Kedves Testvéreim! A mai Evangélium ezzel zárul: „Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” Épp a hazájában, ahová tanítványaival tért vissza, ott tapasztalja meg Jézus azt, ami Szent János Evangéliumában van megírva: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”.
Jézus nem úgy mutatkozik be a falujában, mint egy egyszerű állampolgár, aki családlátogatásra jött. Azért megy oda tanítványaival, mert már Ő a „Mester”. Bölcsességének és csodáinak híre határozottan ellentmond alacsony származásának. Jézust, mint „az ácsot” ismerték. Innen fakad a hitetlen kérdés: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz?
Ahol felnőtt, ahol ismerték, a hazájában kezdi el Jézus megtapasztalni azt az elutasítást, ami Jeruzsálemben, a szinódus előtt fejeződik be, ami halálra ítéli, mert Isten Fiának mondta magát.
Jézus csodálkozik földijeinek hitetlenségén, mert ők hívő emberek. A nem hívők hitetlensége nem kelt csodálkozást. A hívők hitetlensége azonban megdöbbent.
A názáreti zsinagóga hívőkkel volt teli. A szombatra gyűltek össze, hogy engedelmeskedjenek Isten parancsának, ami azt mondta: „Gondolj a szombatra és szenteld meg”. (Kiv.20,8). Szombatonként a hívők összegyűltek a zsinagógában, hogy meghallgassák a Szent Írásokat, amelyek a Messiás eljövetelét jövendölték.
És amikor Jézus a zsinagógában Szent Lukács Evangéliuma szerint kijelenti: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok” (Lk.4,21), hallgatósága megbotránkozik és tagadja, hogy Jézus lenne a megígért Messiás.
Az olvasmány is a hívők hitetlenségét írja le. Ott Ezekiel próféta az aki megtapasztalja. Ezt mondja Isten a prófétának: „Emberfia, elküldelek Izrael fiaihoz, a lázadókhoz, akik fellázadtak ellenem”, majd hozzáteszi:  „Fiaiknak kemény a fejük és megátalkodott a szívük”.
Ezzel a kifejezéssel jelöli Isten a hitetlenség eredetét. Jézus is hasonlót mond: „Találóan jövendöl rólatok, képmutatók, Izajás, amikor így ír: Ez a nép ajkával tisztel, ám a szíve távol van tőlem.” (Mk.7,6).
Jézus így foglalja össze azt, amit a názáreti zsinagógában tapasztal: „Nem vetik meg a prófétát csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában”. Jézus ezzel a kifejezéssel összefoglalja Izrael történetét, ami a hitetlenség pillanataiból áll össze. Még Ábrahámnak a hit atyjának is voltak hitetlen pillanatai. Isten Mózest a hitetlensége miatt nem hagyta belépni az Ígéret földjére. Izrael népe a pusztaságban hitetlenségével többször is kihívta Isten haragját. Azzal zárhatjuk tehát, hogy az Üdvtörténetet végigjelölte a hitetlenség.
Szent Pál az, aki megkapta a kegyelmet, hogy kigyógyuljon a hitetlenségéből. Ő ugyanis Krisztus üldözőjéből apostolává lett. Szent Pál a szentleckében megmutatja, hogyan ragaszkodik a hit kegyelméhez egy nehéz pillanatban anélkül, hogy hitetlenségbe esne. Ő ugyanis gyengeségében teljesen odaadja magát Istennek, hogy Isten eképpen erősítse meg: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
Aztán ezzel zárja szavait Szent Pál: „Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakjék bennem”.
Azt gondolom, fontos jobban megértenünk azt a mondatot, amivel a mai Evengélium zárul: „Maga is csodálkozott hitetlenségükön”. Jézus nem megbotránkozik, hanem csodálkozik. Hogy jobban megértsük Jézus csodálkozását, emlékeznünk kell az ő csodálatos szavaira: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja”.  (Mt.11,25ss).
Jézus akkor mondja ezeket a szavakat, miután hitetlenséggel vádolta azokat a városokat, ahol prédikált.  Jézus azonban ezzel azt is kifejezi, hogy Ő jobban örül az Atyaistennel való kapcsolatának, mint annak, hogy az emberek elfogadják. Jézus biztos abban, hogy a szeretet, amiben osztozik az Atyával és a Szentlélekkel, győzedelmeskedni fog az emberi hitetlenségen, ahogyan azt nagyon helyesen Szent Pál is kijelentette: „Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön”. (Rom.11,32).
Egy másik evangéliumi szövegben fölfedezzük, hogy Jézus csodálkozása a hitetlenség felett tele van az ember sorsa iránti meghatottsággal. Így kiált Jézus: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldenek! Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad”. (Lk.13,34)
A hitetlenségnek persze vannak negatív következményei. Az egyik legfőbb következményét így írja le a mai Evengélium: „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg kézrátétellel”.
Úgy tűnik, hogy a hitetlenség az a korlát, amit az ember Isten elé állít, hogy megakadályozza a szeretetét és hogy véghezvigye az üdvösséget. Valójában ez nem igaz, nem lehetséges, mert Isten Jézus Krisztusban túltette magát a hitetlenség korlátján, átlépte azzal, hogy az ember fia lett.
Isten Krisztusban mutatta meg, hogy képes hatékonyan szembeszállni az emberi hitetlenséggel. De nem csak erről van szó. Krisztus magára öltötte a mi testünket és ezzel az egész hitetlenségünket magára vette, és önmagával együtt fölszegezte a keresztfára. Ezért hát Isten határt szabott a hitetlenségünknek. Ez a korlát az isteni irgalom. „A kő, melyet az építők elvetettek, szegletkővé lett”, egy új történelem alapjává.
Most tehát ünnepeljük jó szívvel az Eukarisztia szentségét, és táplálkozzunk a halhatatlanság kenyerével, hogy mondhassuk Krisztusnak: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk.9,24). Amen

Kedves testvérek!

Az évközi tizenharmadik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség könyvéből vett szakasz, amely kifejti, hogy a halált nem Isten alkotta, Ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Ennek megfordítottja, hogy Isten minden örömünk forrása.
A második olvasmányban Szent Pál elismeri a korintusi hívek nagylelkűségét, amellyel mások megsegítésére siettek.
Az evangélium két csodás gyógyulásról számol be. Jézus meggyógyította, tulajdonképpen életre keltette Jairus kislányát, majd meggyógyította a vérfolyásos asszonyt, aki hittel megérintette ruhájának szegélyét.
Jézus gyógyító tevékenysége mindig is foglalkoztatta a teológusokat, de minden hívő ember bizalommal fordul hozzá bajával, betegségével. Miközben az evangéliumi gyógyításokról olvasunk, szeretnénk felfigyelni Jézus emberszeretetére. Mert nem az a lényeges, hogy Jézus meggyógyít-e bennünket csodálatos módon, vagy nem, hanem, hogy megértsük, Isten szeret bennünket betegségünkben, szenvedésünkben is.
Olyan világban élünk, amelyben egyre inkább fenyeget bennünket az elszemélytelenedés veszélye. Az ember statisztikák és felmérések adatává, nagy lakótelepek névtelen polgárává fokozódik le. Néha talán úgy érezzük, Isten előtt is ilyen névtelen senkik vagyunk, mert hiszen hogyan is lenne neki ideje és kedve ebben az ötmilliárdos emberóceánban felfigyelni egy olyan kis névtelen emberkére, mint amilyen én vagyok?
Nos, a vérzésben szenvedő asszony meggyógyításáról beszámoló evangéliumi szakasz válasz erre a modern emberi szorongásra. Jézus kérdésére, hogy ki érintette meg a ruháját, a tanítványok szinte csúfondárosan válaszolják: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?” De O mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az, aki Őt érintette.
Igen fontos és örömteli igazságot tudunk kiolvasni Jézusnak ebből a sürgetéséből: Isten előtt nincs névtelen tömeg, hanem csak emberek, akiket Ő névről ismer és akiket azonnal felismer, amikor szorongatottságukban feléje tolongnak a tömegen keresztül.
Vigasztaló a másik evangéliumi esemény üzenete is: Jairus leánykájának meggyógyítása-feltámasztása. Jézus akkor is elmegy Jairus házába, amikor jelentik neki, hogy a kislány már meghalt és arra kérik a zsinagóga elöljárói, ne fárasszák tovább a Mestert. De Jézus bátorítja a reményvesztett apát: „Ne félj, csak higgy!”
Jézus a lehetetlenek ura is. Ez az esemény felhívja figyelműnket arra az alapvető igazságra, hogy a hit ott kezdődik, ahol az emberi tudás, értelem és lehetőség határaihoz érünk. Istennek akkor is vannak megoldási lehetőségei, amikor mi már emberileg kilátástalannak ítélünk meg egy helyzetet. Jézus egész nyilvános működése és minden egyes csodája azt a célt szolgálta, hogy elvezesse övéit a szerető-gondviselő Atyába vetett rendíthetetlen hithez.
Az evangéliumi beszámoló egy érdekes megjegyzéssel zárul: Jézus figyelmeztette az embereket, hogy adjanak a kislánynak enni. Itt egy furcsa, de sajnos nem ritka jelenséggel találkozunk: az emberek a vallásos, lelki élményeket nemritkán csak a saját javukra kérik. Itt is mindenki el volt ragadtatva, hogy csodát látott, közben elfelejtették a kislányt. Gyakran mi is így vagyunk hitünkkel: úgy hisszük, hogy minden szép esemény csak miértünk történik, nem pedig azért, hogy másokkal jót tegyünk. Itt kapcsolódik ez az evangéliumi esemény a második olvasmányhoz, amelyben Szent Pál dicséri a korintusi híveket, hogy tudtak nagylelkűek lenni mások iránt.
A csoda nem csak a dolgokban van, hanem az ember szívében is. Jézus sok csodát tett, de a farizeusok nem akarták meglátni azokat. A volt vakot egyenesen kidobták a zsinagógából, amikor ismételgette, hogy Jézus csodás módon meggyógyította őt. Tudjuk-e mi meglátni a közöttünk, vagy éppenséggel a velünk történt csodákat? Hányszor mondjuk, hogy az orvostudomány csodával határos műtéteket hajt végre; de miért nem merjük végiggondolni az események láncolatát, és levonni a végkövetkeztetést, amely így hangzik: Isten csodálatos dolgokat visz végbe embereken keresztül!

Kedves testvérek!

Ma Keresztelő Szent János születésének Ünnepén, egy számunkra példaképül rendelt embertársunk földi élete felé fordítjuk figyelmünket. Keresztelő Szent János életére a teljes Jézushoz rendeltség a jellemző. Ahogy azt Ő maga olyan jól megfogalmazta utolsó tanúságtételében: „Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta. 28Magatok vagytok a tanúim, hogy megvallottam: Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. 29A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. 30Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” (Jn 3). János egyértelműen beszél arról, hogy az Ő életének nem Ő maga áll a középpontjában, nem Ő maga a viszonyítási pont. János magáról úgy beszél, mint az emberi élet főszereplőjének, a vőlegénynek a barátjáról. Tanítóan jegyzi meg számunkra: „Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta.„. Ami nagyon egybe cseng a biblia kérdésével: „Ki mond különbnek másoknál? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4, 7). Szent János teljesen Istenhez való kapcsolatában szemléli magát, s gyakorolja az alázat erényét.
De mi is az alázat? A Magyar Katolikus Lexikon tömören erre a kérdésre így felel: az alázat „erény, mely képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Ellentétes víciuma a gőg. Az alázat igaz önismeretből fakad, mely megóv az elbizakodottságtól.” Az alázat gyakorlása abszolút szükséges, hogy a megtérés és az evangéliumi tökéletesség útján járjunk. Az alázat igazság és igazságosság. A sivatagi atyák tanításában arról hallhatunk, hogy „sem az aszketikus élet, sem a virrasztás sem az élet fáradozásai nem üdvözítenek, hanem csak az őszinte alázatosság„. Szent Benedek, a lelki élet hagyományával egyetemben, úgy tekint az alázat erényére, minta lelki élet összefoglalására; az alázat a lélek viselkedése az Isten színe előtt. Aki tehát nem helyezi az alázat erényét lelki élete alapjául, az hiába fárad, ahogy azt Szent Pál tanítja: „Aki beképzeli magának, hogy valaki, holott semmi, önmagát áltatja.” (Gal 6, 3).
Keresztelő Szent János régen élt, hangzik gyakran a magyarázkodás, fordítsuk tehát tekintetünket egy kortársunk felé, figyeljünk Pio atyára!
Az atyáról a következőképpen vallanak a vele élők: „az atya kapucinus élete olyan alázatos és elrejtett volt, hogy ha abban nem lettek volna természetfeletti történések, észre sem vettük volna mennyivel több volt ő nálunk„. És máshol: „Pio atya viselkedése mindig alázatos volt, álljon bár előtte alacsony vagy előkelő származású, rangú ember„. Pio atya mindig kész volt, hogy bocsánatot kérjen, ha gondolt valamit, vagy szól valamit. Ebben híven követte Assisi Szent Ferencet. Pio atya azt gondolta, hogy az alázat igazság. A gondolat, hogy kellemetlenséget okoz a mellette tartózkodóknak szintén arra ösztönözte, hogy elnézésüket kérje. Mindennek a másik oldalát képezi a készség, hogy mindenkinek elismerően megköszönje fáradozásait, segítségét. Ugyanakkor Ő nem várta és nem is élvezte a köszönetnyilvánításokat, mindig Istenhez utalta azokat. Az őt körülvevő tömeg nagy lelki problémát okozott neki. A tömeg láttán nőtt a felelősség tudata. Nagy Szent Gergely így írja le az alázatos érzéseit: „Minél több ajándékot kapott annál inkább érzi kötelességét, hogy Istent szolgálja: úgy tűnik számára, hogy nem tud megfelelni ilyen sok ajándéknak megfelelő szolgálattal; meg van arról győződve, hogy bármely más személy jobb lenne és jobban csinálná nála, hálásabb lenne„. Pio atya mint Isten szentje, aki Istenre szegezi tekintetét és aki számára Isten a viszonyítási alap, a mi gondolkodásunk szerint lesújtóan vélekedet magáról. Folytonosan a miatt aggódott, hogy arányosa nem tud annyit visszaadni az Istennek, mint ahogy Ő ajándékaival gazdagította. Ez az egész látásmódját meghatározta. A bűnnel kapcsolatban azt vélte, hogy az nem egyszerűen egy törvényszegés, hanem a szeretet elárulása. Boldog Egyeddel vallotta tehát: „Ha jól átgondolod Isten irántad való jóságát, akkor jól felismered, hogy adósként, arra vagy ösztönözve, hogy meghajtsd előtte a fejed„. Pio atya így tanít bennünket is: „Először a magasba tekintsünk, és aztán nézzünk magunkra; végtelen a távolság, amely az ég és az emberiség mélysége között tátong„. Ez rávilágít arra a végtelen távolságra, amely az isteni tökéletesség és az emberi elégtelenség között felismerhető. A szentek, s így Pio atya vagy Szent János, szemében is az emberi tökéletlenség porszeme is óriási méreteket ölt, Isten végtelen tökéletességére és szeretetére figyelve.
Testvérek! Szent Ágoston tanítása szerint képtelenek vagyunk megszerezni magunknak az alázatot vagy távol tartani magunktól a gőgöt. Nincs más mint Istenhez fordulni, belé meneküli. Pio atyát figyelve, az ő imaéletét kutatva, azt látták, hogy ez is nagyon táplálta imádságait.
„Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta.” Szent Ferenc azt tanítja: „¹Hogy Isten szolgájában megvan-e az Úr lelke, azt
legbiztosabban erről lehet megismerni: ²ha Isten valami jót művel általa, teste,
mely ellensége minden jónak, nem fuvalkodik fel, ³hanem ellenkezőleg, csak annál
hitványabbnak tartja és minden más embernél kisebbnek érzi magát. ” (Int 12, 1-3). Szent Bonaventúra tolvjnak nevezi a gőgöst, mert lopást követ el, el tulajdonítja az Istent illető tiszteletet és dicsőséget. Pio atya, akit gazdag ajándékaival halmozott el az Isten, sohasem tűnt fel az ő Urának tolvajának. Amikor dicsérték, hálálkodtak neki, ő csak azt válaszolta: „És nekem mi közöm mindehhez” vagy „És ezt nekem mondod? Mond az Úrnak; én csak rá tudlak bízni.” Gyakran foglalta össze önmagáról való véleményét, cselekedetei gyakran foglalta össze így: „Nem vagyok más, csak egy seprű az Isten kezében„. Pio atya jól tudta tehát, hogy ő kicsoda. Ő egy eszköz.
Pio atya emlékeztet bennünket: „Az alázat igazság!„

2012 ÚRNAPJA (Alberto atya)
Kedves Testvéreim! Ez az ünnep azzal a határozott céllal született, hogy újból nyilvánosan kijelentse Isten népének az Oltáriszentségbe vetett hitét. Ez Jézus Krisztus valóságos jelenlétének a szentsége.  Ma az egész Egyházzal együtt akarjuk imádni, dícsérni az Urat és nyilvánosan megköszönni neki, hogy az Oltáriszentségben továbbra is annyira szeret minket, hogy testét és vérét adja értünk.
A most hallott Evangélium visszavezet bennünket Nagycsütörtök megtapasztalásába, amikor Krisztus, szenvedésének előestéjén, az utolsó vacsorán megalapította az Eukarisztiát. Ezért indít el minket ez az ünnep Nagycsütörtöktől, mert az Apostolok az Úrtól az Utolsó Vacsora meghittségében kapták meg az Eukarisztia ajándékát. De ez az ajándék mindenkinek, az egész világnak szólt. Ezért van az tehát, hogy nyíltan hirdetjük és előtárjuk, hogy mindenki találkozhasson az “arra járó Jézussal”, ahogyan az Galilea, Szamária és Júdea útjain történt; és hogy szeretetének ereje meggyógyítson és megújítson bárkit, aki megkapja.
Az Eukarisztia Misztériuma Krisztus három titkát foglalja magába: valóságos Jelenlétének titkát, Áldozatának titkát és velünk való Közösségének titkát. Ez a három titok szoros egységben van az egyetlen Titokkal, de Jézus valóságos jelenlétének titkának van egy elsődleges jelentése, ami a másik két titkon keresztül valósul meg.
Jézus valóságosan jelen van a Szent Eukarisztiában, főleg amennyiben áldozat. Jézus ugyanis emberségének legjelentősebb cselekedetében vagyis értünk halt kereszthalálában teszi magát jelenlevővé.
A halálban Jézus embersége az örökkévaló előtt áll. Abban a pillanatban Jézus áthágja az elmúló életet és embersége belép az istenség dicsőségébe, ami őt megdicsőíti. A halál és a feltámadás tehát ugyanaz az esemény, amit Jézus egy olyan szertartásba akart önteni, amely lehetővé teszi minden embernek, hogy megtapasztalja jelenlétét, ami átadja magát nekünk elégtételül a bűneinkért.
De hogyan éri el Krisztus Jelenléte a teljességét?
Jézus nem lenne tökéletesen jelenlevő, ha nem tenné magát jelenvalóvá bennem. Krisztus nem lenne igazán jelenlevő, ha nem lenne valóban jelen mindannyiunkban. Ezért az Eukarisztia Misztériuma Jézus valódi Jelenlétének Misztériuma, amennyiben a Közösség titkában valósul meg minden emberrel.
A Közösség Misztériuma egyet jelent azzal, hogy Krisztus teljesen nekem adja magát.  A hitemtől függ aztán, hogy milyen mértékben kapom meg, Ő a maga részéről valóban jelen van, vagyis teljesen adja magát, a mélyemig áthat. Jézus bennem rejlik úgy, ahogyan az Atya Őbenne van és Ő az Atyában. Ezt mondja ugyanis: „Atyámban vagyok, ti bennem, és én bennetek”. (Jn.14,20)
Az Eukarisztia ajándékán keresztül Krisztus bennem van és én Krisztusban vagyok, annyira, hogy már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.
De vajon hogyan van bennem jelen Krisztus? Biztosan nem úgy, ahogy mi jelen vagyunk egymásnak, vagy a dolgok jelen vannak a mi számunkra, mert a jelenlétnek ez a módja nagyon tökéletlen, mindig van benne valami idegenség, távolság, veszteség.
Krisztus minden ember számára abszolút új és határozott módon van jelen. Úgy van jelen, hogy az örök élethez tartozik.
Ezért az Eukarisztia az időben segít megélnünk Krisztusnak azt a jelenlétét, amit az időn túl fogunk megtapasztalni. Ezért mondjuk, hogy Krisztus jelenléte az Eukarisztiában eszkatologikus jelenlét, mert az időben kezdődik, végigmegy az időn, és megadja nekünk, hogy már most elérjük a teljes és örök életet.
A Szentmise mindig az a perc marad, ami az időben van, de ugyanakkor az időn kívül is, ahol Krisztus már az Atya jobbján él és azt mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot” (Mt.25,34), mert ahol én vagyok, ott lesztek ti is.
Krisztus az Eukarisztiában szabad a tér és az idő korlátaitól. Ezért személyesen van jelen minden hívő számára. Egyedülálló marad akkor is, ha mindannyiunkban jelen van.
A hit az az eszköz, amin keresztül megvalósítom és látom mindezt, nem találok ki semmit, nem fantáziálok. Nem amiatt a tény miatt van ugyanis a nap, hogy van szemem, hanem a szem az a szerv, amivel látom a napot. Ugyanígy a hit az a szerv, ami által felfogom, megtapasztalom Krisztus valóságos jelenlétét és csatlakozom hozzá.
Ebből láthatjuk, milyen csodálatos valóság az Eukarisztia.
Azért kaptuk, hogy beléphessünk egy másik dimenzióba, és hogy a végső és végleges világban éljünk. Magunkhoz venni az Eukarisztiát a belépő a Paradicsomba. Még akkor is, ha nem tudjuk tökéletesen felfogni, mégis ténylegesen teszünk egy lépést afelé a világ felé, amely az életünk számára örökké a világ lesz.
De mit jelent nekünk még az, hogy Jézus jelenlévő lesz számunkra?
Azt jelenti, hogy az Eukarisztia pontosan úgy alakít át minket, ahogy a Feltámadás megváltoztatta Jézus emberségét. Ahogyan ugyanis Jézus embersége átváltozott a változásnak kitettből a megváltoztathatatlanba, mi is átváltozunk és egyre inkább elnyerjük Krisztusban Feltámadott alakját. Ezért nem vagyunk többé a félelem és a halál rabszolgái, hanem már most a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai (Ef.2,19)
Testvéreim! Mennyire lehet tehát érdekes megélni az Eukarisztiát?
Az Eukarisztiát élni annyi, mint belépni magának Jézusnak a lelkébe, belépni magának Jézusnak a szívébe, belépni magának Jézusnak az érzéseibe, ahogyan Szent Pál mondja: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt”. (Fil.2,5).
Az Eukarisztia által belépünk Krisztus szívébe, aki a húsvéti titokban tökéletes és végleges módon megélte a szeretetet. A szeretetnek abban a cselekedetében Jézus örökké él. Életünk tehát az Eukarisztia által egyre inkább “szeretet” lesz, mert átalakít mindent, amit teszünk azzá az egyetlen szeretet- cselekedetté, amit Krisztus élt meg a kereszten.
És Krisztussal együtt abban az egyetlen szeretet cselekedetben közösségben vagyunk Istennel és minden emberrel. Szolidárisak vagyunk minden emberrel, aki az üdvösséget keresi, és minden ember számára az örök üdvösség szentségévé leszünk, mint Krisztus. Amen

Krisztus Szent Testének és Vérének Főünnepe, Úrnapja (Péter Pál atya)

Kedvest testvérek!

A közép-itáliai Bolsena városa minden bizonnyal a világ legismertebb eucharisztikus csodájának színhelye. A bolsenai csoda a XI. századi Szent Krisztina-templomban történt. Feljegyzések szerint 1263-ban egy Rómába tartó cseh pap utazott át a városon. A prágai Péterként emlegetett papot, miközben szentmisét mutatott be, kétségek gyötörték afelől, hogy az ostya valóban Krisztus testévé változik-e? Az átváltoztatás pillanatában a prágai pap megdöbbenve vette észre, hogy az átváltoztatott és megtört ostyából vércseppek hullottak a korporáléra, az oltárra, sőt még a márványpadló néhány köve is véres lett. A bolsenai hívek a bevérzett oltárkendőt körmenetben vitték IV. Orbán pápához, aki éppen a közeli Orvietoban tartózkodott. A pápa, miután 1264. augusztus 11-én meggyőződött a történtek hitelességéről, szeptember 8-ai dátummal bullát adott ki, amellyel elrendelte Corpus Domini, azaz Úrnapja ünnepét. A pápa ugyanakkor megbízta Aquinói Szent Tamást, hogy az ünnep számára saját liturgikus szövegeket szerkesszen. Így írta meg az Angyali Mester a nap csodálatos Lauda Sión kezdetű szekvenciáját. Babits Mihály és Sík Sándor fordításában a fennkölt vers első szakasza így hangzik, ahogyan azt hallottuk is: „Dicsérd Sión Megváltódat, vezéredet, pártfogódat áldja hangos éneked. Nagy titokról szól az ének, élet élő kútfejének, a Kenyérnek hódolunk.” IV. Orbán pápa halála miatt a Corpus Domini ünneplése csak később vált egyetemessé.
A világ számos országában történtek ehhez hasonló eukarisztikus csodák. Spanyolországban ezeket jelölik „Szent Kétely” néven, amelyek olyan papok személyéhez fűződnek tehát, akik kételyeket táplálnak Krisztus testének és vérének a szentmisén történő valóságos jelenlétét illetően. A kétség azonban, mivel csodás esemény származik belőle, a spanyolok szóhasználatában szenté válik. Hitünk szerint a Tridenti Zsinat definíciója szerint Jézus az Eucharisztiában vere (valóban), realiter (valóságosan) és substantialiter (lényegileg) van jelen. Vagyis az eucharisztikus kenyér és bor nem „olyan, mintha”, hanem ténylegesen Jézus Krisztus teste és vére, vagyis a meghalt és föltámadt Jézus személyesen, isteni és emberi természetének teljességével. Mind a kenyér, mind a bor színe alatt, azok legkisebb részében is a teljes Krisztus van jelen. A valóságos jelenlét (az átváltoztatás után) a színek kiosztása előtt és az eucharisztikus cselekmény után is igaz. Mindez egyenes következményeként Jézus szavának: „«Vegyétek, ez az én testem.» … «Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik.»”.
Az előző hetek számos tanítással szolgálnak számunkra. A Családok VII. világtalálkozója megerősít bennünket abban, hogy a vasárnap, az Úr napja, és azon belül is különösen a szentmise az a szükséges ünnep, amely életünket élhetővé teszi. Az Úrnapjának ünnepe pedig, amit a szentatya Rómában csütörtökön tartott, azt a buzdítást hagyta ránk, hogy tartsuk továbbra is életünk középpontjában a szentmisét és fedezzük fel újból a közösségi és egyéni szentségimádást.
„«Vegyétek, ez az én testem.» Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: «Ez az én vérem,»” Jézus egyértelmű parancs, „Vegyétek”, és gesztusa, „odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle”, azt tárja elénk, amit Aquinói Szent Tamás a költészet nyelvén az Oltáriszentségről tanítva elénk tár, hogy az számunkra is: „angyaloknak étke, vándorutunk erőssége, édes fiak vendégsége (…) étkünk, éltetőnk, szerelmünk”. Mindezt megerősíti számunkra a szentek példája, mint Flüei Szent Miklós (1417–1487), Konnersreuthi Neumann Teréz (1898–1962) és Pietrelcinai Szent Pio („Pio atya”; 1887–1968), akiknek, különösképpen bizonyítható ez a két utóbbi XX. századi szent esetében, életük egy szakaszában (néhány hétig, de akár évekig vagy évtizedekig) egyetlen táplálékuk a rendszeres (többnyire napi) szentáldozás volt.
Ha lesz bátorságunk a gyakorlati élet ateizmusától, attól, hogy szánkkal valljuk (mert egy bizonyos kultúra és hagyomány még mondatja velünk), de életünkkel tagadjuk, megtérni Krisztus tényleges és bátor elfogadására, akkor az Oltáriszentség sem lesz kárhozatunkra, hanem ténylegesen az (örök) Élet eledele lesz mindannyiunknak! Hiszek Uram, erősítsd gyenge hitünket! Urunk! „Add, kérünk, tested és véred szent titkát úgy tisztelnünk, hogy megváltásod gyümölcsét szüntelenül élvezzük.” Ámen!