Szent Ferenc hite II.

Kedves testvéreim!

Tegnap arról elmélkedtünk, hogy ahogy az Keresztes Szent Jánossal is történt, és Assisi Szent Ferenccel is, és hosszasan sorolhatnánk ösztönző példaképeinket az életszentségben, az élő hit végtelen horizontot nyit meg az Istenben hívő lélek előtt, aki felfedezi, hogy Isten nem ellenségünk, és hogy a mennyei Atya szeretetből gondoskodik rólunk.
Ma a szabadságról, s annak megéléséről, az engedelmességről szeretnék beszélni. Az advent első vasárnapjával kezdődött, jelenlegi egyházi évünkben, amely a C év, évközi időben majd a Lukács evangéliumát fogjuk olvasni. Lukács evangéliumának egyik sajátossága az imádkozó Jézus bőséges bemutatása. Jézus imádkozik kora reggel, imádkozik munkával eltöltött napjai után, imádkozik egész éjjelen át, imádkozik minden jelentősebb döntése, cselekedete előtt. Jézus az Istennel való párbeszéd norma erejével ható példáját állította elénk a Getszemáni kertben, amikor így beszélget Istennel: „térdre borulva imádkozott: 42″Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” 43Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. 44Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre.” (Lk 22). Jézus teljes emberségében érzi, az adott drámai helyzetben, mit is jelent hűségesnek maradni hitéhez, hűségesen kitartani Isten mellett, engedelmes maradni Isten iránt. Számtalan más bátorító példát is sorolhatnánk, a szentek élete, különösen a vértanuké, de nem csak, telis-tele van hasonló példákkal. Pld. 304-ben, Abitene-ben, a mai Tunéziában, a császári bíró gúnnyal és megvetéssel hallgatott ki egy csoport keresztényt, hogy ha tudták mi vár rájuk, mégis miért gyűltek össze keresztényüldözés idején szentmisét ünnepelni, mire ők azt felelték: „Sine dominico non possumus!” / „a Feltámadott Úr nélkül nem élhetünk!”. Amint a Getszemáni kertben Jézus a maga emberségében nem tudott elszakadni az Atyától, bár ez a hűsége az életébe került, úgy a történelem során nagyon sok keresztény szintén ebben a képtelenségben élt, képtelenek voltak elszakadni Krisztus Jézustól és általa az Atyaistentől és az Egyháztól.
A Katolikus Egyház Katekizmusa így tanít bennünket szabadságról és engedelmességről: „Isten emberre vonatkozó tervének ismeretében értjük meg, hogy a bűn visszaélés azzal a szabadsággal, melyet Isten a teremtett személyeknek ajándékoz azért, hogy szeretni tudják őt és egymást.” (KEK 387), „A szabadság az emberben, az igazságban és a jóságban való növekedés és érlelődés ereje. A szabadság akkor éri el a tökéletességét, amikor Istenre, a mi boldogságunkra irányul. Amíg a szabadság véglegesen bele nem rögződik a maga legfőbb javába, aki Isten, magában hordozza a választási lehetőséget a jó és rossz között, a tökéletességben való növekedés vagy a megfogyatkozás és vétkezés lehetőségét. A szabadság a sajátosan emberi cselekedetek jellemzője. Minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik az ember. Igaz szabadság csak a jó és az igazságosság szolgálatában lehetséges.” (KEK 1731 – 1733). Tömören tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy „Minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik az ember”. Mindebből kiindulva: Istenben az emberi szabadság egyre inkább leveti szabadosság formáját és az engedelmességét ölti magára. A szabadság azon meghatározása tehát, hogy ’szabad vagyok, tehát azt teszem amit akarok’, ’szabad vagyok tehát választhatok’ az egy alsóbbrendű foka a szabadságnak, ha a krisztusi ember szabadságával hasonlítom össze, ami az, hogy ’szabad vagyok a jó megtételére’.
Mielőtt Szent Ferenc tanítására térnék, hadd szóljak életpéldájáról. Hogy milyen szorgalmasan követte Krisztus engedelmességének példáját, azt egy emblematikus esemény felelevenítésével szeretném szemléltetni. Élete elején Szent Ferenc egyedül volt, még nem volt követője, még senki sem szegődött mellé. De eljött az a pillanat is amikor első követője színre lépet és „jelentkezet felvételét kérve”. Mi is történt akkor? „korán reggel beléptek a templomba, és miután egy sort buzgón imádkoztak, kinyitották az evangéliumos könyvet azzal az elhatározással, hogy azt fogják tenni, amire először esik tekintetük. És íme, az első kinyitásra Krisztus ezt a tanácsot adta nekik: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények között.” Második kinyitásra ez tűnt szemük elé: „Semmit se vigyetek az útra.” Végül harmadszor is megismételték, és ím, ezt olvasták: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát.” Bernát mindezt habozás nélkül teljesítette, és a tanácsnak egyetlen betűjét sem hagyta betöltetlenül”. Gondoljunk csak bele, valaki elindít valamit s kezdenek csatlakozni hozzá társak, az csodálatos örömében felveszi azokat. Ferenc inkább Istenhez fordul, hogy kegyeskedjék megmutatni neki az Ő akaratát, és hitét látva Isten közli is mit kell tennie.
Szent Ferenc a keresztény szabadságról, az engedelmességről így tanít az Intelmeiben: „1Az Úr ezt mondja az evangéliumban: Aki nem mond le mindenéről, amije van, nem lehet az én tanítványom, 2és aki meg akarja menteni lelkét, elveszíti azt. 3Az az ember hagyja el mindenét, amije van s veszíti el testét, aki az engedelmesség jegyében tökéletesen elöljárója kezébe adja magát. 4Tehát” tökéletes engedelmességben akkor élünk, ha Istennek, életállapotunknak, kötelességeinknek nagylelkűen eleget teszünk, és nem pusztán elszenvedve/alávetettségben, hanem önzetlen szeretettel, alkotó módon. Ferenc egy furcsa helyzetet is felvázol: „És ha valaha megtörténnék, hogy az alárendelt jobbnak és lelke szempontjából célravezetőbbnek lát valamit, mint amit elöljárója parancsol, áldozza fel önként saját akaratát Istennek, s helyette elöljárójáét igyekezzék cselekedettel valóra váltani. 6Mert ez a szeretetből fakadó engedelmesség, mely egyformán eleget tesz Istennek és a felebarátnak.”. Arról az esetről, amikor bűnre kérnek bennünket Ferenc szintén szól: „Ha pedig az elöljáró olyasmit találna parancsolni, ami lelke üdvössége ellen van, az alárendelt, ha nem is teljesíti parancsát, azért ne forduljon el tőle. 8És ha emiatt üldözést szenvedne valakiktől, csak annál jobban szeresse az illetőket Istenért. 9Mert aki inkább vállalja az üldöztetést, semhogy elszakadjon testvéreitől, az igazán megmarad a tökéletes engedelmességben, mert életét adja testvéreiért.”. Az engedelmesség, azaz a szabadságunk gyakorlása, ahogy az Szent Ferenctől is megtanulhattuk, Evangéliumi/Krisztusi gyökerű. Az engedelmességünk teremtő valóság, nem az a passzív alávetettség, mint amit gondolnánk. Az nem szolgalelkű végrehajtás csupán. Persze a jóra, az erényesre irányul, de világunkban előfordul, hogy az egyesek bűn kérésére is felhasználják, ilyenkor NEM TARTOZUNK engedelmességgel. Még egy társkapcsolat, a családi béke, barátság sem kényszeríthet bűnbe semelyikünket sem! Azonban a keresztény ekkor sem gyűlölködik, hanem, a bűnre csábító mellett marad, ellent állva csábításának, sőt bizonyos üldöztetést is elszenvedve.
A Katolikus Egyház tanítása a következőképpen foglalja össze a megkereszteltek engedelmességét: „A megkeresztelt ember, mivel az Egyház tagjává lett, már nem önmagáé, hanem ahhoz tartozik, aki érte meghalt és föltámadott. Arra kap meghívást, hogy az Egyház közösségében rendelje alá önmagát másoknak, nekik szolgáljon, s az Egyház elöljárói iránt „engedelmes és tanulékony” legyen, tisztelje és szeresse őket. Miként a keresztség felelősségek és kötelezettségek forrása, úgy a megkeresztelt embernek jogai is vannak az Egyházban: a szentségek vételéhez, az Isten igéjével való táplálkozáshoz és ahhoz, hogy az Egyház lelki segítséggel támogassa.” (1269).
Gondoljunk tehát Krisztusra, aki emberré lett az Atyaisten iránti engedelmességből! Ahogy Szent Pál tanítja: „1Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, 2akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekesztek. 3Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. 4Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. 5Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. 6Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, 7hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. 8Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. 9Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, 10hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, 11s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr. 12Kedveseim, ti mindig engedelmesek voltatok, félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket” (Fil 2). Ámen!

„És fiai lesznek a mennyei Atyának, akinek cselekedeteit megteszik, s egyben jegyesei, testvérei és anyja a mi Urunk Jézus Krisztusnak. Jegyesei akkor leszünk, mikor a Szentlélek által Jézus Krisztussal egyesül a hívő lélek; 52testvérei akkor, mikor Atyjának akaratát teljesítjük, ki a mennyben van, 53s anyja akkor, mikor szeretet s tiszta és őszinte lelkiismeret által tiszta szívben és lélekben hordozzuk őt és szent cselekvéssel, melynek példaként kell mások előtt világoskodnia, világra szüljük őt.” (2 LHív 49k)

Szent Ferenc hite I.

Kedves testvérek!

Hogy a Hit évében, ebben a fontos pillanatban, advent 3. vasárnapjához közeledve, a karácsony ünnepét megelőző lelkigyakorlatos elmélkedésben a hitről beszélünk, az nem meglepő, de miért ép Assisi Szent Ferenc segítségével? Péter Pál testvérnek hívnak, és ferences-kapucinus szerzetes vagyok, aki Szent Ferencben rendalapítóját tiszteli. De hadd tegyem hozzá, hogy Szent Ferenc talán van olyan általánosan elismert és kedvelt, hogy nyugodtan ajánlhatom az árpádföldi kedves testvéreknek is. A ferences család a katolikus egyházon belüli egyik legnagyobb lelki család, de Assisi Szent Ferencet az ortodoxia is elismeri, vannak anglikán és protestáns ferencesek és még az önmagukat ateistának valló személyek is szimpátiával tekintenek rá. Ő a ma olyan divatos természet-, vagy környezetvédelem védőszentje. Ami azonban talán mindennél sokkal fontosabb, az az, hogy Ferenc atya olyan evangéliumi életet élt elénk ami miatt életrajzíróitól az igen megtisztelő ’alter Christi’, ’második/másik Krisztus’ megnevezést kapta. Erre azzal is rászolgált, mert halála előtt 2 évvel, az Egyház történelmében először, megkapta a stigmákat, a keresztre feszített Krisztus kéz, láb és oldalsebét, s ezzel külsőleg is kifejezésre került az a Krisztushoz alakuló belső, lelki hasonulás, ami benne valósággá vált.
A mai estén Szent Ferencnek egy csodaszép imáját szeretném átgondolni a testvérekkel, azt amely a Fölséges Isten dicsérete címet viseli és amely így szól:

1  Szent vagy, egyetlen Úristen,
ki csodákat művelsz.
2  Erős vagy, nagy vagy, fölséges vagy,
te vagy a mindenható király,
Szentséges Atya, ég és föld királya.
3  Hármas és egy Úr vagy, istenek Istene,
te vagy a jó, minden jó, a legfőbb jó,
az Úr, az élő és igaz Isten.
4  Te vagy a szerelem, a szeretet;
te vagy a bölcsesség,
te vagy az alázat,
te vagy a türelem.
te vagy a szépség,
te vagy a kedvesség,
te vagy a biztonság,
te vagy a megnyugvás,
te vagy az öröm,
te vagy reményünk és vígasságunk,
te vagy az igazságosság,
te vagy a mértékletesség,
te vagy a minket egészen betöltő gazdagság.
5  Te vagy a szépség,
te vagy a kedvesség,
te vagy védelmezőnk,
őrállónk és oltalmazónk[23];
te vagy az erősség, te vagy az enyhülés.
6  Te vagy a reményünk,
te vagy a hitünk,
te vagy a szeretetünk,
te vagy minden édességünk,
te vagy a mi örök életünk:
Nagy és csodálatos Úr,
mindenható Isten, irgalmas Üdvözítő.

Szent Ferenc példáját állítjuk magunk elé, és Szent Ferencben az Ő hitét csodáljuk és szemléljük. Az előbb hallott dicséret az Ő hitének középpontjába visz bennünket. Hogy megérthessük Őt tudnunk kell, honnan is indult Ferenc. Ferenc nem születet szentnek! Ugyanolyan ember volt mint mi mindannyian! Maga úgy beszél megtérése előtti múltjáról, hogy: „míg bűnökben éltem” (Végr 1). Ez konkrétabban egy életrajza így írja le: „hiúság dolgában messze fölülmúlta valamennyi kortársát, s állandó bajkeverőjük és oktalanságra ösztönzőjük lett. De talán éppen ezért mindenki csodálattal adózott neki, és ő csak annál jobban igyekezett, hogy a világi hiúság csillogtatásában: játszi tréfákban, szellemeskedésekben, szórakoztató csevegésekben, éneklésekben, lágy és leomló ruhák viselésében valamennyi barátját megelőzze. Ugyanis fölötte igen gazdag volt; nem zsugori, hanem ellenkezőleg, pazarló; nem pénzhalmozó, hanem tékozló; gondos kereskedő, de hiúságokra minden pillanatban költeni kész sáfár. Egyébként nagyon udvarias, előzékeny és szeretetreméltó ember volt, (…) bűntársai csapatától kísérve, mint valami előkelő nagyúr járt-kelt fel s alá”. Testvéreim, itt csak azt szeretném megjegyezni, amit egy másik szent Loyolai Szent Ignác tanít a hiúságról: aki lelkigyakorlatos könyvében arról szól, ahogy a Sátán tanítja az ördögöket, hogy „először a gazdagság vágyával kísértsék meg őket — ahogy ez a legtöbb esetben meg is történik —‚ hogy így könnyebben jussanak el a világ hívságos tiszteletére és innen a felfuvalkodott kevélységre.
— Az első lépcső tehát a gazdagság;
— a második a hiú tisztelet;
— a harmadik a kevélység.
Erről a három lépcsőről Lucifer rávezet az összes többi bűnre.” Látjuk az ördögi taktika fokozatosságát: a gazdagság bálványozása – hiúság – kevélység/ gőg – többi bűn. Hogy ez mennyire modelszerű a mában, mennyire aktuális annak bemutatására, hadd idézzem XVI. Benedek pápánkat: „A szekularizáció és egy széleskörû nihilista mentalitás folyamatai, melyekben minden viszonylagos, nagyon erõsen befolyásolják a közgondolkodást. Így aztán gyakran bizonyos könnyelmûséggel, világos eszmék és szilárd remények nélkül élik az életet cseppfolyós, ideiglenes társadalmi és családi kötelékekben. Elsõsorban az új nemzedékeket nem nevelik rá az igazság és a lét mély, esetlegességet meghaladó értelmének keresésére, az érzelmek állandóságára, a hûségre. Ezzel ellentétben a relativizmus megfoszt a szilárd fogódzópontoktól, a gyanakvás és önkényeskedés rombolja az emberi kapcsolatokat, s közben az életet rövid ideig tartó kísérletként élik, felelõsségvállalás nélkül. Miközben az individualizmus és a relativizmus uralkodik sok kortásunk lelkében, nem mondhatjuk, hogy a hívõk teljesek immúnisak azokkal a veszedelmekkel szemben, amelyekkel találkozunk a hit átadása során. Az új evangelizációról szóló Szinodus adatgyûjtése néhányra rávilágított: passzívan és magánügyként megélt hit, a hitre nevelés elutasítása, szakadás a hit és az élet között.” és „A keresztények gyakran katolikus hitük magvát, a Krédót sem ismerik, s ezáltal helyet adnak bizonyos vallási szinkretizmusnak és relativizmusnak, mert nem tudják világosan, mit kell hinni, s hogy milyen páratlan a kereszténység üdvözítõ küldetése. Így nem áll távol a veszedelem, hogy megalkossanak egy „csináld magad” vallást.”.
Szent Ferenc lovagi álmait, hiúságát az Isten egy látomással törte végleg össze, amely így történt: „egy éjszaka mély szendergésében valaki (…) nevén szólította, és útjának célját tudakolta tőle. Ő erre részletesen elmondta útitervét, s bevallotta, hogy Apuliába szándékozik menni hadi babérokat szerezni. Mire a hang tovább kérdezte: „Ki tehet több jót, az úr-é, vagy a szolga?” „Az úr” – felelte ő. „Hát akkor miért keresed az úr helyett a szolgát?” – kérdezte tovább a hang. Ferenc a kérdésre kérdéssel válaszolt: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?”” A hatalom, a nagyság, a gazdagság, a hiúságok rabságában vergődő ember bilincseit látjuk Isten fönsége törte össze. „Ki tehet több jót, az úr-é, vagy a szolga?” – kérdezi a hang, ami Isten hatalmának és mindenhatóságának a kinyilatkoztatása, amit a dicséretben Ferenc így fogalmazott meg: „Szent vagy, egyetlen Úristen, / ki csodákat művelsz. / Erős vagy, nagy vagy, fölséges vagy, / te vagy a mindenható király, / Szentséges Atya, ég és föld királya.”
Szent Ferenc életének egyik döntő élménye Isten atyai voltának felfedezése. Isten, mint mennyei édesapa mutatkozik meg neki. Új élete kezdetén: „A püspök előtt haladéktalanul; minden szó nélkül leveti összes ruháit és atyjának adja. (…) egészen mezítelenre vetkezve így szólt atyjához: – Eddig a földön téged neveztelek atyámnak ezentúl azonban bízvást mondhatom: Mi Atyánk; ki a mennyekben vagy akibe minden kincsem és egész reménységem helyeztem!…”(Szent Bonaventura: Legenda maior 2, 4). Ferenc egész élete ezen felfedezés melletti tanúságtétel. Mert Szent Ferenc nem valami beteges önsanyargatás miatt szegény, szűz, engedelmes, hanem mert Istent égi édesatyaként tekinti s tudja a mennyei Atyaisten csodálatos szeretetteljes törődésével mindig gondját viseli.
Szent Ferenc, és a szentek példája kivétel nélkül lendületes, bátor, élő buzdítás a hitre, Isten iránti bizalomra, élő reményre. Nekünk is kellene így hinnünk és bíznunk Isten szeretetében. Szent Ferenc is erre buzdít bennünket, aki sírva és fájdalmasan nyögdécselve járta az erdőt, s mikor megkérdezték tőle mi fáj neki, azt mondta, hogy az a fájdalma, hogy a Szeretet (Isten) nem szeretett az emberektől.
Loyolai Szent Ignáchoz visszatérve Krisztus hozzánk szóló szándékát a következő módon írja le: Ő arra tanítja angyalait és szentjeit, hogy vezessenek minket: „— először a legnagyobb lelki szegénységre, és ha az isteni Felség szolgálatára lenne, és őket erre kiválasztani akarná, nem kevésbé a valóságos szegénységre is;
— másodszor, a gyalázatok és megvetések kívánására, mert ebből a két dologból fakad az alázatosság.
Három lépcső legyen tehát:
— az első: a szegénység, a gazdagság ellen;
— a második: a gyalázat vagy megvetés a világias tisztelet ellen;
— a harmadik: az alázatosság a kevélység ellen.
Erről a három lépcsőről vezessék őket az összes többi erényre.”
Figyelhetünk a Szentatyának erre a buzdítására is, amiben ezt írja: “A Hit Éve ebből a szempontból meghívás a hiteles és megújított megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Üdvözítőjéhez. Halálának és feltámadásának misztériumában Isten felfedte Szeretetének teljességét, ami megment és arra hívja az embereket, hogy a bűnbocsánat által változtassák meg életüket… A hitnek köszönhetően ez a feltámadás gyökeres újdonságáról szóló új élet átjárja az egész emberi létet. Amilyen mértékben szabad a készségben, olyan mértékben fognak lassan megtisztulni és átalakulni az ember gondolatai és érzelmei, a gondolkodásmódja és a viselkedése egy olyan úton járva, ami sosem ér teljesen véget ebben az életben. A “hit, ami a szeretet által lesz tevékeny” az értelem és a cselekedetek új szempontjává válik, ami az ember egész életét megváltoztatja” (Porta fidei n.6b). Amen

Kedves Testvéreim!
Advent harmadik vasárnapja mély lelkiismeret vizsgálatra szólít bennünket. Ezt kell magunkban megvizsgálni: vajon ugyanazokkal az érzésekkel  és viselkedéssel közeledünk-e Jézus születésének ünnepéhez, amellyel Isten az időben Karácsonyát előkészítette? Isten örömujjongás közepette készült Karácsonyára. Amikor Isten arra gondol, hogyan üdvözíti az embert, öröm tölti el. Így hirdeti a próféta az olvasmányban: “(Isten) Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel, úgy, mintha ünnepet ülne.”
Az Isten ilyen érzéssel kezdte el megváltoztatni az emberi történelmet és vetett véget a bűn végtelen láncolatának, amint azt a próféta mondja: “Elvette az Úr ítéletedet, elűzte ellenségedet…, ne félj többé semmi rossztól.”
Isten az irgalmas szeretet. Isten Irgalmassága örömkitörés, mert a szeretet mindig örül, soha nem lehet szomorú. Ezért hirdeti a próféta az olvasmányban: “Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből”. Szent Pál ugyanezt mondja a szentleckében: “Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” Azt a jelet aztán, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten örömét éljük meg, így írta le Szent Pál: “Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!”  Az emberszerető jóság az a gyümölcs, amely azokban az emberekben érik, akik megtanulnak minden körülmények között “örülni az Úrban”. Azok számára, akik így élnek, még a nehézségek és a gondok is alkalommá válnak arra, hogy jobban ragaszkodjanak Istenhez, ahogy Szent Pál is mondja: “ Ne aggódjatok semmiért, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket hálaadással az Úr elé. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.”
Ezért ahhoz, hogy felfedezzük, vajon úgy közeledünk-e a Karácsonyhoz, ahogyan Isten készült rá, fontos, hogy megragadjuk a válaszos zsoltár szavainak igazságát: “Íme, Isten az én üdvösségem, bízom benne és nem félek.”
Jól tesszük, ha megvizsgáljuk magunkban, mennyire élő annak bizonyossága, hogy Isten már megváltott bennünket.   Akiben megvan ez a bizonyosság, bizalommal, derűvel tud szembenézni minden körülménnyel, és egyúttal tanúságot tud tenni a világnak üdvösségünk Jóhíréről.
A lelkiismeretvizsgálat második pontja abban a kérdésben áll, amelyet a tömegek intéznek Keresztelő Szent Jánoshoz: “Mit cselekedjünk tehát?” Keresztelő Szent János ezt válaszolja: “Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.” Az Evangélium ezekkel a szavakkal arra buzdít, hogy azt tegyük egymással, amit Isten tett velünk. Ahogyan ugyanis az Atyaisten az embereknek adta Fiát, Jézus Krisztust, mert megkönyörült rajtunk, így mindannyiunknak meg kell könyörülnie a többiek szükségén és odaadni azt, amije van.
Jézus születése mély változást idézett elő, visszaadta az embereknek az ingyenesség képességét. Krisztus azért jött a világba, hogy lerombolja a bűnt és visszaadja az embereknek az istenfiúság ajándékát. Minthogy az egyetlen Atya fiai lettünk, egymásnak testvérei vagyunk. A testvérek között pedig az a normális, ha megosztják a javaikat. Jézus születése az osztozás formája.  Hisszük, hogy a jászolban fekvő Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Jézus azért jön közénk, hogy teljesen osztozzon velünk emberi természetünkben, hogy minden ember osztozhasson az ő isteni természetében. Jézus olyannyira osztozik emberi természetünkben, hogy a bűnösök közé számítják és halálra ítélik. Kínszenvedésében és halálában Jézus osztozik mindabban a rosszban, ami az emberben megvan, elszenvedi a büntetést, ami ránk, bűnösökre várt, megszabadít a bűntől és így az Atyaisten fiainak ismerhet el minket.
Igazán szükségünk van arra, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket Keresztelő Szent János szavaival, aki ezt hirdeti: “Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.”. A saját javainkban és mások szükségleteiben való osztozás most, miközben a misét mutatjuk be, még sürgetőbbé válik, mert most megtapasztaljuk Isten osztozását mivelünk és osztozásunkat Istennel, ahogyan azt Szent Pál tanítja nekünk, aki így beszél: “Úgy szólok hozzátok, mint értelmes emberekhez; ítéljétek meg ti magatok, amit mondok: Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy a kenyér, s egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.”
És ahogyan a Szentatya tanította nekünk: “A Krisztussal való egyesülés egyidejűleg egyesülés mindazokkal, akiknek Ő ajándékozza magát. Krisztust nem birtokolhatom egyedül, csak másokkal közösségben, akik már az övéi, vagy az övéi kell hogy legyenek. A szentáldozással kiemel önmagamból és magához, ugyanakkor a többi kereszténnyel egységbe von. „Egy test” leszünk, eggyé olvadt létező leszünk. Az istenszeretet és a felebaráti szeretet most valóban egyesül: a megtestesült Isten von mindnyájunkat önmagába.”
Kedveseim, a Szentatya egy másik tanításával zárom: “Akinek szüksége van rám, s akin segíteni tudok, a felebarátom. A „felebarát” fogalma egyetemessé válik, mégis konkrét marad. Annak ellenére, hogy minden emberre kiterjed, nem egy kötelezettségek nélküli távszeretet kifejezője, hanem itt és most gyakorlati beavatkozásomat követeli. Az Egyház feladata marad, hogy távoli és közeli pontok összekapcsolását mindig újra értelmezze tagjai gyakorlati életében.”  Amen.

Kedves Testvéreim!
A Szent Evangélium utolsó szavai személyesen és lelkünk mélyén érintenek meg bennünket. “Minden ember meglátja az Isten üdvösségét”. Ezek a szavak azért érintenek meg minket, mert arra emlékeztetnek, hogy szívünk mélyén lerombolhatatlan az üdvösség iránti várakozás. És Isten, a mi Teremtőnk, biztosít minket arról, hogy eljön hozzánk azért, hogy megtapasztalhassuk Őt, aki a mi üdvösségünk.
És az üdvösség megtapasztalása ünnepélyes és örömteli esemény, ahogyan arról az olvasmány beszámol. Így kiált fel a próféta: “Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, öltözzél annak a dicsőségnek díszébe, amelyet Isten ad neked mindörökre!”
Így emlékeztet Báruk próféta hitünk alapvető igazságára: vagyis arra, hogy Isten a szeretet és előbb szeretett minket és kezdeményezte a találkozást velünk, hogy megajándékozzon irgalmával. Ez az igazság a történelem értelme és tartalma. Az Advent elvezet annak a felismerésére, hogy a történelem az üdvösség története. És ebben az üdvtörténetben Isten három eljövetelét ismerhetjük fel. Az első eljövetelekor Isten Fia emberré lett Szűz Mária méhében a Szentlélek közreműködése által. Az utolsó eljövetelekor minden ember meg fogja látni Istenünk üdvösségét, amikor Jézus eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat. E két eljövetel között van egy közbenső. Ezt mindennap megtapasztaljuk a szentségekben. Sőt mi magunk is Krisztus szentségi jelenléte vagyunk, amennyiben tagjai vagyunk testének, az Egyháznak, mert abban benne lakozik testileg Isten Misztériuma.
Míg múlt vasárnap az Evangélium Jézus utolsó eljövetelére nyitotta rá a szemünket, ezen a vasárnapon az Evangélium történelmileg dokumentálja első eljövetelét, amikor ezt mondja: “Tiberius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében, történt: Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme,… Annás és Kaifás főpapok idején az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában”.
Ebben a leírásban két igazságot találunk, az első: Isten belépése a világba történelmi esemény. A második igazság: Isten, aki úgy teremtette az embert, hogy nem volt rá szüksége, most azért, hogy megmentse az embert, szüksége van az emberre. Jézusnak ugyanis ahhoz, hogy belépjen a világba, szüksége van egy asszonyra, egy családra. Most ahhoz, hogy belépjen a közéletbe, szüksége van egy emberre, Jánosra, Zakariás fiára, aki a pusztában élt.
Ez megmutatja azt a módszert, amit Isten használ, hogy üdvözítse az embert.  A módszer pedig ez: Isten kiválaszt embereket és felkészíti őket arra, hogy közreműködjenek üdvösséghozó művében. Így tett a Szűzanyával, és így tett Keresztelő Jánossal. Így tett az apostolokkal és így tesz ma Isten velünk is és mindazokkal, akik hisznek Jézus Krisztusban.
Hogyan választja ki és készíti fel Isten Jánost, Zakariás fiát? Tudjuk, hogy Keresztelő Jánost már akkor eltöltötte a Szentlélek, amikor édesanyja, Erzsébet szíve alatt volt. Aztán arra kéri Isten, hogy éljen a pusztában.  És a Szent Írások szerint a pusztaság az Istennel való találkozás helye. A pusztában élni azt jelenti, hogy megtapasztalja Isten szeretetét, úgy, ahogyan az Izrael népével is történt az egyiptomi fogságból való szabadulás után. Akkor Isten arra nevelte Izraelt, hogy az ő szeretett népe legyen. Jánossal, Zakariás fiával Isten ugyanazt a pedagógiát alkalmazza. Arra készíti fel, hogy ő legyen az előhírnök. Az emberek, amikor hallják őt prédikálni, rögtön megértik, hogy János azt hirdeti, amit a pusztában tanult. János a “A pusztába kiáltónak a szava”. Azt hirdeti, hogy Isten magához hívta a pusztaságban, és ott az Istennel való találkozásban megismerte az Úr útját, és megváltoztatta az életét, vagyis szívében egyengette az Úr útját.
Ezen a Vasárnapon azonban megmutatja azt az emberi tényezőt is, ami megkönnyíti megtérésünket Istenhez, hogy Ő a szívünkben lakjon. Ezt a tényezőt a szentmise könyörgése mutatja meg. Így imádkoztunk ugyanis: “Mindenható, irgalmas Istenünk, segíts, hogy szent vágyakozással siessünk Fiad elé”.
Fakadjon szívünkből szent vágyakozás. Odahelyezte Isten az utána való ellenállhatatlan vonzódást, ami a végtelen, a boldogság, az igazság és a béke iránti vágyban nyilvánul meg. A Teremtő Isten ugyanis vágyakkal töltött el minket, hogy szabadságunk elindulhasson feléje.
Az eredendő bűn azonban eltérítette a vágyainkat a gonosz felé, és eltávolított Istentől. Ezért így folytatódott a mise könyörgése: “Örök bölcsességeddel nevelj minket, hogy evilági elfoglaltságaink ne akadályozzanak találkozásunkban szent Fiaddal”.
Ezért Keresztelő Szent János szavai: “Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit”, elsőként arra szólítanak, hogy irányítsuk vágyainkat Isten felé, másodsorban pedig arra, hogy a jó vágyakat fordítsuk át jó cselekedetekre. Segít ebben Szent Pál buzdítása is, aki a szentleckében ezt mondja: “Könyörgök azért is, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára, és bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcsében, amelyet Jézus Krisztus szerzett, Isten dicsőségére és tiszteletére”.
Kedves Testvéreim! Ezen a második vasárnapon arra kaptunk meghívást, hogy gondoskodjunk szívünkről, ami az Isten utáni várakozásban él. Ezért foglaljuk el szívünket imádsággal, a Szent Írások olvasásával, és különösen a gyónás szentségével. Figyelhetünk a Szentatyának erre a buzdítására is, amiben ezt írja:
“A Hit Éve ebből a szempontból meghívás a hiteles és megújított megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Üdvözítőjéhez. Halálának és feltámadásának misztériumában Isten felfedte Szeretetének teljességét, ami megment és arra hívja az embereket, hogy a bűnbocsánat által változtassák meg életüket… A hitnek köszönhetően ez a feltámadás gyökeres újdonságáról szóló új élet átjárja az egész emberi létet. Amilyen mértékben szabad a készségben, olyan mértékben fognak lassan megtisztulni és átalakulni az ember gondolatai és érzelmei, a gondolkodásmódja és a viselkedése egy olyan úton járva, ami sosem ér teljesen véget ebben az életben. A “hit, ami a szeretet által lesz tevékeny” az értelem és a cselekedetek új szempontjává válik, ami az ember egész életét megváltoztatja” (Porta fidei n.6b). Amen

Kedves testvérek!

Tovább szemlélve az adventi koszorút mai vasárnapunkon láthatjuk, ahogy
már két gyertyát gyújtottunk, az adventi zarándoklatunkat jelképező koszorún.
Továbbra is példabeszédként értelmezve ezt a templomban és akár otthon is
előttünk levő tárgyat azt mondhatjuk: mindez arra hívja fel figyelmünket, hogy
egy alap állapot után (az első gyertya meggyújtása, advent 1. vasárnapi
önmagunk) meghívást kapunk arra, hogy lépjünk tovább, elmélyítve, a hitelesség,
az igazság, az életszentség, a krisztus formaiság felé keresztény életünket.

Mindennek fényében mai evangéliumunkat így aktualizálhatjuk: Orbán
Viktor miniszterelnökségének második évében, amikor Barack Obama volt az
Amerikai Egyesült Államok Elnöke, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin Oroszország
elnöke, Angela Merkel Németország kancellárja, Herman A. Van Rompuy Az Európai
Unio Tanácsának elnöke, Erdő Péter Esztergom-Budapesti főegyházmegyei érseksége
idején, „az Úr szózatot intézett” Józsefhez, akit XVI. Benedekként szólítanak,
Krisztus földi helytartójához.

És Ő meghirdetvén a HIT ÉVÉT, és bejárta (hírként) a Tv-t, rádiót és a
sajtót, a világhálót és hirdette „Újra
fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a
Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta
fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem
fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a
világosságot” (Porta fidei, 3). (…) A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus
Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit,
hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem
személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a
szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a
tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha
kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11).

Testvérek! A Szinóduson többek között a bíboros és püspök atyák úgy
beszélnek rólunk, mint akiket ’szakramentalizáltak,
de még nem teljesen evangelizáltak’. Mit is jelent ez? Ahogy a Magyar Kurír
cikke is összefoglalta: „Az Egyház felhívást intéz a megtérésre, mert Jézus tanítványainak gyengeségei és
bűnei gyengítik a misszió hitelességét. A püspökök elutasítják a pesszimizmust:
a globalizáció, a szekularizáció, az elvándorlás, az ateizmus, a politikai
hegemónia és az állam válsága illetve az ezekkel járó nehézségek és szenvedés
lehetőséget jelentenek az evangelizálásra. Nem új stratégiákat kell találni az
evangélium hirdetésére, mintha az egy piaci termék lenne, hanem újra fel kell
fedezni azokat a módokat, ahogyan az emberek Jézus felé közelednek.

Ezért a szinódus a család felé
fordul, ami az evangelizáció természetes helye, és ami támogatásra szorul az
Egyház, a politika és a társadalom részéről. A püspökök a családon belül
kiemelik a nők sajátos szerepét és az apa felelősségét. Megemlékeznek az együtt
élő párok, az elváltak és az újra házasodottak fájdalmas helyzetéről. Bár újra
megerősítették a szentségekhez járulásuk eddigi feltételeit, rámutattak: az Úr
nem hagyja magára őket, és az Egyház befogadó otthont jelent mindenki számára.”.
’szakramentalizáltak, de még nem teljesen evangelizáltak’-ként tehát megtérésre
kapunk meghívást, arra, hogy engedjük, hogy a önimádásunk, az anyagiasságunk, a
kényelem és az élvezetek istenítése kipucolódjék belőlünk, s a helyét
betölthesse az Evangélium, arra szól meghívásunk, hogy gyakorlati
ateizmusunkból, amikor döntéseinket valójában nem az evangélium vezérli, a
valódi evangélium, s végső soron
Krisztus vezéreltségre térjünk rá

Boldog John Henry Newmannal imádkozzunk egy kicsivel többért: „Egy kicsivel több türelmet, hogy elviselhessem
azokat, akikkel olyan nehéz együtt élnem. Egy kicsivel több állhatatosságot,
hogy folytathassam kötelességeimet, melyek kívánságaimmal teljesen
ellentétesek. Egy kicsivel több alázatosságot, hogy megmaradjak azon a helyen,
ahová Isten állított, bár ez a hely nem vág egybe sem álmaimmal, sem
terveimmel. Egy kicsivel több belátást, hogy az embereket olyannak vegyem,
amilyenek, s nem amilyennek szeretném őket. Egy kicsivel több okosságot, hogy
mások ügyeivel minél kevesebbet foglalkozzam, s magamat ne izgassam miattuk.
Egy kicsivel több erőt, hogy türelmesen fogadjam azt az eseményt, amely éppen
most megzavarta az örömömet. Egy kicsivel több kedvességet, hogy ne mutassam
megbántottságomat. Egy kicsivel több önzetlenséget, hogy mások helyzetébe minél
jobban beleélhessem magam”. Ámen!

Kedves testvérek!
Advent második vasárnapjának első olvasmánya Báruk próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta arra szólítja fel az elfáradt embereket, hogy vessék le a gyász ruháját és kezdjenek el ujjongani, mert közel van szabadulásuk napja. Néha mi is legszívesebben gyászruhát öltenénk magunkra, amikor a világ szomorú sorsát nézzük, de nekünk is szól az üzenet, hogy ebben és ilyen világban kell meglátnunk Isten szabadító jelenlétét és örömünk forrását.
A második olvasmányban Szent Pál a Filippieknek írt levelében arról olvasunk, hogy az apostol azért imádkozik, hogy kedves hívei feddhetetlenek maradjanak Krisztus eljövetelének napjára. Nekünk is állandóan ügyelnünk kell arra, hogy lelkiismeretünk semmivel se vádoljon bennünket Istenünk színe előtt.
Az evangéliumban Keresztelő Szent Jánossal találkozunk, aki lelkesen hirdeti az eljövendő messiási ország szépségét, amikor is a gödrök majd feltöltődnek, ami görbe, az egyenessé válik, a göröngyös ösvény pedig sima úttá lesz. Sajnos, Keresztelő Szent János mindebből nem látott semmit, és néha nekünk is úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna meg az Úr Jézus eljövetelével: a gonoszok továbbra is gonoszok maradtak, a „viperák fajzata” pedig, ahogyan Keresztelő Szent János a farizeusokat bélyegezte meg, ma is marják a körülöttük élőket. Az evangéliumi üzenet azonban az, hogy nem mi vagyunk azok, akik megváltjuk ezt a világot, hanem Istennek kell eljönnie, hogy megújítson mindent. Csak Isten ereje tudja megvalósítani azt, amire az ember nem képes. Nem is a természet szépséghibáit kell helyreigazítanunk, hanem a szívünk szépséghibáit. Az ember szívében vannak a rossz szándékok göröngyös ösvényei, ott vannak a becstelenség görbe útjai.
Ez az evangélium azonban mindenekelőtt örömhír. Három dolgot tudunk meg Keresztelő Szent Jánosról. Először megtudjuk azt, hogy János meghívása a pusztában történt. Másodszor megtudjuk azt, hogy Isten szólt Jánoshoz. Harmadszor megtudjuk azt, hogy János engedelmeskedett a hívásnak és elindult, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Nekünk is ezt a három lépcsőt kell megjárnunk ahhoz, hogy örömmel éljük hitünket.
Először, ismét fel kell fedeznünk a pusztát, a csendet, a belső megnyugvást, a lelki kikapcsolódást. A mindennapi élet frenetikussá vált, a sok rohanás közepette és a körülöttünk zajló élet zaja miatt nehezen jut el hozzánk Isten szava. A puszta azt jelenti, hogy egyedül maradunk Istennel. Ne féljünk Istentől, találjunk időt csendes imára, amikor csak Vele vagyunk és amikor
Tőle várjuk a választ életünk millió kérdésére. A Szentírás csendes olvasása is ilyen pusztai találkozás Isten igéjével.
Másodszor, ha meghalljuk Isten szavát, fogadjuk azt be szeretettel és bi-zalommal. Isten mindig a javunkat akarja. Egy szent mondta, hogy amikor mi egy lépést teszünk Isten felé, Ő kettőt lép mifelénk. De a kezdeményezés mindig az Istené: Ő szólít meg bennünket, Ő hív bennünket. Ez megtörténhet egy vasárnapi szentmise alatt, egy reggeli vagy esti imában, egy csendes templomlátogatásban és az Oltáriszentség előtt eltöltött néhány percben. Ilyenkor úgy érezzük, lelkünk tele van nyugalommal, szívünk pedig csendes örömről dalol. Isten jelenléte mindig megnyugtató.
Harmadszor, amikor megtapasztaltuk Isten jelenlétét saját életünkben, szükségét érezzük annak, hogy erről tanúságot tegyünk mások előtt is. Ezt lehet sokféleképpen tenni: van aki elmegy messze vidékre hirdetni az evangéliumot, van aki saját környezetében válik apostollá, de néha egyszerűen azáltal teszünk tanúságot Isten irántunk való szeretetéről, hogy hagyjuk, hogy sugározzon belőlünk az életöröm. Ekkor az emberek elkezdenek vonzódni felénk és jól érzik magukat közelünkben, mert érzik, hogy a belőlünk kisugárzó életöröm nemcsak a mi személyes varázsunk, hanem a kegyelem térereje sugárzik át rajtunk. Álljunk meg egy pillanatra a mai evangéliumnál és fontoljuk meg, hogyan érzik magukat az emberek közelünkben: jól, vagy rosszul, megnyugodnak, vagy idegessé válnak, örülnek, hogy velünk lehetnek, vagy bosszankodnak? Kérjük Jézust, hogy tegyen bennünket is megváltó szeretetének hírnökeivé és tanúivá, amint azt Keresztelő Szent Jánossal tette.

Kedves Testvéreim!
Advent ideje van. Mit kérünk? Mit szeretnénk? A válaszos zsoltár nagyon jól fejezi ki ezt: “Utaidat, Uram, mutasd meg nékem, ösvényeidre taníts meg engem! Taníts és vezess igazságod szerint, mert te vagy üdvözítő Istenem”.
Advent ideje egy olyan múltról beszél, amelyben Isten ígéreteket tett. És aztán egy olyan jelenről szól, amelyben Isten teljesíti ígéreteit. Ezt hirdeti ugyanis az olvasmány. Jeremiás próféta Isten nevében kijelenti: “Íme, jönnek majd napok – mondja az Úr -, amikor teljesítem a jót, amelyet Izrael házának és Júda házának megígértem”.
A mi Istenünk hűséges Isten, mert ígéreteket tesz, és aztán teljesíti őket. Jeremiás próféta így folytatja jövendölését: “Azokban a napokban és abban az időben igaz sarjat támasztok Dávidnak, aki jogot és igazságot teremt az országban”.
Mi tudjuk, ki ez az “igaz sarj”. Jézus Krisztus az, aki jelen van közöttünk. És mi felismerjük őt, ahogyan a szentmise könyörgésében imádkoztuk: “Mindenható, örök Isten, önts híveid szívébe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé”.
Ezért az Advent eleje egy olyan jövőről is szól, amelyben mindannyiunk számára teljesülnek az üdvösség ígéretei.  A mi üdvösségünk maga Jézus Krisztus, aki “nagy hatalommal és dicsőséggel” érkezik. Ezt hirdeti Jézus a mai Evangéliumban: “Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok”.
Advent Ideje határozottan kijelenti, hogy Isten a mi üdvösségünket akarja. Isten ugyanis meg akar minket ajándékozni az örök élettel, azt akarja, hogy belépjünk dicsőségébe és boldogságába. És ezt az üdvösséget Isten a mi érdekünkben életünk minden körülményében megvalósítja a mi érdekünkben, azok között a körülmények között, amelyek jónak tűnnek a számunkra és azok között is, amelyek rossznak látszanak.
Jézus a Szent Evangéliumban világosan beszél törékenységünkről és a világ végéről. Ezt mondja Jézus: “Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek”.
Jézus egyszerűen azért beszél törékenységünkről és a világ végéről, hogy kijelentse – amint azt jól mondja Szent Pál -, hogy “ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk”. (Rom.8,18).  Így folytatja ugyanis Jézus: “Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok”.
Advent ideje dicsőséggel és hatalommal teljes jövőről szól. A feltámadt Krisztus győzelme a mi örök életre támadásunknak is a győzelme Ővele.
Hogyan éljük meg a várakozást a Krisztus győzelmével teli jövőnkre?
Szent Pál mondja ezt meg a szentleckében, amikor így buzdít bennünket: “Gyarapítson és gazdagítson titeket az Úr a szeretetben egymás és mindenki iránt, mint ahogy mi is szeretünk titeket!”. Aztán megmutatja, hogy a kölcsönös és mindenki iránti szeretetnek pozitív hatása van a személyiségünkre: “Tegye állhatatossá szíveteket, hogy feddhetetlen szentségben állhassatok Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön, összes szentjének kíséretében!”
Vagyis ebben az Adventben arra kaptunk meghívást, hogy gyakoroljuk a kölcsönös és mindenki iránti szeretetet, hogy megtanuljunk napról napra biztosabb reménnyel élni. Nincs ugyanis semmi hasznosabb annál, ha gyakoroljuk a kölcsönös szeretetet annak érdekében, hogy miénk legyen és megerősödjön bennünk a keresztény remény erénye.  Ma nagyon nagy szükség van reménnyel teli emberekre, mert egyre nő a szomorú és bizalmukat veszített emberek száma.
A szomorú és bizalmat vesztett emberek jobban ki vannak téve annak, hogy olyan viselkedésbe esnek, amelyekről ma Jézus a Szent Evangéliumban azt mondja, hogy kerüljük. “Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek a tobzódásban, részegeskedésben és az e világi gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap”.
Köszönjük meg Jézusnak, hogy ma elmagyarázza, miért veszélyes viselkedés a tobzódás, a részegeskedés és az evilági gondokba merülés. Azért veszélyesek, mert aki így él, kevés reményről és kis hitről tesz bizonyságot. Vagyis azt mutatja, hogy nem figyel az életének a különleges napjára. Ezt mondja Jézus arról a napról: “mint a csapda, úgy csap le mindazokra akik a földön laknak”.
Érdekes, hogy Jézus “arról a napról” Advent elején beszél, mert az a nap életünk határa, célja és beteljesedése. “Azon a napon” fog megtörténni találkozásunk Üdvözítőnkkel. Jézus ugyanis kijelenti: “Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt”.
“Az a nap” történelmileg mind Jézus születésnapja, mind pedig az utolsó ítélet napja. Számunkra “az a nap” konkrétan ez a perc, amelyben a Szentmisét tartjuk. Ugyanis minden szentmisében, miután Jézus megújítja jelenlétét a kenyér és a bor színe alatt, mindannyian kijelentjük: “halálodat hirdetjük, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Az Advent örömteli vonzása épp a köztünk levő Isten valóságos jelenlétéből fakad. Ő a Megtestesüléssel megkezdte megváltásunkat és az utolsó ítélettel teljesíti be az üdvösségtörténetet.
Az Advent tehát arra sarkall, hogy új jelentőséget adjunk az időnek és a történelemnek. Jézus születésével ugyanis az idő és a történelem elnyerte teljességét. A történelem ösvényén Jézus Krisztus végigmegy minden emberrel. Az idő tehát kedvező alkalom a mi üdvösségünk számára. Jézus sok példabeszédben bemutatta ezt a titokzatos valóságot: a szolgák történetében, akik haza várták a ház urát; a szűzekről szóló példabeszédben, akik a vőlegényre vártak; vagy abban, ami a magvetésről és az aratásról szól. Az ember életében folyamatos várakozásban van: amikor kisgyermek, szeretne megnőni, felnőttként szeretné önmagát megvalósítani és sikerre vár, és a korral előrehaladva a megérdemelt pihenést óhajtja. De elérkezik az idő, amikor felfedezi, hogy túl sokat remélt önmagától, a foglalkozásától vagy a társadalmi helyzetétől, és már nem maradt semmi reménye. A remény jelzi az emberség útját, de a keresztények számára ez egy bizonyosságból táplálkozik: az Úr jelen van életünk folyamán, elkísér minket, és egy nap felszárítja könnyeinket. Egy nap, nem is olyan soká, minden megtalálja beteljesedését Isten országában, az igazságosság és a béke Országában. Amen.

Advent első vasárnapjának első olvasmányában Jeremiás próféta vigasztaló szózatát halljuk, hogy Isten egész biztosan teljesíti ígéretét, hogy elküldi a Szabadítót. Hitünk egyik nagy kihívása, hogy merjünk hinni Isten ígéreteiben. Izrael többször is megtapasztalta, hogy képtelen megváltani saját magát, ezért a próféta a nép nevében könyörög Istenhez, hogy hozza meg a megváltást. A megváltás első feltétele, hogy elismerjük, mennyire szükségünk van Isten megbocsátó szeretetére.
A második olvasmányban Szent Pál szép imáját olvassuk, amelyben az Úr szeretetét hívja kedves tesszalonikai híveire. Nekünk is így kell gondolnunk másokra: áldja meg őket a Jóisten minden mennyei és földi áldással.
Az evangélium Jézus második eljövetelét mutatja be. Bármennyire is félelmetesnek tűnhetnek a képek, amelyeket Jézus hallgatói szeme elé varázsolt, nem volt az Ő stílusa ijesztgetni az embereket. Nem tényeket hirdetett meg, hanem jeleket jelölt meg. A jelet lehet nem észre venni, vagy félremagyarázni. Az evangéliumi olvasmány második része felhívás az éberségre.
Advent a karácsonyra való előkészület időszaka. Egyrészt visszaemlékezés Urunk első jövetelére, ugyanakkor felhívás arra, hogy készüljünk második eljövetelére, amely halálunk pillanatában következik be, Az adventi Istenvárás e kettős dinamizmus jegyében történik: egyrészt az Úr jön felénk, másrészt mi megyünk az Úr felé.
Sajnos, ma is nagy kísértés, hogy úgy rendezzük be életünket, mintha Isten nem létezne, vagy ha létezik is, olyannak képzeljük el, akihez kevés közünk van a mindennapi életben, és akinek nem tartozunk felelősséggel. Boldogságunkat az egészségben, a jólétben, és még száz apró földi örömben keressük. Mindezekre szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, de nem elegendők ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát és az örök élet ígéretét. Ehhez Istenre van szükségünk.
Adventben erre az alapvető Istenre való utaltságunkra kell gondolnunk. De advent még ennél is több: arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten hű marad ígéreteihez, nekünk csak egy kis türelemre van szükségünk, hogy kivárjuk az Ő idejét. Itt megállhatunk egy pillanatra és kérdezhetjük magunktól, hogy hiszünk-e mi tényleg Isten ígéreteiben? Jézus azt ígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig: hiszünk-e mi ebben az ígéretben? A házastársak azt az ígéretet kapták a házasság szentségével egy csomagban, hogy Isten velük lesz kegyelmével életük minden örömteli pil¬lanatában, de megpróbáltatásaikban is. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben?
Jézus azt ígérte Péternek, hogy Egyházát olyan alapokra építi, amelyeken nem vesznek erőt a pokol kapui. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben, amikor a mai Egyházra gondolunk?
Adventi hitünk egyik pillére az Isten ígéreteire való támaszkodás bátorsága. Mert az ígéret azt is magában foglalja, hogy még nem valósult meg, ezért léhát bátorság kell ahhoz, hogy Istenre merjük bízni életünket. A keresztény élet titka ez az örökös feszültség egy ígéret és a beteljesedés között, örökös Istenvárás advent és karácsony között. Advent biztatás és kihívás: Isten minden nap érkezik, néha csendesen, néha meglepetésszerűen, de nem késik. Tőlünk csak azt várja, hogy nyitott lélekkel várjuk és fogadjuk Őt.
Advent tehát nem passzív, hanem aktív Istenvárás. Az evangélium az Emberfia második eljöveteléről beszél. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy tágra nyílt szemekkel kell mennünk előre, hogy képesek legyünk felismerni Isten jelenlétének apró jeleit még a természeti jelenségekben is. Ahogyan a rügyekről a tavaszra következtetünk, úgy kell a kegyelmi jelekből Isten jelenlétére következtetnünk.

Kedves Testvéreim!
Ma, Krisztus Király ünnepén az egész emberiség dicsőítő es hálaadó himnuszt zeng, ahogyan azt a szentlecke tanítja, amely ezt hirdeti: “Ő szeret minket. Vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké”.
Az Egyház ma azt kéri, hogy Krisztus király mivoltáról elmélkedjünk, ahogyan az olvasmányban is meg van írva: “Hatalma örök hatalom, amely nem enyészik el, és királysága nem szűnik meg soha”.
Szükséges, hogy mélységében és pontosan értsük Krisztus misztériumának ezt az aspektusát, a Szent Evangélium hallgatásán és a róla való elmélkedésen keresztül, mert ez hitünk sarokpontja.
A mai Evangéliumban azt találjuk, hogy maga Jézus jelenti ki, hogy király, Pilátus előtt. Pilátus képviselte az akkori idők legnagyobb emberi tekintélyét. És őelőtte Jézus hivatalosan kijelenti isteni király mivoltát.  A megdöbbentő az a tény, hogy Jézus halálraítéltként áll Pilátus előtt. Világos és nyilvánvaló azonban, hogy Pilátus a vesztes és Jézus a győztes.
Ezért Jézus rögtön tisztázni akarja, hogy királysága, hatalma “nem ebből a világból való”. Jézus azt akarja mondani, hogy hatalma nem ugyanazon a szinten van, nem ugyanaz a természete, mint annak a hatalomnak, amit Pilátus gyakorol. Így magyarázza meg: “Ha ebből a világból volna országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére”.  Jézus ezekkel a szavakkal azt mondja Pilátusnak, hogy neked szükséged van hadseregre, erőre és  erőszakra, nekem azonban nincs.
Jézus, miután tisztázta ezt az alapvető pontot, bevezet királyságának természetébe: “király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra”.
Kedves Testvéreim! Ezeket a szavakat hallgatva a keresztény kinyilatkoztatásnak és hitünknek a legfontosabb kijelentését hallottuk.
Krisztus királyságának természete abban áll, hogy az ember aláveti magát és engedelmeskedik az ő Kinyilatkoztatásának, vagyis annak a tanúságtételnek, amit Ő tesz az Igazságról. Krisztus királyságának alapja az a tény, hogy az Ő személyében, életében és tetteiben Isten teljesen felfedte önmagát. Isten, Fiának megtestesülése által elmondta a teljes és végleges Igazságot önmagáról és az emberről.
A keresztény hit középpontjában tehát Krisztus áll, aki felfedi előttünk Istenről és az emberről a teljes igazságot. És ezért ez az Igazság Krisztus királyi erejének eszköze és királyságának egyetlen ereje. És mi akkor valósítjuk meg az ő országát, amikor meghallgatjuk és engedelmeskedünk igazságának.
Kedves Testvéreim! A meglepő dolog ez: Jézus egy olyan perben nyilvánítja ki királyságát, amiben bűnözőként halálra ítélik. Ma is ez történik, közöttünk és városainkban is.
Mindig Krisztus jelenti ki a királyságát és ő valósítja meg uralmát a fény és a sötét ellentétében, minthogy “A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel”. [Jn 1,5]. Krisztust perbe fogják, mert az ember elutasítja, hogy meglássa, megértse saját magát, aszerint az igazság szerint, amit Krisztus fedett fel előttünk. Az ember tragédiájának gyökere a hazugság, mint Krisztusnak, a kinyilatkoztatásnak a radikális elutasítása.
Krisztus elutasítása építi a hazugság kultúráját, ami az ember rabszolgaságát hozza létre és a halálát okozza. A hazugságnak ez a kultúrája fogja perbe Krisztust, mert királysága tisztán és egyszerűen az igazság uralma.
Jézus a Feltámadott, aki legyőzte a halált, és mindig benne marad a történelmünkben, hogy tanúságot tegyen az igazságról. Az igazságról szóló tanúságtétel pedig ez: “Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad”. (1Jn.4,16). “úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn.3,16).
Jézus már Pilátus előtt megvalósítja tanúságtételét az igazságról. Ugyanis miközben halálra ítélik, jelenvalóvá teszi Isten szeretetét, aki magára veszi az emberek bűnét. Amit Jézus, Isten Fia elszenvedett, azt az Atyaistennel együtt szenvedte el. Krisztus kínszenvedése a kereszten az emberek bűne miatt szenvedő Atyaistent mutatja be és képviseli.  A kereszthalál borzalma  megmutatja, mennyire utálja az Atyaisten az emberek bűneit. Fiának kereszthalálában az Atyaisten szívére vette a bűnt és lerombolta Fia iránti szeretetével. Ez a jelentése Szent Pál szavainak, aki ezt hirdeti: “Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy benne „Isten igazságossága” legyünk”. (2Kor.5,21) .
Jézus a szentségeken keresztül gyakorolja tovább királyságát. Jézus az, aki ezeken keresztül szeret minket, megszabadított vére által a bűneinktől, és a papok királyságává tett minket Atyjáért, az Istenért.
Ez a csodák csodája: mi mindannyian, akik újjászülettünk a keresztségben, részesei vagyunk Jézus Krisztus királyságának. Jézus misztériumai nem jutottak még el a teljes tökéletességükre és teljességükre. Biztosan teljesek és tökéletesek, már ami Jézus személyét illeti, de nem azok bennünk, akik az ő tagjai vagyunk, és még az Egyház, az Ő titokzatos teste sem az. Isten Fia azt szeretné, hogy megtestesülésében, születésében és életében osztozzunk, folytatódjanak ezek bennünk és az egész Egyházban.
Jézus tökéletessé akarja tenni bennünk szenvedésének, halálának és feltámadásának titkait. Ezt úgy teszi, hogy hagyja, hogy szenvedjünk, meghaljunk és feltámadjunk Ővele és Őbenne. Arra vágyik, hogy átadja nekünk az ő dicsőséges és halhatatlan állapotát – ami csak a Paradicsomban fog beteljesedni -, de már most megújítja az emberek szívét és tetteit. Ténylegesen Krisztus Király az a központ, ami irányítja az életet, átalakítja a társadalmat és megújítja a világegyetemet. Amen.

Kedves testvérek!

A teológusok időnként nem közvetlen módon beszélnek Istenről, hanem egy közvetett módon, tagadásokat használva. Például: azt mondva, hogy nincs több Isten, Isten nem rossz vagy gonosz, Ő nem ellensége az embernek stb. Krisztust a mindenség királyát ünnepelve én is hasonló képen szeretnék eljárni. Az ünnep kapcsán Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című költeménye jut eszembe. Nagyon nagy kihagyásokkal a vers így szól: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, (…) nemcsak a vallatószobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van (…)mert zsarnokság ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy a régi istened sem; mert zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában,  (…) az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves, (…) mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, előtte már a vágyban, (…) s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni, bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt  növeszted, fiad neki nemzed,  hol zsarnokság van: mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy; (…) mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál”. Amikor most november végén Krisztust a mindenség királyát ünnepeljük, maga az időpont is segít bennünket, magyarokat, amikor november 4-re, de még előtte, október 6-ra vagy 23.-ra emlékezünk, hogy felismerjük, hogy mi magunk emberi történelmünkben oly sokszor a zsarnokság által jelzett véres útján járunk. És mit mondjunk a máról? Ma talán nincs zsarnokság? A világban? Van, gondoljunk csak Észak Koreára, Kínára, Fehéroroszországra, Palesztinára stb. És a mi világunkban? Lehet, hogy itt is ott van? Színes papírba csomagolva, gusztusosan tálalva, okos, pszichológiával megdolgozott, marketinggel álságosan reklámozva? Lehet, hogy társadalmi berendezkedésünket, amit viccesen demokráciának hívunk, sokkal inkább a fogyasztás és önzés zsarnokságának kellene hívnunk? A világunkat szemlélve Georg Orwell juthat sokszor eszünkbe, aki az Állatfarmban azt a kiírást tárja elénk: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”. Talán nem ez a fajta zsarnokság jut eszünkbe a balliberális uniós törekvések, rendelkezések sorát szemlélve? Szent Cirill és Metód glóriái sértik a nem hívőket, ezért azt le kell venni a szlovák kéteurós érmékről. Ez kb. olyan, hogy aki magasabb, mint 160 cm annak mindnek vágunk a lábából, mert magasságuk sérti az alacsonyabbakat. Az akkori és a mai világ zsarnokságáról is szólva Jézus „ezt mondta nekik: „A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat.” (Lk 22,25) és ez megy a bűnbeesés óta a mai napig.
Krisztus királyt szemlélve, az előző szentlukácsi idézet folytatása hasznos lehet számunkra, mert leírja Krisztus királyságát. Így szól: „26Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna. 27Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék.” (Lk 22, 26-27). Vagy a lábmosás jánosi evangéliumában azt olvassuk: „Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. 14Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. 15Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13, 13-15). Krisztus királysága, a hatalom általa való gyakorlása nagyon más, mint az, amiről az emberi történelem szól! Jézus maga is úgy szól róla a mai evangéliumban: „Az én országom nem ebből a világból való”, mert az annyira más, mint az, amit megszoktunk. A lukácsi idézet azt is megérteti velünk, hogy a Szeretet-Istennek királysága, uralkodása a szolgáló szeretet gyakorlásának, élésének a képessége, és azt is, hogy ez a királyság bennünk és általunk folytatódik és terjedhet ki a szűkebb és tágabb világunkra.
Krisztust, a mindenség királyát ünnepelve imádkozzunk hatalmas Urunkhoz tehát, hogy értesse meg velünk, hogy mire vagyunk rendelve, mi velünk az Ő akarata és adja meg ehhez a szükséges akarást és erőt, hogy betöltsük a tőle rendelt hivatásunkat!
Uram,
tégy a béke eszközévé.
hogy szeretetet vigyek oda,
ahol gyűlölet van,
hogy megbocsássak,
ahol bűn van,
hogy egyesítsek,
ahol széthúzás van
hogy igazságot hozzak,
ahol tévedés van,
hogy hitet vigyek,
ahol sötétség van,
hogy örömet vigyek oda,
ahol szenvedés van
Nem azért, hogy vigasztalódjam,
hanem, hogy vigasztaljak;
nem azért, hogy megértsenek,
hanem, hogy megértsek
nem azért, hogy szeressenek,
hanem, hogy szeressek;
csak ez a fontos,
mert amikor adunk – kapunk,
amikor megbocsátunk – bocsánatot nyerünk,
amikor meghalunk – új életre kelünk.
(Assisi Szent Ferenc)