Kedves testvérek!

A mai vasárnap ünnepi igéjének Evangéliumában Jézus Izajás próféta szavaiból kiindulva elmondja: az a küldetése, hogy örömhírt vigyen. Az Olvasmányban pedig Ezdrás pap Isten népét óvja a szomorkodástól, „Hiszen az Úrban való örvendezés a ti erősségetek”.
Sokféle öröm van. A lélekbúvárok mondják, hogy az örömre éppen olyan szüksége van az embernek, mint a növénynek a vízre. Erre utal a humor szó is, amely a latinban nedvet jelent.
Az a humoros ember, aki hamar jókedvre tud derülni, és másokat is nevetésre ingerel. Ez az öröm az ún. jókedvet fakasztó öröm. Az ilyen öröm fölráz, vidámmá tesz, életkedvet ad.
Van még ún. élvező öröm is. Ennek az örömnek alapja hajlamainknak és vágyainknak kielégülése. Ilyen az áruját sikerrel eladó kereskedő öröme. Ilyen az öröme annak is, aki váratlan ajándékot kap, avagy megnyeri a szerencsejáték nagydíját, s megveheti, amire szíve vágyik. Ez a mulatozók, az ételt-italt mohón élvezők, a jólétben dőzsölök öröme is.
Vannak még olyan örömök is, amelyek a különféle nehézségek legyőzése nyomán fakadnak. Ez az ún. győzelmi öröm. Egy-egy sikeres vizsga, feladat elvégzése után úgy örülünk, hogy „madarat lehetne fogatni” velünk. Ez látható a sportolók arcán, amikor felállnak az emelvényre, hogy átvegyék a díjat. Az ilyesfajta örömök: előbbre viszik az emberiséget a tudományos fölfedezések, az emberi lehetőségek elérése, s ennek nyomán a különb emberi élet felé.
Mindezeknél a szükséges, és fontos örömöknél nagyon kell vigyáznunk arra, hogy túlzásba ne vigyük őket. Mert pl. ha a jókedvű örömet túlzásba visszük, másokat fölbosszanthatjuk vele, és öröm helyet haragot váltunk ki náluk. Ha az élvező örömnél nem tartjuk meg a mértéket, ha dőzsölésbe, mértéktelen evésben-ivásban, mulatozásban végződik, nem öröm többé, hanem az élvezet vágy bűnös kiélése. Ha a győzelmi öröm másokat eltipró diadalmas örömmé lesz, ha – a háborús „győzelmek” szomorúan mutatják – az ellenség vagy ellenfél legyőzése, megalázása avagy eltiprása a cél, akkor nyomorúság, kínszenvedés és halálban végződő gyötrődés lesz a rosszul értelmezett győzelmi öröm eredménye.
„Az Úrban való öröm a mi erősségünk”. Az öröm – legyen az jókedvet fakasztó, élvezetet nyújtó vagy győzelmi öröm, – akkor igazi, ha az Úrban örülünk, vagyis, ha örömünk önzetlen, szeretetből fakadó, és adakozó öröm. Erre mutat rá Jézus öröme, akit az Úr Lelke arra küldött, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, hogy hirdesse a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, az elnyomottaknak a szabadságot (vö. Ev.). Pál apostol ismételten fölhívja hívei figyelmét: „Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4, 4) Erre hivatkozott boldog Teréz anya, amikor munkatársainak nemzetközi összejövetelén (még 1976-ban) ezt mondta: „Rettentő vidám természetű jelöltekre van szükségem, mert csak akkor várhat tőlünk a szenvedés és nyomorúság tengere ezen a világon vigaszt, ha vidámak és örömteliek vagyunk”.
Ez az öröm nem parancsolható meg. Aki parancsra örül, az előbb- utóbb képmutatóvá és kibírhatatlanná válik. Az Úrban való öröm csak akkor szerezhető meg, ha elhiszem, magamévá teszem, sőt az életemet teszem rá: Az Isten velem van, szeret, s ezért nem történhet semmi komoly bajom. Ezt Kis Szent Teréztől tudjuk, mert így tanított minket: „Aki komolyan veszi az Istent, az aligha tud komolyan venni bármi mást!” Ide szólnak Szalézi Szent Ferenc szavai: „A szomorú szent nagyon is szomorú-szent!”
A keresztény ember életében az örömnek nagyon fontos szerepet kell játszania. De nem a hejehujás, hanem az allelujás örömnek. Vagyis nem az önző, felületes, kicsapongó, maga hasznát élvező örömnek, hanem az önzetlen, áldozatos szeretetből fakadó, életkedvet fakasztó örömnek. Aki így tud örülni, az Isten előtt és az emberek előtt is értékes emberré válik. Amen!

Kedves testvérek!

A mai vasárnapon Jézus első csodájáról hallunk. Jézus Szűz Mária kérésére a vizet borrá változtatja. A csodát megcsodáljuk, és benne meglátjuk Jézus isteni erejét. Utánozni azonban a csoda-kérdésben sem Jézust, sem a Szűzanyát nem tudjuk. Viszont utánozhatjuk a Szűzanya figyelmességét és Jézus tapintatát. Nagyon nagy szükségünk van erre!
Tanuljunk meg figyelmesek lenni. Figyelmesnek nevezzük azt az embert, aki tekintettel van a másikra, aki szívesen segít a rászorulón. Szűzanya figyelme észrevette a násznép gondját, és megkérte Fiát, segítsen rajtuk. Ilyen figyelmességre lenne szükségünk, ha megértőn és boldogan szeretnénk élni. Figyelmességet vár a férj a feleségtől és fordítva, a szülő a gyermekétől, a munkatárs nemcsak a társától, ha-nem főnökétől is, ezt várná el a szomszéd a szomszédtól, az öreg a fiatalabbtól, s végeredményben minden beosztott a főnökétől nemcsak anyagiakban, de megbecsülésben is. Ha ez megvolna, kevesebb lenne nem csak a bú és a baj, hanem a gyűlölködés és harag is. Figyelmesség nélkül ember embernek nem embertársa, hanem – a közmondás szerint – farkasa lesz.
A figyelmesség erény vagyis jó szokás. Tehát rá kellene szoknunk. Ezzel szemben rászoktunk a durva, önzésből fakadó figyelmetlenségre, másokat félre állító tolakodásra és a gyöngébbet elnyomó viselkedésre. Ennek a „rossz szokásnak” eredményét úton-útfélen tapasztaljuk. Ezért életünk öröm helyett tele van búbánattal és szomorúsággal.
Tanuljunk meg tapintatosnak lenni. Egy másik fontos erény a tapintat, amelyre maga Jézus mutatott példát nekünk a kánai menyegzőn. Először csodát kérő édesanyját tapintatosan figyelmezteti: „Még nem jött el az én órám” (Ev.). (Jó tudnunk, hogy az asszony megszólítás keleti értelemben szintén a tapintat jele, a mi nyelvünkön ennyit jelent: Úrnőm, Asszonyanyám. Magyarul biztosan így mondta volna: Édesanyám!). Aztán csendben félrevonul a szolgákkal és „minden felhajtás” nélkül, szinte titokban viszi végbe a násznép számára fontos csodát.
A tapintat az az erény, amellyel megérzi az ember, hogyan kímélheti szavában vagy viselkedésével mások érzékenységét. Jó szokásként kellene megtanulnunk, hogyan illik a másik emberhez közeledni. A tapintatos ember kinyújtott tenyérrel, „tapintatosan” és nem ököllel (szószerint vagy képletesen) közelít a másikhoz. Mennyivel szebb volna az életünk, ha a szemtelen beszédek s még inkább a szemtelen viselkedések helyett finoman, „érzéssel” közelednénk a másikhoz. Sajnos, a szemtelenség ma már annyira megszokottá lett, hogy a legtöbb ember nem szégyenkezik miatta, inkább dicsekszik vele.
Az egyik monda szerint a sündisznók a nagy télben panaszkodtak az istenségnek, hogy nagyon fáznak. – Bújjatok össze és melegítsétek egymást! – érkezett meg a jótanács. Amikor megfogadták a jó szót, szomorúan kellet tapasztalniuk, hogy összebújva véresre szurkálják egymást. Kénytelenek voltak rájönni, hogy jobban tudják elviselni a hideget, mint egymás közelségét.
Nemde sokszor vagyunk így mi is?! Néha könnyebb elviselni a magányt, mint figyelmetlen és tapintatlan embertársunk közelségét. Ezt tapasztalta a költő, aki segíteni vágyva ment az emberek közé. Segítségét szívesen fogadták, de őt magát nem tudták befogadni. Ezért fogalmazott így: Élek az emberekért, mert értük élni könnyű. De köztük és velük nehéz! (Váczi M.)
A figyelmesség arra sarkall, hogy az „egész embert” vegyük észre, értsük meg és segítsünk rajta. Ha tapintatosak vagyunk, a másik ember érzékenységét, sebezhetőségét tartjuk szem előtt, és megértőn közelítünk feléje. Nem könnyű ez erények közül az egyiket sem mindig és mindenütt megvalósítani. Ámde – ahogy Pál apostol írja – a Szentlélek ajándékait mindenkinek azért osztogatja, hogy használjon vele (vö. Lecke). Kérjük a Szentlelket, hogy a figyelmesség és tapintatosság napjainkban annyira szükséges adományait adja meg nekünk, hogy használjunk vele. Hadd lelje örömét bennünk Istenünk, és hadd tudjon örülni nekünk embertársunk úgy, mint vőlegény a menyaszszonynak (vö. Olv.).

Kedves Testvéreim!
Az Evangélium, amit az imént hallottunk, nagyon gazdag tanításokban és jelentéseiben. Csak néhányat szeretnék kiragadni közülük, hogy senkinek ne vegyem el a kedvét attól, hogy sok mást is észrevegyen.
Nekem, úgy tűnik, hogy a mai evangéliumi jelenet főszereplője Jézus anyja. Ő az, aki a meghívást kapja a kánai menyegzőre. Jézus egyszerűen csak azért megy oda, mert az ő fia. Azt mondja az Evangélium: “Menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre.”  Ezek a szavak arra ösztönöznek bennünket, hogy keressük Mária, Jézus anyja jelentőségénk mélységét.
Az épp véget ért karácsonyi időszak eltöltötte szívünket és elménket a Boldogságos Szűz Mária anyaságának szépségével. Most a kánai menyegzőn gondolkodjunk el anyaságának alakulásáról. Mindig engedelmesen a Szentlélek művének, Szűz Mária nem szűnik meg felébreszteni Fiában annak tudatosságát, hogy elérkezett az óra, hogy megmutassa dicsőségét, és elindítsa a tanítványait a hit útján.
Jézus anyjának közbelépésére egy negatív tényező ad alkalmat: elfogyott a bor. Ha egy menyegzőn elfogy a bor, az az ünnepség csúfos véget ér, és szégyent hoz az ifjú házasokra egész hátralevő életükben. Ebben a helyzetben mutatkozik meg Szűz Mária anyai zsenialitása. Észrevette a helyzet súlyosságát, mint olyan jelet, ami Fia jelenlétét kéri, akiről Gábriel angyal megmondta: “Jézusnak fogod hívni. Nagy lesz Ő: a Magasságbelinek Fia… és királyságának nem lesz vége.”
Szűz Mária anyai megérzése előszőr késszé teszi arra, hogy észrevegyen egy szükséget, és aztán fiára nézve megtalálja rá a választ. Azt mondja az Evangélium: “Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: “Nincs több boruk.”
Jézus megérti, hogy anyja arra kéri, hogy nyilvánuljon meg, mint az, akit Isten küldött az üdvösségért, és azt válaszolja: “Még nem jött el az órám.”  De aztán így folytatja az Evangélium: “Erre anyja szólt a szolgáknak: “Tegyetek meg mindent, amit csak mond!”
Ezek a szavak azt mondják el nekünk, hogy Szűz Máriát az határozza meg, hogy teljesíteni akarja anyai feladatát, míg csak Jézus meg nem érti, hogy a “fogytán levő bor” a kapcsolat az ő jelenléte és az üdvösség órája között.
Az Evangélium azt mondja: “Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.”
A mai Evangélium azt is megmutatja, mennyire tisztelte Jézus édesanyját. Jézus engedelmeskedik anyjának, és végbeviszi az egyik legszebb csodát. Jézus a “jó bort” adja nászajándékul, ami megízesíti a házasok életét.
Anyja iránti tiszteletét azonban Jézus fejezi ki leginkább, amikor “asszony”-nak nevezi. Azt írja az Evangélium: “Mit akarsz tőlem, asszony?” Itt nem világos rögtön az elnevezés. Ennek az elnevezésnek a ragyogó mivolta akkor lesz világos, amikor Jézus, a keresztre feszítve “”látta, hogy ott áll anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: “Asszony, íme a te fiad.” (Jn.19,26). Itt Jézus édesanyját anyasága teljességében mutatja meg nekünk. Ő az “új Éva”, minden Krisztus-hívő édesanyja.
Meg vagyok róla győződve, hogy a mai Evangélium arra hív bennünket, hogy úgy viselkedjünk az életben, mint ahogy a Szent Szűz viselkedett a kánai menyegzőn.
Azok között a körülmények között Szűz Mária tanúságot tett arról, hogy Jézus jelenléte új módszert ad az ítéletalkotáshoz és a valóság megközelítéséhez.
Ha Isten jelenléte olyan barátivá válik számunkra, mint amilyen volt a Szűzanya számára, a valóság minden részlete az ő jelenlétének a jele.
Mindenekelőtt az Isten jelenlétének a jele, ami hiányzik. A hiányérzet az a forrás, ami azért van, hogy ne felejtkezzünk meg arról, hogy Isten Misztériuma Jézus Krisztusban van jelen.
Ha valamink nincs, akkor erősebben imádkozunk és kérjük az üdvösséget. Ha megtanuljuk ezt az új módszert, akkor ezen a héten gyakran fogjuk ismételni a szentmise könyörgését. Kitartóan fogjuk mondogatni Istennek: “Mindenható, örök Isten, te kormányozod a mennyet és a földet: hallgasd meg néped esdeklő imáját, és adj békét napjainkban”. Amen.

Kedves Testvéreim!
Hallottuk Jézus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének elbeszélését. Más volt ez a keresztség, mint amiben mi részesültünk, de mélyen kapcsolatban van vele. Alapjában véve Krisztus misztériuma a világban a „keresztség” szóval foglalható össze, ami a görögben a „megmerítkezést” jelenti.
Isten Fia, aki öröktől fogva osztozik az Atyával és a Szentlélekkel az élet teljességében, „megmerítkezett” a mi bűnös valóságunkban, hogy részesülhessünk az ő életéből: megtestesült, megszületett úgy, ahogyan mi, növekedett, ahogyan mi, elérte a felnőtt kort és küldetését épp  a „megtérés keresztségével” kezdte meg, amit Keresztelő János adott, hogy felkészítse az embereket az Ő befogadására.
Első nyilvános megjelenésekor Jézus lement a Jordánhoz, elvegyült a bűnbánó bűnösök között, hogy megkapja a keresztséget. János természetesen nem akarta megkeresztelni, de Jézus ragaszkodott hozzá, mert ez volt Atyjának, az Istennek az akarata.
Miért akarta hát ezt az Atya? Miért küldte úgy Egyszülött Fiát a világba, mint Bárányt, hogy magára vegye a világ bűneit?
Az Atyaisten ezt az örök szeretet miatt akarta, amit minden teremtménye iránt érez, mert azt akarja, hogy minden ember megkapja az örök üdvösséget.
Jézus Krisztust azért küldte a világba, hogy Isten életét, az Ő szeretetének Lelkét ajándékozza az emberiségnek. Szent Pál ezt az igazságot a következő szavakkal hirdeti: „Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. ( Rm 6,3-5).
Ma azonban a Szent Evangélium középpontjában a Szentlélek kiáradása van. Ez az idők teljességének a jele. Keresztelő János tudta ezt, mert Isten kinyilatkoztatta neki. Ezek a szavai: „Aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni.” (Jn 1,33).
Maga Jézus úgy értékeli ezt az eseményt, mint saját felkenését, amikor a  názáreti zsinagógában kijelenti: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” (Lk 4,18).
Szent Péter szentleckében ezekről a kezdetekről szólva mondja: „Ti tudjátok, mi minden történt a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában. Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal”.
A Lélek az, aki kezdetet adott a teremtésnek, amikor „lebegett a vizek fölött”; a Lélek az, aki kezdetet adott a megtestesülésnek Mária méhében; a Lélek az, aki kezdetet ad Jézus nyilvános működésének;  a Lélek az, aki kezdetet ad az Egyháznak Pünkösd napján. És a Lélek az, aki az élet teljességét adja nekünk a szent keresztségben.
A Szent Evangélium elbeszéli, hogy a Szentlélek kiáradása után maga az Atyaisten hallatja a hangját. Ezt mondja ugyanis az Evangélium: „És íme, hang hallatszott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”
Az Atyaisten ezzel megerősíti, amit Izajás próféta már felfedett az olvasmányban, ami azt mondta: „Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, és igazságot visz a nemzeteknek. Nem kiált majd, nem emeli föl a hangját, és szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.”
Jézus a Messiás, aki eljött tapintatosan és osztozva, azzal, hogy mindenki bűnét magára vegye, akinek sebei által meggyógyultunk. Ezért van az, hogy Jézus először a bűnösök között jelenik meg nyilvánosan, velük szolidaritást vállalva.
A Szentlélek keni fel Jézust arra a küldetésre, amit Izajás próféta így jelez már előre: ”Én, az Úr, hívtalak meg az igazságban, én fogtam meg a kezed, és én formáltalak. Általa kötök szövetséget népemmel, és adok világot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek”.
Szent Péter, hogy elmagyarázza, ki Jézus, ugyanazt a nyelvezetet használja, mint Izajás próféta, amikor a szentleckében így beszél:  „Ő (Jézus) pedig, amerre csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyította minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten”.  Aztán Szent Péter hangsúlyozza, hogy Jézus küldetése nem ismer határokat, mert „az Isten nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli és az igazságosságot cselekszi, bármely néphez tartozik”.
Kedves Testvéreim! A Liturgia ma azt szeretné, hogy amikor Jézus megkeresztelkedéséről elmélkedünk a Jordánban, jobban tudatosítsuk magunkban a mi keresztségünket. A mise könyörgése ugyanis kijelenti: „Mindenható, örök Isten, te ünnepélyesen kinyilatkoztattad nekünk Krisztust, mint szeretett Fiadat, amikor megkeresztelkedett a Jordán folyóban és leszállt rá a Szentlélek. Add, hogy mindig kedved teljék bennünk, fogadott gyermekeidben, akik újjászülettünk vízből és Szentlélekből”.
Testvéreim, soha nem köszönjük meg eléggé a Szentháromságnak azt, amit a szent keresztségben tett velünk. Soha nem leszünk elég hálásak a szüleinknek, mert elvittek minket megkeresztelni, és mert a szent hitben neveltek minket.
A legjobb módja annak, hogy megköszönjük Istennek, és mindazoknak, akik a szent hitben neveltek minket az, ha hűségesek maradunk a keresztségben tett ígéretekhez.
Különösen ma, de minden egyes nap szeretnénk kijelenteni, hogy ellene mondunk a bűnnek azért, hogy Isten fiainak szabadságában élhessünk, hogy ellene mondunk a bűn csábításának, hogy ne uralkodjon rajtunk a bűn, és hogy ellene mondunk a sátánnak, minden bűn eredetének és okának.
És ezt követően megújítjuk a hitünket Istenben, a mindenható Atyában, ég és föld teremtőjében, Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki Szűz Máriától született, meghalt és eltemették, de feltámadt a halottak közül, és az Atya jobbján ül, és hinni akarunk a Szentlélekben, a Katolikus Egyházban, a szentek közösségében, a bűnök bocsánatában, a test feltámadásában és az örök életben.
Kedves testvéreim, ilyen nagy és ilyen szép a mi isten-fiúi méltóságunk! Ez teszi lehetővé minden nap, hogy megdöbbenéssel nézzük az eget, ami értünk maradt nyitva, hogy felmehessünk és részesülhessünk az örök boldogságból.  Amen

Kedves testvéreim!

Hallottuk ma az izajási jövendölést: „Népek jönnek világosságodhoz, királyok a benned támadt fényességhez.” és annak beteljesülését: „Amikor (…) Jézus megszületett a judeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe”. A napkeleti bölcsek állnak mai ünneplésünk középpontjában. Példaként áll előttünk az életük, ahogy egész életükben Istenre nyitott szívvel éltek, egy alázatos jelet megláttak, aztán azt fáradságot nem kímélve bátran és nagylelkűen követték, leküzdöttek minden akadályt és „Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincses zsákjaikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát”.Nyugodtan lehetnek jelképei és ösztönző példaképei egy keresztény létezésnek! Az egész történést, létüket, ha egy szóban kellene összefoglalni talán a legmegfelelőbb, az ’Istenimádás lenne’. Példájuk bennünket is arra hív, hogy imádjuk Istent, tényleg!
Mit is jelent Istent imádni? A katekizmus a következőképpen tanítja ezt: „Az imádás a vallásosság erényének első aktusa. Istent imádni annyit jelent, hogy elismerjük őt mint Istent, mint Teremtőt és Üdvözítőt, minden létezőnek Urát és Parancsolóját, a végtelen és irgalmas Szeretetet. „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Lk 4,8), mondja Jézus a Második Törvénykönyvet idézve (6,13). Istent imádni azt jelenti, hogy föltétlen tisztelettel és engedelmességgel elismerjük „a teremtmény semmiségét”, aki csak annyiban létezik, amennyiben Istentől kapja a létet. Istent imádni azt jelenti, hogy mint Mária a Magnificatban, dicsérjük és magasztaljuk Őt, és megalázzuk önmagunkat, hálával megvallva, hogy nagy dolgokat vitt végbe és szent az Ő neve. Az egy Isten imádása megszabadítja az embert a magába zárkózástól, a bűn rabszolgaságától és a világ bálványozásától.” (KEK 2096 – 2097), és „Az imádás az ember alapvető magatartása, aki Teremtője színe előtt teremtménynek ismeri el önmagát. Magasztalja az Úr nagyságát, aki megteremtett, és az Üdvözítő mindenhatóságát, aki a rossztól megszabadít minket. Az imádás a szellem leborulása a „dicsőség Királya” előtt és meghajló elcsöndesedés Isten előtt, aki „mindig nagyobb”. A háromszor szent és mindenekfölött szeretetreméltó Isten imádása alázattal tölt el és biztonságot ad alázatos kéréseinknek.” (KEK 2628).
Az imádás, mint látjuk, megfelel az igazságnak és a hitnek. A Hit Évében, amikor a HIT valóságát folytonosan szemünk előtt tartjuk, és élesztgetjük és erősítjük, akkor most az Isten azt tanítja nekünk, hogy az Ő imádása az Élet, az Ő imádása maga a Hit.
„ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát” Mi mai imádói mit is ajándékozhatunk Jézusnak, Istennek? Egy történettel, hadd válaszoljak:
A kis Jancsi átment a nagyapjához, aki fafaragó volt. Tudta, hogy az most készíti a Betlehemet karácsonyra a templomnak. Elnézte, hogyan faragja az öreg a kis figurákat és nézegette a kész szobrocskákat. Sokáig nézte ezeket elgondolkozva. Mikor elfáradt a nagy nézésben, karjait az asztalra fektette és ráhajtotta fejét. Egyszer csak észrevette, hogy ezek a szobrocskák élnek. És már nem is voltak aprók, ő meg nagy. Ő meg közöttük állt a nagyapjával és ő is nézte a jászolban fekvő kisdedet.  Sokáig nézte. És a Gyermek is nézte őt. Míg egyszer csak Jancsi szemébe könnyek szöktek.
– „Miért sírsz?”- kérdezte a kis Jézus.
– „Mert nem hoztam Neked semmit.”
– „Pedig Én szeretnék tőled valamit.”- mondta Jézus.
 Jancsi elpirult örömében:
– „Mindent Neked adok, amim csak van! ”- lelkesedett.
– „Három dolgot szeretnék tőled.”- folytatta a kis Jézus.
 De Jancsi a szavába vágott nagy buzgóságában:
– „Az új kabátomat, a csodálatos villanyvonatomat és azt a szép képeskönyvet a sok szép színes képpel.”
– „Nem. ”- rázta a fejét a Gyermek, – „Ezekre nincs szükségem. Nem ezért jöttem a földre. Egészen mást akarok tőled.”
– „De hát akkor mit? „- csodálkozott Jancsi.
– „Add nekem az utolsó iskolai dolgozatodat.”- kérte a kis Jézus egészen halkan, hogy senki más ne hallja.
Jancsi megijedt. Egészen közel lépett a jászolhoz, a Jézuska füléhez hajolt és zavartan, szégyenkezve suttogta:
– „Jézuska, arra én elégtelent kaptam.”
– „Éppen azért akarom!”
– „De hát miért?”- bámult Jancsi.
– „Adj Nekem mindent, ami elégtelen. Megígéred ezt?”
– „Meg.” – bólintott komolyan a kisfiú.
– „De még más ajándékot is akarok tőled.”- folytatta a kis Jézus.
Jancsi kérdően nézett rá.
   -„A reggeliző bögrédet.”
   -„De azt ma reggel eltörtem.”
   -„Mindig hozz el Nekem mindent, amit eltörsz vagy elrontasz életedben. Én újra egésszé teszem…”
    „De hátra van még a harmadik kívánságom. Azt a választ is hozd el Nekem, amit feleltél, amikor az anyukád megkérdezte, hogyan tört el a bögre.”
   A kisfiú erre odahajtotta fejét a jászol szélére és keservesen sírt.
   -„Azt, azt, azt mondtam” – zokogta- „hogy véletlenül meglöktem és leesett az asztalról. Pedig akarattal dobtam le.”
   -„Mindig hozd el Nekem minden hazugságodat, dacosságodat, minden rosszat, amit tettél.”- mondta a kis Jézus. „Én, ha idejössz, segíteni fogok. Elfogadlak minden gyöngeségeddel: megbocsátok, kézenfoglak és megmutatom az utat. Elfogadod ezt az Én ajándékomat?”

BOLDOGOK A BÉKESZERZŐK

1. Minden új év magával hozza a várakozást, hogy jobb lesz a világ. Ebből a nézőpontból kérem az Istent, az emberiség Atyját, hogy adjon számunkra egyetértést és békét, hogy mindenkinek valóra válhasson a boldog és gyümölcsöző élet iránti vágya.
50 évvel azután, hogy kezdetét vette a II. Vatikáni Zsinat, amely lehetővé tette az Egyház világban végzett küldetésé¬nek megerősödését, erőt önthet belénk az a felismerés, hogy a keresztények, vagyis Isten népe, amely az emberek között járva megéli a közösséget Istennel, úgy vesz részt a történelemben, hogy osztozik mindenkivel az örömben, a reményben, a szomorúságban és a gondban  és így hirdeti a krisztusi megváltást és dolgozik a békéért mindenki érdekében.
Korunkat jellemzi a globalizáció, annak pozitív és negatív hozadékaival, ugyanakkor folyamatosak a véres összeütkö¬zések és háborús fenyegetések is – éppen ezért van szükség a megújult és közös fellépésre a közjó, minden ember és az ember teljessége érdekében.
Riasztóak azok a feszültség-gócok és szembenállások, amelyeket a gazdagok és szegények közötti egyre növekvő különbségek idéznek elő, valamint az önző és individualista gondolkodásmód, amit a féktelen pénzügyi kapitalizmus is kifejezésre juttat. A nemzetközi terrorizmus és bűnözés különféle formái mellett fenyegetőek a békére nézve azok a fundamentalista és fanatikus irányzatok is, amelyek kiforgatják a vallás természetének lényegét, amely arra volna hivatott, hogy elősegítse az emberek között a közösséget és a megbékélést.
Ugyanakkor az a számos béke-kezdeményezés, amelyben bővelkedik a világ, arról tesz tanúságot, hogy az emberiség¬nek veleszületett hivatása a béke. A békevágy minden egyes emberben alapvető törekvés és bizonyos értelemben egybe¬esik azzal a vágyunkkal, hogy teljes, boldog és beteljesedett életet éljünk. Más szavakkal, a békevágyunk megfelel az er¬kölcsi alapállásunknak, vagyis annak a kötelességünknek és jogunknak, hogy törekedjünk a teljes értékű, közösségi és tár¬sadalmi fejlődésre, amely része Isten emberre vonatkozó tervének. Az ember létének célja a béke, amely Isten ajándéka.
Mindez arra ösztönzött, hogy Jézus Krisztus ezen szavaiból merítsek a mostani üzenetemhez: „Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9).

Az evangéliumi boldogság

2. Azok a boldogságok, amelyekről Jézus beszél (ld. Mt 5,3-12 és Lk 6,20-23), ígéreteket jelentenek. A biblikus hagyo¬mányban a boldogságmondás irodalmi műfaj, amely mindig jó hírt, vagyis evangéliumot hordoz, és egy ígéretben csúcsoso¬dik ki. Vagyis a boldogságok nem csak erkölcsi jótanácsok, amelyek betartása megfelelő időpontban – általában a túlvilági életben – ellentételezést von maga után, vagyis nem az eljövendő boldogságra utalnak. A boldogság inkább egy olyan ígéret beteljesedését jelenti, amely mindenkire vonatkozik, aki engedi, hogy az igazság, az igazságosság és a szeretet iránti vágy vezesse. Azok, akik rábízzák magukat Istenre és az ő ígéreteire, a világ szemében gyakorta naívnak és a valóságtól távolinak tűnnek fel. Jézus viszont éppen azt jelenti ki, hogy ők nem csupán a túlvilági életben, hanem itt is fel fogják fedezni, hogy Isten fiai, és hogy Isten öröktől fogva és mindörökké szolidáris velük. Meg fogják érteni, hogy nincsenek egyedül, mivel Is-ten azok oldalán van, akik elkötelezik magukat az igazság, az igazságosság és szeretet mellett. Jézus, aki az Atya szerete¬tének megnyilvánulása, nem habozik fölajánlani önmagát áldozatul. Amikor befogadjuk Jézus Krisztust, az Isten-embert, egy hatalmas ajándék örömteli megtapasztalását éljük át: a kegyelmi életet, a tökéletesen boldog létezés zálogát. Jézus Krisztus különösképpen a békét adja a számunkra, amely az embernek az Istennel való bizalommal teli találkozásából fakad.
A jézusi boldogság arról szól, hogy a béke egyszerre messiási ajándék és emberi mű. Valóban: a béke előfeltétele a transzcendensre nyitott emberség. A kölcsönös megajándékozás, gazdagítás gyümölcse, amelyet Isten ad számunkra, lehetővé teszi, hogy az ember a többi emberrel és a többi emberért éljen. A béke etikája nem más, mint a közösségiség és az osztozás etikája. Elkerülhetetlenül szükséges ezért, hogy a mai kor különböző kultúrái túllépjenek a pusztán szubjektivista és pragmatikus elméleti és gyakorlati alapokon nyugvó emberképeken, mert ezek szerint az emberek közötti együttélést egyedül a hatalom illetve a haszon elve mozgatja. Az eszközök céllá válnak és viszont; a kultúra és a nevelés középpontjában pusztán a módszerek, a technikák és a hatékonyság áll. A béke előfeltétele, hogy leküzdjük a relativizmust, és azt a teljes mértékben autonóm erkölcsöt, amely kizárja a természetes erkölcsi törvény elismerését, noha ezt maga Isten írta be minden egyes ember lelkiismeretébe. A béke az emberi együttélés építése az ésszerűség és az erkölcs szerint, olyan alapokon, amelynek mértékét nem az ember, hanem Isten alkotta meg. „Az Úr erőt ad népének, az Úr békével áldja meg népét.” – fogalmaz a 29. zsoltár (ld. 11. vers).

A béke: Isten ajándéka és az ember műve

3. A béke az emberi személyiség teljességére vonatkozik és emberségünk egészének tennie kell érte. Béke az Istennel, ha az Ő akarata szerint élünk. Belső béke önmagunkkal, külső béke felebarátainkkal és az egész teremtett világgal. Ez elsősorban azt jelenti, ahogyan ezt Boldog XXIII. János pápa fogalmazta meg a néhány hónap múlva ötven éve kihirdetett Pacem in terris enciklikájában, hogy az együttélést az igazságra, a szabadságra, a szeretetre és az igazságosságra építjük.  Ha tagadjuk azt, ami az ember valódi természetét jelenti: azt a képességét, hogy megismerje az igazságot és a jót, végső soron magát az Istent, az súlyos veszélybe sodorja a békét. Az igaz emberkép híján, amelyet a Teremtő a szívébe írt minden személynek, a szabadság és a szeretet értelme beszűkül és az igazságosság gyakorlása is talaját veszti.
Ahhoz, hogy hitelesen építsük a békét, alapvető fontosságú az odafigyelés a transzcendens dimenzióra és az Istennel, az irgalmas Atyával folytatott folyamatos párbeszéd, amelyben az ember kéri a megváltást, amelyet elnyert számunkra Isten Egyszülött Fia. Így lehet képes az ember legyőzni a béke elhomályosításának és tagadásának a csíráját, amely maga a bűn, annak minden formájában: az önzés, az erőszak, a kapzsiság, a hatalomvágy, az intolerancia, a gyűlölet és az igazságtalan társadalmi szerveződések.
A béke megvalósítása főként attól függ, hogy felismerjük: Istenben egyetlen családot alkotnak az emberek. E család, amint ezt a Pacem in terris enciklika tanította, olyan interperszonális kapcsolatokból és intézményekből épül fel, amelyeket a közösség elve, a „mi” támogat és táplál. Ez azt jelenti, hogy belső és külső erkölcsi renden alapszik, amelyben őszintén, igazsággal és igazságosan, az emberek kölcsönösen elismerik egymás jogait és kötelességeit. A béke olyan rend, amelyet a szeretet éltet és egészít ki oly módon, hogy magunkénak érezzük a mások szükségeit és igényeit, részt adunk javainkból másoknak, és mindinkább kiterjesztjük a világban a szellemi értékeken alapuló közösséget. Olyan rend, amelyet szabadon hoznak létre, olyan módon, amely megfelel a személy méltóságának, aki értelmes lényként felelősséget vállal cselekedeteiért.
A béke nem álom és nem utópia: meg lehet valósítani. A szemeinknek mélyebbre kell látniuk, a látszat és a jelenségek felszíne alá, hogy felfedezzék a szívekben rejlő pozitív valóságot, hiszen minden ember Isten képére van teremtve és arra kapott meghívást, hogy növekedjen lélekben és hozzájáruljon egy új világ építéséhez. Isten ugyanis, Fiának megtestesülése és az általa végbevitt megváltás révén belépett a történelembe, és így új teremtést és új szövetséget hozott létre (vö. Jer 31,31-34), lehetőséget adva a számunkra, hogy „új szívünk” és „új lelkünk” legyen (vö. Ez 36,26).
Éppen ezért az Egyház meg van róla győződve, hogy sürgetően szükséges újra hirdetnie Jézus Krisztust, a népek valódi fejlődésének és a békének legfőbb alkotóját. Jézus ugyanis a mi békénk, a mi igazságosságunk, a mi kiengesztelődésünk (vö. Ef 2,14; 2 Kor 5,18). Az igazság szerzője, a jézusi boldogság értelmében az, aki a másik javát keresi, testi és lelki értelemben, a jelenben és a jövőben.
E tanításból megérthetjük, hogy minden egyes személy és minden közösség – legyen bár vallási, civil, iskolai vagy kulturális közösség – arra kapott meghívást, hogy munkálja a békét. A béke elsősorban a közjó megvalósítása a különféle közegekben, a legszűkebb közösségtől a legnagyobbig, a nemzettől a nemzetközi és világméretű közösségig. Éppen ezért vélekedhetünk úgy, hogy a közjó megvalósításának útjai egyben a béke elnyerésére is irányulnak.

A béke szerzői azok, akik szeretik, védik és előmozdítják az életet, annak teljességében

4. A közjó és a béke megvalósításának útja elsősorban az emberi élet tisztelete, annak minden vonatkozásában, a fogantatásától kezdve, fejlődésének minden szakaszában egészen természetes végéig. Azok az igazi békeszerzők tehát, akik szeretik, védik és előmozdítják az emberi életet, annak minden dimenziójában: a személyes, a közösségi és a transzcendens szinten egyaránt. Aki a békét akarja, az nem tűrheti el a merényleteket és bűntényeket az élet ellen.
Azok, akik nem tisztelik kellőképpen az emberi élet értékét és következésképpen támogatják például az abortusz –szabadabbá tételét, talán nincsenek tudatában annak, hogy így egy illuzórikus békét tűznek ki célul. A felelősség elől való menekülés lealacsonyítja az embert, s még inkább a védtelen és ártatlan lény megölése, s ebből nem fakadhat béke és boldogság. Hogyan gondolhatja valaki, hogy megvalósíthatja a békét és a népek teljes értelemben vett fejlődését, vagy a környezet védelmét, ha nem őrködünk a leggyengébbek élethez való joga felett, kezdve a meg nem született gyermekeken? Az élet minden fajta megsértése, annak kezdetétől fogva, mindenképpen helyrehozhatatlan károkat okoz a fejlődésben, a békében, a környezetben. Az sem igazságos, ha alattomos módon hamis jogokat és döntéseket foglalnak jogszabályba, amelyek az emberi személyre vonatkozó leszűkítő és relativizáló látásmódon alapulnak, ügyesen alkalmazva kétértelmű kifejezéseket, hogy úgymond jogot adjanak az abortuszra és az eutanáziára, az élethez való alapvető jogot fenyegetve.
A házasság természetes szerkezetét, egy férfi és egy nő kapcsolatát is el kell ismerni és előnyben kell részesíteni azokkal a törekvésekkel szemben, hogy ezt jogilag egyenlővé tegyék gyökeresen más párkapcsolati formákkal. Valójában ezek az irányzatok kárt okoznak a házasság intézményének, hozzájárulnak elbizonytalanodásához, elhomályosítják különleges jellegét és pótolhatatlan társadalmi értékét.
Ezek az alapelvek nem hitigazságok és nem is a vallásszabadság jogának következményei csupán. Ezek az elvek az ember természetébe vannak beleírva, értelmünk révén felismerhetők és így közösek az egész emberiség számára. Az Egyház törekvése ezek megvédésére tehát nem felekezeti jellegű, hanem minden emberhez szól, vallási hovatartozásuktól függetlenül. És e tevékenysége annál szükségesebb, minél inkább tagadják vagy félreértik ezeket az alapelveket, mivel így az emberi személy igazságát sértik meg és mély sebet ejtenek az igazságosságon és a békén.
Éppen ezért az is a béke érdekében való fontos együttműködés, ha a törvényi szabályozás valamint az igazságszolgáltatás szervei elismerik a jogot a lelkiismereti alapon történő ellenállásra olyan törvényekkel és kormányintézkedésekkel szemben, amelyek az emberi méltóságot sértik, mint az abortusz és az eutanázia.
Az alapvető emberi jogok között, a népek békés élete érdekében is, szerepel az egyes személyek és a közösségek joga a vallás szabadságához. A jelen történelmi időszakban egyre fontosabbá válik, hogy ezt a jogot ne csak negatívan értel¬mezzék – mint valamitől, például kötelezettségektől vagy kényszerektől való szabadságként –, hanem pozitívan is, mint valamire szolgáló szabadságot, különféle területeken: például a saját vallás hirdetésének, tanításának, tanúsításának sza¬badságaként; vagy olyan nevelési, jótékony vagy ápoló tevékenység végzésére szóló szabadságként, amelyek megengedik a vallásos elvek alkalmazását; arra szóló szabadságként, hogy az emberek társadalmi szervezeteket hozzanak létre vallási tanításaiknak és intézményes céljaiknak megfelelő szervezeti formában. Sajnos olyan országokban is, amelyek régi keresztény hagyományokra tekinthetnek vissza, egyre gyakoribbak a vallási türelmetlenséghez köthető események, a keresztényekkel szemben és olyan személyekkel szemben is, akik vallásuk azonosító jegyeit viselik magukon.
A békeszerző embernek tudatában kell lennie annak is, hogy a közvélemény mind nagyobb hányadában a radikális liberalizmus és a technokrácia elültette a meggyőződést, hogy a gazdasági növekedés elérendő azon az áron is, ha összeomlik az állam társadalmi szerepvállalása és kárát látja a civil társadalom szolidaritási hálója, akkor is, ha csorbát szenvednek a társadalmi jogok és kötelességek. Nem szabad elfelednünk, hogy ezek a jogok és kötelezettségek alapvető fontosságúak ahhoz, hogy más jogok és kötelezettségek is teljesülhessenek, a civil élet és a politika területén.
A manapság leginkább veszélyben lévő társadalmi jogok és kötelességek között találjuk a munkához való jogot. Ez annak következménye, hogy a munkát és a munkások jogállásának igazságos elismerését mind kevésbé tekintik értéknek, mintha a gazdasági fejlődés egyedül a piacok teljes szabadságától függene. A munkára ezért úgy tekintenek, mint a gaz¬dasági és pénzügyi folyamatok egyik változójára. Ennek kapcsán kiemelem, hogy az ember méltósága, valamint gazdasá¬gi, társadalmi és politikai okok is megkívánják, hogy „prioritást élvezzen a munkához jutás, illetve a munka megtartása mindenki számára”.  Ennek a nagyratörő célkitűzésnek az eléréséhez előfeltételként az etikus alapelveken és lelki értéke¬ken alapuló munka megbecsülését kell visszaállítani, hogy ismét úgy tekintsenek rá, mint a személy, a család és a társada¬lom alapvető javára. Ennek a javunknak velejárója egy kötelesség és egy jog, amely mindenki részéről új és bátor munka¬politikát követel meg.

A béke előmozdítása a fejlődés és a gazdaság új modellje szerint

5. Több oldalról is elismerik, hogy a fejlődés új modelljére van szükség, és a gazdaságra is másként kell tekintenünk. A teljes értelemben vett, szolidáris és fenntartható fejlődés csakúgy, mint a közjó, megfelelő értékrendet kívánnak meg, amely csak úgy hozható létre, ha a végső igazodási pont Isten. Nem elegendő, ha sok eszköz és sok választási lehetőség áll a rendelkezésünkre, bármennyire nagy értékűek is ezek. A fejlődést szolgáló sokféle eszközt éppúgy, mint a választási lehetőségeket úgy kell felhasználnunk, hogy nem tévesztjük szem elől a jobb életet, a helyes magatartást, amely elismeri a szellemi dimenzió elsőbbségét és a közjó megvalósításán fáradozik. Ellenkező esetben mindezen eszközök elvesztik értéküket és csupán újabb bálványok válnak belőlük.
Ahhoz, hogy túlléphessünk a jelenlegi pénzügyi és gazdasági válságon – mely csak még tovább növeli az egyenlőtlen¬ségeket –, olyan személyekre, csoportokra és intézményekre van szükség, akik az életet állítják előtérbe, segítik az emberi kreativitást s még a válság hatására is képesek új gazdasági modellt elképzelni. Az utóbbi évtizedek modellje arra töreke¬dett, hogy maximalizálja a hasznot és a fogyasztást, s ennek hátterében önző és individualista látásmód állott, amely a személyeket annak alapján értékelte, hogy mennyire képesek megfelelni a verseny támasztotta kívánalmaknak. Egy másik nézőpontból ugyanakkor az igazi és tartós sikert csak úgy érhetjük el, ha odaadjuk önmagunkat, intellektuális képessége¬inket, vállalkozókedvünket, mivel az élhető, vagyis a valóban emberhez méltó gazdasági fejlődés alapelve az önzetlenség kell, hogy legyen, mint a testvériség és az ajándékozás logikájának kifejeződése.  Konkrétan a gazdasági tevékenységben a békeszerző ember az, aki a közreműködő személyekkel és kollégáival, a megbízókkal és a felhasználókkal a bizalom és a kölcsönösség talaján álló kapcsolatokat hoz létre. Gazdasági tevékenységét a közjó érdekében végzi, munkáját olyan dologként fogja fel, amely túlmutat egyéni érdekein, javára szolgál a kortárs és az eljövendő nemzedéknek. Így munkáját már nem csak saját maga részére végzi, hanem azért is, hogy másoknak méltó jövőt és munkát teremtsen.
A gazdasági élet területén az államok részéről kívánatos, hogy ipari és mezőgazdasági fejlődésükkel kapcsolatos terveik tekintetbe vegyék a társadalmi fejlődést és a demokratikus jogállam kiteljesedését. Alapvető fontosságú és elkerülhetetle¬nül fontos ezen kívül a monetáris, pénzügyi és kereskedelmi piacok etikus felépítése, hogy stabilabbak, jobban koordinál¬tak és ellenőrzöttek legyenek, s így ne okozzanak kárt a szegényebbeknek. A sokféle békét célzó tevékenységnek – hatá¬rozottabb módon, mint amennyire máig történt – az élelmiszerválság felé kell fordulnia, amely sokkal súlyosabb, mint a pénzügyi válság. Az élelmiszer-ellátás biztonságának kérdése ismét elsőrendű fontosságúvá vált a nemzetközi politikai színtéren. Ennek oka olyan válsághelyzetek kialakulása, amelyek többek között a mezőgazdasági alapanyagok árának ismételt ingadozásából, egyes gazdasági szereplők felelőtlen magatartásából és a kormányok és a nemzetközi közösség nem megfelelő ellenőrzéséből származott. Ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni ezzel a válsággal, a békeszerzőknek az a feladata, hogy együtt, egymással szolidárisan lépjenek fel a helyi szintektől egészen a nemzetközi színtérig azzal a céllal, hogy a mezőgazdaságból élőknek, különösen a vidéki lakosságnak biztosítsák a lehetőséget tevékenységük méltó folytatására, társadalmi, környezeti és gazdasági szempontból is fenntartható módon.

Nevelés a béke kultúrájára: a család és az intézmények szerepe

6. Szeretném hangsúlyozni, hogy a békén munkálkodó személyek feladata őrködni a családok és a társadalmi igazságos¬ság felett és dolgozni a megfelelő társadalmi nevelés érdekében.
Senki sem tagadhatja vagy becsülheti le a család meghatározó szerepét, amely a társadalom alapsejtje a demográfia, az etika, a pedagógia, a gazdaság és a politika szempontjából is. Természetes küldetése az élet gondozása: elkíséri az emberi személyeket növekedésük során és rávezeti őket arra, hogy kölcsönösen segítsék és gondozzák egymást. A keresztény család különösképpen is magában hordozza annak a nevelési tervnek a csíráját, amelynek mértéke az isteni szeretet. A család az egyik olyan alany a társadalomban, amely elkerülhetetlenül szükséges a béke kultúrájának megvalósításához. Meg kell védeni a szülők jogát és elsődleges szerepét gyermekeik nevelésében, elsősorban erkölcsi és vallási téren. A családban születnek meg és nevelkednek a békeszerzők, az élet és a szeretet kultúrájának eljövendő munkásai.
A békére nevelésnek ebben a hatalmas feladatában különösen nagy szerep hárul a szerzetesi közösségekre. Az Egyház e nagy felelősség részesének érzi magát az új evangelizáció formájában, amelynek lényege a megtérés Krisztus igazságára és szeretetére, s az ebből következő szellemi és erkölcsi újjászületés az emberek és a társadalom részéről. A Jézus Krisztussal való találkozás alakítja a békeszerzőket azáltal, hogy elköteleződnek egy közösség iránt és túllépnek az igazságtalanságokon.
A béke tekintetében sajátos küldetése van a kulturális intézményeknek, az iskoláknak és az egyetemeknek. Ezeknek nem csupán az a feladatuk, hogy új vezetők (leader) nemzedékeinek képzését szolgálják, hanem az is, hogy megújítsák a nemzeti és nemzetközi közintézményeket. Azáltal is segítséget nyújthatnak, ha szilárd antropológiai és etikai talajon álló tudományos gondolatokat fogalmaznak meg a gazdasági és pénzügyi tevékenységekkel kapcsolatban. A mai világnak, különösen a politika világának szüksége van új gondolatokra, új kulturális szintézisre, amely túlmutat a technokrata felfogáson és képes összefogni eltérő politikai irányzatokat a közjó érdekében. Ezek az új gondolatok, a pozitív személyes és intézményes kapcsolatok összessége, az egyes emberek és embercsoportok valódi fejlődésének szolgálatában, a valódi békére nevelés alapját jelenthetik.

A békeszerző pedagógiája

7. Végezetül fontos kiemelni a béke pedagógiája előmozdításának szükségességét. Ehhez gazdag belső életre, világos és értékes erkölcsi elvekre, megfelelő magatartásra és életstílusra van szükség. A békével kapcsolatos gondolatok, szavak és gesztusok megteremtik a béke mentalitását és a kölcsönös tisztelet, a becsület és a szívélyesség légkörét. Ezért meg kell tanítani az embereknek, hogy szeressék egymást és a békére törekedjenek, ne puszta toleranciával, hanem jószándékkal forduljanak egymás felé. Az alapvető buzdítás lényege: „nemet mondani a bosszúra, elismerni hibáinkat, elfogadni a bocsánatkérést és végül megbocsátani”,  hogy a tévedéseket és a sértéseket el lehessen ismerni az igazságban és együtt lehessen haladni a kiengesztelődés irányába. Ehhez az kell, hogy elterjedjen a megbocsátás pedagógiája. A rosszat ugyanis a jóval lehet legyőzni és az igazságosságot úgy leljük meg, ha követjük az Atyaistent, aki szereti minden gyermekét (vö. Mt 5,21-48). Ehhez a munkához idő kell, mert feltételez egy lelki fejlődést, a magasabb rendű értékek irányában történő nevelést és az emberi történelemről alkotott új képet is. El kell vetni azt a hamis békét, amely csak e világ bálványait nyújtja, el kell kerülni a vele járó veszélyeket. A hamis béke egyre érzéketlenebbé teszi a lelkiismeretet, önmagunkba fordulást és közönybe fulladó életet eredményez. Ezzel szemben, a béke pedagógiájának következménye a tett, az együttérzés, a szolidaritás, a bátorság és a kitartás.
Jézus a maga életében megtestesíti ezeket a magatartásformákat, egészen a teljes önátadásig, „élete elvesztéséig” (vö. Mt 10,39; Lk 17,33; Jn 12,25). Megígéri tanítványainak, hogy előbb-utóbb abban a rendkívüli felfedezésben lesz részük, amelyről kezdetben beszéltünk, vagyis megértik, hogy a világban jelen van az Isten, Jézus Istene, aki teljes mértékben szolidáris az emberekkel. Ebben a szövegösszefüggésben szeretnék emlékeztetni arra az imádságra, amellyel azt kérjük Istentől, hogy tegyen minket az ő békéjének eszközévé, hogy elvigyük a szeretetet oda, ahol gyűlölet uralkodik és az igaz hitet oda, ahol kétség honol. A magunk részéről, Boldog XXIII. Jánossal együtt azt kérjük Istentől, hogy világosítsa meg a népek vezetőit, hogy amellett, hogy munkálkodnak a polgárok méltó jólétén, védelmezzék a béke értékes ajándékát. Ébressze fel mindenkiben az akaratot, hogy túllépjenek azokon a gátakon, amelyek elválasztják egymástól az embereket, megerősítsék a kölcsönös szeretet kötelékeit, megértsék a többi embert és bocsássanak meg azoknak, akik sértéseket okoztak. Adja meg, hogy az ő kegyelme révén a Föld minden népe testvérré legyen, és virágozzék és mindörökre uralkodjék közöttük a hőn áhított béke.
Ezzel az imával kívánom mindenkinek, hogy a béke valódi munkálója és építője legyen, hogy az emberek világa növekedjen a testvéri egyetértésben, a jólétben és a békében.

Vatikán, 2012. december 8.

Benedictus PP XVI

Kedves testvéreim!

Úgy mesélik, hogy Loyolai Szent Ignác társai azzal a kéréssel fordultak Ignáchoz, hogy mivel olyan sok tanulni valójuk van csökkentse az imádság idejét. Szent Ignác meghajlott kérésük előtt, de egy dologra felhívta a figyelmüket, mégpedig azt, hogy a mindennapi lelkiismeretvizsgálatot el ne hagyja egyikőjük sem. Ehhez még hozzátartozik, hogy az ignáci lelkiismeretvizsgálat szelleme elsősorban és minden egyéb előtt a hálaadás. Most mi is itt találjuk magunkat a 2012-es év utolsó estéjén, s most mi is egy számadást, egy visszatekintést szeretnénk végezni. A liturgia is a hálaadásra hív bennünket. Együtt énekeltük: „Vigadozzanak az egek, örvendjen az egész világ!” A mai est és éjszaka valóban az örömé, így a háláé. Isten mindehhez bölcs szavakkal ajándékozott meg bennünket.
„Fiacskáim, itt az utolsó óra!” Szent János az idő megállíthatatlan folyására és végtelen értékére int kiáltásával bennünket. A tudat, hogy bármely perc lehet az utolsó, illetve, hogy a múlt MÁR nincs a kezünkben, a jövő meg MÉG nincs. Isten arra hív bennünket, hogy a MOST ÉS ITT lelkiismeretes élésében töltsük életünket. A Evangélium szavai azt a meggyőződést erősítik bennünk, hogy minden Istenből indul ki, minden általa és ővele történik: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága”. Isten tartja fent világunkat, benne élünk, mozgunk és vagyunk! „Mindazoknak (…), akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.”
Mindenek előtt tehát hála Istennek ezért az évért! Az Egyházi év rendes eseményeiért: ünnepeinkért, szentjeinkért, szentségeiért, imádságaiért, áldásaiért. Hála a lelkigyakorlatokért: nagyböjtben, Szent Ferenckor (Fekete András OFM), Szent Pio atya ünnepén (Berhidai Piusz OFM), Szent Erzsébetkor (Brückner Előd ciszter atya). Hála a rendkívüli eseményekért! A felújított plébánia helységekért, amit azóta is minden belépő dícsér! A plébániai családév eseményeiért, Eszterházy László esperes atya nyitó miséjéért, Bíró László püspök atya záró miséjéért, a családok megáldásáéért. Székely János atya főpásztori vizitációjáért, aminek során hosszú évek után ismét plébániánk fiataljainak szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. Adjunk hálát Istennek, az Ő végtelen ajándékáért a Hit Évéért! És ma este két évre visszatekintve is szeretnék személyes köszönetet mondani mindazoknak, akik segítették a plébánia életét:
• rendtrársaimnak, a kapucinus atyáknak és a jelölteknek, akik szentségeket szolgáltatnak ki, akik szolgálnak a liturgián, akik imádkoznak a plébánia közösségéért;
• köszönöm munkáját a Gondnokságnak: Zsömböly Lukácsnak, Kovács Nándornak (aki irodásként és kántorként is segíti közösségünk életét), Brückner Hubának és Ágotának, Paulini Leventének;
• köszönöm Steiner László sekrestyei és plébániai szolgálatát;
• köszönöm Bárdos Éva, Izsák Katalin, Kisné Mária templomi virágozói szolgálatát;
• Veres Juci néni, Dreskó Magdolna, Felcsúti Ildikó, Istvánfi Mária szolgálatát a plébánián;
• köszönöm a Karitász tagjainak szolgálatát: Brückner Ágotának, Bárdos Éva, Kovács Nándorné, Veres Judit, Réeh Lászlóné, Katona Marika, Dreskó Magdolna; Felcsúti Ildikó;
• köszönöm a Budai Kapucinus szerkesztőségének munkáját: Farkass Péter, Kopcsay Ágnes, Paulini Levente;
• köszönöm a ministránsok és felolvasók szolgálatát;
• köszönöm azok segítségét, akik húsvétkor, karácsonykor, és egyéb alkalmakor a templom előkészítésében vagy plébániai munkában, tavaszi és őszi nagytakarításban önkéntesen segítenek;
• köszönöm Mózes József könyvelő munkáját;
• köszönöm a gitáros miséken való szolgálatát Stefano atyának, Virág Barnabásnak, Komáromi Csillának, Bitter Zsófinak és Trasser Juliannának, Kovács Tünde Katalinnak,Cserhalmi Dórának, Zsömböly Gergőnek, Somogyi Endrének.
Számot vetve hálát adunk, mert nagyon sok mindenért hálát kell adnunk, de szembesülünk sötét oldalunkkal is. „És amint hallottátok, hogy jön az Antikrisztus, már most is sok antikrisztus támadt,(…). Közülünk jöttek elő, de nem voltak közülünk valók.” De fordítsuk hálaadásra ezt is! Adjunk hálát Isten végtelen IRGALMÁÉRT! Óriási lehetőségek, pozitív erők vannak bennünk. Uram add, hogy ezek kibontakoztatására, a hitben, a reményben és a szeretetben való előrehaladásra fordítsuk energiáinkat, talentumainkat, időnket!
Imádkozzunk! Az év utolsó estéjén oly sok mindenért szeretnénk Uram neked hálát adni, ami kaptunk tőled az egész év folyamán. Köszönjük, hogy nem engedted el kezeink, mindig a jó úton vezettél. Köszönjük neked az egész teremtett világot, melyet mindannyiunk javára alkottál. Hálát adunk, hogy a világ ezernyi jelében felismerhettünk téged.
Hála neked Uram az emberekért, a szomorú arcú testvérekért, a jókedvűekért, és azokért is, aki nem tudják, hogy őket is szeretjük, és talán nem is sejtik, hogy most ő értük is imádkozunk.
Hála neked Urunk, mindenkiért! Hála egyszülött Fiadért, Jézus Krisztusért, aki elhozta, és a szívünkbe írta az örömöt, és a boldog nyugtalanságot, aki azt akarja, hogy megosszuk másokkal boldogságunkat, a szeretet közösségében.
Hála neked Uram magyar hazánkért, és hála Anyaszentegyházunkért, melynek tagja lehetek! Segítsd meg hívő magyar népedet!
Köszönünk Istenünk mindent, amit Tőled kaptunk, hiszük, hogy ez a teljesség, minden: az irgalom, a szeretete, és az élet.
Köszönjük a bánatot és a gyötrődést is, mert ez még jobban hozzád kapcsol.
Urunk, köszönjük ünnepeinket, örömeinket. Köszönjük, hogy ma este is örülhetünk, énekelhetünk és táncolhatunk a te dicsőségedre.
Uram köszönjük az egyszerű hétköznapokat. a szokásos jeleket, hangokat, melyek irányítják hétköznapjainkat, de amelyek végül is a te hangod, és hozzád vezetnek.
Köszönjük Uram, hogy mindig válaszolsz és megvigasztalsz. Szeretnénk hálát adni egész évi munkánkért és küldetésünkért, ránk fordított figyelmedért és végtelen nagy türelmedért, azért, hogy vársz ránk, és örökké szeretsz.
Kérünk Uram, légy velünk az új esztendő során is, fogd a kezünk, vezess a jó úton, adj bátorságot az élet terheihez, adj vidám és nyílt szívet. Ámen.

Kedves Testvéreim!
A karácsonyi idő emberi szempontból is kedvez a család összetartásának, együttlétének. És ez bizonyosan segít a családnak felfedeznie az értékeit és a hivatását.  A Szent Család vasárnapja hatékony segítség ahhoz, hogy összejöjjenek mint család, Isten Misztériuma előtt, aki a názáreti József és Mária családját választotta arra, hogy elkezdje felfedni magát emberi testben, hogy mindenki megismerje és eljusson az üdvösségre…
Ez a vasárnap tehát a názáreti családot helyezi a figyelem középpontjába, mert minden családban van egy bizonyos hasonlóság a názáreti családdal. Így imádkoztunk ugyanis a szentmise könyörgésében: “Istenünk, te ragyogó példaképnek állítod elénk a Szent Családot, segíts, hogy nyomukban járjunk, gyakoroljuk a családi élet erényeit, mindig egyek maradjunk a szeretetben”. A reggeli dícséretben pedig ezt énekeltük: “Urunk, fényesedjék nekünk a Szent Család példája, és vezéreld lépteinket a békesség útjára”.
A Szent Család vasárnapja segít megértenünk azt, ami a Katolikus Egyház Katekizmusában van írva: “Krisztus egész élete misztérium”  (n.514s). És így magyarázza: “Jézus életében minden az Ő legbensőbb misztériumának a jele. Cselekedetei, csodái, szavai által vált nyilvánvalóvá, hogy „benne lakik testileg az istenség teljessége”.
Tehát az a tény is, hogy Jézus családban születik, felfed valamit Jézusból, felfed valamit számunkra. Így tehát van mit tanulnunk Jézustól, van mit tanulnunk arról, hogy mi hasznos ahhoz, hogy méltó módon éljük az életünket a végcél rendje szerint, amire Isten teremtett.
Jézus családban született, mert a család a Szentháromság képmása. Jézus, megtestesülésével, túl azon, hogy a Szentháromság családjában élt, emberi családban is kezdett élni. Ő ugyanis öröktől fogva a Fiú, akit az Atyaisten nemzett a Szentlélek szeretetében, az időben pedig Mária és József fia. Ezáltal Jézus újból létre akarja hozni “az élet igazi modelljét” a názáreti családban, hogy minden család rátalálhasson önnön igazságára, vagyis a Szentháromság képére. És hogy a legszentebb Háromság élete váljon a családi élet szabályává.
A szentatya, Hatodik Pál pápa, amikor Názáretbe zarándokolt, ezeket a szavakat mondta: “A názáreti ház iskola, tudniillik az evangélium iskolája, amelyben elkezdjük megismerni Krisztus életét. Mert ezen a helyen tanuljuk meg először is azt, hogyan szemléljük, hallgassuk, elmélkedjük át és ismerjük meg behatóan, hogy milyen mély és rejtett erő van Isten Fiának ebben a legegyszerűbb és legalázatosabb s legszebb kinyilatkoztatásában… Itt értjük meg továbbá a családi élet lényegét. Minket valóban Názáret figyelmeztessen arra, hogy mi a család, mi annak a szeretetközössége, komoly és ragyogó szépsége, szent és sérthetetlen sajátossága. (A szent család) mutassa meg, milyen szeretetteljes a családban a nevelés, amelyet semmi más helyettesíthet. Tanítson meg arra, hogy mi a család alapvető kötelezettsége a társadalmi rendre. (A názáreti házban) ismerjük meg a munka fegyelmét. Ó, názáreti otthon, az ács Fiának háza, az emberi munka kemény, de megváltó törvényét itt szeretnénk leginkább megérteni és magasztalni”.  (VI. Pál)

Az Evangélium, amit most hallottunk az egyetlen epizódot említi, amelyet tudunk Jézus, Mária és József családjának hétköznapi életéről abból a harminc évből, amit normális szeretetteli, munkás és hittel teli életben töltöttek.
“Jézus életének legnagyobb részét úgy élte le, hogy osztozott a legtöbb ember sorsában: élete minden látványosság nélküli, mindennapos élet, egy kézművesé, aki a zsidó vallásosságban Isten törvénye alatt áll egy falusi közösségben. Ebből az egész korszakból csak annyit tudunk, hogy Jézus engedelmeskedett szüleinek és „gyarapodott bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk 2,52).
“Jézus Anyja és nevelőapja iránti alárendeltségében teljesen és tökéletesen teljesítette a negyedik parancsolatot. Ez az engedelmesség földi képe volt a mennyei Atya iránti fiúi engedelmességének. Józsefnek és Máriának való mindennapos alávetettsége hirdette és elővételezte a Getszemáni kerti imádság engedelmességét: „Ne az én akaratom…” (Lk 22,42). Krisztus mindennapos engedelmességével rejtett életében már megkezdődött annak helyreállítása, amit Ádám engedetlensége lerombolt”.
“Jézus megtalálása a Templomban az egyetlen esemény, mely az evangéliumok Jézus rejtett életéről való hallgatását megtöri. Ezáltal Jézus sejteti küldetése iránti teljes, istenfiúságából adódó odaadásának misztériumát: „Nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?” Mária és József nem értették e szavakat, de a hitben elfogadták, és Mária „mindezeket az igéket megőrizte a szívében” a hosszú évek során, mialatt Jézus egy mindennapos élet csöndjében rejtve maradt”.
A mai Evangélium ezekkel a szavakkal zárul: „Jézus gyarapodott bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt”  Ezek a szavak azt jelzik, hogy Jézus normálisan növekedett, mint sok más gyermek. Az Evangéliumokban ezért is szereti magát az “Ember Fiá”-nak nevezni. Mária és József családja biztosan hiteles család volt, amely segítette gyermeke növekedését, és ez a család nagyon nyitott is volt mások felé. Különösen a rokonok felé, olyannira, hogy “Jézus rokonai” hosszú ideig egy klán volt, amiről az Ősegyház megemlékezett.
Kedves Testvéreim! Miközben a názareti családról elmélkedünk, nyissuk meg szívünket és értelmünket, hogy felfedezzük a történelemben azt a rengeteg családot, amelyek ugyanazokat az erényeket és ugyanazt a szeretetet élték meg. Minden elismerésünk és dícséretünk az övék, mert hozzájárultak a történelem folytatásához.
Gyakran és szívesen imádkozunk azokért a családokért, amelyekben még ma is ragyognak a Názáreti Család szent erényei és szeretete. Mindig imádkozzunk, hogy a házasság szentségében fakadjanak olyan családok, akik meg akarják mutatni  a világnak, milyen szép dolog a házastársi szeretet-hűség megélése az Isten iránti hűségben. Isten Egyházának szüksége van hiteles keresztény családokra, mert a házasságban létrejövő családokban talál bölcsőre és olyan helyre, amelyben be tud illeszkedni az emberi nemzedékekbe és ugyanígy a nemzedékek az Egyházba.  Amen

Kedves testvéreim!

Amikor ma a Szent Családra emlékezünk, ezt egy olyan pillanatban tesszük, amikor éppen forr a levegő a család körül. A Szentatya karácsonyi beszédeiben is folytonosan utal a családokra, pld. a Vatikáni Kúria tagjaihoz szólva arról beszélt, hogy: „A tartós emberi kapcsolatok visszautasítása, amely egyre inkább terjed a szabadság és az önmegvalósítás téves értelmezése következtében, valamint a szenvedés türelmes elviselése elől való menekülés azt jelentik, hogy az ember önmagába zárkózik és végső elemzésben nem mutat túl önmagán. Az ember azonban csak önmaga átadásával teljesedik ki igazán, ha megnyílik mások felé. Ennek a kapcsolatnak a visszautasításával eltűnnek az emberi lét alapvető, meghatározó alakjai, mint az apa, az anya, a gyermek; megszűnnek az emberi tapasztalat lényegi dimenziói.”; vagy a mai egyházüldözésről és a családról szólva: „a Szentatya a kulturális diktatúrák között megemlítette a „gender” ideológiáját is. Ezek az ideológiák veszélyesnek tartják a keresztények és az egyház hangját, lobbijaik az intolerancia és a diszkrimináció hadjáratát indítják el ellenük. ”
Bíró László püspök atya 9 pontban foglalja össze azt, amit mi katolikusok a családról vallunk (, amit vallanunk kell):
1. a család alapja a házasság;
2. a házasság az a természetes intézmény, amelynek feladata az élet védelmét biztosítani;
3. minden kellő korú és megfelelő adottságokkal rendelkező férfinak és nőnek joga van házasságot kötni és családot alapítani;
4. a család több, mint egyszerű jogi, szociológiai, vagy gazdasági közösség, mert a szeretet és a szolidaritás közösségét valósítja meg;
5. a család feladata, hogy a családtagok és a társadalom életéhez szükséges kulturális erkölcsi, szociális, lelki és vallási értékeket gyarapítsa és továbbadja;
6. a család politikai, jogi, gazdasági, társadalmi védelemre jogosult;
7. a férfi és nő között, önkéntes elhatározása alapján létrejött, a hűség, bizalom és együttműködés jegyében tartós szeretetközösségként létrejött házasságra épült család tudja leghatékonyabban szolgálni a közjót;
8. az ilyen házasságra épülő családokat az egész társadalom érdekében fokozott védelem illeti meg.
9. A házasság és az azon alapuló család Istentől származik, tehát természetfeletti, az állam létét megelőző intézmény, amellyel nem lehet azonos értékű semmiféle más együttélési forma. Ugyanakkor vannak a házasságtól eltérő, jelenleg mégis törvényesen szabályozott életformák is, és ezek is hozhatnak létre a maguk módján családot. Ez a tény azonban nem hatalmazza fel az államot arra, hogy a házasság és az azon alapuló család belső, Istentől származó értékrendjét a maga hatalmi eszközeivel átalakítsa. Egy olyan szabályozás, amely különbséget tesz különböző együttélési formákra és a házasságra alapuló családok védelme között, sem a házasságra épülő család számára, sem pedig az egyéb életformák számára nem jelentene diszkriminációt, de biztosíthatná a házasság és a család fokozott védelmét.
XXIII. János pápa szavaival imádkozzunk!:

Ó, Jézus, add, hogy családjainkban
Béke és egyetértés uralkodjék,
Hogy tiszteletben tartsák az imát
És Isten törvényét,
És hogy a törvény megtartása
Ennek szeretetét is jelentse.

Ó, Jézus, élj úgy
Minden keresztény családban,
Amint egykor Názáretben élték.
Tartsd meg szereteted által
A család egységét minden pillanatban,
És az örökkévalóságban.
Oltalmazd, ó, Jézus
Azt a családi békét,
Amely egyedül képes megenyhíteni
Az élet keserűségeit.
Ámen

Kedves testvérek!

MA minden a megtestesült, az emberré lett Krisztusról szól! Ő az akiről Izajás hirdeti: „Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, örömhírt hoz, kikiáltja a szabadulást, aki azt mondja Sionnak: ,,Királlyá lett a te Istened.””. Ő az Isten kinyilatkoztatása, szava az emberekhez. „Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk”. Ő róla mondja János, hogy „Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít (…)Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. (…) És az Ige testté lett, és közöttünk lakott.”.
Ma Isten megtestesülését Szent Ágostonnal valljuk és csodáljuk: „Ébredj fel, ember, mert Isten érted lett ember. Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog! (Ef 5, 14). Ismétlem, Isten érted lett ember.
Örökre halott lennél, ha ő bele nem születik az időbe. Sohasem szabadultál volna meg a bűnös testtől, ha ő fel nem ölti a bűnös test hasonlóságát. Örökre hatalmában tartana a nyomorúság, ha ő nem lett volna irgalmas. Nem éledhettél volna újra, ha ő meg nem segítene. Elvesznél, ha ő el nem jött volna.”.
Egy rádióbeszélgetésben hallottam, hogy tulajdonképpen egy ’siker sztorit’ szemlélhetünk Karácsonykor, hiszen 2000 évvel ezelőtt egy be nem fogadott házaspár egy istállóban adott világra egy didergő gyermeket, s röviddel ezután menekülniük is kellett, ma meg a világon milliárdokkal együtt emlékezünk az eseményre és merítünk erőt, reményt, szeretetet és hitet belőle. Valóban! S ezzel a siker, vagy isteni történettel szemben a kulcskérdés a befogadás! „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. (…)Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” Befogadni Istent és befogadni az embert! „Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.” (Mt 10, 40). Karácsony titka annak lényegének bensőséges megélése: Isten VALÓDI befogadása, imádása, viszonszeretése az Ő értem való végtelen szeretetéért. „Ha nem sikerül meglelned a Karácsonyt a szívedben, biztosan nem fogod meglelni a fa alatt” (Charlotte Carpenter). Mert a Karácsony nem üzlet, hanem ÜZENET! A Hit Éve megtérésre való felszólítása mai ünnepünkön minden eddiginél nagyobb erővel szólít meg bennünket. Ha Isten így szeret, miért nem lépünk előre lelki utunk ösvényén; ha Ő így szeret miért rekedni meg lelki zarándoklásunkban; ha Ő ennyire szeret mitől is félünk; ha Ő ennyire szeret miért is nem merjük ténylegesen és teljesen átengedni neki a kormánykereket, miért nem merjük ledönteni emberi önimádásunk bálványát? „Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.”

Uram, Te egyszer itt jártál a Földön s hátrahagytad lábnyomodat, hogy legyen mit követnünk. Te, aki a mennyből letekintesz minden vándorra, erősítsd a fáradtat, bátorítsd a csüggedőt, térítsd vissza az eltévedtet, vígasztald a küzdőt. Te, aki az idők végén ismét eljössz, hogy megítélj mindenkit, Urunk és Megváltónk, hadd álljon példaképed tisztán és világosan lelki szemeink előtt, hogy szétoszlassa a ködöt! Segíts nekünk, hogy Téged követve érkezzünk meg üdvösségedbe és otthont találjunk Tenálad! /Soren Kierkegaard: Példaképünk: Krisztus/ Ámen!