Kedves Testvéreim!
Ezeken a vasárnapokon, amikor Szent János evangéliumának hatodik fejezetét hallgatjuk, mindig ugyanaz a válaszos zsoltár, és ez így kezdődik: “minden időben áldom az Urat”, és mindig ugyanaz a refrén is: “Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr”. Ez az ének az egész emberiség megdöbbenését akarja kifejezni Jézussal szemben, aki önmagát adja a világnak ezekkel a szavakkal:  “Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki ebből kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért”.
Ez az egész történelemben a legkülönlegesebb hír. És azért a legkülönlegesebb, mert tökéletes választ ad az ember várakozására. És még ez a kinyilatkoztatás is űrt teremt Jézus körül a kafarnaumi zsinagógában. Az elsők, akik távoznak, az ellenségei.
Ami Kafarnaumban történt, arra emlékeztet bennünket, hogy Isten ajándéka általában mindig ugyanannyira várt, mint amennyire előre nem látható. Isten, amikor az embernek adja magát, mindig meghalad minden emberi elképzelést és felkavar. Ezért úgy tűnik, mintha az ember megtapasztalná önmagában annak a nehézségét, hogy korlátok nélkül álljon a valósággal szemben, amit nem tud megmérni és ellenőrizni. És Isten szeretete mindig ilyen.
Az Evangélium ma elmeséli, hogy még Jézus barátai is ellentétesen reagálnak.
Jézus tanítványai két csoportra oszlanak. Az első csoportban vannak többen.  Ezt mondja ugyanis az Evangélium: “Jézus tanítványai közül, akik szavait hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” Ezekről aztán az Evangélium azt mondja, hogy: “Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”.
A másik csoport, amelyik a tizenkét tanítványból állt, kijelenti, hogy maradni akar, mert ezt mondja Simon Péter: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”
A mai Evangélium középpontjában azonban nem az emberek reakciója áll. A középpontban Jézus Krisztus áll, aki annál inkább magára marad, minél jobban fénylik rajta annak szépsége, hogy Ő az ajándék a világ számára. Nyilvánvaló, hogy Jézus számára szétosztott kenyérré válni a világ életéért nem fáradság, hanem inkább örömmel, megelégedéssel tölti el.
Jézus teljesen boldog azért, mert odaadhatja testét és vérét, Jézus teljesen boldog attól, hogy az emberek eszik a testét és isszák a vérét, mert azt akarja, hogy Őbenne maradjanak és Őérte éljenek. Senki sem képes ilyen nagy szeretetre. És senki nem képes ennél boldogabb lenni.
Ezért Jézus szándékosan nem szűkíti le ajándékát az ember mértékére, hanem – mintha azt mondaná – akarok nektek mutatni valami még meglepőbbet. Ezt mondja ugyanis Jézus: “Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt!”
Jézus ezekkel a szavakkal előrevetíti a halálból való feltámadásának örök ragyogását, amikor az Atyaisten a jobbjára emeli majd őt, örök és  halhatatlan Királlyá koronázza, és uralmat ad neki mindenek felett.
Jézus hőn akarja, hogy minden ember eljusson a beléje vetett hitre, és így örök élete legyen. És minthogy tudja, hogy a hit ajándék, amit Isten magként vetett el az ember szívébe, kijelenti: “A lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok Lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.”  Jézus jól tudta, hogy a Szentélek megvilágosítása nélkül az ember szívében sötétség marad, és nem lesz képes megnyílni az igazi fénynek.
Jézus tudja, hogy ahhoz, hogy meggyógyítsa hitetlenségünket, szükségünk van a Szentlélekre. És Jézus azt akarja, hogy a Szentlélek betöltse a szívünket egy különleges feladatra, amit Jézus így magyaráz: “Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek”. (Jn.16,13s).
Folytatva az elmélkedést az Evangéliumról, az Evangélistának ezt a magyarázatát találjuk: “Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni”.
Jézus nem felkészületlen. Jól ismeri az emberi szívet és azt is tudja, mi van a mélyén. Az Evangélista magyarázata azt sugallja, hogy Jézus teljesen abban a Szeretetben él, amely őt az Atyaistenhez köti, és ezért nem kell ösztönösen reagálnia az emberekre. Sőt Jézus emberismerete teszi őt türelmessé és irgalmassá annyira, hogy magára veszi az összes bűnt és korlátot, hogy kibékítse az embert Istennel.
Abban a percben ragyog fel legjobban Jézus szépsége, amikor felfedi önmagát, mint örök kenyeret, amelyikben Jézus barátaihoz, a tizenkettőhöz fordul és azt mondja: „Ti is el akartok menni?” A zsinagóga már kiürült. Csak a tizenkettő maradt ott, vagyis azok, akiket Jézus kiválasztott, hogy mindig vele legyenek.
Mi teszi Jézust olyan elégedetté és olyan függetlenné az emberek egyetértésétől? Hogy lehet, hogy nem megy bele kompromisszumokba, amikor az emberek hátat fordítanak neki? Miért nem fél attól, hogy a barátai elhagyják?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, mélyebben be kell lépnünk Krisztus Misztériumába. Ő maga fedte ezt fel előttünk, amikor az Atyjáról beszélt. Jézus olyan szeretet- közösségben él az Atyaistennel, ami függetlenné és szabaddá teszi.  Az Atyával való kapcsolat tudatossága az ereje, onnan fakad a képessége, hogy annyira szereti az embereket, hogy a kezükre adja magát. Péter válasza, aki azt mondja: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje” felfedi, hogy Péter is megértette Krisztus Misztériumának mélységét, és ez teszi lehetővé, hogy kövesse őt. Amen

Kedves Testvéreim!

Jézus azért végezte el a kenyérszaporítást, hogy felébressze hallgatóiban annak a tudatosságát, hogy szívük mélyén várakozás volt az egyetlen kenyérre, szükségük volt arra az egyetlen kenyérre, ami az örök életet adja és amelyet csak Ő tudott nekik megadni. Eközben ők megelégedtek volna azzal a kenyérrel is, amelyet szétosztott közöttük, sőt királlyá akarták tenni, hogy mindig kapjanak a kenyérből. Jézus azonban nem elégszik meg azzal, hogy király legyen, aki elveszi az éhségüket. Égő vágy van benne arra, hogy sokkal de sokkal több legyen a számukra. És nem adja meg magát annak, hogy az emberek megelégedjenek a romlandó kenyérrel. Ezért Jézus nem enged, hanem kitart. Jól ismeri ugyanis az ember szükségének a természetét, mert a saját képére teremtette az embert.
Ezért kijelenti: “Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki ebből kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért”.
Ezekkel a szavakkal Jézus ezt akarja mondani: azt az éhséget nézzétek, ami a szívetek mélyén van! Határtalanul nagyobb az a kenyér iránti természetes éhségnél. Közületek ugyanis sokaknak van kenyere, még sincs kedvük élni; és közületeknek soknak jól megy a sora, de ez nem elegendő ahhoz, hogy értelme legyen az életnek, nem elég ahhoz, hogy szembenézzünk a nehézségekkel, nem elég, nem elég! Tehát ha nem eszitek az én testemet, és nem isszátok az én véremet, nem lesz bennetek igazi élet. Csak akkor lesztek igazán önmagatok, akkor lesztek azok, amire születtetek, azok, amire mindannyian vágytok magatok, fiaitok és barátaitok számára, ha hagyjátok, hogy belépjek válaszként a szükségeitekre.
És mit válaszol a tömeg a zsinagógában?
Jézus szavai teljes elbizonytalanodást okoznak a zsidók között. Végletes szörnyűlködéssel kijelentik, hogy Jézus nem adhatja oda a testét ennivalónak.
Az Ő számára lehetséges az, ami az emberek számára lehetetlen. És újból kijelenti esküvel és még világosabban, hogy ő ajándék a világ számára: “Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a ő vérét, nem lesz élet bennetek”.
De vajon mit jelent “az Emberfia teste és vére”?
A “test” és a “vér” kifejezés Jézus személyének két valóságát jelenti. A “teste” a megtestesülését jelenti. Azt jelenti, hogy Isten, aki mindenben hozzánk hasonló ember lett, kivéve a bűnt. És emlékeztet annak az Istennek a misztériumára, aki eggyé lett közülünk, hogy egyek legyünk Őbenne.
Az “Ő vére” e keresztre emlékeztet, ahol a vér és a test különvált. Tehát az erőszakos halálra emlékeztet, az értünk kiontott vérre. Az “Ő vére” ennek a megtestesült Istennek a misztériumát jelenti, aki életét adja az üdvösségünkért, hogy megváltson a bűntől és a haláltól.
Ezért a “test és vér” Jézus személyét jelöli, miközben megváltásunkért meghal a kereszten.
Ahhoz, hogy magunkévá tegyük az üdvösség gyümölcseit, Jézus különleges kapcsolatra hív bennünket: “enni és inni”. Jézus táplálékká akar lenni, mert csak az Isteni táplál teljesen. És annak oka, hogy teljesen táplál minket, ez: nem mi vagyunk azok, akik felvesszük Krisztus testét és vérét, hanem Ő az, aki magára vesz bennünket, és felruház a halhatatlansággal.
Ennek okán a mi testünk, ami látszólag a halált várja, valójában a feltámadásra vár. És Jézus az, aki kijelenti ezt: “Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert a én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital”.
Jézus nagyon szeretné, hogy megértsük, hogyan változtat meg a szent Eukarisztia. Ezért így folytatja: “Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne”. Ezt a megfogalmazást Jézus újra előveszi és kibontja az utolsó vacsorán a szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló beszédében, amikor kijelenti: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők”. Az Eukarisztia ugyanis Jézus és miköztünk életbevágó kapcsolatot teremt, ami nem evilágból való, hanem egy másik világból, az isteni világból. Ezért Jézus rögtön hozzáteszi: “Amint engem az élő Atya küldött, és én Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él”.
Ezzel a kifejezéssel Jézus bevezet minket az Atyaistennel való közösségének tapasztalatába, hogy felfedje előttünk, hogy az Eukarisztiával hasonló kapcsolatba lépünk Ővele, mint amilyen kapcsolata neki van az Atyjával. Az Atyaisten ugyanis Krisztus számára az élet forrása, és az ő Krisztusa teljes önmagát felajánlja Atyjának, ezért mondja majd: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!”. Jézus azért az életért él, amit az Atyától kap, és ugyanakkor mindent visszaad neki. Ez az, amit az Eukarisztia hoz létre bennünk. Azt teszi, hogy Jézusból élünk, és visszaadunk Jézusnak. Jézus élete a mi életünk, az ő küldetése a világban a mi küldetésünk.
Kedves Testvéreim! Lezárásként szeretném nektek felolvasni a Szentatya egy gondolatát az Eukarisztiáról. Ezt írja: “Mindaz amit Jézusról tudunk, meg van írva abban a könyvben, ami az Eukarisztia. Jézus semmit nem írt sajátkezűleg. Mégis olyan könyvet hagyott ránk, amelyet az Egyházban a világ végezetéig olvasni fognak. Az Eukarisztia a teológia legfurcsább könyve, a maga nemében egyedülálló. Egy írónak sok eszköze van arra, hogy kifejezze a gondolatait. Ezek jelek. Jelzik és nem tartalmazzák a valóságot, amelyet hirdetniük kell. Jézusnak elegendő két jel: a kenyér és a bor, amelyeket néhány szó kísér. Ezek a jelek azonban tartalmazzák a jelentésüket. Bennük van az egész keresztény valóság. A hívők nem úgy közelednek hozzá, mint akik meg akarják fejteni egy könyv jelképeit, hanem azonosulnak vele. Azzal olvassák a könyvet, hogy eszik, ismeretileg közösségbe lépnek  a könyv tartalmával. Jézus csodálatos módon ismertet meg magával. Annak a módszerét alkalmazza, aki szeret, és képes megvalósítani szeretetvágyát: úgy ismertet meg magával, hogy önmagát adja, az ismeri meg, aki befogadja szíve mélyébe”. Amen

Kedves Testvéreim!
Ez a harmadik vasárnap, hogy folytatólag  olvassuk Szent János Evengéliuma hatodik fejezetét.  A kafarnaumi zsinagógában vagyunk. Ott gyűlt össze a tömeg, amelynek az öt kenyér és a két hal szaporításával Jézus elvette az éhségét. A tömeg azért követte Jézust, mert akart még kenyeret. És Jézus bölcs párbeszéddel rávezeti a tömeget, hogy ne azt a kenyeret keresse, ami megromlik, hanem azt, ami örökké tart, és amit Ő maga ad. A tömeg lelkesen reagál, és kéri: “Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” És Jézus ezekkel a szavakkal kezdi el kinyilatkoztatni, hogy ő az élet kenyere: “Én vagyok az élet kenyere. Aki velem tart, nem éhezik meg, és aki bennem hisz, nem szomjazik meg soha!”
Mialatt Jézus elkezdi felfedni, hogy Ő Isten Fia, aki kenyérré lesz, hogy az emberek éljenek, hallgatói hűvösen, sőt ellenségesen reagálnak. A tömegből kiemelkednek a “zsidók”, vagyis azok, akik Szent János nyelvezetében Jézus ellenfelei. Ezt írja az Evangélium: “A zsidók elkezdtek zúgolódni, amiért azt mondta: „Én vagyok a mennyből alászállott kenyér”.
A zúgolódás hitetlenkedést fejez ki. A zsidók ugyanis nem hisznek Jézus isteni származásában. És zúgolódásukkal nyilvánvalóvá teszik azt az ellenállást, amivel az ember szembeszáll Istennel, és a kinyilatkoztatásával, mert meghaladja a felfogóképességét. Az ember ugyanis gyakran tagadja azt, amit nem ért. Ez az a harc a világosság és a sötétség között, amit Szent János evangélista így ír le: “Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel”. (Jn.1,4-5).
A zsidók mintha ezt mondanák a zúgolódásukkal: De hát hogy lehet ez? József fia, egy közülünk való, ugyanolyan, mint mi, eszik, lélegzik, alszik, hogyan mondhata, hogy az égből szállt alá? Hogyan állíthatja, hogy ő a Messiás, hogyan beszélhet Atyjáról, az Istenről? Hogy engedheti meg magának, hogy Mózes fölé helyezze magát, és kijelentse, hogy az ő kenyere jobb, mint az, amit atyáink ettek a pusztában?
Jézus nyugodtan így reagál: “Ne zúgolódjatok egymás között”. Jézus arra szólítja a zsidókat, hogy nyíljanak meg Isten Misztériuma előtt, ahogyan a zsoltár mondja: „Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr, boldog az az ember, aki őbenne bízik” (Zsolt.33,9). Jézus arra szólítja a zsidókat, hogy nyíljanak meg Isten kegyelme előtt. Azt mondja Jézus: “Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki küldött, nem vonzza”.
Érdekes tudatosítani, hogy az Atyaisten az emberi szívben folyamatos vonzalmat kelt Fia iránt.
Ahoz hogy helyet adjunk annak a vonzásnak, amit Isten kelt a szívünkben, arra van szükség, hogy folyamatosan meg tudjuk szüntetni az előítéleteinket, mert csak így tudhatunk szabadon csatlakozni Krisztushoz, ami által teljesen beléphetünk az ő életébe. Ezért mondja Jézus: “én feltámasztom az utolsó napon”.
Aztán Jézus Izajás prófétát egy kicsit megváltoztatva idézve folytatja (Iz 54,13): “Mindnyájan Isten tanítványai lesznek”. Ezzel Jézus kijelenti, hogy minden ember érezheti az Ő vonzását. És Ő maga jelenti ki egy másik alkalommal: “Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok”.
Ez Jézus szavainak jelentése: “Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”.
Aztán Jézus ezzel a meglepő kijelentéssel folytatja: “Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van”.  Jézus ünnepélyesen kijelenti, hogy az Őbenne való hit a vele való életközösségre visz minket, ami lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk az ő isteni életét. Jézus nem valami jövőben beteljesülő ígéretet tesz, hanem a jelenről beszél. Kijelenti ugyanis: “Aki hisz bennem, annak örök élete van”.
Vagyis a Krisztusba vetett hit életünket már most örökkévalóvá, istenivé teszi. Ez azt jelenti, hogy életünket ugyanazok jellemzik, mint Isten életét. Ezért akar Jézus eledellé lenni a számunkra, mert ahhoz, hogy hasonlóvá tegyen magához és bevezessen minket halhatatlanságának misztériumába csak arra vár, hogy befogadjuk.
A mai Evangélium utolsó részében felfedezzük Jézus örömét, hogy megmutatja magát mint ajándékot a világ életéért. Jézus nem törődik a zsidók zúgolódásával, hanem azt akarja, hogy győzedelmeskedjen afeletti öröme, hogy ő Isten földre szállott  ajándéka.
Ezért először is kijelenti, hogy rajta kívül nincs más kenyér, ami örök életet adna. És egyszerű és hatásos okfejtéssel bemutatja, hogy a manna nem az élet kenyere volt, mert azok, akik ettek belőle, meghaltak.
Aztán kiegészíti önmaga kinyilatkoztatását azzal a kijelentéssel, hogy az élő kenyér, amit Isten készített az embereknek, Ő, a maga isteni és emberi valóságában, és megdicsőült testében. Ezért kijelenti: “Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet adok, az én testem a világ életéért”.
Azóta Jézus emberi és isteni Teste az egyetlen hely, ahol lehetséges az élő és személyes találkozás Istennel. És csak ez az a hely, ami lehetővé teszi az időben, az emberek között az Isteni Személyek közötti közösséget, egységet: ők nem egymás mellett élnek; ők egymásban élnek. Jézus kijelenti: “én az Atyában vagyok s az Atya bennem”. (Jn 14,10).
Az ő kölcsönös ajándékuk az egymásban való örök együttlétben áll. Ez az, ami azt a találkozást is jellemzi, amire Jézus hívja  tanítványait: ne csak közel legyünk hozzá, hanem Őbenne legyünk és Ő mibennünk. Testének eukarisztikus ajándéka teszi lehetővé annak az isteni bensőségességnek a megtapasztalását, hogy a személyes találkozás Krisztussal az Eukarisztiában hasonlatos az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök közösségéhez. Amen

Kedves testvérek!

1. Zénón abbáról beszélik, hogy amikor Szkétiszben tartózkodott, egy éjszaka kijött kunyhójából a lapályra. Három nap és három éjjel bolyongott, a fáradtságtól elájult, és haldokolva földre rogyott. Egyszer csak egy fiúcska termett előtte, kenyérrel és vizeskorsóval a kezében, és így szólt hozzá: „Kelj fel, egyél.” Ő felkelt és imádkozni kezdett, de azt hitte, hogy káprázat az egész. A fiúcska azt mondta neki: „Helyesen cselekedtél!” Erre ismét imádkozott, majd harmadszor is. „Helyesen cselekedtél!” — szólt hozzá ismét. Az öreg tehát felkelt, elvette az ételt és evett. Ezután azt mondta neki a fiúcska: „Amennyit mentél, olyan messzire vagy a kunyhódtól, de kelj fel és kövess engem!” És rögtön a kunyhójánál találta magát. Azt mondta tehát neki az öreg: „Jer be, imádkozz velünk!” Amire azonban az öreg belépett, a fiúcska eltűnt.

2. Azokban a zivataros időkben, melyeket Frigyes császár uralkodása világszerte az Egyház nyakába zúdított, a spoletói völgynek több ízben alkalma volt inni a keserűség kelyhéből. Itt ugyanis a császár parancsára méhrajok módjára katonai osztagok és szaracén íjászok ereszkedtek le, hogy az erődítményeket szétrombolják, és a városokat megostromolják. Mikor a dühös ellenség egyszer Assisi ellen, ez ellen az Úr különös szeretetét élvező város ellen támadt, és csapataival már szinte a kapukig hatolt előre, a szaracénok, egy minden gonoszságra kapható fajzat, mely szüntelenül keresztény vérre szomjazik és elvetemültségében semmi gaztettől nem riad vissza, San Damianónál egészen a monostor területéig nyomultak előre, sőt magába a szüzek klastromába is betörtek. A szegény úrnők szinte elaléltak a félelemtől, minden szavukban rettegés vibrált, és sírásukkal menten anyjukhoz menekültek. Ő pedig a félelem legkisebb jele nélkül azon betegen a kapuhoz, az ellenség elé vezettette magát. Maga előtt egy belülről elefántcsonttal kibélelt ezüst szentségtartót vitetett, melyben a Szentek Szentjének testét őrizték nagy áhítattal.
A kapu előtt, miután imádságban tökéletesen alávetette magát az Úrnak, sűrű könnyhullatással így kezdett Krisztusához szólani: „Uram, a pogányok kezére akarod-e adni fegyvertelen szolgálóidat, akiket én szerelmeddel tápláltam? Esengve kérlek Uram, oltalmazd meg szolgálóidat, akiket én most képtelen vagyok megoltalmazni.” És ekkor, mintha az Újszövetség engesztelő helyéről jött volna, egy gyermekhang ütötte meg fülét: „Én mindig megoltalmazlak benneteket.” „De Uram, – mondta a szent -, ha jónak látod, oltalmazd meg ezt a várost is, mely szerelmedért táplál bennünket.” És Krisztus így válaszolt neki: „Nagy szorongattatásokat fog kiállani, de az én segítségemmel megmenekül.” Erre a szűz fölemelte könnytől ázó arcát, és ily szavakkal bátorította a siránkozó szüzeket: „A hit nevében biztosítlak titeket, hogy semmi baj nem ér benneteket, csak bízzatok Krisztusban.” És a dühös ebeknek vakmerősége egyszerre megjuhászodott, és sietve menekültek a falakon át, melyeket az imént megmásztak. Megfutamította őket az imádkozónak ereje.

3. A legszentebb áldozattal együtt felajánlom Jézusom egész szívemet. Fogadj el engem irgalmas szereteted engesztelő áldozatának és add, hogy valóban az is legyek, „tiszta áldozat, szent áldozat, szeplőtelen áldozat.” És aztán konszekrálj engem: hogy amint e fönséges áldozatban a kenyérből és borból Te leszel, belőlem is formálódjék ki, áldozatodnak termékenyítő hatására, szent Szíved, irgalmas szereteted képmása, egészen az Atya örök terve szerint. Amen.

Ima szentáldozás előtt:
Mindenható, örök Isten, íme egyszülött Fiadnak, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak szentségéhez járulok. Úgy közeledem, mint szegény, egyszerű teremtmény az ég és föld Urához. Kérlek azért végtelen irgalmadra, légy kegyes betegségemet meggyógyítani, tisztátalanságomat megmosni, vakságomat megvilágítani, szegénységemet gazdagítani, hogy az angyalok Kenyerét, uralkodók Urát oly hittel vegyem magamhoz, mint az lelkem üdvösségére a leghasznosabb.
Engedd, hogy a kenyér színe alatt rejtőző kedves Fiadat, kivel most földi vándorlásomban egyesülni akarok, egykor az örökkévalóságban színről színre is megláthassam. Ki Veled és a szentlélekkel él és uralkodik, mindörökkön örökké. Amen.

Kedves testvérek!

A héten volt az Angyalos Boldogasszony, azaz Porciunkula Ünnepe. Arról a piciny kápolnáról van szó, amely az Assisi város alatti síkságon található. Ez a ferences mozgalom, lelki család bölcsője. A régi, romos kis templomot maga Ferenc építette újjá; itt kapott megvilágosítást a rend hivatása felől; az első Regula 1209-i jóváhagyása után ezt a kis templomot kérte és kapta meg a subasoi bencésektől. „A szent minden másnál jobban szerette ezt a helyet. Állítása szerint Isten kinyilatkoztatta neki, hogy a Szent Szűz tiszteletére világszerte épült templomok közül ezt különlegesen szereti; ez okból maga a szent is minden másnál jobban szerette.” (2 Ce1. 12. f.)
Porciunkula neve, jelentése: piciny rész, azzal a lelki üzenettel is bír, amit a 16. zsoltár a következőképpen fogalmaz meg: „Uram, örökrészem és kelyhem, te tartod kezedben sorsomat. Mérőláncom kedves földre esett, s kedvem telik örökségemben.”.
A mai nap szentírási szakaszai szerint Isten szeretetét ünnepeljük, a k i  gondviselésével  és
jóságával vesz körül bennünket. Szent Pál, a galatákhoz írott levelében, arra hívja fel mindannyiunk figyelmét, hogy „nem vagy többé szolga, hanem fiú” és hozzátehetjük leány, Isten gyermekei tehát. Az a tudat, hogy Isten nem ellenség, ő szeretettel és megértéssel viszonyul hozzám egy nagyon fontos felfedezés kell, hogy legyen az ember életében. Fejben tudni, idegenül, mint egy adatott, az egy dolog. Azonban életbevágóan meggyőződve lenni erről, az teljesen más! Tekintsünk csak Máriára! A mai evangélium folytatásában vallja a szűzanya: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Mária bizalommal elfogadja az Istennek életére vonatkozó azon akaratát, ami teljesen felborítja az arról alkotott korábbi elképzelését. Egy-két tisztázó célzatú kérdést tesz, mint tudjuk, de nem ellenkezik, nem lázong. Számára az Isten atyai vonásokkal rendelkezik, s ezért nem ellenségként, zavaró tényezőként tekint rá, aki veszélyezteti életét. Tudat alatt is mi mennyiszer is gondoljuk ezt Istenről, hogy Ő szegénnyé tesz bennünket, hogy meglop, hogy megrövidít minket.
A mai ünnep evangéliuma felfrissítik azt az örömhírt is, amit a Keresztrefeszített szeretetéből nyertünk, hogy van egy égi Édesanyánk is, aki jó példájával, és élő imájával, valamint anyai szeretetével kísér bennünket
Üdvözlégy, Úrnőnk,
szentséges Királynénk, Istennek szent szülője, Mária,
ki szűz lévén templommá lettél,
és választottja a szentséges mennyei Atyának,
ő szentelt meg téged szentséges szerelmes Fiával
és a Vigasztaló Szentlélekkel.
Minden kegyelem teljessége és minden jóság
lakozott és lakozik tebenned.
Üdvözlégy te, Isten palotája;
Üdvözlégy te, az ő lakozó sátra;
Üdvözlégy te, az ő lakóháza.
Üdvözlégy te, az ő palástja;
Üdvözlégy te, az ő szolgálója;
Üdvözlégy te, az ő anyja,
legyetek üdvözölve ti, szent erények mind,
kik a Szentlélek kegyelméből és megvilágosításából
a hívek lelkébe ereszkedtek,
hogy a hitetleneket Istenben hívő emberekké
formáljátok át. – így kérjük őt, Szent Ferenc imája segítségével.
A mai olvasmány a mannáról Istennek számos Újszövetségi csodáját is felelevenítik, a kenyérszaporítások csodáját, s  a z  Utolsó  vacsoráét,  tehát  a z  Oltáriszentség  alapításáét. A
pusztaság, a sivatag jól jelképezi számunkra is azt a környezetet, amiben élünk, a világunkat, amiben Isten Szentostyát adja nekünk, mint táplálékát lelkünknek. Most is azért jöttünk össze, hogy bemutatva a szentmisét, közösen imádkozzunk a ki nem mondott szándékainkra is és, hogy megerősödjünk az áldozás által.
Életünk árnyékos, számunkra sem kedves, letagadni kívánt oldalait is bevilágítja Mennyei Atyánk szeretete és gyógyítja Égi Édesanyánk közbenjárása, életünk folyása alatt mindvégig mellettünk vannak Isten számunkra rendelt küldöttei az angyalok, az arkangyalok, szeráfok, kerubok és védőangyalaink. Az Oltáriszentség számunkra a lelki táplálékunk, Jézus szentségi jelenléte életünkben.
Szent Ferenc imájával zárjuk elmélkedésünket:
Fölséges és dicsőséges Isten,
ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem
igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és értelmet, Uram,
hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.
Amen!

Kedves Testvéreim! Múlt vasárnap a csodálatos kenyérszaporításról elmélkedtünk, és Szent János evangélista megértette velünk, hogy az a csoda azt meséli el, hogy Jézus az Atyaisten ajándéka a világ számára az üdvösségéért, és hogy ezért Jézus ajándékká tette magát az Eukarisztiában.
A tömegnek, amelynek éhségét elvette a kenyér, amit Jézus szétosztott közöttük, fel kellett volna tennie magának a kérdést: de ki ez az ember?
Ők azonban csupán még több kenyeret akarnak. Csak ezért keresik Jézust. És Jézus megmondja nekik: „Bizony, bizony mondom nektek. Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok”.
És Jézus rögtön hozzáteszi: “Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.  Ezt az Emberfia adja nektek –  ő ugyanis az Atya igazolta”.
Az emberek jól látták, mi történt, de nem tudják megérteni, hogy a kenyérszaporítás valami nagyobb és mélyebb dolognak a jele. Azok az emberek kenyeret és életet kerestek, de csak a test számára. Jézus azonban szeretne segíteni az embereknek megtenni egy lépést és észrevenni a különbséget a rövid ideig tartó eleség és aközött az eleség között, ami örökké éltet.
És ez a különbség kiemeli, hogyan teremtette Isten az embert. A Teremtés könyvében ugyanis ez van írva: “az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé”. (Ter.2,7). Az ember élőlény, ezért örökké szeretne élni, de az anyagi eledel nem elég.
„Annyit foglalkozunk az elpusztuló test dolgaival – mondta már Szent Ágoston -, és semmit nem teszünk a lélekért, ami nem múlik el”. Ez a szokás egy félreértésből fakad, ami Izrael ősi ideje óta tart, amikor a pusztában – ahogy az olvasmány elbeszéli –  „Izrael egész közössége zúgolódott Mózes és Áron ellen. Izrael fiai ezt mondták nekik: „Inkább haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk és jóllaktunk kenyérrel. Ti pedig ide hoztatok minket a pusztába, hogy az egész közösség éhen vesszen”.
Akkor Isten közbelépett és ezt mondta: “Íme, én kenyeret hullatok nektek az égből”.  Isten azért lép közbe, mert gondja van mindenre, és gondja van az ember fizikai életére is, és minden nap gondoskodik a “mindennapi kenyerünkről”.
De az “égből hullott kenyeret” Isten azért adta, hogy megértessen valami mélyebb dolgot, vagyis hogy az embernek, a kenyéren kívül Istenre is szüksége van, szüksége van arra, hogy megtapasztalja az ő jelenlétét, ami minden szükségét csillapítja. Ez van ugyanis megírva Deuteronomiusnál: „Az Úr, a te Istened, megalázott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön”. (Dt 8,3).
Isten minden ember számára találta ki a hitnek ezt az útját, aminek kezdőpontja az anyagi szükséglet megtapasztalása. A szükség tapasztalatában az ember megtalálja önmagában a kérdést, ami elindítja az élet végső értelmének keresésére, ami az Istennel való találkozás.
Meg kell tehát tanulnunk olvasni és megérteni a korlátainkat és a vágyakozásainkat, felismerve azt, hogy Isten teremtett így minket, mert azt akarja, hogy csak Ő töltse be az öröklét és a teljesség iránti vágyunkat.
Ez az értelme Jézus szavainak, aki ma azt mondja nekünk: “Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely romlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek-  ő ugyanis az Atya igazolta”.
A tömeg megérti a kihívást, amit Jézus intéz feléje, és kijelenti, hogy kész Őt követni, és ezért ezt kérdezi: “Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött.”
Jézus a hit útját javasolja. Sőt önmagát ajánlja mint út, igazság és élet. És a tömeg nagyon is jól megérti ezt a kihívást. De szükséges, hogy megkérdezze: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássunk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.”
Jézus válaszában először eloszlatja a félreértést: “Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.”
Jézus ebben a válaszban felszólítja a tömeget, hogy tegyen meg egy lépést a hitben. Miközben ugyanis a tömeg egy, az időben távoli tapasztalatról beszél, Jézus egy jelen tapasztalatról szól, amiben a kenyér egybeesik az ő személyével. Ezért kijelenti: “Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak”.
A tömeg nyilvánvalóan megütközött és elcsodálkozott azon, hogy Jézus a beszélgetést jelen időbe tereli. Ezért rögtön hozzáteszi: “Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” És Jézus annyira elégedettnek tűnik a tömeg megnyilvánulásával, hogy ezt a kinyilatkoztatást teszi: “Én vagyok az élet kenyere”. És aztán megmondja, mi történik azzal, aki őbelőle táplálkozik: “Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.”
Kedves Testvéreim! Mi megkaptuk azt a kegyelmet, hogy Krisztus örök jelenében éljünk, ami a kenyér és a bor színe alatt teszi magát jelenvalóvá, hogy az örök életre tápláljon bennünket. Hogy méltók legyünk Krisztus örök jelenében élni, Szent Pál a második olvasmányban így buzdít minket: “Újuljatok meg lélekben és érzéseitekben. Öltsétek magatokra az új embert, aki Istenhez hasonló, igaz és valóban szent teremtmény”.  Amen

Kedves testvéreim! A mai vasárnapon Szent János evangéliumának hatodik fejezetével kezdjük elmélkedésünket. A kenyérszaporítás csodájáról gondolkodunk. Az elkövetkező vasárnapokon viszont az élet kenyere lesz a téma, amelyet Jézus a kafarnaumi zsinagógában hirdet, hogy megmagyarázza a kenyérszaporítás csodájának  értelmét.
Nyilvánvaló, hogy Szent János evangélistának az a célja, hogy a kenyérszaporítást úgy mutassa be, mint egy “jelet”, vagyis Isten adta jelzést, amelyen keresztül a tanúknak meg kellett volna érteniük, hogy Jézus az égből szállt alá, hogy beteljesítse az emberiség üdvösségét.
A jel szó értéke azonban Szent János evangéliumában annak az üdvösségnek a szimbólumában van, hogy Jézus az Egyház szentségeiben adja  és valósítja meg önmagát. A kenyérszaporítás különleges “jel”, az Eukarisztia “képe”. Persze, hogy Szent János a kenyérszaporítást az Utolsó Vacsora prófétai előképeként írja le. Vagyis a kenyérszaporítás csodája a Szent Eukarisztia intézményének megelőlegezése.
Ennek jele az a megjegyzés, amit az evangélista akkor tesz, amikor azt mondja, hogy “közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe”. Ez a Húsvét az utolsóelőtti Jézus földi életében. Utolsó Húsvétján Jézus beteljesíti az összes jelképet, és szenvedésével, halálával és föltámadásával megvalósítja az emberiség üdvösségét.
A többi evangélista is szól a kenyérszaporításról. Szent Jánosnál a legnyilvánvalóbb azonban, hogy ez az Eukarisztia szimbóluma. Ezt a következő részletekből tudhatjuk meg.
A többi evangéliumban a kenyérszaporítás egy egész napos tanítást zár le. Szent János pedig úgy meséli el, mint annak a napnak az egyetlen eseményét, mintha Jézus csupán azért ment volna el arra a helyre, hogy véghezvigye a csodát és megetesse azt a hatalmas tömeget.
A többi evangéliumban a tanítványok teszik meg az első lépést és provokálják Jézust, hogy tegyen csodát. Azt mondják Jézusnak, hogy már késő van, és el kell bocsátani a tömeget, hogy a környező falvakban ennivalót vásároljanak maguknak.
Szent Jánosnál a csodát csakis egyedül Jézus kezdeményezi. Azt mondja az Evangélium: “Tudta ő, hogy mit fog tenni.”
A többi evangéliumban Jézus megkéri az apostolokat, hogy osszák szét a kenyeret.
János evangéliumában viszont maga Jézus az, aki szétosztja a megszaporított kenyeret. Így mondja az Evangélium: “Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek.” Ez a részlet teszi a jelenetet az Utolsó vacsorához hasonlatossá, amelyben Jézus önmagát adja eledelül. Jézus az ajándékozó és az ajándék egyszerre.
A kenyérszaporítás csodája szoros kapcsolatban van az Eukarisztiával, mert Jézus, mielőtt szétosztotta a kenyeret, “hálát adott”. Jézus a görög szót használja a hálaadásra: “Eucaristein”, ebből ered az Eukarisztia szó.
Fontos kiemelni, hogy János evangélista szól a megmaradt kenyérdarabokról. Maga Jézus gondoskodik róla, és rendeli el a tanítványoknak, hogy szedjék össze. Meg is okolja.  Ezt mondja az Evangélium: “Hogy semmi se vesszen kárba.”
Az összegyűjtött kenyér mennyiség “Jelkép” értékű, amennyiben az Eukarisztia két jelentését foglalja magába. Az egyik ez: Az Eukarisztia “olyan kenyér, ami nem vész oda”, eltérően a “mannától”, amit nap mint nap össze kellett gyűjteni, különben tönkrement. A másik pedig ez: az Eukarisztiát Jézus alapította és osztotta ki első alkalommal, de aztán rábízta az apostolokra. Ez a jelentése tizenkét kosárnak is, amely megegyezik az apostolok számával.
Kedves Testvéreim! Kérjük annak kegyelmét, hogy ne legyünk olyanok, mint azok, akik részesültek a kenyérszaporítás csodájából. Megértik, hogy ez egy “jel”, de a saját véleményük szerint értelmezik. Ahelyett, hogy felismernék, hogy Jézus az Isten Fia, akit az Atya a mi üdvösségünkre küldött, csak az anyagi előnyt ismerik fel, hogy megtalálták azt, aki biztosítja a mindennapi eledelt, és ezért királyuknak akarják választani. Azt mondja azonban az Evangélium: “Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.”
Imádkozzunk mindig úgy, ahogy az Egyház tanítja: “Urunk, Jézus Krisztus, te ebben a csodálatos szentségben kínszenvedésed emlékét hagytad ránk. Add, kérünk, tested és véred szent titkát úgy tisztelnünk, hogy megváltásod gyümölcsét szüntelenül élvezzük. Amen

Kedves Testvéreim! “Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr”: erre a tapasztalatra hív bennünket a mai Evangélium, ami elmeséli Jézusnak mind a tanítványok, mind a tömeg iránti jóságát, gyengédségét.
Jézus, a Jó Pásztor megmutatja, mennyire odafigyel mindenkinek az anyagi és lelki szükségleteire. Jézus először a tanítványok szükségleteire figyel oda, aztán hagyja, hogy meghassa a tömeg.
Jézus misszióba küldte a tanítványait, hogy tanúságot tegyenek a hitükről Őbenne, és nagyon jól tudta, hogy a küldetés fáradságos. Ezért Jézus előzékenyen fogadja őket, amikor visszatérnek, és pihenőidőt szervez nekik: azt akarja, hogy örüljenek a társaságának, ahogyan Ő is szeretné élvezni a társaságukat. Ezért “így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, menjünk a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Jézus szeretné, ha tanítványai megtapasztalnák, hogy ő a pihenés, a megnyugvás, a béke és a derű.
Jézus ezenkívül egy élet stílust szeretne megtanítani a tanítványoknak. Jézus ugyanis mindig sok tevékenységet végzett, és mégis mindig talált időt arra, hogy visszavonuljon egyedül a hegyre imádkozni, amint arról az Evangéliumok gyakran hírt adnak. Jézus napi ritmusa magába foglalta a missziós munkán túl a magányos időszakokat is, az ima idejét, az Atyával való beszélgetés idejét.
Jézus azonban nem feledkezik meg a többiekről sem. Ugyanis “olyan nagy jövés-menés volt körülöttük hogy még evésre sem maradt idejük.” És amikor Jézus eltávolodott a parttól egy magányos hely irányába, a tömeg nem vesztette szem elől, hanem a tó partján követte. És amikor Jézus kiszállt a csónakból, nagy tömeget látott. Ezt pedig így kommentálja az evangélista: “megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Sok mindenre kezdte őket tanítani”. Ezek a szavak felfedik, hogy Jézus a Jó Pásztor, ahogy azt az Alleluja verse magyarázza: “Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket és a nyomomban járnak”.
Krisztus a jó pásztor és megvalósítja az olvasmány jövendölésének tartalmát: “nyájam maradékát magam gyűjtöm össze azokból az országokból, ahová elűztem őket; visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak”. És aztán így folytatja: “Íme, jönnek napok – mondja az Úr -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz az országban a jogra és az igazságra”. Jézus igazán a Jó Pásztor, aki megadja nekünk azt a bizonyosságot, hogy semmiben nem lesz hiányunk, a jó és a rossz sorsban.
Az Evangélium gyakran megjegyzi, hogy Jézusnak “megesett rajtuk a szíve”. És vajon mit látott Jézus, hogy így meghatódott? Jézusnak megvolt az a képessége, hogy olvasni tudott a szívek mélyében, és azoknak az embereknek a szíve mélyén, akik őt keresik, meglátja a szükségeiket és a vágyaikat.
Emberségünk két legérdekesebb jellemzője a vágy és a szükség. Az ember soha nem jut el szükségeinek, vágyainak, éhségének, szomjúságának határáig, mert nem tudja egyedül kielégíteni ezeket, egyikünk sem tudja ezeket egyedül kielégíteni.

Tanítványai voltak az elsők, akik megtapasztalták, hogy “Jézus az egyetlen, akinek a szavaiban benne foglaltatott egész emberi tapasztalatuk, komolyan vették a szükségleteiket, és amelyekben megvilágosodtak, amikor tudatlanok voltak és kétségek gyötörték őket.”  Péter ugyanis azt mondja: Hová mennénk? Csak a te szavaidban van benne az öröklét, egyedül csak Te vagy képes megmagyarázni az élet értelmét, és ez az, amire a szívünknek szüksége van.
A szent Evangéliumok gyakran megragadják Jézusnak ezt a tekintetét, amely tele van rokonszenvvel az ember iránt, és minden ember boldogsága iránt. Jézus az utolsó vacsorán kijelenti, hogy ezért jött a világra: “Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök.”  (Jn.15,11)
Valóban nagy különbség van Jézus tekintete és aközött a tekintet között, ahogyan mi gyakran nézzük magunkat, és ezért amikor felismerjük a szükségleteinket, ez olyan gyengeségnek tűnik számunkra, amelyet el kell rejtenünk a többiek elől, de még saját magunk elől is, olyannyira, hogy szinte már szégyelljük.
Mi ugyanis gyakran észrevesszük, hogy szükség helyzetben vagyunk, és ezt olyan szakasznak tartjuk, amin gyorsan túl kell jutnunk. Ily módon az a gondolkodásmód van bennünk is, ami nem értékeli a szükségletet, és az álma az az ember, aki teljesen elég önmagának. A modern ember eszményképe ugyanis az, akinek soha nem kell kérnie senkitől semmit.
Ez a gondolkodásmód messzire visz Krisztustól és arra vezet, hogy abbahagyjuk az imádkozást, és azt gondoljuk, hogy a paradicsomot itt a földön kell létrehoznunk.
Kedves Testvéreim! Tanulnunk kell Szent Páltól, aki a szentleckében kijelenti: “Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához”.
Ebben megsejthetjük, hogy Isten gyengédsége, ami Jézus Krisztusban nyilvánult meg, benne lakozik minden ember szívében, a szent keresztség kegyelme által. Ezért így buzdít minket Szent Pál: “Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, … megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig”. (Fil.2,5.6.8). És ezt mondja még Szent Pál: “Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet”. (Kol.3,12). “Inkább legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban”. (Ef.4,32).
Kedves testvéreim! Ma mi vagyunk abban a tömegben, amely elment és körbevette Jézust. Jézus látja minden szükségletünket és még ma is megesik rajtunk a szíve, megvilágosít a szent Evangéliummal, és Testével táplál minket az örökkévalóig. Amen

Kedves Testvéreim! Szent Márk evangélista
jó hírt hoz ma nekünk, amikor azt mondja: Jézus “Magához hívta a tizenkettőt,
és kettesével szétküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken.”

Próbáljuk meg megfigyelni ennek a jó hírnek
a különböző oldalait. Az egyik ez: Jézus semmit nem akar egyedül csinálni,
hanem szüksége van az emberekre. Ebből a célból helyezi el egyesek szívébe a
vágyat, hogy kövessék őt, vagyis szakadjanak ki a tömegből. A tömeg ugyanis
követte, hallgatta őt, csodákat kért, de aztán hazament a saját házába. A
tanítvány azonban arra kapott meghívást, hogy a Jézussal való szoros
közelségben élje meg tapasztalatát.  A
tanítvány kiválik a tömegből, és Jézussal marad, közösségben él Vele és bárhová
követi.

A jó hír egy másik oldala pedig ez: Jézus
azért hívja magával a tanítványt, hogy misszióba küldje, hogy részesévé tegye annak
a küldetésnek, amit az Atyaistentől kapott.

Jézus kezdeményezi a tanítványok szétküldetését.
És ezt úgy teszi, hogy megszabadítja őket mindenféle aggodalomtól. Ezért Jézus
a következő utasításokat adja nekik: “Meghagyta nekik, hogy az útra ne vigyenek
semmit, csak vándorbotot; sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben.
Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra”. Azt jelenti hogy a tanítványok minden gazdagsága és biztonsága az, aki őket
elküldi: Jézus.

Jézus arra küldi a tanítványait, hogy
tanúságot tegyenek másoknak a teljesség megtapasztalásáról, amit ővele éltek
meg. Ezért Jézus kettesével küldi szét őket. Abban az időben ugyanis egy
tanúságtétel akkor volt érvényes és hihető, ha két tanú volt jelen. A
tanítványok pedig elmennek és elmesélik a Krisztussal megélt tapasztalataikat.
Elmesélik a Krisztussal való találkozás szépségét, és mindazt, amit ő mondott. Ők
hallották beszélni Atyjáról, az Istenről, a mennyek országáról, hallották a
boldogságokat. Látták a meggyógyult betegek hitét.

A tanítványoknak tovább kell adni
mindenkinek ezt a hitet, vagyis annak az örömteli megtapasztalását, hogy
Krisztus által megtalálták az Istenbe vetett hit örömét, aki az Atya és aki
elküldte egyszülött Fiát, hogy aki hisz Benne, annak örök élete legyen.

Még egy oldala a jó hírnek ez is. Amikor
Jézus “Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket”, felfedi
előttünk Isten végtelen szeretetét az ember iránt, ahogyan azt csodálatosan
leírja Szent Pál a szentleckében: Az Atyaisten igazán “megáldott minket az egek
minden áldásával, Krisztusban, aki megmutatta nekünk az Atya akaratának
titkát… vagyis azt, hogy Jézusban egyesül minden létező, az égiek és a
földiek.”

A szentleckében Szent Pál összefoglalja
mindazt, amit az Atya Krisztus által a Szentlélekben értünk tett. Az Atya
ugyanis öröktől fogva fiainak választott minket.  Ez az ő akaratából történt, irántunk való szeretetének
köszönhetően, ami egyszülött Fiában mutatkozott meg. Krisztus érdeméből ugyanis
minden ember megkapta a megváltást, a bűnök bocsánatát, Krisztus misztériumának
megismerését és az ő örökségét.

Ezért amikor Jézus “Magához hívta a
tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket”  Ő már elkezdte az emberiség új történelmét.
Attól a perctől kezdve ugyanis Jézus az évszázadokon át küldte az embereket
minden népből és minden nyelvből, mert Ő a világmindenség és a történelem
középpontja.

Feltámadása után Jézus ezt hirdeti: “Amint
engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”.(Jn.20,21). A küldetés,
amit Jézus az Atyától kap ugyanaz, mint amit minden hívő megkap Krisztustól.
Ezért hirdeti Krisztus: “Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem
befogad, azt fogadja be, aki engem küldött… aki pedig egy pohár friss vizet
ad is inni egynek a legkisebbek közül, mert az én tanítványom – bizony mondom
nektek, nem marad el a jutalma”. (Mt.10,40.42).

Ebben az összefüggésben nagy jelentősége
van annak, hogy a pap minden szentmise végén kijelenti: a Szentmise véget ért,
menjetek békével. Jézus Krisztus ezekkel a szavakkal küldi a világba az
apostolokat. A szentmise befejeztével mindenki kimegy a templomból és
jelenlevővé teszi Krisztust bárhol, ahová megy.

Ezért kijelenthetjük, hogy hitünk
beteljesedett formáját Jézus ezen szavainak a tartalma jelenti: “Menjetek
tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és
Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit
parancsoltam nektek (Mt.28,19-20).

A Szentatya, XVI. Benedek pápa ezekkel a
szavakkal újította meg ezt a küldetést a hívők felé: “A Szentlélek egységet
akar, a teljességet akarja. Ezért az ő jelenléte elsősorban a missziós
lendületben mutatkozik meg. Aki talákozott valami igazzal, széppel, jóval a
saját életében, siet, hogy megossza azt mindenhol, a családjában és a
munkájában, életének minden területén… és mindezt határok nélkül teszi,
hiszen hordozója egy olyan jó hírnek, ami mindenkinek szól”.

Szeretnék emlékeztetni a Szentatya egy
másik buzdítására is, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy az egész egyháznak missziós
feladata van. Ezt mondja a Szentatya: “A világ megváltása egyedül a világi
hívők dolga… Az Egyházzal való együttműködést tekintve, a laikusok feladata
magasabb rendű a papok, püspökök, sőt magának a pápának a feladatánál is.  Nem azért, mert fontosabb, hanem mert sokkal
nagyobb. Egy pápának meg kell elégednie azzal, hogy lelki szinten irányelveket ad,
mert a felsőpapság hatalma csakis egyenesen a lelkekre irányul, nincsen hatalma
test és a múlandó dolgok felett. Eközben a Laikusnak hatalma van a társadalmi
élet minden területén, minden olyan tevékenységen, ami értéket képvisel. És a
laikusnak ezen a papi hatalmán keresztül minden Krisztus felé törekszik.”

Kedves Testvéreim! Szükségünk van arra,
hogy mindig visszatérjünk az oltáriszentséghez, mert itt világosabb eszünk és
szívünk számára, hogy Jézus barátainak választott minket, és arra küld, hogy
együttműködjünk Vele minden ember üdvösségéért a világ végéig. Azt mondja
Jézus: “Én veletek vagyok a világ végezetéig.”

Ez azt jelenti, hogy bárhol is vagyunk,
rajtunk keresztül Jézus működik a bűnök megbocsátásán, adja az igazság fényét,
és az örök életet.

“Urunk, Jézus Krisztus Atyja  világosítsa meg lelki szemünket, hogy
megértsük, mily reménységre hívott minket”.
(Alleluja
verse). Amen

Kedves Testvéreim! A mai Evangélium ezzel zárul: „Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” Épp a hazájában, ahová tanítványaival tért vissza, ott tapasztalja meg Jézus azt, ami Szent János Evangéliumában van megírva: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”.
Jézus nem úgy mutatkozik be a falujában, mint egy egyszerű állampolgár, aki családlátogatásra jött. Azért megy oda tanítványaival, mert már Ő a „Mester”. Bölcsességének és csodáinak híre határozottan ellentmond alacsony származásának. Jézust, mint „az ácsot” ismerték. Innen fakad a hitetlen kérdés: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz?
Ahol felnőtt, ahol ismerték, a hazájában kezdi el Jézus megtapasztalni azt az elutasítást, ami Jeruzsálemben, a szinódus előtt fejeződik be, ami halálra ítéli, mert Isten Fiának mondta magát.
Jézus csodálkozik földijeinek hitetlenségén, mert ők hívő emberek. A nem hívők hitetlensége nem kelt csodálkozást. A hívők hitetlensége azonban megdöbbent.
A názáreti zsinagóga hívőkkel volt teli. A szombatra gyűltek össze, hogy engedelmeskedjenek Isten parancsának, ami azt mondta: „Gondolj a szombatra és szenteld meg”. (Kiv.20,8). Szombatonként a hívők összegyűltek a zsinagógában, hogy meghallgassák a Szent Írásokat, amelyek a Messiás eljövetelét jövendölték.
És amikor Jézus a zsinagógában Szent Lukács Evangéliuma szerint kijelenti: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok” (Lk.4,21), hallgatósága megbotránkozik és tagadja, hogy Jézus lenne a megígért Messiás.
Az olvasmány is a hívők hitetlenségét írja le. Ott Ezekiel próféta az aki megtapasztalja. Ezt mondja Isten a prófétának: „Emberfia, elküldelek Izrael fiaihoz, a lázadókhoz, akik fellázadtak ellenem”, majd hozzáteszi:  „Fiaiknak kemény a fejük és megátalkodott a szívük”.
Ezzel a kifejezéssel jelöli Isten a hitetlenség eredetét. Jézus is hasonlót mond: „Találóan jövendöl rólatok, képmutatók, Izajás, amikor így ír: Ez a nép ajkával tisztel, ám a szíve távol van tőlem.” (Mk.7,6).
Jézus így foglalja össze azt, amit a názáreti zsinagógában tapasztal: „Nem vetik meg a prófétát csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában”. Jézus ezzel a kifejezéssel összefoglalja Izrael történetét, ami a hitetlenség pillanataiból áll össze. Még Ábrahámnak a hit atyjának is voltak hitetlen pillanatai. Isten Mózest a hitetlensége miatt nem hagyta belépni az Ígéret földjére. Izrael népe a pusztaságban hitetlenségével többször is kihívta Isten haragját. Azzal zárhatjuk tehát, hogy az Üdvtörténetet végigjelölte a hitetlenség.
Szent Pál az, aki megkapta a kegyelmet, hogy kigyógyuljon a hitetlenségéből. Ő ugyanis Krisztus üldözőjéből apostolává lett. Szent Pál a szentleckében megmutatja, hogyan ragaszkodik a hit kegyelméhez egy nehéz pillanatban anélkül, hogy hitetlenségbe esne. Ő ugyanis gyengeségében teljesen odaadja magát Istennek, hogy Isten eképpen erősítse meg: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
Aztán ezzel zárja szavait Szent Pál: „Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakjék bennem”.
Azt gondolom, fontos jobban megértenünk azt a mondatot, amivel a mai Evengélium zárul: „Maga is csodálkozott hitetlenségükön”. Jézus nem megbotránkozik, hanem csodálkozik. Hogy jobban megértsük Jézus csodálkozását, emlékeznünk kell az ő csodálatos szavaira: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja”.  (Mt.11,25ss).
Jézus akkor mondja ezeket a szavakat, miután hitetlenséggel vádolta azokat a városokat, ahol prédikált.  Jézus azonban ezzel azt is kifejezi, hogy Ő jobban örül az Atyaistennel való kapcsolatának, mint annak, hogy az emberek elfogadják. Jézus biztos abban, hogy a szeretet, amiben osztozik az Atyával és a Szentlélekkel, győzedelmeskedni fog az emberi hitetlenségen, ahogyan azt nagyon helyesen Szent Pál is kijelentette: „Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön”. (Rom.11,32).
Egy másik evangéliumi szövegben fölfedezzük, hogy Jézus csodálkozása a hitetlenség felett tele van az ember sorsa iránti meghatottsággal. Így kiált Jézus: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldenek! Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad”. (Lk.13,34)
A hitetlenségnek persze vannak negatív következményei. Az egyik legfőbb következményét így írja le a mai Evengélium: „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg kézrátétellel”.
Úgy tűnik, hogy a hitetlenség az a korlát, amit az ember Isten elé állít, hogy megakadályozza a szeretetét és hogy véghezvigye az üdvösséget. Valójában ez nem igaz, nem lehetséges, mert Isten Jézus Krisztusban túltette magát a hitetlenség korlátján, átlépte azzal, hogy az ember fia lett.
Isten Krisztusban mutatta meg, hogy képes hatékonyan szembeszállni az emberi hitetlenséggel. De nem csak erről van szó. Krisztus magára öltötte a mi testünket és ezzel az egész hitetlenségünket magára vette, és önmagával együtt fölszegezte a keresztfára. Ezért hát Isten határt szabott a hitetlenségünknek. Ez a korlát az isteni irgalom. „A kő, melyet az építők elvetettek, szegletkővé lett”, egy új történelem alapjává.
Most tehát ünnepeljük jó szívvel az Eukarisztia szentségét, és táplálkozzunk a halhatatlanság kenyerével, hogy mondhassuk Krisztusnak: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk.9,24). Amen