Kedves testvérek!

A szenteste a sötétség és a fény, a világosság hiányának és a világosságnak játékával az egész emberi létezésünket elénk tárja. Benne van a mai este ilyenforma fényjátékában az emberi életünk negatív és pozitív oldala. A szenvedés és a béke; a szomorúság és az öröm; az aggodalmaink és félelmeink, valamint az erős bizalom, és a megnyugvás, hogy semmi bajunk nem lehet; a magány és az érzés, hogy szeretve vagyunk …a halál és az élet.
És a mai szent éjben ránk mosolyog egy gyermek. Isten törékeny gyermekként nyilvánul meg nekünk. A Királyok könyve juthat eszünkbe: „Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte.” (1 Kir 19, 11b-12). Mi persze Istent erős hősként, nagyhatalmúként képzeljük el. Itt meg egy csecsemő van előttünk. A Hit évében pallérozzuk meg hitünket! „Hiszen Istennek a „balgasága” bölcsebb az embereknél, és Istennek a „gyöngesége” erősebb az embereknél.” (1 Kor 1, 25). A gyermek Isten hatalmas Fia, a Megváltó!
Testvérek! A Karácsony éjszakája törölje ki szívünkből a kishitűséget, a félelmeket, az aggodalmakat, a szorongást, az elkeseredést és a reménytelenséget, hogy mindenünket betöltsön az Isten emberszeretete és az abból fakadó hit. „Mert mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia” (1 Jn 5, 4-5).
„Ébredj fel, ember, mert Isten érted lett ember. Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog! (Ef 5, 14). Ismétlem, Isten érted lett ember.
Örökre halott lennél, ha ő bele nem születik az időbe. Sohasem szabadultál volna meg a bűnös testtől, ha ő fel nem ölti a bűnös test hasonlóságát. Örökre hatalmában tartana a nyomorúság, ha ő nem lett volna irgalmas. Nem éledhettél volna újra, ha ő meg nem segítene. Elvesznél, ha ő el nem jött volna.
Örvendezve ünnepeljük meg tehát üdvösségünk és megváltásunk eljövetelét. Ezt az ünnepnapot ünnepeljük meg, amelyen a nagy és örök napból nagy és örök nap jött el erre a mi annyira gyorsan múló napunkra.” (Szt. Ágoston). Ámen!

Kedves testvérek!

Advent 4. vasárnapjának evangéliuma önmagában is igen gazdag, de Pio atya életszentsége fényében nagyon fontos aláhúzásokat nyer. Mária és Erzsébet találkozása, az ott történtek, az akkor elhangzottak megelevenednek előttünk és megszólítanak bennünket is.
Csodálatos, hogy két áldott állapotban lévő asszony találkozása az üdvösség pillanatának egyik legfontosabb pillanatává válik. A gyermeket váró Mária és Erzsébet elénk állítja Isten legalapvetőbb tulajdonságát, hogy Ő az Élet ura, Ő Teremtő, Életadó. A megváltás, a bűnök bocsánata, a kiengesztelődés is – Isten és ember, ember és önmaga, ember és ember, ember és teremtett világ között – alapvetően nem más, mint Életadás. A héten találkoztam a Facebook-on egy mondattal, ami az óta nem hagy engem, és amelyet most megosztok, s ami így szól: ’A Karácsony nem üzlet, hanem ÜZENET’. A Karácsony Üzenet! A mi magyar elanyagiasodott világunkban, amiben minden értékét a pénzben mérünk, Karácsony – a Hit évének 11. hetében -, az üzeni, hogy Isten előtt az Élet és az Ember minden más értéken felül áll. Jó lenne figyelni azokra az általunk primitívnek tartott népekre, amik nem afelett szomorkodnak amijük nincs, hanem tudnak annak örülni amijük van. És mink van? Isten csodálatos szeretetet, – Isten, amikor mi elfordultunk tőle és megtagadtuk Őt, a legnagyobb kincsét adta nekünk, egyszülött Fiát, hogy megváltson bennünket! Unos-untalan tudom ismételgetni, hogy Pio atya végső soron nem volt más, mint egy Istenbe szerelmesedet ember, aki nekünk is – itt és most – azt tanítja, hogy arra vagyunk meghívva, hogy úgy éljük életünket, hogy családtagjaink, rokonságunk, barátaink, munkatársaink azt mondhassák ránk nézve: „Íme Krisztus!”.
Egy Ágoston atyához címzett decemberi levelében, Pio atya így ír, mialatt Karácsony titkát szemléli: „A Fölséges Isten el kívánja jegyezni az emberek lelkét a hitben, és a lélek amely meg kívánja tartani ezt a mennyei eljegyzést abban a tiszta hitben kell járnia, amely az egyetlen megfelelő eszköz a szeretet ezen egyesülésének megvalósításához” (1913. december 19.). A Karácsony ennek a mennyegzőnek az ünnepe, amely menyegző nem csak Jézusban, de minden emberben, meg szeretne valósulni. A közüllőnk emberek közül való Máriáról a Zsinat azt tanította nekünk: „Szűz Máriát ugyanis, (…) az Egyház egészen kiemelkedő és páratlan tagjaként, másrészt az Egyház hitének és szeretetének előképe és ragyogó példájaként tiszteljük, s a katolikus Egyház a Szentlélek ihletésére a gyermeki jámborság érzületével édesanyaként követi őt.” (LG 53). Nem csoda hát, hogy nagyon oda figyelünk a mai evangéliumi példájára, ahol Erzsébettől haljuk Mária személyiségének és örömének leírását: „boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked”. Mert gazdag vagy, hatalmad van, egészséges vagy, fiatal és erős? Nem! Mária „„boldog vagy te, aki hittél”.
Az Élet Istenébe vetett hit Máriát és a Szenvedés egyhítésének házát alapító Pio atyát is a gyenge, segítségre szoruló, beteg, szenvedő emberiség megsegítésére indította. Karácsony Üzenetében az is bennefoglaltatik, hogy ha Isten így szerette a bűn betegségében, gyengeségében, tévedésében, hazugságában vergődő világot, akkor nekünk ’krisztusiaknak’ is meghívásunk van arra, hogy meglássuk a bűnben, a gyengeségben, a kiszolgáltatottságban, a tévedésben, a becsapotságban, az ördögi hazugságban vergődő emberiséget.
A Budai Kapucinusbeli cikkemben is idézem, hogy a Klára és Ferenc című film gondolata szerint Ferenc a Szentföldről hazafelé tartva, betegen, meglátja a hegyek között Greccio városát. Megkérdezte útitársától, Illuminató testvértől, hogy melyik város lehet az ott előttük, mire az készségesen megfelelt, hogy az bizony valószínűleg Greccio. Mire szent Ferenc: Tévedsz, jó Illuminato testvér, az ott Betlehem. Mert – magyarázta meg később Szent Ferenc, Isten megmutatta neki, hogy – az Úr minden földje szent, minden otthon Betlehem. A mi otthonunk, a mi családjaink, a mi utcánk, kerületünk, városunk és hazánk is lehet Betlehem általunk is a hit és a felebarát felé figyelmes jósággal közelítő szeretet által!
Imádkozzunk Pio atya szavaival a Szűzanyához:
Ó Mária, a megtestesült Igének Szülője és a mi legédesebb Anyánk, itt vagyunk lábaid előtt, mialatt felvirrad egy új nap, egy új nagy ajándéka Istennek. Kezeidbe és szívedbe helyezzük egész valónkat, bennünk minden a Tied legyen: értelmünk és akaratunk, testünk és lelkünk. Alakíts bennünk anyai szereteteddel egy új életet, a Te Jézusod életét.
Ó Mennyek Királynője, a legkisebb értékű cselekedeteinket is támogasd a Te anyai sugallataiddal, add, hogy a szent és szeplőtelen áldozatnál minden és mindegyik tiszta és Istennek tetsző legyen!
Ó Jóságos Anya, tégy minket szentekké, amint ezt tőlünk Jézus elvárja és a Te Szíved vágyakozva folytonosan kéri! Amen.

Kedves Testvéreim!

Ádvent harmadik vasárnapja felfedte előttünk Isten örömét, amint a próféta szavai által kinyilatkoztatta születését az időben: “(Isten) Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel, úgy, mintha ünnepet ülne.” (Szof.3,17s).
Ádventnek ezen a negyedik vasárnapján Isten öröme tölti el egy asszony, Erzsébet testét és lelkét, amikor meglátja belépni házába  Szűz Máriát. “Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt felujjongott a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: “Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!”
Ezek a szavak beépültek leggyakrabban mondott imánkba: az “Üdvözlégybe”. Az Üdvözlégy első fele csupa örömteli kifejezésből áll, mert a szent Szűz az első lakhely, ahol Isten emberré lett és közöttünk lakik. Az Üdvözlégy Gábor angyal szavaival kezdődik, aki Isten nevében beszél, ezt követik Erzsébet szavai, aki az egész emberiség nevében szól.
Mindannyiszor, amikor az Üdvözlégyet mondjuk, Isten és az emberiség öröme a mi örömünkké is válik. Ezért az Üdvözlégy egy tipikus hitvallás. A mi hitünk az esemény feletti örömkitörésből fakad, vagyis mert “Krisztus éppen emberi helyzetemben érkezik el hozzám, aki várok valamit, mert érzem, hogy hiányzik valami. Jézus mellém állt, önmagát ajánlotta fel válaszként eredeti szükségleteimre.”
Az Üdvözlégy a hit hatalmas kifejezése, mert ismétlése megteremti annak tudatosságát, hogy “Isten nem hagy minket sötétben botorkálni, hanem emberként megjelent köztünk. Õ olyan nagy, hogy megengedheti magának, hogy egészen kicsivé váljon. Isten emberi alakot öltött. Csak ez az Isten ment meg minket a világtól való félelemtõl és a létünk üressége miatti szorongástól.”
Az Üdvözlégy Mária elimádkozása, különösen a Rózsafűzérrel, az evangelizáció egyszerű és hatékony módja. A közös rózsafűzér-imádság ugyanis nagyon segít megújítani és elterjeszteni a Jézus Krisztus jelenlétébe vetett hitet, aki valóságos Isten, és valóságos ember, ahogyan azt a szentlecke írja, ami kijelenti: “amikor (Krisztus) a világba lép, így nyilatkozik: Áldozatot és felajánlást nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. … Ezért így szóltam: Íme, elmegyek, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat”.
Ezek a szavak, amelyeket Jézus a világba lépésekor hirdet, összhangban vannak a Szűz Mária Gábor angyalnak adott válaszával: “Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint”. És Szent Erzsébet megerősíti: “Boldog vagy, aki hitted, hogy  beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked!”
Fontos tanítás annak hangsúlyozása, hogy az Istennek való engedelmességgel lesz Szűz Mária Isten anyjává, és lesz Isten Igéje az emberré vált igévé. Az emberi történelem ezen a világon ismét teljesen Isten történelme lesz, a mi üdvösségünk története. Üdvösségünk ugyanis Jézusnak és édesanyjának engedelmességéből fakad. De ha az ő engedelmességük nem válik a mi engedelmességünkké, nem jutunk el az örök üdvösségre. Nagy szükségünk van tehát arra, hogy neveljük egymást az Istennek való engedelmességre, hogy megértsük az élet különböző körülményei között, mi az ő akarata, vagyis hogyan szeretne minket Isten vágyaink beteljesedése felé vezetni.
Ezért a Szent Karácsony különleges módon felragyogtatja az Istennek való engedelmesség szépségét Szűz Máriában, a gyermek Jézusban, aki a jászolban fekszik, Szent Józsefben, az angyalokban, akik énekelnek az égben, a pásztorokban, akik Betlehembe mennek és a Három Királyokban, akik keletről jönnek imádni a zsidók újszülött királyát.
Figyeljük meg alaposabban azt a szépséget, ami a Szűzanyában és a jászolba helyezett Jézus Krisztusban ragyog fel.
A Szűzanya engedelmessége visszaadja az Istennek való engedelmesség szépségét minden asszony számára, aki anyává válik.  A megdöbbenés, amit egy várandós asszony láttán érzünk, annak szépségéből fakad, hogy engedelmeskedik a teremtő Istennek.
A Gyermek Jézus szépsége abból fakad, hogy szeretettel engedelmeskedik az Atyaistennek, így hát Jézus, amikor a világba jön, ezt mondja:  ”Íme, elmegyek, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat”   és ezzel folytatja: “Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott”.
A betlehemi Gyermek Jézusról elmélkedve megértjük, hogy minden ember azért születik meg, hogy megtanuljon Isten fia lenni, és növekedjen az Istennek való engedelmességben, mígnem eljut az élet teljességére, ami az örök boldogság Istennel. Szűz Mária, és Fia, Jézus az Istennek való engedelmességgel megnyitották az emberek előtt az utat, ami az élet teljessége felé vezet. Ezért igazsággal mondhatja Jézus: aki engem követ, annak örök élete lesz, és elnyeri az élet százszorosát idelenn, mert a keresztény élet olyan mértékben lesz gazdag, érett és meggyőződésteli, amilyen mértékben megtapasztalja Jézusnak ezt az ígéretét.
A szentlecke kijelenti, hogy alapvető dolog Istennek engedelmeskedni, megcselekedni az ő akaratát. Ezt mondja ugyanis: “Isten akarata szerint Jézus Krisztus testének feláldozása egyszer s mindenkorra megszentel bennünket”. És mi azért vagyunk itt, hogy megünnepeljük, a szentmisében, Krisztus testének feláldozását a mi üdvösségünkért. Krisztus most azt kéri tőlünk, hogy őszintén vegyünk részt testének feláldozásán, hogy felismerjük, hogy ami testünk az ahely, ahol megélhetjük az Istennek való engedelmességünket, amint arra Szent Pál buzdít bennünket, aki ezt mondja: “Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok”. (Rom.12,1).
Így tehát az Istennek Jézus Krisztusban való engedelmesség a fő út, amin eljuthatunk oda, hogy osztozunk Vele örök dicsőségében. Amen

Szent Ferenc hite III.

Kedves testvérek!

Az evangélium, ahogy hallottuk is, a következő megjegyzéssel kezdődött: „Amikor Keresztelő János bűnbánatot hirdetett”. Ez visszavisz bennünket az előző vasárnapra, aminek evangéliumában, pont erről a bűnbánathirdetésről hallottunk. Miről is van szó? Egy hihetetlenül aktuális, jelenvaló dologról; egy olyan dologról, ami a mi életünket is megérinti, s ami nemcsak egy halvány emlékezés valami 2000 évvel ezelőtti eseményre. Jómagam, plébániámon, az előző vasárnapi evangéliumot aktualizáltam, mert hiszem, hogy Isten ma is működik közöttünk, és a maga mai Keresztelő Jánosával, ma is bűnbánatot hírdet Nekünk! Ezt a jelenbe emelés valahogy így értettem: Szent Lukács evangéliuma 2012. december 16.-án Árpádföldön így szól: Orbán Viktor miniszterelnökségének második évében, amikor Barack Obama volt az Amerikai Egyesült Államok Elnöke, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin Oroszország elnöke, Angela Merchel Németország kancellárja, Herman A. Van Rompuy Az Európai Unio Tanácsának elnöke, Erdő Péter Esztergom-Budapesti főegyházmegyei érseksége idején, „az Úr szózatot intézett” Józsefhez, akit XVI. Benedekként szólítanak, Krisztus helytartójához.
És Ő meghirdetvén a HIT ÉVÉT, és bejárta (hírként) a Tv-t, rádiót és a sajtót, a világhálót és hirdette „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3). (…) A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit, hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11). Ezek MA, NEKÜNK az Evangélium igéi!
Testvérek! A Hit Évének óriási időszerűsége, szüksége, fontossága van! S az Isten ma még beláthatatlanul nagyszerű ajándéka, ami felet teljes joggal örvendhetünk, s ami mellett jelenleg minden más ajándék eltörpül. A Szentatya szeretetteljes aggodalommal Nekünk mondja: „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3)”. Boldog II. János Pál pápa arról beszélt korábban, hogy a bűnnek MA intézményesült formáival találjuk szembe magunkat. Gondoljunk csak a hírekre, hogy pld. egy hamis vallási tolerancia nevében, Európában, Észak Amerikában eltörlik a Karácsonyfát, Európában betiltják a szabadtéri betlehemeket, a Boldog Karácsony jókívánságokat és sorolhatnánk még. Mi közünk Nekünk mindehhez? Belátom, hogy szlogen jellegű, de nagyon igaz az a kijelentés, hogy „a Rosszak azért olyan rosszak, mert a Jók nem elég jók”, vagy más formában Szent X. Piusz szavaival: „A rosszak csak azért olyan erősek, mert a jók olyan gyöngék.”. A püspöki szinódus az üzenetét így foglalta össze: „Az Egyház felhívást intéz a megtérésre, mert Jézus tanítványainak gyengeségei és bűnei gyengítik a misszió hitelességét.” Az igazság kedvéért, egy szemtanú beszámolója szerint, a szinódus végén XVI. Benedek pápa azt mondta a jelen levő bíborosoknak, püspököknek: „Főtisztelendő bíboros és püspök atyák, térjenek meg, gyónjanak rendszeresen!”, s ugyanígy az egész szinódus bennünket is megtérésre hív!
Mindezek hallatán, az evangélium szellemében, Nekünk is, ma és itt, fel kell tennünk a kérdést: „Mit tegyünk? … Mester, mit tegyünk? … Hát MI mit tegyünk?”.
Testvéreim! Azelőtt, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolnám, fordítsuk tekintetünket Assisi Szent Ferenc életpéldája felé. Mielőtt bárki is megsértődne, vagy felháborodna, hadd mutassam meg, hogy egy szent Ferenc, és a szentek közül bármelyik, teljesen tárgyilagosan elfogadta, hogy bűnbánatot kell tartania és meg kell térnie. Ferenc maga azt vallotta, hogy „Aki nem halad előre Isten útján, az visszaesik” (stagnálás nincs!), és éppen ezért írta róla az életrajz írója: „nem kitűnni, hanem minden erényben előrehaladni kívánt” és „lángoló hévvel és túláradó örömmel kezdte hirdetni mindenkinek a bűnbánatot”. Szent Ferenc halála óráján „A testvéreknek (…) ezt mondotta: „Én megtettem, amit tennem kellett, amit nektek kell tennetek, arra tanítson meg benneteket Krisztus.””.
Krisztus pedig Egyházán keresztül szól ma hozzánk. „Az Egyház (…) az igehirdetéssel, a szentségek kiszolgáltatásával és a segítő szeretet cselekedeteivel elvezet Krisztusnak, az igaz Istennek és igaz embernek megismerésére és a Vele való találkozásra. Nem egy eszmével, vagy élettervvel, hanem egy élő Személlyel való találkozásról van szó, aki mélységesen átformál bennünket azáltal, hogy kinyilatkoztatja nekünk igazi, istengyermeki identitásunkat. A Krisztussal való találkozás megújítja emberi kapcsolatainkat azzal, hogy napról napra nagyobb szolidaritásra és testvériségre nevel a segítő szeretet logikája szerint. Hinni az Úrban nem csak az értelmet, az elméleti tudást érintő tény, hanem olyan változás, amely átformálja életünk egészét, önmagunkat: érzületünket, szívünket, értelmünket, akaratunkat, testi mivoltunkat, érzéseinket, emberi kapcsolatainkat. A hittel valójában minden megváltozik bennünk és körülöttünk, és megvilágosodik rendeltetésünk, a jövőnk, igazi történelmi hivatásunk, életünk értelme, az életérzés, hogy zarándokúton vagyunk a mennyei haza felé.” „Az Egyház tehát kezdetétől fogva helye a hitnek, a hit továbbadásának a helye, az a hely, ahol a keresztség által elmerültünk Krisztus halálának és feltámadásának húsvéti misztériumában, aki megszabadít bennünket a bűn rabságából, megajándékoz a gyermekek szabadságával és bevezet a Szentháromság egy Istennel való közösségbe. Ugyanakkor kiszabadulva elszigeteltségünkből elmerülünk a hittestvérekkel, Krisztus egész Testével való közösségben. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá: „Úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki.” (Lumen gentium 9.)”. „A hit isteni erény, Isten ajándékozza, de az Egyház adja tovább története folyamán.”.
Testvéreim! A hiszekegyben megvalljuk, hogy „Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban.”. Mindezt abban a tudatban tesszük, hogy tudjuk az Egyház bűnös, esendő emberekből áll, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az mégis szent, mert a Szent, Jézus Krisztus alapította s a Szent Szentháromság Egy Isten él benne, megnyilvánul általa. Egy kedves történet szerint egy tanítvány felháborodva megy mesteréhez, egy hívő a lelkipásztorához: Elegem van ebből az egész közösségből! – mondja. – Elmegyek és keresek egy jobbat, egy hitelesebbet, egy hibátlant, stb…. Mire a Mestere: – Ha nem tudlak visszatartani, menj csak! De ne felejtsd el! Mihelyt megtaláltad és beléptél, az a tökéletes közösség, már nem lesz tökéletes! Nem kilépni, megtérni kaptunk meghívást! ’68 mást mond nyugaton és mást mond keleten. Nyugaton ’68-ról a diáktüntetések jutnak az emberek eszébe és egy akkor divatos mondat: Krisztus IGEN, Egyház NEM! Nos testvéreim, Szent Pál azt tanítja: „A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is. (…) Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai.” (1 Kor 12, 12. 27). Látott már valaki élő testet fej nélkül, vagy élő fejet test nélkül? Így Krisztus és az Ő teste sem választható el egymástól, aki megtagadja az egyiket, megtagadja a másikat is. Assisi Szent Ferenc abban a korban élt amikor nagyon sokan megbotránkoztak az egyházon, ez az katharok, a valdiak, a szegény katolikusok, az alázatosak csoportjainak a kora Itáliában. Akkor szinte kézenfekvő volt szakítani az Egyházzal. Szent Ferenc is látta a bűnöket, de Ő nem szakadt el Krisztus egyházától, Ő nem lett Luther Márton. Ferenc máig érvényes életszabályzatában így ír: „Ferenc testvér engedelmességet és hódolatot ígér Honoriusz pápa úrnak és törvényes utódainak, valamint a római Szentegyháznak. A többi testvér pedig Ferenc testvérnek és utódainak tartozik engedelmességgel.” Látta az Egyházon belül fellelhető hibákat s a maga részéről azt cselekvő módon kívánta orvosolni azzal, hogy maga az életszentségre törekedet, és a bűnbánatot és a megtérést hirdette minden embernek.
Mint ahogy mondottúk már: Nekünk is, ma és itt, fel kell tennünk a kérdést: „Mit tegyünk? … Mester, mit tegyünk? … Hát MI mit tegyünk?”. És persze sorolhatnánk, hogy éljünk rendszeres és személyes imaéletet; éljünk nagylelkűen és buzgón a szentségekkel; éljük keresztény önazonosságunkat cselekvő és alkotó módon; olvassuk gyakran a Szentírást („A Szentírás nem ismerése Krisztus nem ismerése”); éljünk szentül házastársunkkal; legyünk gyermekeink első hitoktatói, legesleginkább életünk példájával; stb. Végső soron tömören azt mondhatjuk: a „Mit tegyünk?” kérdésre a válasz, hogy térjünk meg és legyünk szenté. Ez minden életállapotban lehetséges! Járjanak közben értünk a szent házastársak: Szűz Mária és Szent József, Szent István és Boldog Gizella, Boldog Luigi Beltrame Quattrocchi és Boldog Maria Corsini Rómából és Boldog Louis és Zélie Martin Lisieux-ből, és járjanak közbe értünk a szent papok Szent Gellért, Vianney Szent János, Boldog Apor Vilmos és szentéletű szerzetesek Assisi Szent Ferenc, Brindisi Szent Lőrinc, Boldog Aviánói Márk, Kapisztrán Szent János. Amen!

Szent Ferenc hite II.

Kedves testvéreim!

Tegnap arról elmélkedtünk, hogy ahogy az Keresztes Szent Jánossal is történt, és Assisi Szent Ferenccel is, és hosszasan sorolhatnánk ösztönző példaképeinket az életszentségben, az élő hit végtelen horizontot nyit meg az Istenben hívő lélek előtt, aki felfedezi, hogy Isten nem ellenségünk, és hogy a mennyei Atya szeretetből gondoskodik rólunk.
Ma a szabadságról, s annak megéléséről, az engedelmességről szeretnék beszélni. Az advent első vasárnapjával kezdődött, jelenlegi egyházi évünkben, amely a C év, évközi időben majd a Lukács evangéliumát fogjuk olvasni. Lukács evangéliumának egyik sajátossága az imádkozó Jézus bőséges bemutatása. Jézus imádkozik kora reggel, imádkozik munkával eltöltött napjai után, imádkozik egész éjjelen át, imádkozik minden jelentősebb döntése, cselekedete előtt. Jézus az Istennel való párbeszéd norma erejével ható példáját állította elénk a Getszemáni kertben, amikor így beszélget Istennel: „térdre borulva imádkozott: 42″Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” 43Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. 44Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre.” (Lk 22). Jézus teljes emberségében érzi, az adott drámai helyzetben, mit is jelent hűségesnek maradni hitéhez, hűségesen kitartani Isten mellett, engedelmes maradni Isten iránt. Számtalan más bátorító példát is sorolhatnánk, a szentek élete, különösen a vértanuké, de nem csak, telis-tele van hasonló példákkal. Pld. 304-ben, Abitene-ben, a mai Tunéziában, a császári bíró gúnnyal és megvetéssel hallgatott ki egy csoport keresztényt, hogy ha tudták mi vár rájuk, mégis miért gyűltek össze keresztényüldözés idején szentmisét ünnepelni, mire ők azt felelték: „Sine dominico non possumus!” / „a Feltámadott Úr nélkül nem élhetünk!”. Amint a Getszemáni kertben Jézus a maga emberségében nem tudott elszakadni az Atyától, bár ez a hűsége az életébe került, úgy a történelem során nagyon sok keresztény szintén ebben a képtelenségben élt, képtelenek voltak elszakadni Krisztus Jézustól és általa az Atyaistentől és az Egyháztól.
A Katolikus Egyház Katekizmusa így tanít bennünket szabadságról és engedelmességről: „Isten emberre vonatkozó tervének ismeretében értjük meg, hogy a bűn visszaélés azzal a szabadsággal, melyet Isten a teremtett személyeknek ajándékoz azért, hogy szeretni tudják őt és egymást.” (KEK 387), „A szabadság az emberben, az igazságban és a jóságban való növekedés és érlelődés ereje. A szabadság akkor éri el a tökéletességét, amikor Istenre, a mi boldogságunkra irányul. Amíg a szabadság véglegesen bele nem rögződik a maga legfőbb javába, aki Isten, magában hordozza a választási lehetőséget a jó és rossz között, a tökéletességben való növekedés vagy a megfogyatkozás és vétkezés lehetőségét. A szabadság a sajátosan emberi cselekedetek jellemzője. Minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik az ember. Igaz szabadság csak a jó és az igazságosság szolgálatában lehetséges.” (KEK 1731 – 1733). Tömören tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy „Minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik az ember”. Mindebből kiindulva: Istenben az emberi szabadság egyre inkább leveti szabadosság formáját és az engedelmességét ölti magára. A szabadság azon meghatározása tehát, hogy ’szabad vagyok, tehát azt teszem amit akarok’, ’szabad vagyok tehát választhatok’ az egy alsóbbrendű foka a szabadságnak, ha a krisztusi ember szabadságával hasonlítom össze, ami az, hogy ’szabad vagyok a jó megtételére’.
Mielőtt Szent Ferenc tanítására térnék, hadd szóljak életpéldájáról. Hogy milyen szorgalmasan követte Krisztus engedelmességének példáját, azt egy emblematikus esemény felelevenítésével szeretném szemléltetni. Élete elején Szent Ferenc egyedül volt, még nem volt követője, még senki sem szegődött mellé. De eljött az a pillanat is amikor első követője színre lépet és „jelentkezet felvételét kérve”. Mi is történt akkor? „korán reggel beléptek a templomba, és miután egy sort buzgón imádkoztak, kinyitották az evangéliumos könyvet azzal az elhatározással, hogy azt fogják tenni, amire először esik tekintetük. És íme, az első kinyitásra Krisztus ezt a tanácsot adta nekik: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények között.” Második kinyitásra ez tűnt szemük elé: „Semmit se vigyetek az útra.” Végül harmadszor is megismételték, és ím, ezt olvasták: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát.” Bernát mindezt habozás nélkül teljesítette, és a tanácsnak egyetlen betűjét sem hagyta betöltetlenül”. Gondoljunk csak bele, valaki elindít valamit s kezdenek csatlakozni hozzá társak, az csodálatos örömében felveszi azokat. Ferenc inkább Istenhez fordul, hogy kegyeskedjék megmutatni neki az Ő akaratát, és hitét látva Isten közli is mit kell tennie.
Szent Ferenc a keresztény szabadságról, az engedelmességről így tanít az Intelmeiben: „1Az Úr ezt mondja az evangéliumban: Aki nem mond le mindenéről, amije van, nem lehet az én tanítványom, 2és aki meg akarja menteni lelkét, elveszíti azt. 3Az az ember hagyja el mindenét, amije van s veszíti el testét, aki az engedelmesség jegyében tökéletesen elöljárója kezébe adja magát. 4Tehát” tökéletes engedelmességben akkor élünk, ha Istennek, életállapotunknak, kötelességeinknek nagylelkűen eleget teszünk, és nem pusztán elszenvedve/alávetettségben, hanem önzetlen szeretettel, alkotó módon. Ferenc egy furcsa helyzetet is felvázol: „És ha valaha megtörténnék, hogy az alárendelt jobbnak és lelke szempontjából célravezetőbbnek lát valamit, mint amit elöljárója parancsol, áldozza fel önként saját akaratát Istennek, s helyette elöljárójáét igyekezzék cselekedettel valóra váltani. 6Mert ez a szeretetből fakadó engedelmesség, mely egyformán eleget tesz Istennek és a felebarátnak.”. Arról az esetről, amikor bűnre kérnek bennünket Ferenc szintén szól: „Ha pedig az elöljáró olyasmit találna parancsolni, ami lelke üdvössége ellen van, az alárendelt, ha nem is teljesíti parancsát, azért ne forduljon el tőle. 8És ha emiatt üldözést szenvedne valakiktől, csak annál jobban szeresse az illetőket Istenért. 9Mert aki inkább vállalja az üldöztetést, semhogy elszakadjon testvéreitől, az igazán megmarad a tökéletes engedelmességben, mert életét adja testvéreiért.”. Az engedelmesség, azaz a szabadságunk gyakorlása, ahogy az Szent Ferenctől is megtanulhattuk, Evangéliumi/Krisztusi gyökerű. Az engedelmességünk teremtő valóság, nem az a passzív alávetettség, mint amit gondolnánk. Az nem szolgalelkű végrehajtás csupán. Persze a jóra, az erényesre irányul, de világunkban előfordul, hogy az egyesek bűn kérésére is felhasználják, ilyenkor NEM TARTOZUNK engedelmességgel. Még egy társkapcsolat, a családi béke, barátság sem kényszeríthet bűnbe semelyikünket sem! Azonban a keresztény ekkor sem gyűlölködik, hanem, a bűnre csábító mellett marad, ellent állva csábításának, sőt bizonyos üldöztetést is elszenvedve.
A Katolikus Egyház tanítása a következőképpen foglalja össze a megkereszteltek engedelmességét: „A megkeresztelt ember, mivel az Egyház tagjává lett, már nem önmagáé, hanem ahhoz tartozik, aki érte meghalt és föltámadott. Arra kap meghívást, hogy az Egyház közösségében rendelje alá önmagát másoknak, nekik szolgáljon, s az Egyház elöljárói iránt „engedelmes és tanulékony” legyen, tisztelje és szeresse őket. Miként a keresztség felelősségek és kötelezettségek forrása, úgy a megkeresztelt embernek jogai is vannak az Egyházban: a szentségek vételéhez, az Isten igéjével való táplálkozáshoz és ahhoz, hogy az Egyház lelki segítséggel támogassa.” (1269).
Gondoljunk tehát Krisztusra, aki emberré lett az Atyaisten iránti engedelmességből! Ahogy Szent Pál tanítja: „1Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, 2akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekesztek. 3Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. 4Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. 5Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. 6Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, 7hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. 8Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. 9Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, 10hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, 11s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr. 12Kedveseim, ti mindig engedelmesek voltatok, félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket” (Fil 2). Ámen!

„És fiai lesznek a mennyei Atyának, akinek cselekedeteit megteszik, s egyben jegyesei, testvérei és anyja a mi Urunk Jézus Krisztusnak. Jegyesei akkor leszünk, mikor a Szentlélek által Jézus Krisztussal egyesül a hívő lélek; 52testvérei akkor, mikor Atyjának akaratát teljesítjük, ki a mennyben van, 53s anyja akkor, mikor szeretet s tiszta és őszinte lelkiismeret által tiszta szívben és lélekben hordozzuk őt és szent cselekvéssel, melynek példaként kell mások előtt világoskodnia, világra szüljük őt.” (2 LHív 49k)

Szent Ferenc hite I.

Kedves testvérek!

Hogy a Hit évében, ebben a fontos pillanatban, advent 3. vasárnapjához közeledve, a karácsony ünnepét megelőző lelkigyakorlatos elmélkedésben a hitről beszélünk, az nem meglepő, de miért ép Assisi Szent Ferenc segítségével? Péter Pál testvérnek hívnak, és ferences-kapucinus szerzetes vagyok, aki Szent Ferencben rendalapítóját tiszteli. De hadd tegyem hozzá, hogy Szent Ferenc talán van olyan általánosan elismert és kedvelt, hogy nyugodtan ajánlhatom az árpádföldi kedves testvéreknek is. A ferences család a katolikus egyházon belüli egyik legnagyobb lelki család, de Assisi Szent Ferencet az ortodoxia is elismeri, vannak anglikán és protestáns ferencesek és még az önmagukat ateistának valló személyek is szimpátiával tekintenek rá. Ő a ma olyan divatos természet-, vagy környezetvédelem védőszentje. Ami azonban talán mindennél sokkal fontosabb, az az, hogy Ferenc atya olyan evangéliumi életet élt elénk ami miatt életrajzíróitól az igen megtisztelő ’alter Christi’, ’második/másik Krisztus’ megnevezést kapta. Erre azzal is rászolgált, mert halála előtt 2 évvel, az Egyház történelmében először, megkapta a stigmákat, a keresztre feszített Krisztus kéz, láb és oldalsebét, s ezzel külsőleg is kifejezésre került az a Krisztushoz alakuló belső, lelki hasonulás, ami benne valósággá vált.
A mai estén Szent Ferencnek egy csodaszép imáját szeretném átgondolni a testvérekkel, azt amely a Fölséges Isten dicsérete címet viseli és amely így szól:

1  Szent vagy, egyetlen Úristen,
ki csodákat művelsz.
2  Erős vagy, nagy vagy, fölséges vagy,
te vagy a mindenható király,
Szentséges Atya, ég és föld királya.
3  Hármas és egy Úr vagy, istenek Istene,
te vagy a jó, minden jó, a legfőbb jó,
az Úr, az élő és igaz Isten.
4  Te vagy a szerelem, a szeretet;
te vagy a bölcsesség,
te vagy az alázat,
te vagy a türelem.
te vagy a szépség,
te vagy a kedvesség,
te vagy a biztonság,
te vagy a megnyugvás,
te vagy az öröm,
te vagy reményünk és vígasságunk,
te vagy az igazságosság,
te vagy a mértékletesség,
te vagy a minket egészen betöltő gazdagság.
5  Te vagy a szépség,
te vagy a kedvesség,
te vagy védelmezőnk,
őrállónk és oltalmazónk[23];
te vagy az erősség, te vagy az enyhülés.
6  Te vagy a reményünk,
te vagy a hitünk,
te vagy a szeretetünk,
te vagy minden édességünk,
te vagy a mi örök életünk:
Nagy és csodálatos Úr,
mindenható Isten, irgalmas Üdvözítő.

Szent Ferenc példáját állítjuk magunk elé, és Szent Ferencben az Ő hitét csodáljuk és szemléljük. Az előbb hallott dicséret az Ő hitének középpontjába visz bennünket. Hogy megérthessük Őt tudnunk kell, honnan is indult Ferenc. Ferenc nem születet szentnek! Ugyanolyan ember volt mint mi mindannyian! Maga úgy beszél megtérése előtti múltjáról, hogy: „míg bűnökben éltem” (Végr 1). Ez konkrétabban egy életrajza így írja le: „hiúság dolgában messze fölülmúlta valamennyi kortársát, s állandó bajkeverőjük és oktalanságra ösztönzőjük lett. De talán éppen ezért mindenki csodálattal adózott neki, és ő csak annál jobban igyekezett, hogy a világi hiúság csillogtatásában: játszi tréfákban, szellemeskedésekben, szórakoztató csevegésekben, éneklésekben, lágy és leomló ruhák viselésében valamennyi barátját megelőzze. Ugyanis fölötte igen gazdag volt; nem zsugori, hanem ellenkezőleg, pazarló; nem pénzhalmozó, hanem tékozló; gondos kereskedő, de hiúságokra minden pillanatban költeni kész sáfár. Egyébként nagyon udvarias, előzékeny és szeretetreméltó ember volt, (…) bűntársai csapatától kísérve, mint valami előkelő nagyúr járt-kelt fel s alá”. Testvéreim, itt csak azt szeretném megjegyezni, amit egy másik szent Loyolai Szent Ignác tanít a hiúságról: aki lelkigyakorlatos könyvében arról szól, ahogy a Sátán tanítja az ördögöket, hogy „először a gazdagság vágyával kísértsék meg őket — ahogy ez a legtöbb esetben meg is történik —‚ hogy így könnyebben jussanak el a világ hívságos tiszteletére és innen a felfuvalkodott kevélységre.
— Az első lépcső tehát a gazdagság;
— a második a hiú tisztelet;
— a harmadik a kevélység.
Erről a három lépcsőről Lucifer rávezet az összes többi bűnre.” Látjuk az ördögi taktika fokozatosságát: a gazdagság bálványozása – hiúság – kevélység/ gőg – többi bűn. Hogy ez mennyire modelszerű a mában, mennyire aktuális annak bemutatására, hadd idézzem XVI. Benedek pápánkat: „A szekularizáció és egy széleskörû nihilista mentalitás folyamatai, melyekben minden viszonylagos, nagyon erõsen befolyásolják a közgondolkodást. Így aztán gyakran bizonyos könnyelmûséggel, világos eszmék és szilárd remények nélkül élik az életet cseppfolyós, ideiglenes társadalmi és családi kötelékekben. Elsõsorban az új nemzedékeket nem nevelik rá az igazság és a lét mély, esetlegességet meghaladó értelmének keresésére, az érzelmek állandóságára, a hûségre. Ezzel ellentétben a relativizmus megfoszt a szilárd fogódzópontoktól, a gyanakvás és önkényeskedés rombolja az emberi kapcsolatokat, s közben az életet rövid ideig tartó kísérletként élik, felelõsségvállalás nélkül. Miközben az individualizmus és a relativizmus uralkodik sok kortásunk lelkében, nem mondhatjuk, hogy a hívõk teljesek immúnisak azokkal a veszedelmekkel szemben, amelyekkel találkozunk a hit átadása során. Az új evangelizációról szóló Szinodus adatgyûjtése néhányra rávilágított: passzívan és magánügyként megélt hit, a hitre nevelés elutasítása, szakadás a hit és az élet között.” és „A keresztények gyakran katolikus hitük magvát, a Krédót sem ismerik, s ezáltal helyet adnak bizonyos vallási szinkretizmusnak és relativizmusnak, mert nem tudják világosan, mit kell hinni, s hogy milyen páratlan a kereszténység üdvözítõ küldetése. Így nem áll távol a veszedelem, hogy megalkossanak egy „csináld magad” vallást.”.
Szent Ferenc lovagi álmait, hiúságát az Isten egy látomással törte végleg össze, amely így történt: „egy éjszaka mély szendergésében valaki (…) nevén szólította, és útjának célját tudakolta tőle. Ő erre részletesen elmondta útitervét, s bevallotta, hogy Apuliába szándékozik menni hadi babérokat szerezni. Mire a hang tovább kérdezte: „Ki tehet több jót, az úr-é, vagy a szolga?” „Az úr” – felelte ő. „Hát akkor miért keresed az úr helyett a szolgát?” – kérdezte tovább a hang. Ferenc a kérdésre kérdéssel válaszolt: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?”” A hatalom, a nagyság, a gazdagság, a hiúságok rabságában vergődő ember bilincseit látjuk Isten fönsége törte össze. „Ki tehet több jót, az úr-é, vagy a szolga?” – kérdezi a hang, ami Isten hatalmának és mindenhatóságának a kinyilatkoztatása, amit a dicséretben Ferenc így fogalmazott meg: „Szent vagy, egyetlen Úristen, / ki csodákat művelsz. / Erős vagy, nagy vagy, fölséges vagy, / te vagy a mindenható király, / Szentséges Atya, ég és föld királya.”
Szent Ferenc életének egyik döntő élménye Isten atyai voltának felfedezése. Isten, mint mennyei édesapa mutatkozik meg neki. Új élete kezdetén: „A püspök előtt haladéktalanul; minden szó nélkül leveti összes ruháit és atyjának adja. (…) egészen mezítelenre vetkezve így szólt atyjához: – Eddig a földön téged neveztelek atyámnak ezentúl azonban bízvást mondhatom: Mi Atyánk; ki a mennyekben vagy akibe minden kincsem és egész reménységem helyeztem!…”(Szent Bonaventura: Legenda maior 2, 4). Ferenc egész élete ezen felfedezés melletti tanúságtétel. Mert Szent Ferenc nem valami beteges önsanyargatás miatt szegény, szűz, engedelmes, hanem mert Istent égi édesatyaként tekinti s tudja a mennyei Atyaisten csodálatos szeretetteljes törődésével mindig gondját viseli.
Szent Ferenc, és a szentek példája kivétel nélkül lendületes, bátor, élő buzdítás a hitre, Isten iránti bizalomra, élő reményre. Nekünk is kellene így hinnünk és bíznunk Isten szeretetében. Szent Ferenc is erre buzdít bennünket, aki sírva és fájdalmasan nyögdécselve járta az erdőt, s mikor megkérdezték tőle mi fáj neki, azt mondta, hogy az a fájdalma, hogy a Szeretet (Isten) nem szeretett az emberektől.
Loyolai Szent Ignáchoz visszatérve Krisztus hozzánk szóló szándékát a következő módon írja le: Ő arra tanítja angyalait és szentjeit, hogy vezessenek minket: „— először a legnagyobb lelki szegénységre, és ha az isteni Felség szolgálatára lenne, és őket erre kiválasztani akarná, nem kevésbé a valóságos szegénységre is;
— másodszor, a gyalázatok és megvetések kívánására, mert ebből a két dologból fakad az alázatosság.
Három lépcső legyen tehát:
— az első: a szegénység, a gazdagság ellen;
— a második: a gyalázat vagy megvetés a világias tisztelet ellen;
— a harmadik: az alázatosság a kevélység ellen.
Erről a három lépcsőről vezessék őket az összes többi erényre.”
Figyelhetünk a Szentatyának erre a buzdítására is, amiben ezt írja: “A Hit Éve ebből a szempontból meghívás a hiteles és megújított megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Üdvözítőjéhez. Halálának és feltámadásának misztériumában Isten felfedte Szeretetének teljességét, ami megment és arra hívja az embereket, hogy a bűnbocsánat által változtassák meg életüket… A hitnek köszönhetően ez a feltámadás gyökeres újdonságáról szóló új élet átjárja az egész emberi létet. Amilyen mértékben szabad a készségben, olyan mértékben fognak lassan megtisztulni és átalakulni az ember gondolatai és érzelmei, a gondolkodásmódja és a viselkedése egy olyan úton járva, ami sosem ér teljesen véget ebben az életben. A “hit, ami a szeretet által lesz tevékeny” az értelem és a cselekedetek új szempontjává válik, ami az ember egész életét megváltoztatja” (Porta fidei n.6b). Amen

Kedves Testvéreim!
Advent harmadik vasárnapja mély lelkiismeret vizsgálatra szólít bennünket. Ezt kell magunkban megvizsgálni: vajon ugyanazokkal az érzésekkel  és viselkedéssel közeledünk-e Jézus születésének ünnepéhez, amellyel Isten az időben Karácsonyát előkészítette? Isten örömujjongás közepette készült Karácsonyára. Amikor Isten arra gondol, hogyan üdvözíti az embert, öröm tölti el. Így hirdeti a próféta az olvasmányban: “(Isten) Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel, úgy, mintha ünnepet ülne.”
Az Isten ilyen érzéssel kezdte el megváltoztatni az emberi történelmet és vetett véget a bűn végtelen láncolatának, amint azt a próféta mondja: “Elvette az Úr ítéletedet, elűzte ellenségedet…, ne félj többé semmi rossztól.”
Isten az irgalmas szeretet. Isten Irgalmassága örömkitörés, mert a szeretet mindig örül, soha nem lehet szomorú. Ezért hirdeti a próféta az olvasmányban: “Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből”. Szent Pál ugyanezt mondja a szentleckében: “Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” Azt a jelet aztán, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten örömét éljük meg, így írta le Szent Pál: “Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!”  Az emberszerető jóság az a gyümölcs, amely azokban az emberekben érik, akik megtanulnak minden körülmények között “örülni az Úrban”. Azok számára, akik így élnek, még a nehézségek és a gondok is alkalommá válnak arra, hogy jobban ragaszkodjanak Istenhez, ahogy Szent Pál is mondja: “ Ne aggódjatok semmiért, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket hálaadással az Úr elé. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.”
Ezért ahhoz, hogy felfedezzük, vajon úgy közeledünk-e a Karácsonyhoz, ahogyan Isten készült rá, fontos, hogy megragadjuk a válaszos zsoltár szavainak igazságát: “Íme, Isten az én üdvösségem, bízom benne és nem félek.”
Jól tesszük, ha megvizsgáljuk magunkban, mennyire élő annak bizonyossága, hogy Isten már megváltott bennünket.   Akiben megvan ez a bizonyosság, bizalommal, derűvel tud szembenézni minden körülménnyel, és egyúttal tanúságot tud tenni a világnak üdvösségünk Jóhíréről.
A lelkiismeretvizsgálat második pontja abban a kérdésben áll, amelyet a tömegek intéznek Keresztelő Szent Jánoshoz: “Mit cselekedjünk tehát?” Keresztelő Szent János ezt válaszolja: “Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.” Az Evangélium ezekkel a szavakkal arra buzdít, hogy azt tegyük egymással, amit Isten tett velünk. Ahogyan ugyanis az Atyaisten az embereknek adta Fiát, Jézus Krisztust, mert megkönyörült rajtunk, így mindannyiunknak meg kell könyörülnie a többiek szükségén és odaadni azt, amije van.
Jézus születése mély változást idézett elő, visszaadta az embereknek az ingyenesség képességét. Krisztus azért jött a világba, hogy lerombolja a bűnt és visszaadja az embereknek az istenfiúság ajándékát. Minthogy az egyetlen Atya fiai lettünk, egymásnak testvérei vagyunk. A testvérek között pedig az a normális, ha megosztják a javaikat. Jézus születése az osztozás formája.  Hisszük, hogy a jászolban fekvő Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Jézus azért jön közénk, hogy teljesen osztozzon velünk emberi természetünkben, hogy minden ember osztozhasson az ő isteni természetében. Jézus olyannyira osztozik emberi természetünkben, hogy a bűnösök közé számítják és halálra ítélik. Kínszenvedésében és halálában Jézus osztozik mindabban a rosszban, ami az emberben megvan, elszenvedi a büntetést, ami ránk, bűnösökre várt, megszabadít a bűntől és így az Atyaisten fiainak ismerhet el minket.
Igazán szükségünk van arra, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket Keresztelő Szent János szavaival, aki ezt hirdeti: “Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.”. A saját javainkban és mások szükségleteiben való osztozás most, miközben a misét mutatjuk be, még sürgetőbbé válik, mert most megtapasztaljuk Isten osztozását mivelünk és osztozásunkat Istennel, ahogyan azt Szent Pál tanítja nekünk, aki így beszél: “Úgy szólok hozzátok, mint értelmes emberekhez; ítéljétek meg ti magatok, amit mondok: Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy a kenyér, s egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.”
És ahogyan a Szentatya tanította nekünk: “A Krisztussal való egyesülés egyidejűleg egyesülés mindazokkal, akiknek Ő ajándékozza magát. Krisztust nem birtokolhatom egyedül, csak másokkal közösségben, akik már az övéi, vagy az övéi kell hogy legyenek. A szentáldozással kiemel önmagamból és magához, ugyanakkor a többi kereszténnyel egységbe von. „Egy test” leszünk, eggyé olvadt létező leszünk. Az istenszeretet és a felebaráti szeretet most valóban egyesül: a megtestesült Isten von mindnyájunkat önmagába.”
Kedveseim, a Szentatya egy másik tanításával zárom: “Akinek szüksége van rám, s akin segíteni tudok, a felebarátom. A „felebarát” fogalma egyetemessé válik, mégis konkrét marad. Annak ellenére, hogy minden emberre kiterjed, nem egy kötelezettségek nélküli távszeretet kifejezője, hanem itt és most gyakorlati beavatkozásomat követeli. Az Egyház feladata marad, hogy távoli és közeli pontok összekapcsolását mindig újra értelmezze tagjai gyakorlati életében.”  Amen.

Kedves Testvéreim!
A Szent Evangélium utolsó szavai személyesen és lelkünk mélyén érintenek meg bennünket. “Minden ember meglátja az Isten üdvösségét”. Ezek a szavak azért érintenek meg minket, mert arra emlékeztetnek, hogy szívünk mélyén lerombolhatatlan az üdvösség iránti várakozás. És Isten, a mi Teremtőnk, biztosít minket arról, hogy eljön hozzánk azért, hogy megtapasztalhassuk Őt, aki a mi üdvösségünk.
És az üdvösség megtapasztalása ünnepélyes és örömteli esemény, ahogyan arról az olvasmány beszámol. Így kiált fel a próféta: “Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, öltözzél annak a dicsőségnek díszébe, amelyet Isten ad neked mindörökre!”
Így emlékeztet Báruk próféta hitünk alapvető igazságára: vagyis arra, hogy Isten a szeretet és előbb szeretett minket és kezdeményezte a találkozást velünk, hogy megajándékozzon irgalmával. Ez az igazság a történelem értelme és tartalma. Az Advent elvezet annak a felismerésére, hogy a történelem az üdvösség története. És ebben az üdvtörténetben Isten három eljövetelét ismerhetjük fel. Az első eljövetelekor Isten Fia emberré lett Szűz Mária méhében a Szentlélek közreműködése által. Az utolsó eljövetelekor minden ember meg fogja látni Istenünk üdvösségét, amikor Jézus eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat. E két eljövetel között van egy közbenső. Ezt mindennap megtapasztaljuk a szentségekben. Sőt mi magunk is Krisztus szentségi jelenléte vagyunk, amennyiben tagjai vagyunk testének, az Egyháznak, mert abban benne lakozik testileg Isten Misztériuma.
Míg múlt vasárnap az Evangélium Jézus utolsó eljövetelére nyitotta rá a szemünket, ezen a vasárnapon az Evangélium történelmileg dokumentálja első eljövetelét, amikor ezt mondja: “Tiberius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében, történt: Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme,… Annás és Kaifás főpapok idején az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában”.
Ebben a leírásban két igazságot találunk, az első: Isten belépése a világba történelmi esemény. A második igazság: Isten, aki úgy teremtette az embert, hogy nem volt rá szüksége, most azért, hogy megmentse az embert, szüksége van az emberre. Jézusnak ugyanis ahhoz, hogy belépjen a világba, szüksége van egy asszonyra, egy családra. Most ahhoz, hogy belépjen a közéletbe, szüksége van egy emberre, Jánosra, Zakariás fiára, aki a pusztában élt.
Ez megmutatja azt a módszert, amit Isten használ, hogy üdvözítse az embert.  A módszer pedig ez: Isten kiválaszt embereket és felkészíti őket arra, hogy közreműködjenek üdvösséghozó művében. Így tett a Szűzanyával, és így tett Keresztelő Jánossal. Így tett az apostolokkal és így tesz ma Isten velünk is és mindazokkal, akik hisznek Jézus Krisztusban.
Hogyan választja ki és készíti fel Isten Jánost, Zakariás fiát? Tudjuk, hogy Keresztelő Jánost már akkor eltöltötte a Szentlélek, amikor édesanyja, Erzsébet szíve alatt volt. Aztán arra kéri Isten, hogy éljen a pusztában.  És a Szent Írások szerint a pusztaság az Istennel való találkozás helye. A pusztában élni azt jelenti, hogy megtapasztalja Isten szeretetét, úgy, ahogyan az Izrael népével is történt az egyiptomi fogságból való szabadulás után. Akkor Isten arra nevelte Izraelt, hogy az ő szeretett népe legyen. Jánossal, Zakariás fiával Isten ugyanazt a pedagógiát alkalmazza. Arra készíti fel, hogy ő legyen az előhírnök. Az emberek, amikor hallják őt prédikálni, rögtön megértik, hogy János azt hirdeti, amit a pusztában tanult. János a “A pusztába kiáltónak a szava”. Azt hirdeti, hogy Isten magához hívta a pusztaságban, és ott az Istennel való találkozásban megismerte az Úr útját, és megváltoztatta az életét, vagyis szívében egyengette az Úr útját.
Ezen a Vasárnapon azonban megmutatja azt az emberi tényezőt is, ami megkönnyíti megtérésünket Istenhez, hogy Ő a szívünkben lakjon. Ezt a tényezőt a szentmise könyörgése mutatja meg. Így imádkoztunk ugyanis: “Mindenható, irgalmas Istenünk, segíts, hogy szent vágyakozással siessünk Fiad elé”.
Fakadjon szívünkből szent vágyakozás. Odahelyezte Isten az utána való ellenállhatatlan vonzódást, ami a végtelen, a boldogság, az igazság és a béke iránti vágyban nyilvánul meg. A Teremtő Isten ugyanis vágyakkal töltött el minket, hogy szabadságunk elindulhasson feléje.
Az eredendő bűn azonban eltérítette a vágyainkat a gonosz felé, és eltávolított Istentől. Ezért így folytatódott a mise könyörgése: “Örök bölcsességeddel nevelj minket, hogy evilági elfoglaltságaink ne akadályozzanak találkozásunkban szent Fiaddal”.
Ezért Keresztelő Szent János szavai: “Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit”, elsőként arra szólítanak, hogy irányítsuk vágyainkat Isten felé, másodsorban pedig arra, hogy a jó vágyakat fordítsuk át jó cselekedetekre. Segít ebben Szent Pál buzdítása is, aki a szentleckében ezt mondja: “Könyörgök azért is, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára, és bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcsében, amelyet Jézus Krisztus szerzett, Isten dicsőségére és tiszteletére”.
Kedves Testvéreim! Ezen a második vasárnapon arra kaptunk meghívást, hogy gondoskodjunk szívünkről, ami az Isten utáni várakozásban él. Ezért foglaljuk el szívünket imádsággal, a Szent Írások olvasásával, és különösen a gyónás szentségével. Figyelhetünk a Szentatyának erre a buzdítására is, amiben ezt írja:
“A Hit Éve ebből a szempontból meghívás a hiteles és megújított megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Üdvözítőjéhez. Halálának és feltámadásának misztériumában Isten felfedte Szeretetének teljességét, ami megment és arra hívja az embereket, hogy a bűnbocsánat által változtassák meg életüket… A hitnek köszönhetően ez a feltámadás gyökeres újdonságáról szóló új élet átjárja az egész emberi létet. Amilyen mértékben szabad a készségben, olyan mértékben fognak lassan megtisztulni és átalakulni az ember gondolatai és érzelmei, a gondolkodásmódja és a viselkedése egy olyan úton járva, ami sosem ér teljesen véget ebben az életben. A “hit, ami a szeretet által lesz tevékeny” az értelem és a cselekedetek új szempontjává válik, ami az ember egész életét megváltoztatja” (Porta fidei n.6b). Amen

Kedves testvérek!

Tovább szemlélve az adventi koszorút mai vasárnapunkon láthatjuk, ahogy
már két gyertyát gyújtottunk, az adventi zarándoklatunkat jelképező koszorún.
Továbbra is példabeszédként értelmezve ezt a templomban és akár otthon is
előttünk levő tárgyat azt mondhatjuk: mindez arra hívja fel figyelmünket, hogy
egy alap állapot után (az első gyertya meggyújtása, advent 1. vasárnapi
önmagunk) meghívást kapunk arra, hogy lépjünk tovább, elmélyítve, a hitelesség,
az igazság, az életszentség, a krisztus formaiság felé keresztény életünket.

Mindennek fényében mai evangéliumunkat így aktualizálhatjuk: Orbán
Viktor miniszterelnökségének második évében, amikor Barack Obama volt az
Amerikai Egyesült Államok Elnöke, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin Oroszország
elnöke, Angela Merkel Németország kancellárja, Herman A. Van Rompuy Az Európai
Unio Tanácsának elnöke, Erdő Péter Esztergom-Budapesti főegyházmegyei érseksége
idején, „az Úr szózatot intézett” Józsefhez, akit XVI. Benedekként szólítanak,
Krisztus földi helytartójához.

És Ő meghirdetvén a HIT ÉVÉT, és bejárta (hírként) a Tv-t, rádiót és a
sajtót, a világhálót és hirdette „Újra
fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a
Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta
fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem
fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a
világosságot” (Porta fidei, 3). (…) A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus
Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit,
hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem
személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a
szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a
tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha
kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11).

Testvérek! A Szinóduson többek között a bíboros és püspök atyák úgy
beszélnek rólunk, mint akiket ’szakramentalizáltak,
de még nem teljesen evangelizáltak’. Mit is jelent ez? Ahogy a Magyar Kurír
cikke is összefoglalta: „Az Egyház felhívást intéz a megtérésre, mert Jézus tanítványainak gyengeségei és
bűnei gyengítik a misszió hitelességét. A püspökök elutasítják a pesszimizmust:
a globalizáció, a szekularizáció, az elvándorlás, az ateizmus, a politikai
hegemónia és az állam válsága illetve az ezekkel járó nehézségek és szenvedés
lehetőséget jelentenek az evangelizálásra. Nem új stratégiákat kell találni az
evangélium hirdetésére, mintha az egy piaci termék lenne, hanem újra fel kell
fedezni azokat a módokat, ahogyan az emberek Jézus felé közelednek.

Ezért a szinódus a család felé
fordul, ami az evangelizáció természetes helye, és ami támogatásra szorul az
Egyház, a politika és a társadalom részéről. A püspökök a családon belül
kiemelik a nők sajátos szerepét és az apa felelősségét. Megemlékeznek az együtt
élő párok, az elváltak és az újra házasodottak fájdalmas helyzetéről. Bár újra
megerősítették a szentségekhez járulásuk eddigi feltételeit, rámutattak: az Úr
nem hagyja magára őket, és az Egyház befogadó otthont jelent mindenki számára.”.
’szakramentalizáltak, de még nem teljesen evangelizáltak’-ként tehát megtérésre
kapunk meghívást, arra, hogy engedjük, hogy a önimádásunk, az anyagiasságunk, a
kényelem és az élvezetek istenítése kipucolódjék belőlünk, s a helyét
betölthesse az Evangélium, arra szól meghívásunk, hogy gyakorlati
ateizmusunkból, amikor döntéseinket valójában nem az evangélium vezérli, a
valódi evangélium, s végső soron
Krisztus vezéreltségre térjünk rá

Boldog John Henry Newmannal imádkozzunk egy kicsivel többért: „Egy kicsivel több türelmet, hogy elviselhessem
azokat, akikkel olyan nehéz együtt élnem. Egy kicsivel több állhatatosságot,
hogy folytathassam kötelességeimet, melyek kívánságaimmal teljesen
ellentétesek. Egy kicsivel több alázatosságot, hogy megmaradjak azon a helyen,
ahová Isten állított, bár ez a hely nem vág egybe sem álmaimmal, sem
terveimmel. Egy kicsivel több belátást, hogy az embereket olyannak vegyem,
amilyenek, s nem amilyennek szeretném őket. Egy kicsivel több okosságot, hogy
mások ügyeivel minél kevesebbet foglalkozzam, s magamat ne izgassam miattuk.
Egy kicsivel több erőt, hogy türelmesen fogadjam azt az eseményt, amely éppen
most megzavarta az örömömet. Egy kicsivel több kedvességet, hogy ne mutassam
megbántottságomat. Egy kicsivel több önzetlenséget, hogy mások helyzetébe minél
jobban beleélhessem magam”. Ámen!

Kedves testvérek!
Advent második vasárnapjának első olvasmánya Báruk próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta arra szólítja fel az elfáradt embereket, hogy vessék le a gyász ruháját és kezdjenek el ujjongani, mert közel van szabadulásuk napja. Néha mi is legszívesebben gyászruhát öltenénk magunkra, amikor a világ szomorú sorsát nézzük, de nekünk is szól az üzenet, hogy ebben és ilyen világban kell meglátnunk Isten szabadító jelenlétét és örömünk forrását.
A második olvasmányban Szent Pál a Filippieknek írt levelében arról olvasunk, hogy az apostol azért imádkozik, hogy kedves hívei feddhetetlenek maradjanak Krisztus eljövetelének napjára. Nekünk is állandóan ügyelnünk kell arra, hogy lelkiismeretünk semmivel se vádoljon bennünket Istenünk színe előtt.
Az evangéliumban Keresztelő Szent Jánossal találkozunk, aki lelkesen hirdeti az eljövendő messiási ország szépségét, amikor is a gödrök majd feltöltődnek, ami görbe, az egyenessé válik, a göröngyös ösvény pedig sima úttá lesz. Sajnos, Keresztelő Szent János mindebből nem látott semmit, és néha nekünk is úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna meg az Úr Jézus eljövetelével: a gonoszok továbbra is gonoszok maradtak, a „viperák fajzata” pedig, ahogyan Keresztelő Szent János a farizeusokat bélyegezte meg, ma is marják a körülöttük élőket. Az evangéliumi üzenet azonban az, hogy nem mi vagyunk azok, akik megváltjuk ezt a világot, hanem Istennek kell eljönnie, hogy megújítson mindent. Csak Isten ereje tudja megvalósítani azt, amire az ember nem képes. Nem is a természet szépséghibáit kell helyreigazítanunk, hanem a szívünk szépséghibáit. Az ember szívében vannak a rossz szándékok göröngyös ösvényei, ott vannak a becstelenség görbe útjai.
Ez az evangélium azonban mindenekelőtt örömhír. Három dolgot tudunk meg Keresztelő Szent Jánosról. Először megtudjuk azt, hogy János meghívása a pusztában történt. Másodszor megtudjuk azt, hogy Isten szólt Jánoshoz. Harmadszor megtudjuk azt, hogy János engedelmeskedett a hívásnak és elindult, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Nekünk is ezt a három lépcsőt kell megjárnunk ahhoz, hogy örömmel éljük hitünket.
Először, ismét fel kell fedeznünk a pusztát, a csendet, a belső megnyugvást, a lelki kikapcsolódást. A mindennapi élet frenetikussá vált, a sok rohanás közepette és a körülöttünk zajló élet zaja miatt nehezen jut el hozzánk Isten szava. A puszta azt jelenti, hogy egyedül maradunk Istennel. Ne féljünk Istentől, találjunk időt csendes imára, amikor csak Vele vagyunk és amikor
Tőle várjuk a választ életünk millió kérdésére. A Szentírás csendes olvasása is ilyen pusztai találkozás Isten igéjével.
Másodszor, ha meghalljuk Isten szavát, fogadjuk azt be szeretettel és bi-zalommal. Isten mindig a javunkat akarja. Egy szent mondta, hogy amikor mi egy lépést teszünk Isten felé, Ő kettőt lép mifelénk. De a kezdeményezés mindig az Istené: Ő szólít meg bennünket, Ő hív bennünket. Ez megtörténhet egy vasárnapi szentmise alatt, egy reggeli vagy esti imában, egy csendes templomlátogatásban és az Oltáriszentség előtt eltöltött néhány percben. Ilyenkor úgy érezzük, lelkünk tele van nyugalommal, szívünk pedig csendes örömről dalol. Isten jelenléte mindig megnyugtató.
Harmadszor, amikor megtapasztaltuk Isten jelenlétét saját életünkben, szükségét érezzük annak, hogy erről tanúságot tegyünk mások előtt is. Ezt lehet sokféleképpen tenni: van aki elmegy messze vidékre hirdetni az evangéliumot, van aki saját környezetében válik apostollá, de néha egyszerűen azáltal teszünk tanúságot Isten irántunk való szeretetéről, hogy hagyjuk, hogy sugározzon belőlünk az életöröm. Ekkor az emberek elkezdenek vonzódni felénk és jól érzik magukat közelünkben, mert érzik, hogy a belőlünk kisugárzó életöröm nemcsak a mi személyes varázsunk, hanem a kegyelem térereje sugárzik át rajtunk. Álljunk meg egy pillanatra a mai evangéliumnál és fontoljuk meg, hogyan érzik magukat az emberek közelünkben: jól, vagy rosszul, megnyugodnak, vagy idegessé válnak, örülnek, hogy velünk lehetnek, vagy bosszankodnak? Kérjük Jézust, hogy tegyen bennünket is megváltó szeretetének hírnökeivé és tanúivá, amint azt Keresztelő Szent Jánossal tette.