Kedves testvérek!

„Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!” – így szólt mindannyiunkhoz a hamvazó pap Hamvazószerdán, nagyböjti utunk első állomásánál. Az aznapi evangéliumban arra kaptunk ösztönzést, hogy a jótettek – imádság – böjt hármas elfoglaltságában éljük ezt a kegyelmi időt. Múlt vasárnap Krisztus megkísértését szemlélve saját megkísértettségünkre láthattunk rá és ösztönzést kaptunk, hogy hagyjuk magunkat a Szentlélektől vezetni, és józanul, igaz hitben, Isten és önmagunk iránti tiszteletben éljünk.

A mai vasárnapi evangélium, a színeváltozás jelenetét elénk tárva a
jótettek – imádság – böjt hármasságából kiemeli az imádság fontosságát. Tudjuk,
Jézus mielőtt felmegy a szenvedésének hegyére, felviszi tanítványait a Tábor
hegyére, hogy kinyilatkoztassa nekik istenségét, ami által megerősíti őket.
Miért is mondom hát, hogy ez az evangélium az imádság témájáról szól? A lelki
irodalom a színeváltozás jelenetében – a hegyre való felmászásban, az ott
történő találkozásban Krisztus istenségével, és a leereszkedésben a hegyről –
az imaélet pillanatait ismeri fel: a hegyre való felmászás, a küzdelmes,
fáradságos felemelkedés a hétköznapi teendők közül az Istennel való
párbeszédre; a színeváltozás mint az imádság, az Istennel való párbeszéd, a
kinyilatkoztatás pillanata; és a leereszkedés, hiszen vissza kell térnünk
mindennapi teendőink közé, s amit az imában megtapasztaltunk azt életünkben
hordoznunk kell, sőt tanúsítanunk, hirdetnünk kell.

Kedves testvéreim! A nagy imádkozók csarnokában Pio atya egy kitűnő,
kiváló nagyon rangos helyet foglal el az ő alakja nagyon szépen fog mutatni
amellett a szent Assisi Szent Ferenc mellett, akiről Bonaventura azt írja, hogy
megszakítás nélkül imádkozott. „Forró
vággyal kereste az ő szerelmét, akitől csak ennek a testnek nagyon vékony fala
választotta el. Lehetett ő a rendházban vagy a rendházon kívül, munkában vagy
pihenőben, mindig figyelmes volt az imádságra. Test és lélek minden ereje,
minden ideje, mindent úgy látszott az imádságnak ajánlott”. Nem volt
egyébként eltérő ettől a Szent Ferenc-i ideáltól Pio atyának a viselkedése sem.
Tudjuk azt, hogy az ő létezése folyamatos imádság volt az Istenhez. Sokat
imádkozott és jól imádkozott. Krisztust, a nagy imádkozót követte. Pio atyára
is érvényesen alkalmazhatjuk azt a megállapítást, amelyet az első életrajzírók
Szent Ferencre értettek. Celanoi Tamás Szent Ferenc második életrajzában azt
írja Szent Ferencről, de ezt vegyük most Pio atyára is: „az ég állampolgárává vált. Nem csupán egy imádkozó volt. Sokkal inkább
az emberré vált imádság volt”. Valóban az imaélet Pio atya apostoli
életének súlypontja volt és a kulcs volt az ő lelki életéhez.

Maria Winowska könyvében a következőket olvasva gondolhatunk magunkra: „Az
imacsoportok, amelyek behálózzák a világot, „szeretettől lángra
lobbant” szívéből születtek, feleletként a pápák egyre sürgetőbb
felhívásaira. Korunkban a legnagyobb bajok egyike, a bajok forrása annak az
elfelejtésében rejlik, hogy legelső szolgálatunk Istent illeti. Márpedig az ima
„Istenre kapcsol”, összeköttetést hoz létre. (…) 1966. május 5-én Pio atya közelebbről így határozta meg elképzelését: – Legyetek tűzhelyei a hitnek és szeretetnek
ti, akik körében Krisztus maga van jelen, valahányszor pásztoraitok és lelki
vezetőitek irányítása alatt összegyűltök, hogy imádkozzatok, s a testvéri
agapén részt vegyetek.”

Jézusi maga is úgy tanít bennünket, hogy „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1), s kifejezetten kéri, hogy „Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül” (Lk 21, 36), ahogyan Pio atya kedvenc szent szerzője, Pál apostol is ismételten tanít, hogy: „Imádkozzatok szüntelenül.” (1 Tessz 5, 17).

Ez a mi küldetésünk, s ezért jövünk össze imádságban hónapról-hónapra Pio
atya emlékében, ezzel az imádságos lélekkel folytassuk szentmisénket,
felajánlva azt különösen XVI. Benedek pápáért, az Anyaszentegyházunkért, a
szenvedőkért!

Kedves testvéreim!

Nagyböjt első vasárnapjának evangéliumában Jézus megkísértését szemlélhetjük. Szentek életét olvasva látjuk, hogy a szentek életének eseményei szinte másolják Jézus életének eseményeit. Egy mély felismerés ez, ami ma is segíthet bennünket. „Jézus a Szentlélektôl eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra.” olvastuk az Evangéliumban és ugyanez történik pont velünk is. Mi is történt a Jordánban? Jézus megkeresztelkedése Keresztelő János keresztségében. Testvéreim, mi is nagyböjt elején, arra kapunk meghívást, hogy a keresztségünkben megkapott Szentlélek vezetése alatt engedjük bevezetni most magunkat a nagyböjt 40 napos sivatagjába. Tehát, mi is újraéljük a mában Jézus életének egy pillanatát. Ozeás próféta írja le nagyon jól a nagyböjti szent idő lényegét: „kiviszem a pusztába, s a szívére beszélek. Visszaadom neki szőlőskertjeit, Ákor völgyét, mint reménye csillagát, hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban, mint akkor, amikor feljött Egyiptom földjéről” (Oz 2, 16b-17). Hogy mennyire fontos ez azt Anselm Grün szavaival hadd érzékeltessem: „Aki nem böjtöl, az egyben annak adja a tanújelét, hogy ő már valami mással töltekezett be, de nem Istennel; aki nem böjtöl, abban jóllakik és elalszik az Isten utáni éhség és vágy, aki nem vágyakozik az nem virraszt, és aki nem virraszt azt alva fogja találni az érkező Vőlegény. – A böjt a test kiáltása Isten után, kiáltás a mélységből, abból a szakadékból, ahol a legmélyebb sebzettségünkkel és beteljesületlenségünkkel találkozunk, és ahol engedjük mindezt Isten mélységeibe hullani. A magunk mélységében ui. Istennel találkozunk.”
A sivatagban időző Jézus három alkalommal megkísérti a sátán. Az első alkalommal: „mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré”, a Sátán elénk tárja a ajzó- és pótszereinek praktikáit. ’Mond ennek a képernyőnek, hogy legyen társad’, ’mond ennek az édességnek, hogy legyen örömed’, ’mond ennek a videónak, ábrándnak, alkalmi partnernek, hogy legyen a párod, a kedvesed’, ’mond ennek az ölebnek, hogy legyen a gyermeked’. Jézus a józanságra hív meg bennünket, hogy térjünk vissza a virtualitásból a valós emberi életbe, még ha az olykor izzadtságszagú is, de valóságos! „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!” (Madách). Másodszorra, „Minden hatalmat és dicsôséget neked adok – Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!”, azt az örök kérdést tisztázza le, egyszer s mindenkorra, hogy a világ Isten- vagy emberközpontú-e. Jézus válasza, amit nem karosszékből hozz, hanem úgy, hogy az neki áldozatába kerül, mégis egyértelmű: a világ központjában az Isten áll! Ahogyan az a V. lateráni zsinat megnyitó beszédében is elhangzott -1512-ben, és a ma kereszténységére is igaz – „szükséges, hogy az emberek alakuljanak a szent valóságokhoz, és nem a szent valóságok az emberekhez”. A harmadik „Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kôbe üsd a lábad” rámutat arra, hogyan élünk vissza Isten szeretetével, mint pld: ’majd úgy is meggyónom’, ’ki látja, Isten meg úgyis megérti, ez nem olyan nagy dolog’, ’megtehetem, hiszen Isten a Szeretet és Irgalom, vagy talán nem így van?’.
Jézus szavaival a hitre hív bennünket és Krisztus földi helytartója, XVI. Benedek pápa a nagyböjti üzenetében arra hív meg bennünket, hogy a hit és a szeretet isteni erényeinek ösvényén járjunk. Ösvényről szólok, mert hisz „13A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. 14Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” (Mt 7) – ahogyan Jézus tanítja nekünk. A Táborhegyi színeváltozás evangéliumi jelenetét is eszünkbe juttatva, a pápa arra tanít bennünket, hogy „A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket.” És „A szemlélődésnek és a tevékenységnek (…) az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást kiegészítenie”.

Drága Jézusom, testem lelkem Királya!

Sajnálom és bánom, hogy bűneim által én is „feszítsd meget” kiáltottam a tömegben…
Sajnálom és bánom, hogy én is gúnyoltalak…
Sajnálom és bánom, hogy én is arcul csaptalak…
Sajnálom és bánom, hogy tövis voltam a koronádon…
Sajnálom és bánom, hogy én is fogtam a kalapácsot…
Sajnálom és bánom, hogy bűneimmel hozzájárultam megfeszítésedhez…

Köszönöm, hogy vétkeimet Magadra vetted.
Köszönöm, hogy azokat a keresztre vitted.
Köszönöm, hogy értem meghaltál.
Köszönöm, hogy kiengesztelted Mennyei Atyámat.

Dicsőítelek a feltámadásodért!
Dicsőítelek, mert engem is feltámasztasz!
Dicsőítelek, mert meghívtál az örök életre!

Köszönöm és elfogadom a megváltást.
Köszönöm és elfogadom az új szövetséget. Ámen.

Kedves Testvéreim!

A nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.

1. A hit mint válasz Isten szeretetére

Már az első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető megállapításából kiindulva: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet, azáltal hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy „parancsolat”, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1). A hit azt jelenti, hogy minden képességünkkel személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen. A Szeretet Istennel való találkozás nemcsak a szívünket, hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs „készen”, nincs befejezve” (uo. 17.). Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban, „mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát számára úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31, a). A keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö. uo. 33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy megmossa az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe vonzza az emberiséget.
„A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.). Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált szeretet” (vö. uo. 7.).

2. A szeretet mint a hitben való élet

Az egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az első válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal 2,20).
Amikor teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).
A hit azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö. 1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö. Mt 25,14-30).

3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás

Az eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai erény erősen összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát” látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi aktivizmustól is.
A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1-4). A szemlélődésnek és a tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást kiegészítenie (vö. Lk 10,38-42). Az elsőbbség mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell gyökereznie (vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a „szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál pápa írja a Populorum Progressio kezdetű enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő, megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika, 8.).
Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és örömmel tovább adjuk másoknak is.
Szent Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8-10). Ebből megértjük, hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.
4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége

Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).
A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.
E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából  indul ki („tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).
Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.

Vatikán, 2012. október 15.     XVI. Benedek pápa

Kedves testvéreim!

Az evangélium elbeszélése szerint Simon és társai azonnal elhagyták mindenüket, és Jézus nyomába szegődtek, miután megtapasztalták csodálatos segítségét a halfogással (11. v.). Tapasztalataink szerint mi általában csak egy hosszabb folyamat eredményeképpen fogadjuk el Jézus meghívását, és csak lassan érik meg bennünk a döntés arra, hogy véglegesen kövessük. Lukács azonban az evangéliumban nem azt akarja bemutatni, hogy egy meghívás elfogadása milyen lelki folyamatok keretében történik. Simon példája azt mutatja meg, hogy egy ilyen döntésnek, amelyben valaki elhatározza magát Jézus követésére, mik a jellemző vonásai.
Az elhatározás akkor történik, amikor Péter találkozik Jézussal. Hallja tanítását, és be is fogadja szívébe. Csodálja hatalmát és meg is bízik benne. Felszólítására valami olyat tesz, amit bármelyik társától megtagadott volna, ha ő kéri erre. Jézus követésének előfeltétele tehát az, hogy valaki igazán találkozzon vele. A vallásos nevelés, a család és a közösség keresztény légköre ehhez nagyon fontos és értékes előfeltételek. Mégis az a döntő, megengedjük-e, hogy Jézus tanítása igazán megérintsen minket, és így követésére szegődjünk. Ez teremti meg a feltételeket ahhoz, hogy Jézus megmutassa magát és most már nagy csodálattal fogjuk őt és az ő művét megismerni. Ebből alakul ki azután az a bizalom, amely igazi követéséhez vezet.
Jézus követésének igazi elhatározásához az is szükséges, hogy tudatában legyünk saját erőtlenségünknek. Péter amikor találkozik Jézussal és valamennyire feltárul előtte személyének titka, azt is felismeri, mit kíván tőle, amikor követésére hívja. Ő megremeg ettől a feladattól, és csak azt tudja megvallani, hogy saját erejéből nem képes Isten hívásának követésére. „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” Valami hasonló történik bennünk is, amikor a Krisztusban való találkozásban megismerjük, hogy mit kíván tőlünk, ha igazi keresztény életet akarunk élni. Ha tudatosodik bennünk, hogyan kellene élnünk mint keresztényeknek a családban, a munkahelyen, a társadalomban, és valójában hogyan élünk. Így van ezzel minden lelkipásztor is és mindazok, akik az egyházban tevékenykednek, amikor látják a feladatot, amit Jézus rájuk bízott. Nem kell-e nekünk is így válaszolnunk: Menj el tőlem Uram, bűnös vagyok, nem vagyok alkalmas követésedre ebben a szolgálatban.
Jézus azonban nem vonja vissza meghívását. Hogy bizalmat ébresszen személye iránt, Pétert olyan időben szólítja fel a halfogásra, amely erre alkalmatlan volt a gyakorlott halászok előtt. Péter hallgat Jézus szavára, és amikor megtapasztalja a csodálatos halfogást, a bizalom Jézus iránt egészen betölti szívét. Mindent elhagyva követi a Názáretből jött embert. Jézus minket sem hagy nyugodni erőtlenségünk ellenére sem. Mindennap követésre szólít. Mi pedig csak akkor tudunk igazi keresztényekként élni, ha bízunk erejében, amelyben részesíteni akar minket.
A Péternek adott hivatás célja: „Ezentúl emberhalász leszel.” Jézus követésében tehát egy szolgálattal van megbízva. Jézus azt kívánja tőle, hogy az ő örömhírét hirdesse Isten országáról, amelyet ő hozott közénk. Az embereket meg kell nyernie az ország számára. A hívő keresztény sem élhet önmagának, hanem az a hivatásunk, hogy másokért éljünk. A keresztségben kaptuk a hívást, hogy Jézus örömhírét követve úgy éljünk embertársaink körében, hogy ezzel tanúságot is tegyünk mellette. Hitünk vezetése mellett éljünk úgy, hogy példánk alkalmas legyen mások érdeklődését Krisztus iránt felkelteni. Az „emberhalász” feladatát ebben az értelemben nekünk is vállalnunk kell.
Ez a hivatás nagyon szép, minden másnál szebb és értékesebb. Először is ezt a tudatot mélyítsük el magunkban. Lelkesítsen minket az a tudat, milyen nagyszerű feladat Jézus munkatársának lenni. Ennek vállalásával a legtöbbet tehetjük embertársainkért, elsősorban családunkért, gyermekeinkért. Az üdvösség jóhírét, kegyelmeit igyekszünk feléjük közvetíteni. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a legértékesebb „jövőkép” kialakítását szeretnénk elősegíteni bennük, és így az örök élet felé segíteni őket, hanem már itt a Földön is annak az örömnek, békének, szeretetnek előmozdításán fáradozunk, amely földi kísérője Isten országának. Ezeknek a kegyelmi kincseknek a birtokában tudunk csak igazi emberi életet élni. Ez a hívő ember öntudatának rövid vázlata, amelyet ha komolyan veszünk, segít minket abban, hogy ennek megfelelően éljünk és komolyan keressük azokat a lehetőségeket, ahogyan hitünket tovább tudjuk adni. Ebben első helyen a keresztény életstílus és ennek példaadó ereje áll. Elsősorban azt vegyük nagyon komolyan, hogy életünk vándorút Isten országának teljessége felé, és ez az örök élet. Ez megment minket attól, hogy felesleges és értéktelen földi dolgokhoz ragaszkodjunk, és segít bennünket egy olyan értékrend vállalásában, amelynek Jézus a középpontja. Egy utazás akkor sikeres, ha megfelelő útikönyvekből felkészülünk rá. Az örök élet felé vezető utazás útikönyve a Szentírás. Ezzel ismerkedjünk meg nagyon jól, és életünkben használjuk is útmutatásait. A vándorúthoz kell szabni azt is, hogyan akarunk haladni. Ez történjen a szeretet irányítása mellett. Az előrehaladást így biztosítjuk a legjobban.

Kedves testvérek!

Tegnap ünnepeltük Urunk bemutatásának ünnepét, gyertyaszentelő Boldogasszonyt, amely könyörgő nap volt a szerzetesi hivatásokért. Ma pedig, Évközi 4. vasárnapon, az olvasmányban azt a Jeremiás prófétátol származó szakaszt olvastuk, ami szerzetesi hivatásom kiinduló pontja. Hadd térjünk vissza tehát a szerzetesi hivatás gondolatához.
Ehhez előfeltételként, félre kell tennünk azt a gondolkodás módot, amely személyes életünket a világban is mérgezi és tönkre teszi, hogy anyagiakban próbáljuk mérni a szerzetesség értékét, és ugyanakkor itt csődöt mond a önmegvalósítás, a karrierépítés és a teljesítmény – termelés gondolatrendszere is. Emlékezzünk csak pld. a francia forradalomra vagy II. Józsefre, kalapos királyunkra, vagy a kommunizmus-szocializmus diktatúrájára. Mindhárom történelmi pillanat értetlenül állt a szerzetesség, mint jelenség előtt, azt társadalmilag haszontalannak ítélte, s üldözték is. A fenti kategóriákat használva mi magunk is, gyakorlatilag, ugyanoda jutunk.
Jeremiás próféta szava azonban ragyogó módon tárja elénk a szerzetesi élet eredetét: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt világra jöttél volna, megszenteltelek”. Istentől származik ez az élethivatás is, mint a házasság és a papság, s mindhárom, az önmegvalósítás mai általánosan elismert és elfogadott elvétől eltérően az Isteni akarat, szándék megvalósítására rendeltetik. Ahogy még a zsinat fogalmazott: „Az Istennek szentelt tisztaság, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsai — melyeket az Úr szava és példája alapozott meg, s az apostolok, az egyházatyák, az egyháztanítók és a pásztorok állandóan ajánlják — isteni ajándékok, melyeket az Egyház Urától kapott”. Itt fontos negálnunk, most a hit évében! Testvéreim azt a keresztény közgondolkodásban is jelenlévő gondolatot kell cáfolnunk, hogy ha én az Isten akaratának megvalósításáról beszélek, s szinte félre állítom az önmegvalósítás mai divatos gondolatát, akkor támadást intézek az ember ellen. Testvéreim! Milyen Istenbe is hiszünk? Az ingyenesen Teremtő, a önfeláldozóan Megváltó Isten az ember ellensége lenne? Isten nem bizonyított még eleget? De igen! S éppen ezért felszabadultan vallhatjuk, hogy elfeledkezhetünk kétséges és rövidlátó önmegvalósításunkról, hogy bátran és nagylelkűen egyedül az Isten akaratát keressük! Mert Isten és az Ő akarata valósít meg igazán bennünket, szerzi meg számunkra a boldogságot és teljesíti ki a mi életünket!
A szerzetesi élet, ahogy az a papságban és a házas hivatásban is van, Istentől elinduló meghívás, attól az Istentől, aki igazán ismer bennünket és tudja, hogy mi számunkra a legjobb. A szerzetesi élet, ahogy az a papságban és a házas hivatás is, ajándék, elsősorban a meghívott személynek, és az egész Egyháznak is.
Az Evangéliumi tanácsok (engedelmesség-szegénység-szüzesség) élésére fogadalommal elkötelezet élet, a szerzetesi élet „teljesen lefoglalnak a mindenekfölött szeretett Isten számára, úgy, hogy új és különleges jogcímen kötelezi az embert Isten szolgálatára és az Ő dicsőítésére. (…) hogy a keresztségi kegyelem bőségesebb gyümölcsét nyerhesse el, az evangéliumi tanácsok fogadalmával az Egyházban arra törekszik, hogy megszabaduljon az akadályoktól, melyek a szeretet buzgóságában és a tökéletes istentiszteletben visszatarthatnák, és bensőségesebben szentelődik föl Isten szolgálatára”. „a szerzetesi állapot, (…), jobban kinyilvánítja minden hívő előtt a mennyei, de már evilágon is meglévő javakat, ékesszólóbban tanúskodik a Krisztus megváltása árán szerzett új és örök életről, továbbá hatásosabban hirdeti az eljövendő föltámadást és a mennyország dicsőségét. Szorosabban utánozza és az Egyházban mindig fönntartja azt az életformát, melyet Isten Fia vett magára, amikor eljött e világba megtenni az Atya akaratát, s melyet bemutatott a nyomában járó tanítványoknak. Végül rendkívüli módon mutatja be, hogy Isten Országa minden földi dolog fölött áll, és föltárja legfőbb követelményeit; mindenkinek megmutatja Krisztus királyi hatalmának nagyságát és az Egyházban csodálatosan munkálkodó Szentlélek végtelen hatalmát.”
Testvéreim! Assisi Szent Ferenccel szeretném imádkozni kifejtve a Miatyánk szavait:

Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is:
    hogy teljes szívünkből szeressünk téged és
    szüntelenül reád gondoljunk,
    hogy teljes lelkünkből mindig utánad sóvárogjunk,
    hogy teljes elménkből minden szándékunkat
    feléd irányozzuk és mindenben a te tiszteletedet keressük
    s hogy végül minden erőnkből minden képességünket,
    lelkünk és testünk minden rezdülését
    a te szereteted szolgálatára fordítsuk és semmi másra;
    felebarátainkat úgy szeressük, mint önmagunkat,
    erőnkhöz képest iparkodjunk
    mindenkit szeretetedre gyullasztani,
    mások szerencséjén nem kevésbé örülni,
      mint a magunkén,
    szerencsétlenségükben pedig részvéttel lenni irántuk,
    és senkit meg nem bántani.

Kedves testvérek!

Amikor ma az ünnepen Mária áldozatát vagy az evangéliumban az agg Simeon és Anna példáját szemléljük jusson eszünkbe, hogy ma van a könyörgőnap a szerzetesi hivatásokért. Ezt a megemlékezést még II. János Pál pápa vezette be. A plébániánk közösségének azt gondolom lelkesen örülnie kell, hiszen minden nap találkozik ezzel az élethivatással, az ezen élethivatásban élő személyekkel. Az igazság kedvéért le kell szögeznünk, hogy nem mentes mindennapi tapasztalatunk a nemrég múlt 40 év mai napig tartó rombolásától és annak következményeitől, amik lefoglalják olyan dolgokkal a szerzetesek idejét, ami olykor el is vonja az idejüket attól, hogy hivatásuk lényegével foglalkozhassanak.
Mi ez az élet? Mire hív ez az élet? Mi a helye ennek az életnek? – ezekre a kérdésekre szeretnék válaszolni a zsinat tanításának tömör feltárásával. A II. Vatikáni zsinat, amely egy XX. századi pünkösd volt, azt tanítja, hogy a szerzetesi élet, azaz „Az Istennek szentelt tisztaság, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsai — melyeket az Úr szava és példája alapozott meg, s az apostolok, az egyházatyák, az egyháztanítók és a pásztorok állandóan ajánlják — isteni ajándékok, melyeket az Egyház Urától kapott”. És folytatva tanítja, hogy „A szerzetesi fogadalmak teljesen lefoglalnak a mindenekfölött szeretett Isten számára, úgy, hogy új és különleges jogcímen kötelezi az embert Isten szolgálatára és az Ő dicsőítésére. (…) hogy a keresztségi kegyelem bőségesebb gyümölcsét nyerhesse el, az evangéliumi tanácsok fogadalmával az Egyházban arra törekszik, hogy megszabaduljon az akadályoktól, melyek a szeretet buzgóságában és a tökéletes istentiszteletben visszatarthatnák, és bensőségesebben szentelődik föl Isten szolgálatára”. A „szerzetesi állapot, mely követőit jobban fölszabadítja a földi gondoktól, jobban kinyilvánítja minden hívő előtt a mennyei, de már evilágon is meglévő javakat, ékesszólóbban tanúskodik a Krisztus megváltása árán szerzett új és örök életről, továbbá hatásosabban hirdeti az eljövendő föltámadást és a mennyország dicsőségét. Szorosabban utánozza és az Egyházban mindig fönntartja azt az életformát, melyet Isten Fia vett magára, amikor eljött e világba megtenni az Atya akaratát, s melyet bemutatott a nyomában járó tanítványoknak. Végül rendkívüli módon mutatja be, hogy Isten Országa minden földi dolog fölött áll, és föltárja legfőbb követelményeit; mindenkinek megmutatja Krisztus királyi hatalmának nagyságát és az Egyházban csodálatosan munkálkodó Szentlélek végtelen hatalmát.”
„A szerzetesi állapot az Egyház isteni és hierarchikus alkotmányát tekintve nem közbeeső állapot a klerikusi és a laikusi között, hanem Isten mindkét állapotból hív Krisztus-hívőket, hogy az Egyház életén belül különleges adományban legyen részük, és mindenki a maga módján működjék közre az Egyház üdvösségszerző küldetésében.” „Az az állapot tehát, mely az evangéliumi tanácsok fogadalmán alapszik, nem tartozik ugyan az Egyház hierarchikus szerkezetéhez, életének és szentségének azonban elvitathatatlan része.”
„A szerzetesek komolyan törekedjenek arra, hogy általuk az Egyház egyre jobban megmutathassa Krisztust a hívőknek és a hitetleneknek egyaránt; Krisztust, aki a hegyen szemlélődik, aki Isten országát hirdeti a sokaságnak, aki betegeket és megtört szívűeket gyógyít, vagy jó útra téríti a bűnösöket, gyermekeket áld meg, és jót tesz mindenkivel, de mindig az Atya akaratának engedelmeskedik, aki őt küldte.”
Amint azt a zsinat tanítja a szerzetesség tehát Isten ajándéka; isteni ajándék a meghívottnak és isteni ajándék az egész Egyháznak. Az ajándékot örömmel ünnepelve én (mi) hálás szívvel köszönöm(-jük) meg a hivatást, s talán nyugodt szívvel adhatok hálát az egész plébániai közösség nevében mert helyben ennek az ajándéknak a megtapasztalásában gazdagít minden hívőt. A leg fontosabb, hogy kérjük Istent ebben a nehéz építkezésben, a materializmus diktatórikus ideje után, és a bálványimádás ideje közepette, hogy engedje hazánkban és itt helyben is ennek az életnek megerősödését, aminek egyik fontos feltétele, hogy küldjön hivatásokat a magyarországi szerzetesrendekbe, s a mi kapucinus rendünkbe is!
Úr Isten az aratás ura, aki egyszülött Fiad által tanítottál bennünket arra, hogy imádkozzunk munkásokért aratásod részére, kérünk ajándékozz meg sok ifjú lelket a (papi és) szerzetesi hivatás kegyelmével. Tekints kegyesen néped könyörgésére. Áldd meg azokat, akiket szolgálatodra és lelkünk gondozására kiválasztottál, hogy általad megszentelve méltó munkások legyenek a Te szent aratásodban. A mi Urunk Jézus Krisztus által, aki Veled és a Szenntlélekkel él és uralkodik mindörökké. Amen.

Kedves testvérek!

A mai vasárnap ünnepi igéjének Evangéliumában Jézus Izajás próféta szavaiból kiindulva elmondja: az a küldetése, hogy örömhírt vigyen. Az Olvasmányban pedig Ezdrás pap Isten népét óvja a szomorkodástól, „Hiszen az Úrban való örvendezés a ti erősségetek”.
Sokféle öröm van. A lélekbúvárok mondják, hogy az örömre éppen olyan szüksége van az embernek, mint a növénynek a vízre. Erre utal a humor szó is, amely a latinban nedvet jelent.
Az a humoros ember, aki hamar jókedvre tud derülni, és másokat is nevetésre ingerel. Ez az öröm az ún. jókedvet fakasztó öröm. Az ilyen öröm fölráz, vidámmá tesz, életkedvet ad.
Van még ún. élvező öröm is. Ennek az örömnek alapja hajlamainknak és vágyainknak kielégülése. Ilyen az áruját sikerrel eladó kereskedő öröme. Ilyen az öröme annak is, aki váratlan ajándékot kap, avagy megnyeri a szerencsejáték nagydíját, s megveheti, amire szíve vágyik. Ez a mulatozók, az ételt-italt mohón élvezők, a jólétben dőzsölök öröme is.
Vannak még olyan örömök is, amelyek a különféle nehézségek legyőzése nyomán fakadnak. Ez az ún. győzelmi öröm. Egy-egy sikeres vizsga, feladat elvégzése után úgy örülünk, hogy „madarat lehetne fogatni” velünk. Ez látható a sportolók arcán, amikor felállnak az emelvényre, hogy átvegyék a díjat. Az ilyesfajta örömök: előbbre viszik az emberiséget a tudományos fölfedezések, az emberi lehetőségek elérése, s ennek nyomán a különb emberi élet felé.
Mindezeknél a szükséges, és fontos örömöknél nagyon kell vigyáznunk arra, hogy túlzásba ne vigyük őket. Mert pl. ha a jókedvű örömet túlzásba visszük, másokat fölbosszanthatjuk vele, és öröm helyet haragot váltunk ki náluk. Ha az élvező örömnél nem tartjuk meg a mértéket, ha dőzsölésbe, mértéktelen evésben-ivásban, mulatozásban végződik, nem öröm többé, hanem az élvezet vágy bűnös kiélése. Ha a győzelmi öröm másokat eltipró diadalmas örömmé lesz, ha – a háborús „győzelmek” szomorúan mutatják – az ellenség vagy ellenfél legyőzése, megalázása avagy eltiprása a cél, akkor nyomorúság, kínszenvedés és halálban végződő gyötrődés lesz a rosszul értelmezett győzelmi öröm eredménye.
„Az Úrban való öröm a mi erősségünk”. Az öröm – legyen az jókedvet fakasztó, élvezetet nyújtó vagy győzelmi öröm, – akkor igazi, ha az Úrban örülünk, vagyis, ha örömünk önzetlen, szeretetből fakadó, és adakozó öröm. Erre mutat rá Jézus öröme, akit az Úr Lelke arra küldött, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, hogy hirdesse a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, az elnyomottaknak a szabadságot (vö. Ev.). Pál apostol ismételten fölhívja hívei figyelmét: „Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4, 4) Erre hivatkozott boldog Teréz anya, amikor munkatársainak nemzetközi összejövetelén (még 1976-ban) ezt mondta: „Rettentő vidám természetű jelöltekre van szükségem, mert csak akkor várhat tőlünk a szenvedés és nyomorúság tengere ezen a világon vigaszt, ha vidámak és örömteliek vagyunk”.
Ez az öröm nem parancsolható meg. Aki parancsra örül, az előbb- utóbb képmutatóvá és kibírhatatlanná válik. Az Úrban való öröm csak akkor szerezhető meg, ha elhiszem, magamévá teszem, sőt az életemet teszem rá: Az Isten velem van, szeret, s ezért nem történhet semmi komoly bajom. Ezt Kis Szent Teréztől tudjuk, mert így tanított minket: „Aki komolyan veszi az Istent, az aligha tud komolyan venni bármi mást!” Ide szólnak Szalézi Szent Ferenc szavai: „A szomorú szent nagyon is szomorú-szent!”
A keresztény ember életében az örömnek nagyon fontos szerepet kell játszania. De nem a hejehujás, hanem az allelujás örömnek. Vagyis nem az önző, felületes, kicsapongó, maga hasznát élvező örömnek, hanem az önzetlen, áldozatos szeretetből fakadó, életkedvet fakasztó örömnek. Aki így tud örülni, az Isten előtt és az emberek előtt is értékes emberré válik. Amen!

Kedves testvérek!

A mai vasárnapon Jézus első csodájáról hallunk. Jézus Szűz Mária kérésére a vizet borrá változtatja. A csodát megcsodáljuk, és benne meglátjuk Jézus isteni erejét. Utánozni azonban a csoda-kérdésben sem Jézust, sem a Szűzanyát nem tudjuk. Viszont utánozhatjuk a Szűzanya figyelmességét és Jézus tapintatát. Nagyon nagy szükségünk van erre!
Tanuljunk meg figyelmesek lenni. Figyelmesnek nevezzük azt az embert, aki tekintettel van a másikra, aki szívesen segít a rászorulón. Szűzanya figyelme észrevette a násznép gondját, és megkérte Fiát, segítsen rajtuk. Ilyen figyelmességre lenne szükségünk, ha megértőn és boldogan szeretnénk élni. Figyelmességet vár a férj a feleségtől és fordítva, a szülő a gyermekétől, a munkatárs nemcsak a társától, ha-nem főnökétől is, ezt várná el a szomszéd a szomszédtól, az öreg a fiatalabbtól, s végeredményben minden beosztott a főnökétől nemcsak anyagiakban, de megbecsülésben is. Ha ez megvolna, kevesebb lenne nem csak a bú és a baj, hanem a gyűlölködés és harag is. Figyelmesség nélkül ember embernek nem embertársa, hanem – a közmondás szerint – farkasa lesz.
A figyelmesség erény vagyis jó szokás. Tehát rá kellene szoknunk. Ezzel szemben rászoktunk a durva, önzésből fakadó figyelmetlenségre, másokat félre állító tolakodásra és a gyöngébbet elnyomó viselkedésre. Ennek a „rossz szokásnak” eredményét úton-útfélen tapasztaljuk. Ezért életünk öröm helyett tele van búbánattal és szomorúsággal.
Tanuljunk meg tapintatosnak lenni. Egy másik fontos erény a tapintat, amelyre maga Jézus mutatott példát nekünk a kánai menyegzőn. Először csodát kérő édesanyját tapintatosan figyelmezteti: „Még nem jött el az én órám” (Ev.). (Jó tudnunk, hogy az asszony megszólítás keleti értelemben szintén a tapintat jele, a mi nyelvünkön ennyit jelent: Úrnőm, Asszonyanyám. Magyarul biztosan így mondta volna: Édesanyám!). Aztán csendben félrevonul a szolgákkal és „minden felhajtás” nélkül, szinte titokban viszi végbe a násznép számára fontos csodát.
A tapintat az az erény, amellyel megérzi az ember, hogyan kímélheti szavában vagy viselkedésével mások érzékenységét. Jó szokásként kellene megtanulnunk, hogyan illik a másik emberhez közeledni. A tapintatos ember kinyújtott tenyérrel, „tapintatosan” és nem ököllel (szószerint vagy képletesen) közelít a másikhoz. Mennyivel szebb volna az életünk, ha a szemtelen beszédek s még inkább a szemtelen viselkedések helyett finoman, „érzéssel” közelednénk a másikhoz. Sajnos, a szemtelenség ma már annyira megszokottá lett, hogy a legtöbb ember nem szégyenkezik miatta, inkább dicsekszik vele.
Az egyik monda szerint a sündisznók a nagy télben panaszkodtak az istenségnek, hogy nagyon fáznak. – Bújjatok össze és melegítsétek egymást! – érkezett meg a jótanács. Amikor megfogadták a jó szót, szomorúan kellet tapasztalniuk, hogy összebújva véresre szurkálják egymást. Kénytelenek voltak rájönni, hogy jobban tudják elviselni a hideget, mint egymás közelségét.
Nemde sokszor vagyunk így mi is?! Néha könnyebb elviselni a magányt, mint figyelmetlen és tapintatlan embertársunk közelségét. Ezt tapasztalta a költő, aki segíteni vágyva ment az emberek közé. Segítségét szívesen fogadták, de őt magát nem tudták befogadni. Ezért fogalmazott így: Élek az emberekért, mert értük élni könnyű. De köztük és velük nehéz! (Váczi M.)
A figyelmesség arra sarkall, hogy az „egész embert” vegyük észre, értsük meg és segítsünk rajta. Ha tapintatosak vagyunk, a másik ember érzékenységét, sebezhetőségét tartjuk szem előtt, és megértőn közelítünk feléje. Nem könnyű ez erények közül az egyiket sem mindig és mindenütt megvalósítani. Ámde – ahogy Pál apostol írja – a Szentlélek ajándékait mindenkinek azért osztogatja, hogy használjon vele (vö. Lecke). Kérjük a Szentlelket, hogy a figyelmesség és tapintatosság napjainkban annyira szükséges adományait adja meg nekünk, hogy használjunk vele. Hadd lelje örömét bennünk Istenünk, és hadd tudjon örülni nekünk embertársunk úgy, mint vőlegény a menyaszszonynak (vö. Olv.).

Kedves Testvéreim!
Az Evangélium, amit az imént hallottunk, nagyon gazdag tanításokban és jelentéseiben. Csak néhányat szeretnék kiragadni közülük, hogy senkinek ne vegyem el a kedvét attól, hogy sok mást is észrevegyen.
Nekem, úgy tűnik, hogy a mai evangéliumi jelenet főszereplője Jézus anyja. Ő az, aki a meghívást kapja a kánai menyegzőre. Jézus egyszerűen csak azért megy oda, mert az ő fia. Azt mondja az Evangélium: “Menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre.”  Ezek a szavak arra ösztönöznek bennünket, hogy keressük Mária, Jézus anyja jelentőségénk mélységét.
Az épp véget ért karácsonyi időszak eltöltötte szívünket és elménket a Boldogságos Szűz Mária anyaságának szépségével. Most a kánai menyegzőn gondolkodjunk el anyaságának alakulásáról. Mindig engedelmesen a Szentlélek művének, Szűz Mária nem szűnik meg felébreszteni Fiában annak tudatosságát, hogy elérkezett az óra, hogy megmutassa dicsőségét, és elindítsa a tanítványait a hit útján.
Jézus anyjának közbelépésére egy negatív tényező ad alkalmat: elfogyott a bor. Ha egy menyegzőn elfogy a bor, az az ünnepség csúfos véget ér, és szégyent hoz az ifjú házasokra egész hátralevő életükben. Ebben a helyzetben mutatkozik meg Szűz Mária anyai zsenialitása. Észrevette a helyzet súlyosságát, mint olyan jelet, ami Fia jelenlétét kéri, akiről Gábriel angyal megmondta: “Jézusnak fogod hívni. Nagy lesz Ő: a Magasságbelinek Fia… és királyságának nem lesz vége.”
Szűz Mária anyai megérzése előszőr késszé teszi arra, hogy észrevegyen egy szükséget, és aztán fiára nézve megtalálja rá a választ. Azt mondja az Evangélium: “Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: “Nincs több boruk.”
Jézus megérti, hogy anyja arra kéri, hogy nyilvánuljon meg, mint az, akit Isten küldött az üdvösségért, és azt válaszolja: “Még nem jött el az órám.”  De aztán így folytatja az Evangélium: “Erre anyja szólt a szolgáknak: “Tegyetek meg mindent, amit csak mond!”
Ezek a szavak azt mondják el nekünk, hogy Szűz Máriát az határozza meg, hogy teljesíteni akarja anyai feladatát, míg csak Jézus meg nem érti, hogy a “fogytán levő bor” a kapcsolat az ő jelenléte és az üdvösség órája között.
Az Evangélium azt mondja: “Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.”
A mai Evangélium azt is megmutatja, mennyire tisztelte Jézus édesanyját. Jézus engedelmeskedik anyjának, és végbeviszi az egyik legszebb csodát. Jézus a “jó bort” adja nászajándékul, ami megízesíti a házasok életét.
Anyja iránti tiszteletét azonban Jézus fejezi ki leginkább, amikor “asszony”-nak nevezi. Azt írja az Evangélium: “Mit akarsz tőlem, asszony?” Itt nem világos rögtön az elnevezés. Ennek az elnevezésnek a ragyogó mivolta akkor lesz világos, amikor Jézus, a keresztre feszítve “”látta, hogy ott áll anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: “Asszony, íme a te fiad.” (Jn.19,26). Itt Jézus édesanyját anyasága teljességében mutatja meg nekünk. Ő az “új Éva”, minden Krisztus-hívő édesanyja.
Meg vagyok róla győződve, hogy a mai Evangélium arra hív bennünket, hogy úgy viselkedjünk az életben, mint ahogy a Szent Szűz viselkedett a kánai menyegzőn.
Azok között a körülmények között Szűz Mária tanúságot tett arról, hogy Jézus jelenléte új módszert ad az ítéletalkotáshoz és a valóság megközelítéséhez.
Ha Isten jelenléte olyan barátivá válik számunkra, mint amilyen volt a Szűzanya számára, a valóság minden részlete az ő jelenlétének a jele.
Mindenekelőtt az Isten jelenlétének a jele, ami hiányzik. A hiányérzet az a forrás, ami azért van, hogy ne felejtkezzünk meg arról, hogy Isten Misztériuma Jézus Krisztusban van jelen.
Ha valamink nincs, akkor erősebben imádkozunk és kérjük az üdvösséget. Ha megtanuljuk ezt az új módszert, akkor ezen a héten gyakran fogjuk ismételni a szentmise könyörgését. Kitartóan fogjuk mondogatni Istennek: “Mindenható, örök Isten, te kormányozod a mennyet és a földet: hallgasd meg néped esdeklő imáját, és adj békét napjainkban”. Amen.

Kedves Testvéreim!
Hallottuk Jézus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének elbeszélését. Más volt ez a keresztség, mint amiben mi részesültünk, de mélyen kapcsolatban van vele. Alapjában véve Krisztus misztériuma a világban a „keresztség” szóval foglalható össze, ami a görögben a „megmerítkezést” jelenti.
Isten Fia, aki öröktől fogva osztozik az Atyával és a Szentlélekkel az élet teljességében, „megmerítkezett” a mi bűnös valóságunkban, hogy részesülhessünk az ő életéből: megtestesült, megszületett úgy, ahogyan mi, növekedett, ahogyan mi, elérte a felnőtt kort és küldetését épp  a „megtérés keresztségével” kezdte meg, amit Keresztelő János adott, hogy felkészítse az embereket az Ő befogadására.
Első nyilvános megjelenésekor Jézus lement a Jordánhoz, elvegyült a bűnbánó bűnösök között, hogy megkapja a keresztséget. János természetesen nem akarta megkeresztelni, de Jézus ragaszkodott hozzá, mert ez volt Atyjának, az Istennek az akarata.
Miért akarta hát ezt az Atya? Miért küldte úgy Egyszülött Fiát a világba, mint Bárányt, hogy magára vegye a világ bűneit?
Az Atyaisten ezt az örök szeretet miatt akarta, amit minden teremtménye iránt érez, mert azt akarja, hogy minden ember megkapja az örök üdvösséget.
Jézus Krisztust azért küldte a világba, hogy Isten életét, az Ő szeretetének Lelkét ajándékozza az emberiségnek. Szent Pál ezt az igazságot a következő szavakkal hirdeti: „Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. ( Rm 6,3-5).
Ma azonban a Szent Evangélium középpontjában a Szentlélek kiáradása van. Ez az idők teljességének a jele. Keresztelő János tudta ezt, mert Isten kinyilatkoztatta neki. Ezek a szavai: „Aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni.” (Jn 1,33).
Maga Jézus úgy értékeli ezt az eseményt, mint saját felkenését, amikor a  názáreti zsinagógában kijelenti: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” (Lk 4,18).
Szent Péter szentleckében ezekről a kezdetekről szólva mondja: „Ti tudjátok, mi minden történt a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában. Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal”.
A Lélek az, aki kezdetet adott a teremtésnek, amikor „lebegett a vizek fölött”; a Lélek az, aki kezdetet adott a megtestesülésnek Mária méhében; a Lélek az, aki kezdetet ad Jézus nyilvános működésének;  a Lélek az, aki kezdetet ad az Egyháznak Pünkösd napján. És a Lélek az, aki az élet teljességét adja nekünk a szent keresztségben.
A Szent Evangélium elbeszéli, hogy a Szentlélek kiáradása után maga az Atyaisten hallatja a hangját. Ezt mondja ugyanis az Evangélium: „És íme, hang hallatszott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”
Az Atyaisten ezzel megerősíti, amit Izajás próféta már felfedett az olvasmányban, ami azt mondta: „Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, és igazságot visz a nemzeteknek. Nem kiált majd, nem emeli föl a hangját, és szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.”
Jézus a Messiás, aki eljött tapintatosan és osztozva, azzal, hogy mindenki bűnét magára vegye, akinek sebei által meggyógyultunk. Ezért van az, hogy Jézus először a bűnösök között jelenik meg nyilvánosan, velük szolidaritást vállalva.
A Szentlélek keni fel Jézust arra a küldetésre, amit Izajás próféta így jelez már előre: ”Én, az Úr, hívtalak meg az igazságban, én fogtam meg a kezed, és én formáltalak. Általa kötök szövetséget népemmel, és adok világot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek”.
Szent Péter, hogy elmagyarázza, ki Jézus, ugyanazt a nyelvezetet használja, mint Izajás próféta, amikor a szentleckében így beszél:  „Ő (Jézus) pedig, amerre csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyította minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten”.  Aztán Szent Péter hangsúlyozza, hogy Jézus küldetése nem ismer határokat, mert „az Isten nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli és az igazságosságot cselekszi, bármely néphez tartozik”.
Kedves Testvéreim! A Liturgia ma azt szeretné, hogy amikor Jézus megkeresztelkedéséről elmélkedünk a Jordánban, jobban tudatosítsuk magunkban a mi keresztségünket. A mise könyörgése ugyanis kijelenti: „Mindenható, örök Isten, te ünnepélyesen kinyilatkoztattad nekünk Krisztust, mint szeretett Fiadat, amikor megkeresztelkedett a Jordán folyóban és leszállt rá a Szentlélek. Add, hogy mindig kedved teljék bennünk, fogadott gyermekeidben, akik újjászülettünk vízből és Szentlélekből”.
Testvéreim, soha nem köszönjük meg eléggé a Szentháromságnak azt, amit a szent keresztségben tett velünk. Soha nem leszünk elég hálásak a szüleinknek, mert elvittek minket megkeresztelni, és mert a szent hitben neveltek minket.
A legjobb módja annak, hogy megköszönjük Istennek, és mindazoknak, akik a szent hitben neveltek minket az, ha hűségesek maradunk a keresztségben tett ígéretekhez.
Különösen ma, de minden egyes nap szeretnénk kijelenteni, hogy ellene mondunk a bűnnek azért, hogy Isten fiainak szabadságában élhessünk, hogy ellene mondunk a bűn csábításának, hogy ne uralkodjon rajtunk a bűn, és hogy ellene mondunk a sátánnak, minden bűn eredetének és okának.
És ezt követően megújítjuk a hitünket Istenben, a mindenható Atyában, ég és föld teremtőjében, Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki Szűz Máriától született, meghalt és eltemették, de feltámadt a halottak közül, és az Atya jobbján ül, és hinni akarunk a Szentlélekben, a Katolikus Egyházban, a szentek közösségében, a bűnök bocsánatában, a test feltámadásában és az örök életben.
Kedves testvéreim, ilyen nagy és ilyen szép a mi isten-fiúi méltóságunk! Ez teszi lehetővé minden nap, hogy megdöbbenéssel nézzük az eget, ami értünk maradt nyitva, hogy felmehessünk és részesülhessünk az örök boldogságból.  Amen