Kedves testvérek!

„Egy ember eltévedt a sivatagban. Miután víz- és élelmiszerkészlete elfogyott, kínlódva vonszolta tovább magát a forró köveken. Egyszerre csak pálmák tűntek fel szeme előtt és vízcsobogást is hallott.
Méginkább elkeseredve arra gondolt: „ Mindez csak délibáb. A fantáziám elém vetíti vágyaimat. A valóságban nincs is itt semmi.”
Minden remény nélkül, képzelődve, eszméletlenül elterült a földön.
Kevéssel később két beduin rátalált. Szegény már halott volt.
– Érted te ezt? – kérdi az egyik. – Itt van mellette az oázis, két lépésre a víz és a datolyák majdnem a szájába potyognak! Hogyan történhetett vele ilyesmi?
A másik fejét rázva megjegyezte: – Modern ember volt.”

„Ó jaj, a világ tele van hatalmas fényekkel és misztériumokkal, és az ember elrejti őket parányi kezével.” (Baal Schem)
Sokféle gondolat kiindulópontja lehet ez a kis történet. Én intésként meséltem el, hogy nehogy elrontsuk az életünket szomorkodva, önmagunkba zárkózva. Hiszen annyi sok szeretet vesz körül bennünket, annyi szépség és jóság.
A mai nap, nem csak a 11.30as misében, a hálaadásról szól. Az iskolaév végeztével valami megváltozik, a nyár, a szünidő még a nagyszülők életébe is új színt hoz. Ezt az eseményt követve, a plébánia is lezár egy szakaszt és számot vett, pont úgy ahogyan az első olvasmányban hallhattuk. „Fölkentelek Izrael királyává, és kiszabadítottalak Saul kezéből. Neked adtam urad házát, és öledbe urad asszonyait, és rád bíztam Izrael házát és Juda házát. S ha ez még kevés lett volna, sokkal többet is adtam volna neked.” Arra hívom meg a testvéreket, hogy ki-ki tekintsen vissza az időben, őszig, és vegye számon azt a sok jót amit Istentől kapott. Szembesülünk gyengeségeinkkel is, de arra hívom meg a testvéreket, hogy összpontosítsunk a kapott bocsánatra, a sok gyógyító kegyelemre, Isten irgalmas jóságára.
Testvéreim! „Hibáinkból tanulunk” – szól a közmondás. Ez nem igaz! – mondta filozófia tanárom – A hibáink átgondolásából, és az eset tanulságainak levonásából és azok életünkbe való beépítéséből tanulunk, a hibákon való elgondolkodásból, tehát.
Jézus szavai „sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett” magyarázatot igényelnek. Nincs könnyű dolguk a szentírás fordítóknak! Nem véletlen például, hogy az iszlám hivatalosan nem engedi a Korán fordítását. Minden fordítás ferdítés. Miről is van itt szó? Milyen szeretetre is gondol Jézus? Az önszeretetre? Szeretői iránti érzelmeire? Ha erre fele kutakodunk, kisiklunk. Fordítsuk meg a dolgokat! Ne valódi ok okozatot, hanem felismerési okot értsünk a „mert” szócskában. Vagyis így értsük: „Látható, hogy sok bűne nyert bocsánatot, mivelhogy nagy szeretetet tanúsított”. A görög lehetővé teszi ezt a fordítást is, és ez jobban illik az elbeszélés logikai láncolatába. A bűnös okítónkká, tanítónkká válik: a hálára ösztönöz bennünket, ami jogos is. Isten olyan sok jóságával kíséri életünket, olyan irgalmas, hogy teljesen indokolt hálás viszontszeretetünk.
Testvéreim! A bűnös asszonynak nem volt könnyű dolga, hogy Jézus iránti háláját kifejezze. Tudta mit cselekszik, le kellett győznie önmagát, gőgjét, félelmeit, kényelmét stb., felül kellett kerekednie mások tekintetén, véleményén, megvetésén. Hálaadásunkban nekünk sincs könnyű dolgunk, ám mégis, számunkra is ez bizonyul az Életre vezető útnak! Ámen!

Kedves testvéreim!

Bizonyára mindannyian gondoltunk már arra életünk során, hogy „ej, de jó is lenne együtt lenni Jézussal például a hegyen és hallgatni tanítását, tanúja lenni színeváltozásának, Máriával ott lenni a kereszt alatt”, vagy  Why Canada Goose Never Listed For Sale
 egyszerűen csak „de jó is lett volna Jézussal beszélni, Jézust megérinteni”. Olykor olyan távolinak tűnik Isten, olyan megfoghatatlannak, szinte hihetetlennek. Pedig Ő azt mondta, hogy velünk marad, hogy nem hagy magunkra! Az önmagát csak teremtménynek, szeretet teremtménynek elismerő ember nem  saugeenexpo.ca találja megalázónak azt a felismerést, hogy egyedül nem megy, hogy szükségünk van a Teremtő Istenünkkel való életközösségre. De Jézus felment a Mennybe! Ám az Ő isteni hatalmában, amely számára semmi sem lehetetlen, mégis itt maradt közöttünk! Isten sokféle módon marad velünk, ezek között a módok között kiemelkedő az Oltáriszentségben való jelenléte. Szent Ferenc az első Intelmében ezt így írta le: „Íme, nap-nap után megalázza magát, mint akkor, mikoron királyi trónjáról a Szűz méhébe szállott alá; (17) nap-nap után közénk jön alázatos külsőben; (18) nap-nap után leszáll Atyja öléről az oltárra és a pap kezébe adja magát. (19) És mint egykoron valódi testében jelent meg a szent apostoloknak, azonképpen most a szent kenyérben mutatja meg magát nekünk. (20) És miként az apostolok testi szemeikkel csak testét látták, de lelki szemeikkel szemlélve Istennek hitték őt, (21) akként mi is, bár testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, fontoljuk meg és higgyük szilárdan, hogy ez az ő élő és valóságos teste és vére. (22) Így marad az Úr mindenkoron híveivel, amint maga mondja: Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig.” Liguori Szent Alfonz öregéségben Pagani melleti Noceraban töltötte napjait. Naponta 8 órán át végzett szentségimádást. Sokszor napjában kérte szerzetestársait: „Vigyetek legalább karszékemen az Úrhoz, ha már lábaim felmondták a szolgálatot, mert sok mondanivalóm van.” Ha erre azt mondták, hogy imádkozzzék házi oltára előtt, azt válaszolta a szent: „Itt nem lakik Jézusom, itt nincs a Szentlélek nagy csodája az Eucharistia.”
Jézus tehát jelen van közöttünk az Oltáriszentségben. A mi részünkről pedig nemcsak megismerésünk és akarásunk tör feléje, hanem egész mivoltunk is. ,,Testem és lelkem ujjongva repes az élő Úr után” — mondja a zsoltáros, és csak akkor nyugszunk meg, ha létünkkel és életünkkel is kapcsolatba lépünk Vele. Mi vágyakozunk a létező élet egyesülése után, KELL vágyakoznunk utána, és ez a vágyakozás igen szép kifejezésre is talál. Mi éhezzük, szomjúhozzuk az Istent. Nemcsak megismerni és szeretni akarjuk Őt. Meg szeretnénk Őt ragadni, megtartani, bírni; igen: enni, inni szeretnénk Őt, egészen magunkba fogadni, amíg csak egészen jól nem lakunk Vele, egészen meg nem nyugszunk, egészen be nem telünk Vele.
Szent Ferenc amikor kifejti a Miatyánkot a ’mindennapi kenyér’ alatt egyértelműen az Oltáriszentséget érti. „Mindennapi kenyerünket: a te szerelmes Fiadat, a mi Urunk Jézus Krisztust, add meg nekünk ma: annak a szeretetnek emlékezetére, megértésére és tiszteletére, mellyel irántunk viseltetett, és azokéra, amiket érettünk mondott, tett és szenvedett.” Szent Pál szavai, „Én az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek”, világossá teszik az Eukarisztia isteni eredetét, az nem emberi találmány, nem az apostolok ügyeskedése, az az Isten ajándéka Szeretetből! Az evangélium világossá teszi, hogy az a kenyér, amit az apostolok és mai utódaik közvetíteni tudnak ugyan, de adni NEM, Jézus figyelmes, gondoskodó törődésének ajándéka.
„Ímhol angyaloknak étke, vándorutunk erőssége, édes fiak vendégsége” – énekeltük. ’Angyaloknak étke’, mert tisztává, szenté, krisztusivá tesz bennünket; ’vándorutunk erőssége’ mert ez a földi élet Krisztus adta tápláléka, a fáradtság, az elkeseredés, a reményvesztettség ellen; ’fiak vendégsége’, mert akárki nem veheti, „rút ebeknek el ne vesd” – hallottuk, csak az veheti, aki hiszi, amit az Egyház hisz és aki tisztaságban, szentségben, a kegyelmi állapotban alkalmassá vált, hogy e nagy szentség élő tabernákulumává váljon, csak Isten gyermekei vehetik! Testvéreim! Vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, értetek adatik! Ámen!

Kedves testvérek!

Nagy ünnepeinken: Karácsony, Húsvét Pünkösd ünnepén külön-külön hódolunk az isteni Személyek előtt. A mai vasárnap együtt ünnepeljük a teljes Szentháromságot: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. A mi Istenünk annyira nagy titok, hogy Jézus maga állapította meg, hogy erről szóló mondanivalóját felfogni „nem vagyunk elég erősek” (Ev.). Mégis ismernünk kell e titkot, és hittel el kell fogadnunk, hogy az egy Istenben három személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Mindez, amit röviden elmondtunk, amiben hiszünk, értelmünket meghaladó titok, misztérium. Az ószövetségi Szentírás kimondottan nem is beszél erről a titokról. Jézus azonban kinyilatkoztatta nekünk, mert azt akarta, hogy beletekintsünk az isteni szentély mérhetetlen mélységébe, s ezen keresztül megértsük, hogy azért vagyunk emberek, mert az Atya megteremtett minket. Megértsük, hogy azért lehetünk keresztények, mert a Fiú megváltott minket. És azért lehetünk szentek, mert a Szentlélek kegyelmével erre képesít minket.
Ezt a titkot valljuk meg mindannyiszor, ahányszor keresztet vetünk. A kereszt ugyanis nemcsak Jézus megváltói művének jelképe, hanem jelképe a Szentháromságnak is. Általa közelebb kerülünk az Atyához, aki megváltásunkra elküldte hozzánk a második Személyt. Közelebb kerülünk a Fiúhoz, aki Jézus Krisztusban emberré lett, itt élt közöttünk, szenvedett és meghalt értünk. Közelebb kerülünk a Szentlélekhez is, mert a dicsőségben feltámadott Jézus Krisztus az Atyától elküldte hozzánk a harmadik Személyt, aki megszentel bennünket, hogy Isten gyermekeiként éljünk. Nem ok nélkül mondjuk a keresztvetés alkalmával: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Értsük meg tehát, hogy a keresztvetés közelebb hozza hozzánk a szent- háromságos Isten felfoghatatlan titkát. Arról beszél, hogy az Atya nemcsak teremtett minket, hanem gondviselőként törődik velünk. Gondviselő szeretetének titka a Fiú, aki eljött hozzánk, ki mindhalálig, sőt halálán túl is szeretett minket. Tudomásunkra hozza továbbá, hogy a Szentlélek Isten, aki az Atyától és a Fiútól származik, aki az Igazság Lelke, és elvezet minket a teljes igazságra (vö. Ev.).
Keresztvetésünk a Szentháromság jele. Olyan jel, amely – Simeon jövendölése értelmében is – ellentmondásokat támaszt (vö. Lk 2, 3). Aki nem hisz benne, az hajlandó hajbókolni minden más istenség, hamis bálvány előtt. Vegyük csak a kincs, hír, gyönyör előtt térdrehullók mérhetetlen sokaságát, vagy a különféle tanok, izmusok, vélemények másokat lenéző s elpusztító seregét: mennyi bajt és nehézséget okoztak közelben és távolban, régente és manapság is. Ha igazán hiszünk az egy és oszthatatlan Szentháromságban, akkor ez a hit és odaadás megvéd minden gonosz istenségtől és hamis akarattól, ördögi félrevezetéstől. Amikor a három Személy nevében keresztet vetek magamra – mondja Paul Claudel, a neves francia író összeszedem magam, erőre kapok és jel leszek, amely ellene mond minden ördögi kísértésnek.
Keresztvetésünk a Szentháromság jelszava és köszöntése. A jelszó avagy köszöntés kifejezi hovatartozásunkat, hitet tesz meggyőződésünk mellett. Aki keresztet vet, az kimutatja, hogy Jézushoz, Atyjához, Szentlelkéhez és Egyházához tartozik. A már említett francia író, Paul Claudel mondta: Ha nagy keresztet vetek magamra, betakaródzom a Szentháromság nevébe, és oltalmába ajánlom magam.
Próbáljunk meg mindig tisztelettel, összeszedetten és komolyan venni a keresztvetést, hogy a Szentháromságba vetett hitünk jeleként szolgáljon, s ne legyen az ellentmondás és megbotránkozás jele a hitetlenek előtt. Ámen!

Kedves testvéreim!

„Húsvét ünnepén az Úr feltámadása volt vigasságunk forrása, most pedig mennybemenetelén örvendezünk.” – adja meg a mai nap hangulatát Nagy Szent Leó pápa. Az Úr menybemenetelének főünnepe, annak megértése valljuk meg nem egyszerű, de annál fontosabb. Ami a felületes szemlélő számára egy eltávozás, az nagy és fontos üzeneteket rejt számunkra.
Az ünnepre készülődés során, éppen tegnap hallottuk az evangéliumban Jézus szavát útjáról: „Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához.”. Ez a mondat jelképesen magába foglalja az egész emberi életutat, amely az Atyaistentől indul és az Atyaistenhez tart. Az Istenhez való visszatérés, a vele való életközösség elérése az emberi élet célja. Szent Pio atya tanítja, hogy a keresztény ember arra hivatott evilági életében, hogy „olyan ítéletet kell kialakítson a lenti dolgokról, hogy csak azokat becsülje és értékelje valamire amelyek segítik az örök javak elnyerésében, és értéktelennek tartsa mindazokat a dolgokat, amik céljában nem segítik”.
Másrészről, Nagy Szent Leót idézve: „A nagy szellemek erőssége, a hívő lelkek nagy megvilágosodása abban mutatkozik meg, hogy vonakodás nélkül hiszik azt, ami a testi szemnek nem látható, és arra vágyakoznak, ami érzékszervekkel fel nem fogható. Ekkora vallásos készség hogyan is jelenhetnék meg szívünkben, sőt: hogyan igazulhatna meg bárki a hit által, ha üdvösségünk csak azoktól a dolgoktól függene, amelyeket szemünkkel is láthatunk? Ami tehát Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe; és hogy a hit is kiválóbb és szilárdabb legyen, a látást felváltotta a tanítás, amelynek tekintélyét követi a hívőknek mennyei fénysugár által megvilágosított szíve. Ezt a hitet növelte az Úr mennybemenetele, és erőssé tette a Szentlélek ajándéka”. Urunk mennybemenetelének ünnepe tehát rácáfol arra a vélekedésre, hogy ez valamilyen eltávolodás, az embertől való elbúcsúzás emléke, hogy Jézus magára hagyna bennünket. Nem! Sokkal inkább egy új jelenlété! Jézus 33 évig hosszúsági és szélességi koordináták között volt az övéivel, a feltámadást követő 40 napon át is ez a fajta jelenlét folytatódott, a test a helyben behatárolta. Most azonban Jézus jelenléte mintegy megsokszorozódott, illetve belépve istenségébe átöleli az egész világot. „Ami tehát Megváltónkból láthatóvá lett, az átment a szentségekbe”, így lehetséges, hogy a világ egymilliárd kereszténye Isten jelenlétének hordozója, hiszen a keresztség szentségében a Szentlélek templomai lettünk, és a szentárdozásban megvalósul a jézusi ige: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23), és Jézus egyazon pillanatban jelen van a világ összes tabernákulumában. De nem csupán! A zsinat tanítása szerint „Krisztus mindig jelen van Egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmise Áldozatában, mind a papi szolga személyében, mert „az Áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta”, mind, s leginkább, az eucharisztikus színek alatt. Jelen van erejével a szentségekben, úgyhogy amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel. Jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül amikor könyörög és zsoltároz az Egyház, Ő van jelen, aki megígérte: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20)”.
Örüljünk és örvendjünk, hiszen Jézus nem hagyott el minket, nem érdektelen felénk, ma jelenlétének új és egyetemes kiterjedését ünnepeljük! Mindez az ő Egyházában, a szentségek keretei között valósul meg. „Az Egyház ezen idejében Krisztus már él és cselekszik Egyházában és Egyházával ennek az új időnek sajátos új módján. Cselekszik a szentségek által” (KEK 1076). „A szentségeknek az a rendeltetésük, hogy az embereket megszenteljék, Krisztus testét fölépítsék és az Istennek kijáró tiszteletet megadják, s mint jelek a tanítást is szolgálják. A hitet nemcsak föltételezik, de szavakkal és anyagi valósággal táplálják, erősítik és ki is fejezik; ezért a hit szentségeinek mondhatók.” (SC 59).
Az Atyaisten felé, a vele való közösségbe tartó életünk útján, fogadjuk örvendezve tehát a szentségeket, mint Isten hathatós segítségének, jelenlétének, előrehaladásunk eszközeinek valóságát. Az Istentől számunkra szánt hivatás megélésében éljünk mindazokkal a szentségekkel, amelyekhez hozzáférünk, tartsuk azokat nagyon nagyra és igyekezzünk úgy élni életünket, hogy döntéseinkkel ki ne zárjuk magunkat a szentségek közösségéből. „mivel a szentségek az Egyházban a hitbeli közösséget fejezik ki és fejlesztik, a lex orandi, `az imádság törvénye’ a keresztények egységének helyreállítását szolgáló dialógus egyik lényeges kritériuma” (UR 2, 15). Tanúsítsuk hát elszakadt testvéreink felé, hogy Jézus Krisztus tekintélyére való tekintettel, mennyire fontosnak tartjuk az Úr 7 szentségét, ne legyünk könnyelműek, szentségtörők a velük való életünkben, sokkal inkább hálásak a bennük és általuk megnyilvánuló isteni szeretetért, jelenlétért és segítségért! Ámen!

Kedves testvéreim!

„Az Egyház (…) alapjában véve pozitívan viszonyul a médiához. Igaz, hogy elítélte a súlyos visszaéléseket (…) „Az Egyház úgy tekint a médiára, mint ‘Isten ajándékaira’, amelyek gondviselésének megfelelően egyesítik az embereket a testvériségben és így segítik őket együttműködni üdvözülésük tervében”.”  „Az Egyház az emberi kommunikáció történetét úgy fogja fel, mint egy hosszú utazást, amely során az emberiség „a kevélység vezette bábeli tervből kiindulva a zűrzavaron és a kommunikáció ellehetetlenülésén áthalad (vö. Ter 11,1-9), majd megérkezik Pünkösdhöz, amikor a nyelvek ajándéka a Szentlélek működésének köszönhetően a kommunikáció helyreállítását jelzi, minek központjává Jézus válik”. Krisztus életében, halálában és feltámadásában „az emberek közti kommunikáció a legmagasabb eszményképét és legjelesebb példáját Istenben találja, aki emberré, testvérré lett.”
A tömegkommunikáció modern eszközei olyan kulturális tényezők, amelyek szerepet játszanak ebben a történetben.”
Mi is tartozik ide? A zsinat tanítása a sajtó, a rádió és televízió, színház és film eszközeit sorolta ide, ami később természetesen kiegészült az internettel. „ezek az eszközök, ha helyesen alkalmazzák őket, az emberi nemnek nagy segítséget nyújtanak, mert nagyban hozzájárulnak a szellem pihenéséhez és kiműveléséhez, illetve Isten országának terjesztéséhez és megszilárdításához; de azt is tudja, hogy az emberek a teremtő Isten szándékai ellen és saját romlásukra is használhatják őket; sőt anyai szorongással és fájdalommal látja azt a sok kárt, mely nagyon gyakran éri a társadalmat gonosz használatuk következtében.” (IM 2). Éppen ezért hangsúlyozta a zsinat, hogy „Ezen eszközök helyes használata föltétlenül megköveteli, hogy mindazok, akik velük élnek, ismerjék és e területen is hűségesen valósítsák meg az erkölcsi rend normáit. (…) Különösképpen szükséges, hogy az összes érdekelt helyes lelkiismeretet alakítson ki magában a tömegtájékoztatási eszközök dolgában” (IM 4.5).
Mit is jelent ez a helyes lelkiismeret. Erről az Egyház így szól hozzánk: „A társadalomnak tehát megvan a joga ahhoz, hogy információt kapjon mindarról, amit az embereknek (…) hasznos tudniuk. E jog helyes gyakorlása azonban megköveteli, hogy a közlés tartalmát tekintve mindig igaz és — az igazságosság valamint a szeretet sérelme nélkül — teljes legyen; a közlés módját tekintve pedig legyen tisztességes és megfelelő, azaz szentül tartsa tiszteletben az erkölcsi törvényeket, (…); nem minden tudás használ ugyanis,”a szeretet viszont épít” (1Kor 8,1).” (IM 5). Az internetről azt tanítja az Egyház, hogy „Az internet ajtó a csillogó-villogó, izgalmas világra. Ereje, varázsa van, de nem minden biztonságos, egészséges és igaz, ami az ajtó másik oldalán található. (…) magadnak tartozol – és szüleidnek, családodnak, barátaidnak, lelkipásztoraidnak, tanáraidnak, végső soron Istennek – azzal, hogy jól használd az internetet. Az internet rengeteg lehetőséget nyújt (…) a jóra és a rosszra, saját magukra és másokra nézve. Olyannyira gazdagíthatja életüket, hogy a korábbi nemzedékek álmaikban sem mertek volna gondolni ilyesmire, és arra is képessé teheti őket, hogy mások életét gazdagítsák. Viszont arra is képes, hogy a fogyasztói mámorba taszítsa őket, pornografikus és erőszakos fantáziálásba, vagy már-már beteges elszigetelődésbe.”
Számunkra befogadók számára azt kéri Isten, hogy „egyértelműen azt részesítsék előnyben, ami erkölcsi, tudományos vagy művészi szempontból értékesebb; kerülniük kell viszont azt, ami önmaguknak lelki kárt vagy bűnre vezető alkalmat jelent, vagy másokat a rossz példával bűnbe vihet, vagy akadályozza a jó és segíti a rossz terjedését” (IM 9); „iparkodjanak megszokni, hogy mértéktartóan és fegyelmezetten használják ezeket az eszközöket; törekedjenek arra is, hogy a látott, hallott, olvasott dolgokat egyre mélyebben megértsék; a nevelőkkel vagy szakemberekkel beszélgessenek el róluk, és sajátítsák el a helyes kritikát. A szülők pedig emlékezzenek kötelességükre: őrködjenek éberen, hogy a hitre vagy erkölcsre káros látványosságok, sajtótermékek és hasonlók az otthonok küszöbén kívül maradjanak, és ilyesmikkel gyermekeik másutt se találkozzanak” (IM 10). …

Kedves testvérek!

Hallottuk az Apostolok cselekedetéből, hogy Pál és Barnabás, a Feltámadás, Menybemenetel és Pünkösd után, gyakorlatilag a mi világunkban, „útra keltek (…) Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert ,,sok szorongattatás közepette kell bejutnunk az Isten országába””. Valljuk meg, hogy szíven érintettek ezek a szavak, hiszen nekünk is erre van szükségünk, arra hogy erőt öntsenek belénk és bátorítsanak bennünket, hiszen mi magunk is elbizonytalanodunk, megingunk azok előtt a próbatételek előtt, amik bennünket érnek keresztény életünkben. «Ki vesz rá?/ Ki tesz engem képessé rá?» – kérdezzük mi is magunktól gyakran. A mai szentmise elején könyörögtünk is azért, hogy Isten „Tekints jóságosan szeretett fiaidra, és vezess el minket, Krisztusban hívőket az igazi szabadságra és a mennyei dicsőségbe”.
És Isten válasza nem késik. Hiszen most a húsvéti időben arra hívja fel a figyelmünket, hogy „Jézus Krisztus halálával és föltámadásával „megnyitotta” nekünk a mennyországot”. Az Ő kinyilatkoztatása által felhívja figyelmünket arra a tényre, hogy Vele mi vár ránk: „új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúlt, és a tenger sem volt többé. (…),,Íme, újjáalkotok mindent!””. Ez a látomás segíthet a mindennapi kereszthordozásunkban. De figyelem! Ez az ígéret nem olyan mint a többi ígéret, hogy majd egyszer, … majd unokáinknak jó lesz…, hiszen „Isten országa már köztünk van” (Lk 17, 21)!
Mi is van kialakulóban már itt és most, ugyanakkor még vár a minden képzeletünket felülmúló kiteljesedésére? Igen, az Isten országa, azaz a Mennyország! „Ezt a Szentháromsággal való tökéletes életet, ezt az életközösséget a Szentháromsággal, a Boldogságos Szűz Máriával, az angyalokkal és az összes szentekkel nevezzük „mennyországnak”. A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.” (KEK 1024),  „A mennyországban élni azt jelenti, „Krisztussal lenni”. A választottak „Őbenne” élnek, de megtartják, sőt megtalálják saját mivoltukat” (1025), „Az üdvözültek élete a Krisztus által megvalósított megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása.” (1026), „Az Istennel és a Krisztusban élőkkel való boldog közösség e misztériuma túlhalad minden megértést és minden elképzelést. A Szentírás képekben beszél nekünk róla: élet, világosság, béke, menyegzői lakoma, az ország bora, az Atya háza, mennyei Jeruzsálem, paradicsomkert: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1Kor 2,9).” (1027).
Testvéreim! Isteni nagy dolgokról van szó! Éppen ezért a Mennyország keresése, a fáradozás érte nem tesz alvajárókká a MÁban. Ahogyan a zsinat tanította: „Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, (…) a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.” (GS 39). Jézus maga ezt a földi életet az evangéliumban a következőképpen állítja elénk: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”. Jézus szavaihoz csak 2 magyarázatot: 1) parancsról van szó, tehát nem érzelmet jelent ez a szeretet, hanem áldozatos döntést; 2) a mértéke Ő maga: „Amint én (…) titeket, úgy (…) ti is egymást”, bátran, nagylelkűen, mértéktelenül, vagy krisztusi mértékkel!
„vezess el minket, Krisztusban hívőket az igazi szabadságra és a mennyei dicsőségbe” Íme a cél, s íme az út! Isten segítsen rajta bennünket! Amen!

Kedves Testvérek!

Aki figyelmes lélekkel hallgatta a szentmise kezdő könyörgését és az evangéliumot, az észrevehette, hogy a kettő között némi ellentét van. A könyörgésben ugyanis azt imádkoztunk, hogy „Istenünk, te úgy akartad, hogy néped szüntelen vigadozzék.” Az evangéliumban pedig azt találhattuk, hogy az apostolok egyáltalán nem vigadoznak, hanem inkább unatkoznak. Unalmukban aztán Péter vezényletével végül kimennek halászni. Ugyanoda térnek vissza, ahonnan elindultak: a halászhálóhoz. De a halászat se megy már nekik. Tétlenség uralkodik el rajtuk, végképp nem találják helyüket az életben. Amit eddig csináltak, a halászatot, már nem tudják folytatni, de még nem tudják, hogy mit kellene tenniük. Valami sötét várakozás magatartásuk – várnak egy jelre.
Az apostolok életének egy viszonylag rövid idő múlva bekövetkező eseményét kísérhettük figyelemmel a szentmise olvasmányában. Az apostolok az előtt a főtanács előtt állnak, amely halálra ítélte Jézust, mert Messiásnak vallotta magát; az előtt a főtanács előtt állnak, melynek poroszlói előtt szétfutottak Nagycsütörtök éjszakáján a Getszemáni kertben magára hagyva Krisztust. S most ez előtt a főtanács előtt ők vallják meg nyíltan: az a Jézus, akit ti megöltetek, a Messiás! S örömmel viselik el a megvesszőztetést Jézus nevéért.
Mi történt a két esemény – a Tibériás-tavi jelenet és a főtanács előtt -, hogy szinte rá sem lehet ismerni az apostolokra? A feltámadt Krisztussal való találkozás és az ő Lelkében való részesedés tette ilyenekké az apostolokat.
A föltámadt Krisztussal úgy találkoznak a Tibériás-tó partján, hogy először meg sem ismerik. A csodálatos halfogásra ismerik fel. Ez a halfogás Péternek mindennél többet jelent: eszébe jut ama első csodálatos halfogás, amikor el akarta taszítani magától Jézust, mert oly méltatlan bűnösnek érezte magát. Most ő akar elsőként találkozni Jézussal, ezért vízbe veti magát, hogy úszva talán hamarabb találkozhat vele mint a többiek, akik még a kikötés gondjaival bajlódnak.
Ezzel a csodával most az apostolok számára nyilvánvaló lesz: Jézus nélkül ezentúl semmit sem tudnak eredményesen tenni, még halászni. De Jézus nagyobb halászatra – emberhalászatra hívja őket.
Pünkösdkor megkapják a Szentlelket. Azt a Szentlelket, akit Jézus is megkapott, amikor alámerült a Jordánban Keresztelő Jánosnál. Megkapják azt a Szentlelket, aki képessé tette Jézust arra, hogy hirdesse Isten Országának örömhírét, aki képessé tette arra, hogy a legnagyobb szeretetet megélje: életét adja barátaiért, az egész emberiségért. Az apostolok ezzel a Lélekkel eltelve merik hirdetni a főtanács előtt: azt a Jézust, akit ti megöltetek, Isten feltámasztotta, mert ő a Messiás. Ezzel a Lélekkel eltelve tudják elviselni örömmel a gyalázatot Jézus nevéért.
Mi hol vagyunk?
A Tibériás-tó partján unatkozunk, s elkeseredve tapasztaljuk napról napra, hogy semmi sem sikerül?
Vagy a főtanács előtt vagyunk a Szentlélekkel eltelve, megvallva Jézus istenségét?
Bár a legtöbben a bérmálásban megkaptátok a Szentlelket, azt akit Jézus is megkapott a Jordánnál. A legtöbb emberben azonban sajnos nem tud úgy működni, mint Jézusban, vagy az apostolokban, mert nem engedjük működni bennünk. A legtöbben olyanok vagyunk mint az apostolok a Tibériás-tó partján: unottan próbálunk valamit csinálni saját erőnkből, amiben semmi örömünket nem leljük. Minden vasárnap eljövünk misére, mindig ugyanazt az imát mondjuk el, amely csak arra jó sokszor, hogy letudjuk vele az imádság kötelezettségét. Néha történik egy-egy csodás halfogás, elkap a lelkesedés egy rövid időre.
Ez a szürke, unott vallásosság nem kedves Isten előtt! Isten azt akarja, „hogy népe szüntelen vigadozzék”! Azt akarja hogy eltöltse a Szentlélek – Krisztus Lelke!
Ne fojtsátok el magatokban a testetek templomában lakó Szentlelket, hanem engedjétek kiáradni életetekre és a körülöttetek élő emberekre. Akkor a mennyei karokkal együtt ezt harsoghatjuk életünk példájával: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké.”
Ámen.

Kedves testvérek!

Húsvét második vasárnapja az irgalmasság vasárnapja. Korábban ezt vasárnapot úgy ismertük, mint „fehérvasárnapot”, mivel az ősegyházban ezen a napon vetették le a fehér ruhát az újonnan megkereszteltek. De nem a név a fontos, hanem a tartalom. Minden vasárnap tulajdonképpen „fehérvasárnap”, mert keresztségünk méltóságára emlékeztet bennünket, és minden vasárnap az „isteni irgalmasság” vasárnapja, mert Isten szeretetéről tanúskodik. Az isteni irgalmasság vasárnapja újabb eredetű emléknap. 2000. április 30-án II. János Pál pápa Rómában szentté avatta Fausztina Kowalska nővért és a szentté avatás alkalmával az egész világra kihirdette az isteni irgalmasság ünnepét. Szent Fausztina nővér magán kinyilatkoztatásban, magától az Úr Jézustól kapta a kérést, hogy a húsvétot követő első vasárnap legyen az isteni irgalmasság ünnepe. Az irgalom készség arra, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk. Ilyen volt és ilyen ma is Jézus irántunk tanúsított szeretete.
Az első olvas mány az Apostolok Cselekedeteiből vett részlet, amelyben az apostolok jeruzsálemi működéséről olvasunk és megtudjuk, hogy a nép sokra tartotta az első tanítványokat. Minden kereszténynek úgy kell élnie, hogy kiérdemelje az emberek megbecsülését.
A második olvasmány a Jelenések könyvéből vett rész, amelyben János apostol leírja mennyei látomását az élő Krisztusról. Jézus ma is él és vezeti Egyházát.
Az evangéliumban Szent János elmondja Jézus első megjelenését a tanítványoknak. Jézus első szava a félelemtől bezárkózott tanítványaihoz a békesség szava volt. Erre öröm töltötte el a tanítványok szívét. Tamás azonban nem volt közöttük. De Jézus biztosan rá is gondolt, csak Tamás ezt nem tudta, mert lelkét kételyek gyötörték, szívében nem volt békesség. Ebben az evangéliumi jelenetben felfigyelhetünk több jelentős körülményre.
Felfigyelhetünk mindenekelőtt arra, hogy a kezdeményezés Jézusé volt. A tanítványok félelmükben bezárták az ajtót. Jézus hiába kopogtatott volna, valószínűleg nem engedték volna be. De jézus belépett, a zárt ajtón keresztül is. Ez is feltámadásának a jele volt: közte és szerettei között nem léteznek korlátok, zárt ajtók, elszigetelt magánzárkák, ahová híveit az évszázadok során, de még ma is, bezárták, hogy így félemlítsék meg őket. Jézus azonban ott is rájuk talált, megvigasztalta őket, és erőt adott nekik, amint ezt a szentek élete tanúsítja. Jézus azonban még egy másik jelet is adott megfélemlített tanítványainak: megmutatta nekik kezét és oldalát. Végül, mintha még ezzel sem elégedett volna meg, csakhogy bátorítást öntsön beléjük, átadta nekik a Szentlelket. Nyolc nap múlva megjelent a színen Tamás is. Ő is megkapta a feltámadás jeleit. Végül az evangélista megjegyzi, hogy Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, mindezt pedig azért, hogy higgyék, és velük együtt mi is, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életünk legyen. Jézus ma is ilyen: keres bennünket, bátorít bennünket, jeleket mutat, csakhogy higgyünk benne. Ma is ajándékozza a Szentlelket, amikor a szentgyónásban megbocsátja bűneinket.
Másodszor megfigyelhetjük azt, hogy három alapvető, általános emberi lelki állapot jut kifejezésre a vasárnapi evangéliumban: félelem, kétely és bűntudat. A tanítványok féltek, Tamás kételkedett, mindenki vétkesnek érezte magát. Ezekre az alapvető emberi, lelki állapotokra válaszol Jézus: békét ad megfélemlített tanítványainak, hitbeli bizonyságot a kételkedő Tamásnak, bűnbocsánatot mindegyiküknek. Jézus ma is ilyen, mert ma is ugyanezek az állapotok kínoznak bennünket: félünk, kételkedünk és gyötör bennünket a bűntudat.
Ma mitől félünk? A betegségtől, a haláltól, a balesettől, a szegénységtől. A feltámadott Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit tanítványainak mondott: „Békesség nektek”.
Ma miben kételkedünk? A jóságban, a szeretetben, a hűségben, az emberek jó akaratában. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit Tamásnak mondott: „Higgyél és ne légy hitetlen”.
Ma mi kínoz bennünket? A bűntudat: sok a hibánk, a bűnünk, megbántanak bennünket és mi megbántunk másokat. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit első tanítványainak mondott: „A Szentlélekben tiétek a bűnbocsánat”.
Az isteni irgalmasság vasárnapja arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten ismeri legtitkosabb félelmeinket, aggódásunkat és lelki vergődésünket is, ezért nyugodtan rábízhatjuk életünket.

Kedves testvéreim!

„Péter a tizenegy kíséretében előlépett, és hangos szóval így beszélt” és „Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak”: látjuk, ahogy az apostolok, de nemcsak ők, hanem kivétel nélkül az összes tanítványok is az Evangélium, a feltámadás hírvivőivé lettek. Az Apostolok Cselekedetében olvassuk, hogy a Jeruzsálemből szétszéledt keresztények, ahol csak megfordultak életükkel és szavukkal tanúságot tettek hitükről. Mi mai hívők, vajon méltó utódaik vagyunk annak a keresztény nemzedéknek? A Hit Éve az újra evangelizáció ideje is – XVI. Benedek pápa és a püspöki szinódus tanítása szerint. Nem csupán a hitetlen világ evangelizálására van ma szükség tehát, hanem saját magunk evangelizálására. Isten nem elégszik meg farizeusi kereszténységgel, külső hagyományos vallásossággal! Nem! Isten elevenségre, bátorságra, kreatív, alkotó, valódi, életformáló keresztény életre hív meg bennünket!
Az evangélium kapcsán rádöbbenhetünk, hogy az ellenség óriási erővel terjeszti hazugságait és nem sajnál pénzt, energiát, fantáziát. S azt kell lássuk, hogy mi is bekapjuk sokszor a csalit, mi is megesszük propagandájukat! Be kell látnom, be kell látnod, be kell látnunk mindannyiunknak kivétel nélkül, hogy nem lehet, hogy Isten barátai is legyünk s az ellenségeiéi is. „Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya.” – János evangéliuma 12, 25-26. Harc van a világban, ennek a harcnak színtere az emberi szív, dönteni kell: magamat, érzékeimet, a kényelmet, a vagyont imádom-e vagy az egy igaz Istent!
Szükségünk van arra, hogy időnket Istennel töltsük el. Ez nem unalmas, nem szürke! Szükséges, hogy az Istennel töltött időnk minőségi idő legyen, ne látszat, külső időtöltés, hanem valódi ottlét, szükséges, hogy még a szórakozásom idejét is istenes dolgokkal töltsem ki! Nem lehet mindenhez érteni, ez olcsó ábránd; nem kell mindennel foglalkozni, ez kísértés; nem kell másodlagosan fontos dolgokban profiknak lenni, ha az elsődlegesen fontosban csak amatőrök vagyunk, de ha már kell igyekezzünk az elsődlegesen fontosakban is hasonló szintre jutni!
Ferenc pápát nagy szimpátia kíséri az egész világon. A Szent Péter téren, a beiktatási miséje alkalmával, számtalan nyelven láthattuk az Assisi Szent Ferencnek szóló Isteni szót: „Ferenc meny, állítsd helyre egyházamat, látod roskadozik”. Nagy elvárások vannak a Szentatya felé. Meg kell kérdeznünk magunktól, – nekem, neked testvérem –: „azt hisszük, hogy ez nélkülünk sikerülni fog?” Szerintem nem! Nélkülünk nem fog sikerülni! Csak velünk sikerülhet! Azt gondoljuk mi megúszhatjuk? Egy közösség azt mondta elöljárójának, amikor az megújulásra hívta meg, arra, hogy ne adják fel, „hagy bennünket nyugodtan meghalni”. Talán mi is így gondolkodunk? Túlontúl rabok vagyunk? Túlontúl elkábítottak vagyunk? Túlontúl lekötözöttek vagyunk? Túlontúl haldoklók vagyunk?
Az igazság az, hogy Péter háromszor tagadta meg a Mestert, Mária Magdolna egy utcanő volt, más tanítvány előbb kapzsi és önző volt, öntelt, hatalom ittas, és így tovább. Péter nem magából merítette a bátorságot, ahogy Mária Magdolna sem. A Feltámadottal való találkozás formálta át őket! Engem s téged is a Feltámadottal való találkozás alakíthat át! Akarom, akarod? Kérjük: Feltámadott Krisztus találkozni szeretnék Veled, alakítsd át életem, éleszd fel bennem a Lelkedet, részesíts az Életedből, vezess életem minden pillanatában szentjeid nyomában! Ámen

Kedves testvérek!

Ahogyan Ferenc pápánk szokta gyakran kezdeni szentbeszédeit: „milyen szép”. Milyen szép a mai örömhír, ami utolér bennünket!
Ahogy azt a mai evangéliumi jelenet is tudtunkra adja: Jézus, a Feltámadott, folytatja azt, amit öröktől fogva elkezdett, amit földi életében is élt, hogy jó/szép pásztorként az övéiért él, megkeresi tanítványait – az emmauszi kettőt, Pétert és a többit – , „közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött” immáron tehát feltámadottan, örökre.
Az aki kereszthalált halt értünk, most, hogy belépet az Ő isteni dicsőségébe, végtelen hatalmába, továbbra is szeretettel viseltetik felénk. Közeledik felénk és kíváncsi ránk. Milyen sokszor megtörténik velünk, egymás közt, hogy nem törődünk a másikkal, nem figyelünk a másikra, csak külső jeleket mutatunk, látszatot mutatunk, de közben nem törődünk vele… Jézus, a Feltámadott, nem így viselkedik velünk! Őt tényleg érdekli, hogyan vagyunk, mi van bennünk, Őt érdeklik csalódásaink, fájdalmaink, szomorúságunk is.
De a maga feltámadott, hatalmas módján válaszol. Nem feltétlenül rakja rendbe helyettünk életünk rendetlenségét, nem tünteti el a problémákat életünkből, nem csinálja meg helyettünk feladatainkat, nem iktatja ki életünkből a szenvedést,… Ahogyan egy tanúságtétel mondja: „Erőt kértem az Úrtól, – s ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem. / Bölcsességért imádkoztam, – és problémákat adott, melyeket megtanultam megoldani. / Előmenetelt óhajtottam, – gondolkodó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam. / Bátorságot kértem, – és Isten veszélyeket adott, melyeket legyőztem. / Szeretetre vágytam, – és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket, hogy segítsek rajtuk. / Kegyes jóindulata helyett alkalmakat kaptam a jóra. / Semmit nem kaptam, amit kértem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt. Meghallgatta imádságomat!” Hiszen az evangéliumot követve: megajándékoz bennünket Szavával, átnyújtja nekünk „az élet kenyerét és az üdvösség kelyhét” és visszaküld bennünket az Ő Egyházába, Anyaszentegyházunkba.
Húsvétvasárnap az Egyház felhívja figyelmünket, figyelmeteket arra, hogy „Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve”. Az anyagiasság imádatába merült világunk számára íme a hatalmas kincs, a nagy vagyon, az óriási örökség, amit meg kellene kaparintani, amit meg kellene becsülni. Nem önmagunk, és érzékszerveink tapasztalatai körül kellene forogjunk. Hálás hittel keresztségünk nagyszerű ajándékáért kellene azt valóban, tényleg, igazából, nagylelkűen, elevenen, bátran Élni!
„Milyen szép”, a Feltámadott mellénk szegődik, ránk figyel, meghallgat bennünket, és az örök életre oktat bennünket tanításával és táplál bennünket szentséges testével és vérével. Ahogy ez a megtapasztalás megváltoztatta az emmauszi tanítványok, Péter apostol és sokan mások életét, Húsvét alakítson át bennünket is! Ámen!