Kedves testvérek!

Hallottuk az Apostolok cselekedetéből, hogy Pál és Barnabás, a Feltámadás, Menybemenetel és Pünkösd után, gyakorlatilag a mi világunkban, „útra keltek (…) Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert ,,sok szorongattatás közepette kell bejutnunk az Isten országába””. Valljuk meg, hogy szíven érintettek ezek a szavak, hiszen nekünk is erre van szükségünk, arra hogy erőt öntsenek belénk és bátorítsanak bennünket, hiszen mi magunk is elbizonytalanodunk, megingunk azok előtt a próbatételek előtt, amik bennünket érnek keresztény életünkben. «Ki vesz rá?/ Ki tesz engem képessé rá?» – kérdezzük mi is magunktól gyakran. A mai szentmise elején könyörögtünk is azért, hogy Isten „Tekints jóságosan szeretett fiaidra, és vezess el minket, Krisztusban hívőket az igazi szabadságra és a mennyei dicsőségbe”.
És Isten válasza nem késik. Hiszen most a húsvéti időben arra hívja fel a figyelmünket, hogy „Jézus Krisztus halálával és föltámadásával „megnyitotta” nekünk a mennyországot”. Az Ő kinyilatkoztatása által felhívja figyelmünket arra a tényre, hogy Vele mi vár ránk: „új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúlt, és a tenger sem volt többé. (…),,Íme, újjáalkotok mindent!””. Ez a látomás segíthet a mindennapi kereszthordozásunkban. De figyelem! Ez az ígéret nem olyan mint a többi ígéret, hogy majd egyszer, … majd unokáinknak jó lesz…, hiszen „Isten országa már köztünk van” (Lk 17, 21)!
Mi is van kialakulóban már itt és most, ugyanakkor még vár a minden képzeletünket felülmúló kiteljesedésére? Igen, az Isten országa, azaz a Mennyország! „Ezt a Szentháromsággal való tökéletes életet, ezt az életközösséget a Szentháromsággal, a Boldogságos Szűz Máriával, az angyalokkal és az összes szentekkel nevezzük „mennyországnak”. A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.” (KEK 1024),  „A mennyországban élni azt jelenti, „Krisztussal lenni”. A választottak „Őbenne” élnek, de megtartják, sőt megtalálják saját mivoltukat” (1025), „Az üdvözültek élete a Krisztus által megvalósított megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása.” (1026), „Az Istennel és a Krisztusban élőkkel való boldog közösség e misztériuma túlhalad minden megértést és minden elképzelést. A Szentírás képekben beszél nekünk róla: élet, világosság, béke, menyegzői lakoma, az ország bora, az Atya háza, mennyei Jeruzsálem, paradicsomkert: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1Kor 2,9).” (1027).
Testvéreim! Isteni nagy dolgokról van szó! Éppen ezért a Mennyország keresése, a fáradozás érte nem tesz alvajárókká a MÁban. Ahogyan a zsinat tanította: „Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, (…) a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.” (GS 39). Jézus maga ezt a földi életet az evangéliumban a következőképpen állítja elénk: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”. Jézus szavaihoz csak 2 magyarázatot: 1) parancsról van szó, tehát nem érzelmet jelent ez a szeretet, hanem áldozatos döntést; 2) a mértéke Ő maga: „Amint én (…) titeket, úgy (…) ti is egymást”, bátran, nagylelkűen, mértéktelenül, vagy krisztusi mértékkel!
„vezess el minket, Krisztusban hívőket az igazi szabadságra és a mennyei dicsőségbe” Íme a cél, s íme az út! Isten segítsen rajta bennünket! Amen!

Kedves Testvérek!

Aki figyelmes lélekkel hallgatta a szentmise kezdő könyörgését és az evangéliumot, az észrevehette, hogy a kettő között némi ellentét van. A könyörgésben ugyanis azt imádkoztunk, hogy „Istenünk, te úgy akartad, hogy néped szüntelen vigadozzék.” Az evangéliumban pedig azt találhattuk, hogy az apostolok egyáltalán nem vigadoznak, hanem inkább unatkoznak. Unalmukban aztán Péter vezényletével végül kimennek halászni. Ugyanoda térnek vissza, ahonnan elindultak: a halászhálóhoz. De a halászat se megy már nekik. Tétlenség uralkodik el rajtuk, végképp nem találják helyüket az életben. Amit eddig csináltak, a halászatot, már nem tudják folytatni, de még nem tudják, hogy mit kellene tenniük. Valami sötét várakozás magatartásuk – várnak egy jelre.
Az apostolok életének egy viszonylag rövid idő múlva bekövetkező eseményét kísérhettük figyelemmel a szentmise olvasmányában. Az apostolok az előtt a főtanács előtt állnak, amely halálra ítélte Jézust, mert Messiásnak vallotta magát; az előtt a főtanács előtt állnak, melynek poroszlói előtt szétfutottak Nagycsütörtök éjszakáján a Getszemáni kertben magára hagyva Krisztust. S most ez előtt a főtanács előtt ők vallják meg nyíltan: az a Jézus, akit ti megöltetek, a Messiás! S örömmel viselik el a megvesszőztetést Jézus nevéért.
Mi történt a két esemény – a Tibériás-tavi jelenet és a főtanács előtt -, hogy szinte rá sem lehet ismerni az apostolokra? A feltámadt Krisztussal való találkozás és az ő Lelkében való részesedés tette ilyenekké az apostolokat.
A föltámadt Krisztussal úgy találkoznak a Tibériás-tó partján, hogy először meg sem ismerik. A csodálatos halfogásra ismerik fel. Ez a halfogás Péternek mindennél többet jelent: eszébe jut ama első csodálatos halfogás, amikor el akarta taszítani magától Jézust, mert oly méltatlan bűnösnek érezte magát. Most ő akar elsőként találkozni Jézussal, ezért vízbe veti magát, hogy úszva talán hamarabb találkozhat vele mint a többiek, akik még a kikötés gondjaival bajlódnak.
Ezzel a csodával most az apostolok számára nyilvánvaló lesz: Jézus nélkül ezentúl semmit sem tudnak eredményesen tenni, még halászni. De Jézus nagyobb halászatra – emberhalászatra hívja őket.
Pünkösdkor megkapják a Szentlelket. Azt a Szentlelket, akit Jézus is megkapott, amikor alámerült a Jordánban Keresztelő Jánosnál. Megkapják azt a Szentlelket, aki képessé tette Jézust arra, hogy hirdesse Isten Országának örömhírét, aki képessé tette arra, hogy a legnagyobb szeretetet megélje: életét adja barátaiért, az egész emberiségért. Az apostolok ezzel a Lélekkel eltelve merik hirdetni a főtanács előtt: azt a Jézust, akit ti megöltetek, Isten feltámasztotta, mert ő a Messiás. Ezzel a Lélekkel eltelve tudják elviselni örömmel a gyalázatot Jézus nevéért.
Mi hol vagyunk?
A Tibériás-tó partján unatkozunk, s elkeseredve tapasztaljuk napról napra, hogy semmi sem sikerül?
Vagy a főtanács előtt vagyunk a Szentlélekkel eltelve, megvallva Jézus istenségét?
Bár a legtöbben a bérmálásban megkaptátok a Szentlelket, azt akit Jézus is megkapott a Jordánnál. A legtöbb emberben azonban sajnos nem tud úgy működni, mint Jézusban, vagy az apostolokban, mert nem engedjük működni bennünk. A legtöbben olyanok vagyunk mint az apostolok a Tibériás-tó partján: unottan próbálunk valamit csinálni saját erőnkből, amiben semmi örömünket nem leljük. Minden vasárnap eljövünk misére, mindig ugyanazt az imát mondjuk el, amely csak arra jó sokszor, hogy letudjuk vele az imádság kötelezettségét. Néha történik egy-egy csodás halfogás, elkap a lelkesedés egy rövid időre.
Ez a szürke, unott vallásosság nem kedves Isten előtt! Isten azt akarja, „hogy népe szüntelen vigadozzék”! Azt akarja hogy eltöltse a Szentlélek – Krisztus Lelke!
Ne fojtsátok el magatokban a testetek templomában lakó Szentlelket, hanem engedjétek kiáradni életetekre és a körülöttetek élő emberekre. Akkor a mennyei karokkal együtt ezt harsoghatjuk életünk példájával: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké.”
Ámen.

Kedves testvérek!

Húsvét második vasárnapja az irgalmasság vasárnapja. Korábban ezt vasárnapot úgy ismertük, mint „fehérvasárnapot”, mivel az ősegyházban ezen a napon vetették le a fehér ruhát az újonnan megkereszteltek. De nem a név a fontos, hanem a tartalom. Minden vasárnap tulajdonképpen „fehérvasárnap”, mert keresztségünk méltóságára emlékeztet bennünket, és minden vasárnap az „isteni irgalmasság” vasárnapja, mert Isten szeretetéről tanúskodik. Az isteni irgalmasság vasárnapja újabb eredetű emléknap. 2000. április 30-án II. János Pál pápa Rómában szentté avatta Fausztina Kowalska nővért és a szentté avatás alkalmával az egész világra kihirdette az isteni irgalmasság ünnepét. Szent Fausztina nővér magán kinyilatkoztatásban, magától az Úr Jézustól kapta a kérést, hogy a húsvétot követő első vasárnap legyen az isteni irgalmasság ünnepe. Az irgalom készség arra, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk. Ilyen volt és ilyen ma is Jézus irántunk tanúsított szeretete.
Az első olvas mány az Apostolok Cselekedeteiből vett részlet, amelyben az apostolok jeruzsálemi működéséről olvasunk és megtudjuk, hogy a nép sokra tartotta az első tanítványokat. Minden kereszténynek úgy kell élnie, hogy kiérdemelje az emberek megbecsülését.
A második olvasmány a Jelenések könyvéből vett rész, amelyben János apostol leírja mennyei látomását az élő Krisztusról. Jézus ma is él és vezeti Egyházát.
Az evangéliumban Szent János elmondja Jézus első megjelenését a tanítványoknak. Jézus első szava a félelemtől bezárkózott tanítványaihoz a békesség szava volt. Erre öröm töltötte el a tanítványok szívét. Tamás azonban nem volt közöttük. De Jézus biztosan rá is gondolt, csak Tamás ezt nem tudta, mert lelkét kételyek gyötörték, szívében nem volt békesség. Ebben az evangéliumi jelenetben felfigyelhetünk több jelentős körülményre.
Felfigyelhetünk mindenekelőtt arra, hogy a kezdeményezés Jézusé volt. A tanítványok félelmükben bezárták az ajtót. Jézus hiába kopogtatott volna, valószínűleg nem engedték volna be. De jézus belépett, a zárt ajtón keresztül is. Ez is feltámadásának a jele volt: közte és szerettei között nem léteznek korlátok, zárt ajtók, elszigetelt magánzárkák, ahová híveit az évszázadok során, de még ma is, bezárták, hogy így félemlítsék meg őket. Jézus azonban ott is rájuk talált, megvigasztalta őket, és erőt adott nekik, amint ezt a szentek élete tanúsítja. Jézus azonban még egy másik jelet is adott megfélemlített tanítványainak: megmutatta nekik kezét és oldalát. Végül, mintha még ezzel sem elégedett volna meg, csakhogy bátorítást öntsön beléjük, átadta nekik a Szentlelket. Nyolc nap múlva megjelent a színen Tamás is. Ő is megkapta a feltámadás jeleit. Végül az evangélista megjegyzi, hogy Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, mindezt pedig azért, hogy higgyék, és velük együtt mi is, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életünk legyen. Jézus ma is ilyen: keres bennünket, bátorít bennünket, jeleket mutat, csakhogy higgyünk benne. Ma is ajándékozza a Szentlelket, amikor a szentgyónásban megbocsátja bűneinket.
Másodszor megfigyelhetjük azt, hogy három alapvető, általános emberi lelki állapot jut kifejezésre a vasárnapi evangéliumban: félelem, kétely és bűntudat. A tanítványok féltek, Tamás kételkedett, mindenki vétkesnek érezte magát. Ezekre az alapvető emberi, lelki állapotokra válaszol Jézus: békét ad megfélemlített tanítványainak, hitbeli bizonyságot a kételkedő Tamásnak, bűnbocsánatot mindegyiküknek. Jézus ma is ilyen, mert ma is ugyanezek az állapotok kínoznak bennünket: félünk, kételkedünk és gyötör bennünket a bűntudat.
Ma mitől félünk? A betegségtől, a haláltól, a balesettől, a szegénységtől. A feltámadott Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit tanítványainak mondott: „Békesség nektek”.
Ma miben kételkedünk? A jóságban, a szeretetben, a hűségben, az emberek jó akaratában. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit Tamásnak mondott: „Higgyél és ne légy hitetlen”.
Ma mi kínoz bennünket? A bűntudat: sok a hibánk, a bűnünk, megbántanak bennünket és mi megbántunk másokat. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit első tanítványainak mondott: „A Szentlélekben tiétek a bűnbocsánat”.
Az isteni irgalmasság vasárnapja arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten ismeri legtitkosabb félelmeinket, aggódásunkat és lelki vergődésünket is, ezért nyugodtan rábízhatjuk életünket.

Kedves testvéreim!

„Péter a tizenegy kíséretében előlépett, és hangos szóval így beszélt” és „Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak”: látjuk, ahogy az apostolok, de nemcsak ők, hanem kivétel nélkül az összes tanítványok is az Evangélium, a feltámadás hírvivőivé lettek. Az Apostolok Cselekedetében olvassuk, hogy a Jeruzsálemből szétszéledt keresztények, ahol csak megfordultak életükkel és szavukkal tanúságot tettek hitükről. Mi mai hívők, vajon méltó utódaik vagyunk annak a keresztény nemzedéknek? A Hit Éve az újra evangelizáció ideje is – XVI. Benedek pápa és a püspöki szinódus tanítása szerint. Nem csupán a hitetlen világ evangelizálására van ma szükség tehát, hanem saját magunk evangelizálására. Isten nem elégszik meg farizeusi kereszténységgel, külső hagyományos vallásossággal! Nem! Isten elevenségre, bátorságra, kreatív, alkotó, valódi, életformáló keresztény életre hív meg bennünket!
Az evangélium kapcsán rádöbbenhetünk, hogy az ellenség óriási erővel terjeszti hazugságait és nem sajnál pénzt, energiát, fantáziát. S azt kell lássuk, hogy mi is bekapjuk sokszor a csalit, mi is megesszük propagandájukat! Be kell látnom, be kell látnod, be kell látnunk mindannyiunknak kivétel nélkül, hogy nem lehet, hogy Isten barátai is legyünk s az ellenségeiéi is. „Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya.” – János evangéliuma 12, 25-26. Harc van a világban, ennek a harcnak színtere az emberi szív, dönteni kell: magamat, érzékeimet, a kényelmet, a vagyont imádom-e vagy az egy igaz Istent!
Szükségünk van arra, hogy időnket Istennel töltsük el. Ez nem unalmas, nem szürke! Szükséges, hogy az Istennel töltött időnk minőségi idő legyen, ne látszat, külső időtöltés, hanem valódi ottlét, szükséges, hogy még a szórakozásom idejét is istenes dolgokkal töltsem ki! Nem lehet mindenhez érteni, ez olcsó ábránd; nem kell mindennel foglalkozni, ez kísértés; nem kell másodlagosan fontos dolgokban profiknak lenni, ha az elsődlegesen fontosban csak amatőrök vagyunk, de ha már kell igyekezzünk az elsődlegesen fontosakban is hasonló szintre jutni!
Ferenc pápát nagy szimpátia kíséri az egész világon. A Szent Péter téren, a beiktatási miséje alkalmával, számtalan nyelven láthattuk az Assisi Szent Ferencnek szóló Isteni szót: „Ferenc meny, állítsd helyre egyházamat, látod roskadozik”. Nagy elvárások vannak a Szentatya felé. Meg kell kérdeznünk magunktól, – nekem, neked testvérem –: „azt hisszük, hogy ez nélkülünk sikerülni fog?” Szerintem nem! Nélkülünk nem fog sikerülni! Csak velünk sikerülhet! Azt gondoljuk mi megúszhatjuk? Egy közösség azt mondta elöljárójának, amikor az megújulásra hívta meg, arra, hogy ne adják fel, „hagy bennünket nyugodtan meghalni”. Talán mi is így gondolkodunk? Túlontúl rabok vagyunk? Túlontúl elkábítottak vagyunk? Túlontúl lekötözöttek vagyunk? Túlontúl haldoklók vagyunk?
Az igazság az, hogy Péter háromszor tagadta meg a Mestert, Mária Magdolna egy utcanő volt, más tanítvány előbb kapzsi és önző volt, öntelt, hatalom ittas, és így tovább. Péter nem magából merítette a bátorságot, ahogy Mária Magdolna sem. A Feltámadottal való találkozás formálta át őket! Engem s téged is a Feltámadottal való találkozás alakíthat át! Akarom, akarod? Kérjük: Feltámadott Krisztus találkozni szeretnék Veled, alakítsd át életem, éleszd fel bennem a Lelkedet, részesíts az Életedből, vezess életem minden pillanatában szentjeid nyomában! Ámen

Kedves testvérek!

Ahogyan Ferenc pápánk szokta gyakran kezdeni szentbeszédeit: „milyen szép”. Milyen szép a mai örömhír, ami utolér bennünket!
Ahogy azt a mai evangéliumi jelenet is tudtunkra adja: Jézus, a Feltámadott, folytatja azt, amit öröktől fogva elkezdett, amit földi életében is élt, hogy jó/szép pásztorként az övéiért él, megkeresi tanítványait – az emmauszi kettőt, Pétert és a többit – , „közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött” immáron tehát feltámadottan, örökre.
Az aki kereszthalált halt értünk, most, hogy belépet az Ő isteni dicsőségébe, végtelen hatalmába, továbbra is szeretettel viseltetik felénk. Közeledik felénk és kíváncsi ránk. Milyen sokszor megtörténik velünk, egymás közt, hogy nem törődünk a másikkal, nem figyelünk a másikra, csak külső jeleket mutatunk, látszatot mutatunk, de közben nem törődünk vele… Jézus, a Feltámadott, nem így viselkedik velünk! Őt tényleg érdekli, hogyan vagyunk, mi van bennünk, Őt érdeklik csalódásaink, fájdalmaink, szomorúságunk is.
De a maga feltámadott, hatalmas módján válaszol. Nem feltétlenül rakja rendbe helyettünk életünk rendetlenségét, nem tünteti el a problémákat életünkből, nem csinálja meg helyettünk feladatainkat, nem iktatja ki életünkből a szenvedést,… Ahogyan egy tanúságtétel mondja: „Erőt kértem az Úrtól, – s ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem. / Bölcsességért imádkoztam, – és problémákat adott, melyeket megtanultam megoldani. / Előmenetelt óhajtottam, – gondolkodó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam. / Bátorságot kértem, – és Isten veszélyeket adott, melyeket legyőztem. / Szeretetre vágytam, – és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket, hogy segítsek rajtuk. / Kegyes jóindulata helyett alkalmakat kaptam a jóra. / Semmit nem kaptam, amit kértem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt. Meghallgatta imádságomat!” Hiszen az evangéliumot követve: megajándékoz bennünket Szavával, átnyújtja nekünk „az élet kenyerét és az üdvösség kelyhét” és visszaküld bennünket az Ő Egyházába, Anyaszentegyházunkba.
Húsvétvasárnap az Egyház felhívja figyelmünket, figyelmeteket arra, hogy „Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve”. Az anyagiasság imádatába merült világunk számára íme a hatalmas kincs, a nagy vagyon, az óriási örökség, amit meg kellene kaparintani, amit meg kellene becsülni. Nem önmagunk, és érzékszerveink tapasztalatai körül kellene forogjunk. Hálás hittel keresztségünk nagyszerű ajándékáért kellene azt valóban, tényleg, igazából, nagylelkűen, elevenen, bátran Élni!
„Milyen szép”, a Feltámadott mellénk szegődik, ránk figyel, meghallgat bennünket, és az örök életre oktat bennünket tanításával és táplál bennünket szentséges testével és vérével. Ahogy ez a megtapasztalás megváltoztatta az emmauszi tanítványok, Péter apostol és sokan mások életét, Húsvét alakítson át bennünket is! Ámen!