Kedves Testvérek!

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa meghirdette a Hit évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. 50 évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg ugyanis Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. Ez a nap akkor Szűz Mária Istenanyaságának ünnepe volt. Ehhez a dátumhoz kapcsolódik egy másik fontos esemény, amelyre a Szentatya hivatkozik. Boldog II. János Pál pápa 20 évvel ezelőtt adta ki a „Katolikus Egyház Katekizmusát”, mint a II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcsét, „hogy a hit szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa” (Porta fidei, 4).

Mit szeretne elérni a Szentatya a Hit évével? „A hit kapuja” kezdetű apostoli levelében írja, hogy „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3).

A kereszténységet ma sajnos a hagyományosan keresztény országokban is sokan csak szociális, kulturális vagy politikai szempontból tekintik, és legfeljebb szép szokást látnak benne. A kereszténység hajnalán, Szent Pál korában a vallást az akkori pogány gondolkodók is szokásnak tartották, és ezzel elősegítették a pogány vallások megszűnését, mert életet, hitet nem lehet tartósan szokásra építeni, hanem csak az igazságra. A Szentatya, XVI. Benedek pápa az 1967-ben, teológus professzorként írt, „Bevezetés a keresztény hit világába” című könyvében hivatkozott Tertullianusra, a második-harmadik században élt teológusra, aki szerint: „Krisztus igazságnak, nem pedig szokásnak nevezte magát.” Ezzel valóságos forradalom történt a hit világában: a kereszténység ugyanis nem szokásra építette a hitét, hanem az igazságra: Krisztusra. A keresztény vértanúk sem egy szokásért adták oda az életüket, hanem az Igazságért: Krisztusért. A mi hitünk is csak Krisztusra, az Igazságra épülhet, és csak a vele való élő kapcsolat adhatja meg azt a szívbéli örömet, amit sugározni tudunk a világban. De hogy a hit örömét sugározni tudjuk, először nekünk kell megújulni hitünkben.

A Szentatya októberre összehívta Rómába a Püspöki Szinódust, amelynek a témája: „Az új evangelizáció a keresztény hit továbbadása érdekében”. A világ összes Püspöki Konferenciájának küldöttei a Szentlélek megvilágosító kegyelmét kérve vitatják meg az evangélium hirdetésének mai kihívásait. Tapasztaljuk ugyanis, hogy olyan népek körében is, ahol hosszú évszázadok vagy akár ezer év óta is jelen van a Katolikus Egyház, sokan vagy hitetlenek, vagy egyáltalán nem tudnak semmit Jézus Krisztusról. Talán könnyebb elmenni egy olyan országba Krisztust hirdetni, ahol még soha nem hallottak Róla, mint egy hagyományosan keresztény környezetben, ahol sokan azt mondják: „Ezt már hallottuk, ezt már ismerjük”, de valójában sem nem ismerik, sem komolyan nem gondolkodtak el róla. Aki azonban komolyan veszi, aki hisz Krisztusban, az Igazságban, annak számára a mi katolikus hitünk ma is az élet, az örök élet boldogító forrása.

Mit jelent a Jézus Krisztusba vetett hit, amit a Hit évében szeretnénk elmélyíteni és élővé tenni? A hit mindenekelőtt személyes találkozás Istennel. Az ember nem egy arcnélküli végső okban hisz, nem egy világmagyarázatban vagy ideológiában, hanem a személyes Istenben. Paul Claudel foglalta így össze megtérését: „elindultam valaminek a keresésére, és íme VALAKI lettél számomra, Istenem.” A találkozás mindig Istentől indul el. Ő adja a kegyelmet, és Ő szólít meg az Egyház igehirdetése által. Szent Pál szerint: „A szívbéli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így tanít: „A szív azt jelenti, hogy a hitre jutás első aktusa Isten ajándéka és a kegyelem műve, amely hat és átformálja a személyiség mélyét” (Porta fidei, 10). Szent Lukács írja az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Filippiben egy bizonyos Lídiának „az Úr megnyitotta a szívét arra, amit Pál mondott” (16,14), vagyis a hit tartalmának ismerete önmagában még nem elég. Szükséges, hogy a szívet – vagyis az emberi személy szentélyét – megnyissa a kegyelem, hogy lásson és értse, miről szól valójában Isten hirdetett szava. Tehát a személyes találkozás a kegyelem és az igehirdetés révén az első. Aki ezután rábízza magát Istenre, Krisztusra, az elfogadja az általa adott kinyilatkoztatást is, amelyet szájjal kell megvallani, hirdetni és az életével tanúsítani.

A hit a legszemélyesebb aktus, ugyanakkor közösségi is. Az Egyház hitében részesülünk a keresztség szentségében, így leszünk Isten népének tagjai, hogy elnyerjük az üdvösséget. A „hiszek”, amit a kereszteléskor személyesen megvallunk, az Egyház hite. A „hiszünk”, amit a liturgiában közösen imádkozunk, szintén az Egyház hite. A II. Vatikáni Zsinat azt írja a hitről: „A kinyilatkoztató Istennek ‘a hit engedelmességével’ tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, ‘értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt’, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást” (Dei Verbum, 5). Mivel a kinyilatkoztatás nem az ember istenkeresése, hanem Isten embert kereső lehajló szeretete, azért a keresztény hit nem akármilyen emberi hiedelem, hanem Isten kinyilatkoztatására adott hívő válasz. A kinyilatkoztatás az Egyház igehirdetése, Szentírása, imája, szentségei, különösen is a Szent Eucharisztia révén jut el hozzánk, így keresztény hitünk elválaszthatatlan Jézus Krisztus Egyházától. Az apostolokra épülő katolikus keresztény egyháznak szól Jézus kijelentése: „…tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,19-20).

A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit, hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11). Mindezt csodálatosan tárja elénk a II. Vatikáni Zsinat tanítása, valamint a Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyről Boldog II. János Pál pápa írta, hogy: „igen fontos segítség lesz az egész Egyház megújításának a munkájában… Hatékony és törvényes eszköz (…) az egyházi közösség szolgálatára, mint a hit tanításának biztos normája” (Porta fidei, 11 idézi a „Fidei Depositum”-ból).

A Hit éve különösen is rávilágít a gyermekek és fiatalok hitoktatásának fontosságára, katolikus egyházi iskoláink értékére és a hit ismeretében való állandó előrehaladásra a felnőttek és a családok körében is.

Lelkipásztorainkat külön is buzdítjuk és bátorítjuk, hogy sorozatos előadásokban, katekézisekben ismertessék meg katolikus hitünk tanításának tartalmát, és különféle lelki programokban (így pl.: szentóra, misszió, zarándoklat, lelkigyakorlatok stb.) kérjék a plébániai közösségek számára a hit drága ajándékának megértését, megőrzését, megélését. Ebből az élő hitből fakad majd a karitász, a szeretetszolgálat tanúságtétele is. Ahogy a Szentatya írta: „A szeretet nélküli hit terméketlen, míg a hit nélküli szeretet kétségek között vergődő érzelem marad” (Porta fidei, 14). A hit örömének sugárzása, továbbadása révén tesszük a legnagyobb szolgálatot a minket körülvevő világ számára is.

Az apostolokhoz hasonlóan visszük kérésünket Mesterünkhöz és az egész Egyházzal, Róma püspökével együtt kérjük: „Uram, növeld bennünk a hitet” (Lk 17,5). Ezért imádkozunk most, hogy a Szentlélek felélessze bennünk az élő hitet Jézus Krisztusban, akit az Atya küldött a világba az emberek üdvözítésére. Hitünk váljék szerető bizalommá az Egyház megújulására. „A Hit évében a kegyelem ezen idejét Isten Anyjára bízzuk,” – írja a Szentatya – „akit ‘boldognak’ mondunk, ‘mert hitt’ ” (Porta fidei, 15). Ámen.

Budapest, 2012. október 8.

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Kedves Testvéreim!
A Szent Evangélium elbeszéli, hogy Jézus egyre közelebb van Jeruzsálemhez, ahol meg fog történni az, amit Jézus előre megmondta: “Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad”.
És Jézus, miközben Jeruzsálem felé tart, látja, hogy növekszik mind az ellenségei elutasítása, mind a befogadás azok részéről, akik hisznek benne. A Szent Evangélium ugyanis megmutatja nekünk a farizeusokat, akik bizonyítékokat keresnek, hogy elítélhessék, és aztán elmeséli Jézus örömteli és szeretetteljes találkozását a gyermekekkel.
Elmélkedjünk először Jézus találkozásáról a gyermekekkel. Mikor Jézus átment egy falun, a Szent Evangélium ezt mondja: “Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét”. Nyilvánvalóan az édesanyák azok, akik megdöbbenéssel és meghatottsággal telve mutatják kicsinyeiknek Jézust és aztán odaviszik Hozzá őket, hogy megáldja. Az anyák és gyermekeik ellen morgolódnak a tanítványok. Ezt mondja a Szent Evangélium: “A tanítványok azonban elutasították őket”. Vajon mi ennek az oka? Valószínűleg az, hogy az anyákat és a gyermekeket a farizeusok törvényei szerint tisztátalanoknak tartották.
A Szent Evangélium rögtön hozzáteszi: “Amikor Jézus meglátta ezt, megharagudott”. Ugyanez volt Jézus reakciója, amikor kiűzte a kufárokat a templomból. Itt Jézus a gyermekek szentségét védelmezi. Ez az egyik újdonság, amit Krisztus hozott a világba. Őelőtte a gyermeknek nem volt semmi értéke.
Ezek Jézus szavai, amelyekkel kinyilatkoztatja, hogy senki más nem hasonlít Őhozzá jobban, mint egy gyermek: “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa”. Jézus ezzel a kijelentésével azt akarja mondani, hogy Ő Isten országa a földön, és a hozzá futó gyermekek befogadják Isten országát. És ennek bizonyságául Jézus egy esküt is tesz: “Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda”.
Ha így állnak a dolgok, ahogy Jézus mondja, akkor nagyon egyszerű hinni Jézusban és követni Őt. Egyikünk sem nőtt még ki a gyerekkorból, tehát megtalálhatjuk magunkban a szívnek azt az egyszerűségét és őszinteségét, amivel mindig kimondhatjuk: “Hiszek! Segíts hitetlenségemen!”
Jézus találkozása a gyermekekkel ezzel zárul: “(Jézus) ölébe vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve megáldotta őket”. Így akar tenni Jézus mindenkivel, velünk is most. Ő az Atyaisten szeretete, aki mindig átölel és védelmez bennünket.
A mai Evangélium első része azokról szól, akik nem fogadják be Isten országát úgy, mint egy gyermek. Ők a farizeusok, akik odajönnek Jézushoz és megkérdezik tőle: “Szabad-e a férjnek elbocsátania a féleségét”
Ma is sokan vannak, akik ugyanúgy válaszolnak, mint akkor, hogy a válás teljesen törvényes és sok esetben szükséges is. Jézus azonban azért jött a világba, hogy megnyissa előttünk az utat Isten igazsága felé, ami a szívünkbe van írva.
A választ, amit Jézus ad a farizeusoknak, csak akkor tudjuk elfogadni, ha olyan a szívünk, mint egy gyermeké, vagyis ha nyitott a szívünk arra, hogy befogadja mindazt, amit az mond, aki szeret minket. És Jézus az, aki annyira szeretett minket, hogy feláldozta az életét azért, hogy megszabadítson minket a haláltól.
Jézus válaszának van két fontos pontja. Jézus először szívünk állapotáról beszél és kijelenti: “A ti szívetek keménysége miatt írta ezt a parancsot”. Azután Jézus kijelenti, hogy a férfi és a nő egysége nem probléma, hanem Isten ajándéka. Ez az a csodálatos ajándék, amellyel Isten a kezdetekkor megajándékozta a férfit és a nőt, mert “Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.”
Miben áll a szív keménysége? A szív az, ami a valóság felszínén él és nem keresi a benne levő misztérium mélységét. A szívnek ez a keménysége sok gondot okoz, nehézzé és olykor egyenesen lehetetlenné teszi az életet.
A szív keménységétől megszabadított minket a szent keresztség, amikor reánk szállott Szentlélek, hogy megértesse velünk Jézus minden szavát. A Szentlélek ugyanis felfedi előttünk azt, amit az eredeti bűn és a személyes bűnök elfeledtetnek. És ez az a valóság, amiről gyakran megfeledkezünk: férfinek és nőnek lenni, ez leírja a testünk szerint azt a módot, ahogyan Isten szeretett, akart és teremtett minket és leírja azt a módot is, ahogyan most arra hív, hogy szabadon csatlakozzunk szeretetéhez, hogy tökéletes legyen bennünk az ő Szeretete, ahogyan az az alleluja versében van írva: Ha szeretjük egymást, Isten megmarad szívünkben, és szeretete tökéletes  lesz bennünk”
Kedves Testvéreim! Minthogy Jézus ma azt mondja nekünk: “aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda”, kérjük Istentől a kegyelmet, hogy gyermekként fogadjuk Jézusnak ezeket a szavait: „Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.” Jézus ezekkel a szavakkal megvédi a házasság nagyságát, méltóságát és újdonságát. A keresztény házasság az a hely, ahol hétköznapi módon és egyszerűen minden részlet Isten Szeretetéről szól. A férfinek és a nőnek az élet elfogadására nyitott szeretete tehát a teremtő Atyaisten és Fia Jézus áldozatkész szeretetének a hathatós jele, aki az életét adja mások javáért és üdvösségéért. A keresztény család jel és egyben a hely, ahol mindannyian felfedezzük az Istenhez való hasonlatosságot, és megtapasztalhatjuk a Megváltást, amelyben minden korlát, hiba és bűn megtisztul, és minden jó dolog megszentelődik és örökre megőrződik.
Megdöbbenve kell elmélkednünk Krisztus igazságáról, hogy Krisztus fénye világítsa meg minden gondunkat. Ez egy munka, amit sürgősen el kell végeznünk, hogy ne az történjen, hogy a gondok, a nehézségek szembeállítanak Krisztussal. Egyedül biztosan nem sikerül megtennünk. De nem vagyunk egyedül. Isten amikor ad egy kegyelmet, egyúttal megadja a segítséget is, amivel meg tudjuk élni.  Amen

Assisi Szent Ferenc Transitusára való készülés
 2012. okt.01-02-03. Kapucinus templom

1./ Szent Ferenc kapcsolata a Teremtő Atyával
2./ Szent Ferenc kapcsolata a Megváltó Fiúval
3./ Szent Ferenc kapcsolata a Megszentelő Szentlélekkel

Gondolati alap:

1./ Minden megkeresztelt ember, aki gyermeki, majd felnőtt korában tudatosan vállalja a hitét, Isten azzal ajándékozza meg, hogy már földi életében bekapcsolja a Szentháromság belső életébe.
Isten háromféle oldalról engedi magát megközelíteni, ahogyan erre vállalkozunk. Isten mindig megmutatja az arcát, vagyis személyes kapcsolatba lép velünk már itt a véges földi életben. S ha otthonosan érezzük magunkat e végtelen ívelésű szeretetközösségben, nem féltjük Tőle magunkat, hanem földi életünket e Szeretetközösség életének örömét magunkban hordozva éljük. Vagyis életünknek van olyan öröme és elkötelezettsége, mely nem e világhoz köt bennünket. S bár nincs evilági direkt hasznossága, de állandóan felemel bennünket, őrzi üdvözíthetőségünket. S hitünk szerint meg is ajándékoz minket a földi, véges élet után az örök élettel. Sőt azt ígéri az evangéliumban, hogy földi életünk „már megkezdett örök élet”.
(Az egyszeri szerzetes alkudozása a halál angyalával erről győz meg, mindannyiunkat.)

2./ A bérmálás alkalmával, olyan testvéreink állnak a bérmáló püspök elé, akik felnőtt korukra tudatosan vállalni szeretnék a hitüket a tanúságtétel lehetőségével. Ehhez kérik és kapják a Szentlélek ajándékát. Ők egyfajta Szent Ferenc követők, amennyiben szeretnék mély hittel élni földi életüket, s keresztségük kegyelmeinek megújításával megnyílnak a Szentháromságos Isten előtt.

3./ Akik úgy lehetnek jelen egy bérmálási szentmisén, hogy nem aktuálisan, hanem már régebben, vagy a jövőben részesülünk a Szentlélek ezen ajándékában, meg tudjuk újítani bérmálási elkötelezettségünket, illetve egyfajta távolabbi felkészülést végezhessünk!

1./ Szent Ferenc kapcsolata a Teremtő és Gondviselő Atyával

A./ Állandósítani akarja életében a gondviselő Isten megtapasztalását, ennek érdekében radikális a tulajdon nélküliség terén. És Isten válasza erre azonnal érkezik: első pünkösdi káptalan alkalmával Szent Domonkost is meglepi a Teremtő és Gondviselő Atya iránti bizalmával.

B./ A teremtményekben, mint Szent Pál tanításában is megtaláljuk ezt, minden Isten jóságáról beszél a számára:
ld. a Naphimnusz gondolatai, szinte egyoldalúan mindenről kimutatja, hogy Isten jóságát tükrözi: a Nap, a Hold, a Szél, a Víz, a Tűz, Föld-anya-nénénk, a megbocsátó ember, az irgalmas halál.

C./ A legmodernebb környezetvédelem védőszentjévé avatja az, ahogyan megéli a teremtett világ dolgaival való kapcsolatát. A minket körülvevő világ nem egyszerűen adottság, hanem mindenestül „ajándék”. Isten ajándéka.
Az Isten-hitet nélkülöző ember nem is lehet igazi környezet-védő, természet-védő. Hiszen nem Isten ajándékát védi, hanem csak valami „hasznosság” érdekében cselekszik. Ilyen típusú természetvédelem során fordulhat elő, hogy a németországi bálázott szemét tonnaszám Magyarországon landol.
Mint a középkor jeles embere, a negatív érzelmekkel kísért teremtményekről csak a saját gyengeségei jutottak eszébe.
(Pl. a légy testvér, vagy egy gyűrűsféreg látványa.)
Különösen megkapó a madarakkal való kapcsolata, amelyeket Isten dicséretében társaivá fogad, s szebbnek tartja a madárének „Istendicséretét” az ember Isten-dícséreténél.  Mi pedig felszámoljuk a madarak élőhelyeit, s így bővítjük az ún. „VÖRÖS KÖNYV” tartalmát. Ő pedig ébresztő óraként „használta” a hajnali imádságához Alverna hegyén a sólyom hangos mozgását.
Isten mindenütt való jelenlétének hite húzódik meg a mögött a szóhasználat mögött is, hogy a bűneinkkel szellemi, lelki értelemben szennyezzük azt a környezetet, amelyen át Isten kegyelme akar kísérni bennünket. Tehát létezik nem csak fizikai, hanem lelki környezetszennyezés is. Keresztény embernek mindkettőtől tartózkodnia kell.

2./ Szent Ferenc kapcsolata a Megváltó Fiúval (SZTH )

Csodálatos szép remeteségek őrzik a Krisztus Megtestesülésétől a Keresztre feszítéséig tartó elmélkedéseinek emlékét.
1./ A Megtestesülésről tartott elmélkedését, az első Betlehem felállítását, a gyermek Jézus megelevenedésének csodáját Greccióhoz köti a legendás emlékezet. (Ehhez köthető a Szűzanya iránti tisztelete is.)

2./ A Keresztre feszített Krisztusról tartott elmélkedéseit, San Damiano romos templomának bizánci vonásokat őrző keresztje előtt kezdte, ahol küldetését kapta, melyek később stigmatizálódásával végződtek/ a szent sebhelyek

3./ testén való megjelenésével/ Alverna (La Verna) hegyén őrzi a ferences emlékezet. Teljes odaadással két dolgot kért imádságában Krisztustól: a szeretet és a szenvedés átélését. Imájában e 2 dolgot kérte.

a./ Ma úgy mondanánk, teljes pszichés mélységig átélte Krisztus értünk vállalt áldozatát, s ezzel azonosulni is akart.
b./ Mai elmélkedés személyes indítéka boldogult egyetemista korom élményeiből táplálkozik, amikor szinte minden pénteken az undorító kémia laborgyakorlat után a pesti ferences templom stigmatizációt megörökítő mellékoltáránál gondolkoztam, és talán imádkoztam is.
c./ Az Oltáriszentségben való Jézusi jelenlét hitéről írásai tanúskodnak, amelyre azért hivatkozhatunk kiemelten, mert igazán keveset írt, s a kevés írásának nagy százaléka szól az Oltáriszentség méltó őrzéséről, tiszteletéről és vételéről.
(Gyakorlatilag idejekorán felfedezte a koncelebrációs sztmise jelentőségét.)
d./ A STIGMATIZÁCIÓTÓL nem független a szeráfi szent Ferenc atyánk emlegetése. (Hiszen így írják le a maga képszerűségében a stigmatizáció történetét.)
e./ Őrzőangyalok ünnepén nem feledkezhetünk meg Pió  atyának az üzenetéről a magyarokhoz.
„Magyarország egy olyan kalitka, melyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat. Kevés nemzetnek van ilyen erős őrzőangyala. Erősebben bízhatnák magukat rá.”

3./ Szent Ferenc kapcsolata a Megszentelő Szentlélekkel

A Szentlélek Úristennel való kapcsolatáról pedig írásai és tettei együtt tanúskodnak.
A./ A Szentlélek Úristen birtoklását követői legfőbb feladataként említi. Ennek felismerhetőségéről is külön fejezetben elmélkedik. Mi jellemzi azt a testvért, aki birtokában van a Léleknek, s aki nem engedi működni?

B./ A Szentlélek 7 ajándékát a Szentírás a messiási jövendölések sorában említi: Iz 11,2-3. az itt említett 7 ajándék: bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, jámborság, istenfélelem.

E felsorolás végén egy jövendölés ízű, nagyon lényeges állítás van: „Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, a fül hall, …” Folytatva ezt a mondatot: „hanem Lélek szerint.”

A 7 ajándék:

Bölcsesség: a távlatok örömét előnyben részesítem a pillanat örömével szemben.
Értelem: Lesz értelme mindennek az üdvösségem szempontjából, új módon értelmezem életemet.
Tanács: Ha megkérdeznek, tanácsaim a Szentírásból forrásoznak.
Erősség: Nem lesznek olyan döntéseim, amelyek kétségbeesésemből fakadnak.
Tudomány: Rendszerbe foglalom az Isten jelenlétéről, gondviseléséről szerzett tapasztalataimat.
Jámborság: Csak Istenemhez, elvárásaihoz igazított élet.
Istenfélelem: Nem emberektől való félelem, egyedül az istenfélelem irányítja cselekedeteimet.

C./ Mindezek jellemezték Ferenc tetteit, mind a 7 ajándék egyszerre nyilvánult meg az első követőivel való közösségben, amikor Rivo Tortoban egy újonc a böjtöt nem bírta!

Kedves Testvéreim!
Múlt vasárnap Jézus másodszor jelentette be, hogy Jeruzsálembe megy, hogy szenvedésével, halálával és feltámadásával teljesítse küldetését. Ma Jézus oktatja a tanítványait, hogy képesek legyenek őt elkísérni Jeruzsálembe, és aztán tanúságot tenni róla a világ előtt.
A tanítások, amelyeket hallottunk, azt példázzák, amit Jézus már hirdetett: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét”.  (Mk.8,35)
János tanítvány az, aki alkalmat ad Jézusnak arra, hogy megmagyarázza, mit jelent “önmagát megtagadni”. János odamegy Jézushoz és azt mondja neki: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket”.
János ebben a helyzetben zsarnok-tanítványnak mutatkozik. Azt gondolta, hogy kizárólagos joga van Jézushoz. Nyilvánvalóan féltékeny volt arra a hatalomra, amit Jézustól kapott. Amikor Jézus őt és a többieket elküldte, szívesen mentek hirdetni, hogy az emberek megtérjenek, és – mondja a Szent evangélium – “sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak”. (Mk.6,13). János és a többi tanítvány nyilvánvalóan nem akart osztozni senkivel ebben a lelkesítő tapasztalatban.
Jézus nyíltan ellentmond tanítványának ezzel: “Ne tiltsátok meg neki. Aki nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van”.
Jézus ezekkel a szavakkal azt kéri Jánostól, hogy tagadja meg önmagát, és gyökeresen változtassa meg a gondolkodásmódját. Jézus azt akarja mondani Jánosnak, hogy nem azért választotta őket, hogy olyan csoportot alkossanak, mint a farizeusok szoktak. Ő azért jött a világra, hogy életét adja mindenki üdvösségéért és mindenkinek az Ura legyen, és ebből az okból bárhol is lesz valaki, aki jót tesz, Ő lesz annak a jónak a forrása, és a jutalma is. Ezért teszi hozzá Jézus: “Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet  is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok – bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül”.
Az a mondat, hogy: “Aki nincs ellenünk, velünk van”, felfedi azt, hogy mi volt Jézus felfogása az ember szívéről. Jézus nagyon jól tudja, hogy Isten az embert olyan szívvel teremtette, ami képes mindig Őrá vágyni és Őt keresni. Ezért minden ember, aki őszintén éli meg szívének vágyait, nyitott a Krisztussal való találkozásra, és kész arra, hogy tanítványa legyen.
A mai Evangélium második része félelmetes tanítást tartalmaz, aminek a refrénje a “megbotránkoztat” ige. Vajon miért ilyen félelmetes és szörnyű itt Jézus? Nyilvánvalóan azért, mert csak Ő ismeri a kereszthalál szörnyűségét, amit készült elszenvedni, hogy ezzel megfizesse a bűnből való megszabadulás árát, kibékítse az embert Istennel és megajándékozza a hittel. Ahogyan Szent Pál tanítja: “Nagy volt a váltságdíjatok!” (1Kor.6,20), “Krisztusnak, a drága vére árán”. (1Pt.1,19).
A “botrány” fizikailag azt a követ jelenti, amiben az úton megbotlanak a járókelők, jelképesen pedig minden olyan cselekedetet, ami miatt az ember elveszíti a hitét és az Istennel való közösséget, és ezzel a lelkét a szellemi halálba taszítja.
Más szóval a botrány haszontalanná, hiábavalóvá teszi Krisztus megváltását. A botrány le akarja rombolni a hívő emberben Krisztust.
Emiatt van az, hogy Jézus erőteljesen védi az ember elidegeníthetetlen jogát ahhoz, hogy megélje az üdvösség ajándékát, és védi különösen a leggyengébbek jogát a hithez és az örök élethez.
Hallgassuk csak meg újra Jézus szavait: “Aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe dobnák”.
Kik ezek a kicsinyek? A görög szöveg a “Micron” szót használja, ami nem gyermeket jelent; hanem a semmiséget is jelenti, a társadalom peremére szorult és jelentéktelen embereket is.
Jézus szavai igazán szörnyűek, igazán félelmetesek. Úgy tűnik, mintha ezt mondaná: ha valaki közületek az Evangéliummal ellentétes viselkedésével elveszi egy “kicsinynek” a hitét, aki bennem hisz, jobb neki, ha malomkövet kötnek a nyakába – ez egy hatalmas kő -, és beledobják a tengerbe. Miért mond ilyet Jézus? Jézus azt akarja mondani, hogy bárkinek, aki elveszi másnak a hitét, el kell tűnnie végleg, és hogy ez megtörténjen, be kell dobni őt a tengerbe egy nyakára kötött malomkővel. Miért? A zsidók rettenetesen féltek a vízbe fúlástól; mert a  vízbe fulladtak számára nem volt remény a feltámadásra. Jézus tehát azt mondja, hogy nem elég a tengerbe dobni, mert akkor a teste feljön a felszínre, hanem ezt el kell kerülni, hogy ne lehessen eltemetni.
Jézus szavai tehát valóban félelmetesek és szörnyűek egyszerűen azért, mert még a legjelentéktelenebb hívőnek is végtelen értéke van az Ő szemében, Isten szemében, és joga van az örök élethez.
Aztán Jézus pontosítja, hogy az ember nem csak másokat tud megbotránkoztatni, hanem önmagát is. Amikor Jézus azt mondja: “Ha kezed megbotránkoztat”… “Ha lábad megbotránkoztat”…”Ha szemed megbotránkoztat”…, ezzel akarja leírni az emberi tevékenységek összességét. A “kéz” ugyanis az emberi cselekedeteket jelenti, a “láb” az életmódot, a “szem” azt a kritériumot, amivel az élet dolgait szemléljük. Más szóval Jézus azt mondja, hogy fel kell függesztenünk és meg kell tagadnunk minden olyan tevékenységet, ami miatt elveszíthetjük a hitünket és az Istennel való közösséget.
Jézus ezt a magyarázatot adja: “Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni”. Ezek a szavak egy kérdést fakasztanak: igaz-e nekem, hogy “Jobb fél szemmel bemenni az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni”?
Hogy mindig a jobbik részt válasszuk, vagyis az örök életet, arra van szükségünk, hogy kijelentsük azt, amit az Alleluja verse mond: “Uram, a te szavad igazság, tégy szentté minket igazságod által”. Ezt a kegyelmet már a szentmise könyörgésében is kértük, amikor  így imádkoztunk: “Istenünk, te leginkább azzal mutatod meg mindenhatóságodat, hogy könyörületes és irgalmas vagy hozzánk. Áraszd reánk szüntelenül kegyelmedet, hogy teljes odaadással törekedjünk az örök boldogságra, amelyet megígértél”. Amen.

Kedves Testvéreim!

Ezen a vasárnapon is Jézusról elmélkedünk, aki teljesen a tanítványainak szenteli magát, hogy átadja nekik személye titkának a mélységét.
Így kezdődik ugyanis az Evangélium:  “Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt”. Más szóval Jézus utolsó útjának vége felé járt. Lement Galileából, hogy közeledjen Jeruzsálemhez, ahol majd szenvedésével, halálával és feltámadásával bevégzi küldetését.
Ezért tartja Jézus elérkezettnek az időt arra, hogy másodszor is felfedje tanítványainak mindazt, ami történni fog vele Jeruzsálemben. Így mondja az Evangélium: “(Jézus) a tanítványait készült oktatni. Ezt mondta nekik: az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad”.
Jézus és tanítványai egyedül mennek.  Nincsenek tömegek.  Körülöttük nyugalom van. Jézus tehát megnyithatja a szívét, hogy tanítványaival még mélyebb szeretetközösségre lépjen, és még jobban megismerjék úgy, ahogyan azt az utolsó vacsorán is teszi, amikor azt mondja nekik: “Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.”  (Jn.15,13ss).
Jézus ezek között a körülmények között is valami hasonlót mondhatott, éreztethette velük, hogy ők számára különleges barátok, akiket arra választott, hogy velük együtt teljesen megélje azt a küldetést, amit az Atya bízott rá a világ üdvösségéért.
De míg az első alkalommal, amikor szenvedését, halálát és feltámadását hirdette, Péter reakciója az volt, hogy ez nem lehetséges, a mostani második alkalommal a tanítványok csendben hallgatják. Az evangélista így magyarázza a tanítványok viselkedését:  “Ők nem értették ezeket a szavait, de féltek megkérdezni”.
Jézus, a jó mester nagyon jól tudja, hogy nem érthetik a szavait. Olyan módot választ tehát, amivel gyengéden tud barátai szívébe belépni. Meg akarja ismerni gondolataik legmélyét. Ezt mondja az Evangélium: “Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?”
A tanítványok megint csenddel válaszolnak, mert megzavarodva veszik észre, mennyire nincsenek összhangban a beszélgetéseik azzal, amit Jézus hirdetett nekik.  Az Evangélium azt mondja, hogy “egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük.”
Míg Jézus azt hirdette, hogy Isten Országa az Ő szenvedésével, halálával és feltámadásával teljesedik be, a tanítványok egy földi országról álmodoztak, amit szerintük Jézus fog alapítani, és amelyikben ők az első helyeken osztoznak.
Nem is lehetett volna erősebb az ellentét. Jézus nem csodálkozik, nem szidja le őket. Egyszerűen csupán meg akarja nyerni a szívüket, hogy elmagyarázza nekik, hogy az az ember, aki feltámad a szenvedésből és a halálból, egészen más lesz.
A tanítványok ugyanis teljesen elmerültek abban a kultúrában, amelyikben az eszményi ember erős, és erőszakkal uralkodik a többieken. Csak a legnagyobbak és a legerősebbek élhettek szép és boldog életet, mindeki más szenvedett és semmi reménye nem volt.
Valóban csodálatos Jézus viselkedése. Ezt mondja az Evangélium: “Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.”
Jézus nyugodtan, derűsen magyarázza meg a tanítványainak, hogy Ő az új ember, aki megnyitja az emberiség új történelme felé vezető utat. Az új emberség középpontjában ugyanis Ő, az Ember Fia áll, aki “nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”. (Mk.10,45).
Ez a kinyilatkoztatás teljesen megváltoztatja Isten arcát és az ember arcát. A tanítványok az Ószövetség hitében nőttek föl, amelyben az emberek Istent a rengeteg parancs megtartásával szolgálták. Most Jézus gyökeresen megváltoztatja a helyzetet. Ő az Ember Fia, és azért jött, hogy nyilvánvalóvá tegye mindenki számára, hogy Isten többé nem azt kéri, hogy szolgálják, hanem maga Isten lép az emberek szolgálatába. Ez a fajta szolgálat abban áll, hogy “ életét adja váltságul sokakért”.
Mit is jelent ez? A váltság az az ár volt, amit azért fizettek, hogy valakit megváltsanak a rabszolgaságból. Isten tehát Jézusban az emberiség szolgálatába lép, hogy szenvedésével, halálával és feltámadásával megszabadítsa a bűn rabszolgaságából. Ennek az utolsó szolgálatnak a végső következménye az, hogy minden ember Isten gyermeke és az örök élet örököse lesz.
De hogyan tudnak megszabadulni a tanítványok a gondolkodásmódjuktól? Hogyan tudnak lemondani arról a várakozásukról, hogy ők legyenek a legnagyobbak?
Jézus megmutatja az utat, amit be kell járniuk. Ezt egy gyengéd gesztussal teszi. Ezt mondja az Evangélium: “odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölélte, és ezt mondta nekik: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”
Jézus megmutatja azt az utat, ami teljesen megfelel az emberségünknek, és ami bevezet minket Istenfiúi misztériumába, hogy eljussunk az Atyaisten misztériumának mélyére.
Jézus odahív egy kisgyermeket, gyengéden átöleli, és ezzel megmutatja, hogy Isten misztériuma annyira nyilvánvaló minden gyermekben, hogy a gyermekkel való meghittség készségessé tesz bennünket is az Istennel való meghittségre.
Jézus, miközben gyengéden átöleli a gyermeket, a legmeggyőzőbb magyarázatot adja arra, hogy miért mutatkozott be úgy a világnak, hogy Ő az “Ember Fia”.
Jézus ugyanis annyira emberi volt, annyira emberi, amennyire csak Isten lehetett az. Minél inkább emberi, annál inkább isteni. Minél inkább az “Ember Fia”, annál inkább az “Isten Fia”.
Kedves Testvéreim! Nem marad más hátra, mint hogy mi is megtapasztaljuk mindezt. Aki veszi a szent Eukarisztiát, eltelik Krisztus Misztériumával, hogy ezután embersége mindabban, amit tesz nyilvánvalóvá tegye önmaga és mások számára Krisztus misztériumát. Amen.

Kedves testvérek!

Lehet-e a szenvedést szeretni?! Mert ez megoldás volna. És itt eszembe jut a szentek életének egy epizódja, amelyet nem lehet megrendülés nélkül olvasni. Amikor Chantal Szent Franciska még mint világi, gazdag nő, ott van a nagy vadászaton, amikor férje halálra sebesült, és nem lehet mozdítani a sebesültet, és ott látja a ragyogó szépségű, előkelő, gazdag főúri hölgy csorogni és folyni az ura vérét, akit olyan szenvedélyesen szeret; látja, hogy csak percek kérdése a halál, és kétségbeesik: akkor az ura rámosolyog és azt mondja — mosolyogva! — „Szeretni kell a jó Isten akaratát!”
A szenvedést, a keresztet: lehet szeretni?… Első pillantásra azt mondja bennem a lélek: nem lehet szeretni. Ami keserű, arra nem mondjuk, hogy édes. Semmi meg nem változtatja az emberi természetet és a szájíznek az érzékenységét: ami fáj, arra nem tudom mondani, hogy nem fáj, és nem öröm a fájdalom! De lehet szeretni a keserűt is talán, hogyha egy édes kéz nyújtja; ha az édesanyám keze nyújtja az orvosságot, akkor talán még valahogy jónak érzem; de ha nem érzem is jónak, mégis szívesen fogadom el, azért aki nyújtja. Egyetlenegy módon lehet fölébe kerekednünk a szenvedésnek, egy módon lehet szeretni a szenvedést, nincsen megoldás más semmi földi problémára: csak a szeretet segít! Szeretni lehet a szenvedést az okáért, szeretni lehet a céljáért, azért, amiért van; vagy legalább örömmel vállalni. Miért lehet szeretni? Szeretni a kézért, amely nyújtja: szerető kéz nyújtja, Atyám keze nyújtja! Tudom, hogy az méri rám a szenvedést, aki engem a legjobban szeret, jobban mint én magamat.
És látok még valakit, aki megédesítteti velem a szenvedést. A Nagy Szenvedőt, az Úr Jézus Krisztust látom szenvedni. Belénk döbben Szent Pálnak egy csodálatos mondata, amely talán hívatva van arra, hogy világosságot derítsen, mindennél nagyobb világosságot, a szenvedés problémájára. Azt írja: „Most örömest szenvedek értetek, és beteljesítem, kiegészítem testemben azt, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek, az ő testének, az Egyháznak javára.” Tehát Szent Pál szerint Krisztus megváltott bennünket, de hagyott valamit még nekünk is; mintegy — vakmerő szó, de megérti mindenki, hogy mit akarok vele mondani — részt hagyott még nekünk a megváltásban: mi is szenvedhetjük a Krisztus szenvedéseinek részét, a megváltó szenvedés részét. Miért? — „értetek; az ő testének, az Egyháznak javára.” Íme a szenvedésnek egy mérhetetlenül mély értelme! Engesztelés! — a legnagyobb gondolat. Engesztelés: másokért szenvedni! És mennyire ideillik a Miatyánk utolsó szava: az Amen. „Amen” annyit jelent, mint „úgy van”, elfogadom, igaz, úgy legyen! Annyit jelent, hogy „igen”. Micsoda nagyszerű dolog, hogy a keresztény Egyház igennel végzi imádságait! Nagyszerűen illik hozzá: minden „igen” a kereszténységben, semmi sem „nem”, minden pozitívum, minden építő, semmi nem romboló, semmi nem negatívum! Pozitívum a szenvedés is, ha engeszteléssé válik. Ha nemcsak tűrés — a tűrés még csak negatívum — hanem ha szeretetből tesszük, ha engeszteléssé válik. Cselekvés, pozitívum, világmegváltó, világépítő erő! (Sík: A kettős végtelen, 2:40)

Thomas Merton
Uram!
Vedd életemet a Kezedbe
és tedd vele azt, ami neked tetszik.
Ezentúl nem utasítom el magamtól
sem az örömöket, sem a nehézségeket,
amiket beleszőttél az életembe.
Elég, ha azt tudom,
minden dicsőségedre szolgál.
minden terved jó.
Mert minden szeretet.
csak önmagamtól szabadíts meg!
Add, hogy hallgatagon,
csöndesen belenyugodjak szent akaratodba.
Akkor majd fölgyullad szívemben
örömöd fénye.
Lángja a Te dicsőségedre lobbanjon!
Csak ezért éljek!
És töltsd be egész életemet
a szeretet egyetlen gondolatával
és egyetlen kívánságával,
hogy szerethessek,
nem az érdemért,
nem is a tökéletesség,
az erény szentségéért,
hanem EGYEDÜL ÉRTED, ISTENEM!

Kedves Testvéreim!
Az Evangélium ma egy fontos pillanatot segít megélnünk: Jézus szünetet tart, és teljesen a tanítványainak szenteli magát, hogy az Őbeléje vetett hitet alakítsa bennük, hogy haláláig és feltámadásáig tanítványai maradjanak, és így hitük a mi hitünk alapjává legyen.
Arra választotta ki a tizenkettőt, hogy mindig vele legyenek. Valószínűleg több, mint egy évig élték Jézussal ezt a csodálatos meghittséget éjjel, nappal. Együtt étkeztek Vele. Mindenhová követték. Látták Őt csodákat tenni. Hallgatták minden szavát, és amikor nem értették, megkérték, hogy magyarázza el. És Jézus szeretett nyogodt pillanatokat választani ahhoz, hogy válaszoljon a kérdéseikre és ezt mondta nekik: „Megkaptátok az Isten országa titkát, a kívülállók azonban mindent példabeszédben kapnak.” (Mk.4,11).
A tanítványok végül átélték a második kenyérszaporítást, amikor Jézus a pusztában mintegy négyezer embernek csillapította az éhségét. Aztán jelen voltak a Galileai tónál, amikor meggyógyított egy vak embert.
Ezek után a tények után a mai Evangélium azt mondja: “Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának környékére”.  Eltávolodtak a tótól észak felé. Felmentek a Jordán folyó mentén annak forrásvidékéig. Ott épp egy nagy várost építettek, Fülöp Cezáreáját.
Néhány nap kellett ahhoz, hogy odaérjenek, és amint arról az Evangélium tájékoztat,  “Útközben megkérdezte tanítványait”. El tudjuk képzelni, hogy Jézus azért vitte el a tanítványait, hogy teljes nyugalomban az imának és tanítása hallgatásának tudják szentelni magukat. Ezért a Fülöp Cezáreája felé vezető utat lelkigyakorlathoz hasonlíthatjuk.
Elérkezett ugyanis a pillanat, hogy Jézus még világosabban felfedje magát barátai előtt, hogy ezzel segítsen nekik növekedni a hitben, annak a nagy feladatnak a fényében, amit Ő, a feltámadott fog rájuk bízni. A Fülöp Cezáreája felé vezető út során Jézus kérdezgeti a tanítványait, hogy világos legyen számukra is, mit értettek meg Őbelőle.  Ez az első kérdés: “Kinek tartanak engem az emberek?” A tanítványok válaszából, hogy „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának” rájöhetünk, hogy az emberekben az a meggyőződés kezdett kialakulni, hogy Jézus egy különleges jelenlét, amely Izrael történetének beteljesülését hozza, és hogy ő Isten különleges megnyilvánulása az emberek között, ahogyan az a próféták korában is megtörtént már.
Ez után Jézus egy bizalmasabb kapcsolatot kezdeményez és megkérdezi övéit: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszol mindannyiuk nevében: „Te vagy a Messiàs”. A tanítványokban ugyanis megérlelődött az a tudat, hogy Jézus Isten személyes kinyilatkoztatása. Szavaiban, a csodákban, ahogy nézte őket és olvasott a szívük mélyén világos volt, hogy az isteni állt ott előttük és hogy jó volt vele lenni.
Jézus azonban jól tudta, hogy amellett, amit a tanítványok a vele való együttélésben megtanultak, magukban ugyanazt gondolták, mint mindenki, és olyan Messiást vártak, akinek meg kellett volna szabadítania Izraelt az idegen uralomtól.
Jézus szereti tanítványait, és épp ezért nem akarja, hogy továbbra is ugyanolyan Messiást képzeljenek el, mint amit többi ember gondol.  És hosszú elmélkedésbe kezd arról, ami Jeruzsálemben fog vele megtörténni nem sokkal később, és valószínűleg használta a mai  olvasmány tartalmát is Izajás prófétától.
Márk evangélista így foglalja össze Jézus elmékedését: “Ezután arra kezdte tanítani őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”.
Tanításában Jézus kijavítja Péter megállapítását és az “Ember Fiának” mondja magát, Dániel próféta nyelvezetét használva. Jézus azért mondja magát az “Ember Fiának”, hogy mindenekelőtt azt fedje fel, hogy ő ember, aki isteni lényeget hordoz, és következésképpen hogy felfedje, hogy isteni valóságában részesíteni akar mindenkit, aki hisz Őbenne.
Jézus azzal, hogy kijelenti, ő az Ember Fia, azt is fel akarja fedni, hogy Ő az, aki megszünteti a szétválasztást és a távolságot Isten és ember között. Megadja az embereknek a lehetőséget, hogy részesüljenek isteni lényegében. És Jézus elmagyarázza tanítványainak, hogy ez nyugtalanítani fogja a véneket, a főpapokat és a törvénytudókat, akik erőszakkal fgnak Jézusra támadni, istenkáromlással fogják vádolni és halálra fogják ítélni.  Akkor azonban az Ember Fia megmutatja majd magát a világnak azzal, hogy feltámad a halottak közül, és minden embert megajándékoz a feltámadással.
Semmi furcsa nincs abban, hogy Péter így reagál Jézus kinyilatkoztatásaira: “Erre Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki”. És Jézus, ahogyan az Evangélium elmeséli: “De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, s így korholta Pétert: „Távozz tőlem sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.”
Jézus ezekkel a szavakkal azt akarja mondani Péternek, hogy az Őbenne való igaz hit útja még hosszú, és hogy meg kell szabadulnia attól, amit az emberek gondolnak.
És megmutatja neki, hogy az igaz hithez vezető út az, ha követi Őt.  A “távozz tőlem” kifejezés nem helyesen lett lefordítva. A görög szöveg szerinti jelentése ez: “Állj mögém!” Jézus szereti Pétert. Azt tanítja neki, hogy ahhoz, hogy megszabaduljon attól, amit a közgondolkodás tart a Messiásról, csak egy lehetősége van: tanítványa marad, vagyis követi.
Jézus jól tudja, hogy a gondolkodásmód megváltozása csak a tapasztalat ereje által következik be. És Jézus azt szeretné, hogy az emberek azáltal, hogy Őt követik, eljussanak a helyes ismeretre Ővele kapcsolatban. Ez a jelentése azoknak a szavaknak, amelyekkel Jézus a tömeghez fordul: “Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De aki elveszíti életét  értem és az evangéliumért, megmenti azt”.
Ezek a szavak természetesen csak Jézus feltámadása és a Szentlélek kiáradása után lesznek érthetőek. Csak ezen események után lesz ugyanis világos, hogy “Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (Apcsel 4:12). És azoknak az embereknek, akik igazán szeretik az életet, nem esik nehezükre feláldozni a véleményüket, vagyis megtagadni önmagukat és teljesen befogadni Jézust annyira, hogy azt tegyék, amit Ő tett, vagyis életüket Istennek tetsző áldozatként élni.
Kedves Testvéreim! Köszönjük meg a tanítványoknak, hogy fontosabbnak tartották követni Jézust, mint az akkori idők véleményét. Ők lettek hitünk alapja, mert önmagukat megtagadva inkább Isten szerint akartak gondolkodni és nem az emberek módjára. Amen

Kedves Testvéreim!

Az Evangéliumról szóló elmélkedést kezdjük  az utolsó szavakkal, amelyeket az imént hallottunk: “Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: „Csupa jót tett, a süketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké.”»
Ez a kifejezés nagyon jól megmutatja, hogy az emberek Jézusra szegezték a tekintetüket. “Szerfölött csodálkoztak”, mert a csodával, amit épp akkor vitt végbe,  Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy Isten Misztériuma jelen volt közöttük, és úgy működött, ahogyan a Szent Írásokban meg volt írva. A tömeg szavaiban ugyanis, hogy “Csupa jót tett, a süketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké”, fellelhető két idézet az Ószövetségből.
Az emberek, amikor azt mondják ugyanis, hogy: “Csupa jót tett”, megsejtik, hogy Jézusban látható módon működik a Teremtő Isten. A Teremtés Könyve ugyanis így fejezi ki a teremtés feletti csodálkozást:  “Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott”. (Ter 1,31).
Aztán amikor az emberek azt mondják: “a süketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké”, elismerik, hogy szemük előtt valósult meg Izajás próféta jövendölése, amit az olvasmányban hallottunk, ahol Izajás kijelenti: “Bátorság! Ne féljetek!… Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek. Akkor megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog”.
Fontos kiemelni azt a helyet is, ahol Jézus a csodát véghezviszi. Ezt mondja az Evangélium: “Jézus elhagyta Tírusz vidékét, és Szidonon át a Galileai tóhoz ment, a Tízváros határába.”  Tízváros pogány terület volt, kívül az Ígéret Földjén. És Jézus ezt a területet választja arra, hogy felfedje, hogy a világ üdvösségéért jött, a zsidók és a pogányok üdvösségéért egyaránt.
Habár külföldi területen is, de elismerik, hogy Jézusnak hatalma van meggyógyítani a betegeket. Az emberek ezért odavisznek hozzá egy süketet, aki nehezen tud beszélni.  Olyan személyről van szó, aki nem tud beszélni a többiekkel, és épp ezért valószínűleg bizalmatlan volt a többiekkel szemben és félt tőlük.
Azok az emberek, akik nem tudták, hogyan segítsenek a süketnémán, kérik Jézust, hogy tegye rá a kezét. Mit is kértek az emberek Jézustól? Azt kérik, hogy mutassa meg, ki Ő. Azt kérik, hogy esdje ki Isten segítségét, hogy az az ember ismét derűsen éljen közöttük. Jézus szívesen ajánlkozik, elfogadja, hogy csodát tegyen, mert a csoda szerves része az Evangélium hirdetésének. Erre emlékeztet minket az Alleluja verse is, ami azt mondja: „Jézus hirdette országának örömhírét, és minden betegséget meggyógyított a nép körében”.
Aztán ezzel folytatódik az Evangélium: (Jézus)félrevonta őt a tömegből, fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét”. Jézus ahhoz, hogy ezt a csodát megtegye, szokatlan, másféle módon viselkedik, mert fontos igazságokat akar közölni.
Miért kell Jézusnak messzire vinnie a süketnémát a tömegtől? Az ok ez: Jézus általában akkor vitt végbe csodákat, amikor már igaz kapcsolatot alakított ki az emberekkel, mert a csodákkal Jézus felfedi, megismerteti önmagát, kapcsolatba kerül a meggyógyított emberrel, az Evangélium gyakran tájékoztat arról, hogy a meggyógyult ember elkezdi követni Jézust.
A mostani körülményekben azonban a süketnéma fél az emberektől, fél Jézustól. Tehát Jézus félrevonja. Ott, már nyugalomban olyan kapcsolatba tud lépni a süketnémával, hogy az kész legyen elfogadni a gyógyulást.
Az evangélista leírása: “fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét”,  jól kifejezi a Jézus és a süketnéma közötti mély kapcsolatot.
Aztán Jézus “föltekintett az égre, fohászkodott és szólt: „Effata, azaz nyílj meg!” Jézus azért tekintett föl az égre, hogy megtanítsa nekünk, hogy az üdvösség Isten ajándéka, amit az imával lehet elnyerni. Jézus ugyanis csak akkor vezeti vissza az embert a hithez Istenben, és hogy szeresse Istent, miután lebontotta az akadályokat, amelyek meggátolják a kapcsolatot Istennel, és ezek pedig az eredeti bűn és a személyes bűnök következményei.
Aztán így folytatja az evangélista: “Azon nyomban megnyílt füle, megoldódott a nyelve és érthetően beszélt”. A csodának sokféle hatása van: visszaadja a hallás és a beszéd képességét, és helyreállítja a békés együttélést az emberekkel, és visszaadja az egész népnek az isteni üdvösségbe vetett hitét.
Kedves Testvéreim! Köszönjük meg Istennek a Szentségeket, amelyekben Jézus továbbra is végzi a mi gyógyításunkat és üdvözítésünket. És újítsuk meg hitünket a szentségek gyógyító hatalmában. Ez a hit nagyban fog minket segíteni abban, hogy vágyjunk a szentségekre és arra, hogy megtapasztaljuk a gyógyulást, amit bennünk véghezvisznek.
És kérjük Istent, hogy velünk is megtörténjen az, ami a süketnémával. Vagyis hogy ha nehéz helyzetben találnánk magunkat, mindig legyen valaki, aki elhozza nekünk a szentségeket, hogy megtapasztaljuk a találkozást Krisztussal, aki mindig kész meggyógyítani minket a lélek bajaiból és visszaadni nekünk az Istennel és a testvéreinkkel levő közösséget, egységet. Amen

Kedves testvérek!

A mai igeliturgia egy felszólítással tettre hív: „Áldjad, lelkem, az Urat, dicsőítsed az Istent!” De miért is? Ezt is tudatja velünk: „az elnyomottnak igazságot szolgáltat. Az éhezőnek ő ad kenyeret, kiszabadítja az Úr a foglyokat. Az Úr megnyitja a vakok szemét, az Úr fölemeli azt, aki elesett. Az Úr szereti az igaz embert, a jövevényt megvédi. Az Úr támogatja az árvát és özvegyet, és elpusztítja a gonoszok útját.”
Jézus az Evangéliumban nyilvánvalóvá teszi, hogy mindezt Isten általa hogyan is valósítja meg. Az evangéliumban egy „dadogva beszélő süket” meggyógyításának az eseménye van leírva. Az evangéliumi szakasz, sokkal többet mond, mint amit a szövegszerinti jelentésből gondolhatunk. Azt javaslom, hogy a szószerinti értelmet sem elfelejtve nézzük meg mi is a lelki értelme!
A „dadogva beszélő süket” jelképezi az emberek azon  csoportját,  akik,  mint  s ü k e t e k, elzárkóznak nem csupán a hangok hallásától, hanem főleg Isten hallgatásától, elzárkóztak Istentől magától, aki azt mondja a Szentírásban az embereknek: „Halld az Úr szavát!”, vagy „Halld meg, népem, beszélni fogok” vagy bővebben Jézusnál így olvassuk: „Egy írástudó (…) megkérdezte tőle: Melyik az első a parancsok közül?” 29Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. 30Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! 31A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.” (Mk 12 28kk). Ez a süket ember tehát jelképezi azt az Istentől többé-kevésbé elfordult emberiséget, amely önmagával eltelve, felfuvalkodva önistenítésben vagy bálványimádásban él. S így persze dadog, mert hiszen ekkora tévedésben mit is tudna mondani az életről, a létezésről, annak céljáról, az ember életéről stb. Nem tud Ő beszélni, csak dadoghat!
„dadogva beszélő süketet … (Jézus) félrevonta … a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: ,,Effata, azaz: Nyílj meg!”” Jézus tehát, Isten nevében, nem azért közelít az emberekhez, hogy megbüntesse, hogy felrója gonoszságát. Nem Jézus ilyen kicsinyes dolgot nem tesz. Jézus azért közeledik ehhez az emberséghez, hogy meggyógyítsa! Megérinti tehát, imádkozik érte és felszólítja: „Effata, azaz: Nyílj meg!”. Valóban igaz amit olvasunk: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3, 20). Jézus tehát nem az emberi rövidlátó kicsinyességet, hanem az isteni nagylelkűséget képviselve arra szólítja fel az embert: „Nyílj meg!”.
Testvéreim! Ez nem csupán egy pillanat történése, de egy egész életé is! Ezért butaság lenne nem magunkra venni a meghívást! Sőt emlékezzünk csak még! „Mondjátok a csüggedt szívűeknek: ,,Bátorság! Ne féljetek!””. Zártságunk gyávaságból, hitünk gyengeségéből, csüggedtségből, beletörődömségből is fakadhat! Ebben az estben „Bátorság! Ne féljetek!”.
Az emberiség zártságát a Szentlecke is kézzelfogható módon világítja meg: „ne legyetek személyválogatók. Amikor közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: ,,Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: ,,Állj oda oldalra!” Vagy: ,,Lépj ide zsámolyomhoz!”” Itt nem szimpátiáról van szó, hanem a sokszínű gazdagság bálványozásáról, a rendetlen ragaszkodásainkról, a materializmusunkról, az anyagiasságunkról. Jézus arra hív bennünket nyíljunk meg neki és értsük meg „Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, h o g y  a  hitben  g a z d a g o k legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik?” Gazdagok akarunk lenni? Legyünk gazdagok! De Istenben legyünk elsősorban gazdagok! És ha megtörténik, akkor Istennel legyünk gazdagok!
Atyám,
rád hagyatkozom,
tedd velem azt, ami neked tetszik.
Bármit teszel is velem,
megköszönöm.
Kész vagyok mindenre,
csak akaratod teljesedjék bennem
és minden teremtményedben.
Semmi mást nem óhajtok, Istenem!
Kezedbe ajánlom lelkemet,
neked adom, Istenem,
szívem egész szeretetével,
mert szeretlek téged,
és a szeretet sürget,
hogy egészen neked adjam magam,
hogy fenntartás nélkül
kezedbe helyezzem életemet,
határtalan bizalommal,
mert te vagy az én Atyám! (Charles de Foucauld)

Kedves testvérek!

Amikor Jézus tanítását haljuk az Isten parancsáról és az ősök hagyományairól, amikor haljuk az Urat tanítani arról, hogy „Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: »Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok.« Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.”, akkor nagy az esélye annak, hogy lendületesen mindent kisöpörjünk és kiöntjük a vízzel a gyereket is. A törvény és hagyomány mai összecsapásában fontos higgadtnak maradni és katolikusnak, nehogy forradalmárként a katolikus egyházon kívül találjuk magunkat.
Különbséget kell tennünk hagyomány és hagyomány között! Mert egyrészről az Egyház tanítása szerint a Szentírással együtt az Apostoli vagy Szent hagyomány a kinyilatkoztatás forrása. Másrészről a mai evangéliumban hallottuk a kifejezést „az ősök hagyományai” (Mk 7,5.13), ami a rabbik hagyományaira céloz. Ezt a hagyományt Jézus elvetette, ezért ezek az evangéliumokban úgy szerepelnek, mint a „ti hagyományaitok” vagy az „emberek hagyományai” (Mk 7,8.9.13; Mt 15,3.6). Vigyázzunk tehát, hogy általában a hagyományokat ne vessük el, mindenféle megkülönböztetés nélkül, hanem csak azokat, amik szemben állnak Jézus Krisztus tanításával. Mert melyek azok a hagyományok, amiket mi Apostolinak illetve Szentnek hívunk és amiket meg is tartunk? A II. Vatikáni Zsinat úgy fejezte ki magát, hogy a kinyilatkoztatás egyedüli forrása Jézus Krisztus, s az ő tanítása az apostolok közvetítésével a Szentíráson és a hagyományon keresztül jut el hozzánk, illetve marad meg az Egyházban. A Szentírás és a hagyomány fölhasználásának és értelmezésének eszköze az egyházi tanítóhivatal. A Szentírás Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava. A hagyomány Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék. Ennek következtében az Egyház, melyre a kinyilatkoztatás továbbadása és értelmezése bízatott, „a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Ezért mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni.” Megértésünket hogy segítsem egy konkrét példát hadd említsek: augusztusban ünnepeltük Mária menybevételének ünnepét, azt, hogy Mária földi életének befejezése után testével-lelkével együtt fölvételt nyert a mennybe, föltámadt Fia dicsőségébe. Nos 1950-ben, XII. Piusz pápa hogyan is hirdethette ki dogmaként ezt a hittételt, ha a Szentírásban nem szerepel sehol? A Mária megdicsőülésével foglalkozó legrégibb irat a Transitus Mariae a 4. sz. végéről, amely sok legendás részlete mellett a hagyományra is utal. Igazi teológiai tanúk: Modestus (†634) jeruzsálemi püspök, Andreasz (†740) krétai püspök, Germanosz (†733) konstantinápolyi pátriárka és Damaszkuszi Szent János (†749). A tételt a 10. századtól kezdve a teológusok már, mint hagyományos igazságot tanították. Írott liturgikus emlékek a 7. századtól kezdve tanúskodnak az ünnep meglétéről. A tétel kihirdetése fölmerült már az I. Vatikáni Zsinaton (1869-70) is. 1950-ben XII. Piusz előzetesen az Egyház minden püspökét megkérdezte, s majdnem kivétel nélkül arra szavaztak, hogy a tétel benne van az Egyház hitében, s a kihirdetést alkalmasnak tartják. A pápa a tételt úgy hirdette ki, mint kinyilatkoztatott igazságot, amely mellett a tévedhetetlen Egyház hagyománya tanúskodik. Az Egyház tanító hivatala, mint azt látjuk, a pápa (Péter utóda) és a püspökök (az apostolok utódai) testülete, amennyiben ők a krisztusi kinyilatkoztatás hivatalos őrzői, magyarázói és védelmezői. „Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.
Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét.” (DV 9)
Testvéreim! Két szélsőségtől kell tehát óvakodnunk tehát! A ’sola Scriptura’, a ‘csak a Szentírás’ elv tehát nem felel meg a Jézus alapította katolikus Egyház tanításának, az protestáns hittétel; ugyanakkor nem helyeselünk minden hagyományt sem, hanem csak azt amit a Katolikus Anyaszentegyház Tanító hivatala jóváhagy. Ha ezeket a dolgokat szem előtt tartjuk, akkor biztosan fogunk járni a krisztusi úton és biztosan fogunk hinni! Ámen!