szükség van reménnyel teli emberekre, mert egyre nő a szomorú és bizalmukat veszített emberek száma.
A szomorú és bizalmat vesztett emberek jobban ki vannak téve annak, hogy olyan viselkedésbe esnek, amelyekről ma Jézus a Szent Evangéliumban azt mondja, hogy kerüljük. “Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek a tobzódásban, részegeskedésben és az e világi gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap”.
Köszönjük meg Jézusnak, hogy ma elmagyarázza, miért veszélyes viselkedés a tobzódás, a részegeskedés és az evilági gondokba merülés. Azért veszélyesek, mert aki így él, kevés reményről és kis hitről tesz bizonyságot. Vagyis azt mutatja, hogy nem figyel az életének a különleges napjára. Ezt mondja Jézus arról a napról: “mint a csapda, úgy csap le mindazokra akik a földön laknak”.
Érdekes, hogy Jézus “arról a napról” Advent elején beszél, mert az a nap életünk határa, célja és beteljesedése. “Azon a napon” fog megtörténni találkozásunk Üdvözítőnkkel. Jézus ugyanis kijelenti: “Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt”.
“Az a nap” történelmileg mind Jézus születésnapja, mind pedig az utolsó ítélet napja. Számunkra “az a nap” konkrétan ez a perc, amelyben a Szentmisét tartjuk. Ugyanis minden szentmisében, miután Jézus megújítja jelenlétét a kenyér és a bor színe alatt, mindannyian kijelentjük: “halálodat hirdetjük, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Az Advent örömteli vonzása épp a köztünk levő Isten valóságos jelenlétéből fakad. Ő a Megtestesüléssel megkezdte megváltásunkat és az utolsó ítélettel teljesíti be az üdvösségtörténetet.
Az Advent tehát arra sarkall, hogy új jelentőséget adjunk az időnek és a történelemnek. Jézus születésével ugyanis az idő és a történelem elnyerte teljességét. A történelem ösvényén Jézus Krisztus végigmegy minden emberrel. Az idő tehát kedvező alkalom a mi üdvösségünk számára. Jézus sok példabeszédben bemutatta ezt a titokzatos valóságot: a szolgák történetében, akik haza várták a ház urát; a szűzekről szóló példabeszédben, akik a vőlegényre vártak; vagy abban, ami a magvetésről és az aratásról szól. Az ember életében folyamatos várakozásban van: amikor kisgyermek, szeretne megnőni, felnőttként szeretné önmagát megvalósítani és sikerre vár, és a korral előrehaladva a megérdemelt pihenést óhajtja. De elérkezik az idő, amikor felfedezi, hogy túl sokat remélt önmagától, a foglalkozásától vagy a társadalmi helyzetétől, és már nem maradt semmi reménye. A remény jelzi az emberség útját, de a keresztények számára ez egy bizonyosságból táplálkozik: az Úr jelen van életünk folyamán, elkísér minket, és egy nap felszárítja könnyeinket. Egy nap, nem is olyan soká, minden megtalálja beteljesedését Isten országában, az igazságosság és a béke Országában. Amen.

Advent első vasárnapjának első olvasmányában Jeremiás próféta vigasztaló szózatát halljuk, hogy Isten egész biztosan teljesíti ígéretét, hogy elküldi a Szabadítót. Hitünk egyik nagy kihívása, hogy merjünk hinni Isten ígéreteiben. Izrael többször is megtapasztalta, hogy képtelen megváltani saját magát, ezért a próféta a nép nevében könyörög Istenhez, hogy hozza meg a megváltást. A megváltás első feltétele, hogy elismerjük, mennyire szükségünk van Isten megbocsátó szeretetére.
A második olvasmányban Szent Pál szép imáját olvassuk, amelyben az Úr szeretetét hívja kedves tesszalonikai híveire. Nekünk is így kell gondolnunk másokra: áldja meg őket a Jóisten minden mennyei és földi áldással.
Az evangélium Jézus második eljövetelét mutatja be. Bármennyire is félelmetesnek tűnhetnek a képek, amelyeket Jézus hallgatói szeme elé varázsolt, nem volt az Ő stílusa ijesztgetni az embereket. Nem tényeket hirdetett meg, hanem jeleket jelölt meg. A jelet lehet nem észre venni, vagy félremagyarázni. Az evangéliumi olvasmány második része felhívás az éberségre.
Advent a karácsonyra való előkészület időszaka. Egyrészt visszaemlékezés Urunk első jövetelére, ugyanakkor felhívás arra, hogy készüljünk második eljövetelére, amely halálunk pillanatában következik be, Az adventi Istenvárás e kettős dinamizmus jegyében történik: egyrészt az Úr jön felénk, másrészt mi megyünk az Úr felé.
Sajnos, ma is nagy kísértés, hogy úgy rendezzük be életünket, mintha Isten nem létezne, vagy ha létezik is, olyannak képzeljük el, akihez kevés közünk van a mindennapi életben, és akinek nem tartozunk felelősséggel. Boldogságunkat az egészségben, a jólétben, és még száz apró földi örömben keressük. Mindezekre szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, de nem elegendők ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát és az örök élet ígéretét. Ehhez Istenre van szükségünk.
Adventben erre az alapvető Istenre való utaltságunkra kell gondolnunk. De advent még ennél is több: arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten hű marad ígéreteihez, nekünk csak egy kis türelemre van szükségünk, hogy kivárjuk az Ő idejét. Itt megállhatunk egy pillanatra és kérdezhetjük magunktól, hogy hiszünk-e mi tényleg Isten ígéreteiben? Jézus azt ígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig: hiszünk-e mi ebben az ígéretben? A házastársak azt az ígéretet kapták a házasság szentségével egy csomagban, hogy Isten velük lesz kegyelmével életük minden örömteli pil¬lanatában, de megpróbáltatásaikban is. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben?
Jézus azt ígérte Péternek, hogy Egyházát olyan alapokra építi, amelyeken nem vesznek erőt a pokol kapui. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben, amikor a mai Egyházra gondolunk?
Adventi hitünk egyik pillére az Isten ígéreteire való támaszkodás bátorsága. Mert az ígéret azt is magában foglalja, hogy még nem valósult meg, ezért léhát bátorság kell ahhoz, hogy Istenre merjük bízni életünket. A keresztény élet titka ez az örökös feszültség egy ígéret és a beteljesedés között, örökös Istenvárás advent és karácsony között. Advent biztatás és kihívás: Isten minden nap érkezik, néha csendesen, néha meglepetésszerűen, de nem késik. Tőlünk csak azt várja, hogy nyitott lélekkel várjuk és fogadjuk Őt.
Advent tehát nem passzív, hanem aktív Istenvárás. Az evangélium az Emberfia második eljöveteléről beszél. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy tágra nyílt szemekkel kell mennünk előre, hogy képesek legyünk felismerni Isten jelenlétének apró jeleit még a természeti jelenségekben is. Ahogyan a rügyekről a tavaszra következtetünk, úgy kell a kegyelmi jelekből Isten jelenlétére következtetnünk.