Kedves Testvéreim!
Az Evangélium ma egy fontos pillanatot segít megélnünk: Jézus szünetet tart, és teljesen a tanítványainak szenteli magát, hogy az Őbeléje vetett hitet alakítsa bennük, hogy haláláig és feltámadásáig tanítványai maradjanak, és így hitük a mi hitünk alapjává legyen.
Arra választotta ki a tizenkettőt, hogy mindig vele legyenek. Valószínűleg több, mint egy évig élték Jézussal ezt a csodálatos meghittséget éjjel, nappal. Együtt étkeztek Vele. Mindenhová követték. Látták Őt csodákat tenni. Hallgatták minden szavát, és amikor nem értették, megkérték, hogy magyarázza el. És Jézus szeretett nyogodt pillanatokat választani ahhoz, hogy válaszoljon a kérdéseikre és ezt mondta nekik: „Megkaptátok az Isten országa titkát, a kívülállók azonban mindent példabeszédben kapnak.” (Mk.4,11).
A tanítványok végül átélték a második kenyérszaporítást, amikor Jézus a pusztában mintegy négyezer embernek csillapította az éhségét. Aztán jelen voltak a Galileai tónál, amikor meggyógyított egy vak embert.
Ezek után a tények után a mai Evangélium azt mondja: “Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának környékére”.  Eltávolodtak a tótól észak felé. Felmentek a Jordán folyó mentén annak forrásvidékéig. Ott épp egy nagy várost építettek, Fülöp Cezáreáját.
Néhány nap kellett ahhoz, hogy odaérjenek, és amint arról az Evangélium tájékoztat,  “Útközben megkérdezte tanítványait”. El tudjuk képzelni, hogy Jézus azért vitte el a tanítványait, hogy teljes nyugalomban az imának és tanítása hallgatásának tudják szentelni magukat. Ezért a Fülöp Cezáreája felé vezető utat lelkigyakorlathoz hasonlíthatjuk.
Elérkezett ugyanis a pillanat, hogy Jézus még világosabban felfedje magát barátai előtt, hogy ezzel segítsen nekik növekedni a hitben, annak a nagy feladatnak a fényében, amit Ő, a feltámadott fog rájuk bízni. A Fülöp Cezáreája felé vezető út során Jézus kérdezgeti a tanítványait, hogy világos legyen számukra is, mit értettek meg Őbelőle.  Ez az első kérdés: “Kinek tartanak engem az emberek?” A tanítványok válaszából, hogy „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának” rájöhetünk, hogy az emberekben az a meggyőződés kezdett kialakulni, hogy Jézus egy különleges jelenlét, amely Izrael történetének beteljesülését hozza, és hogy ő Isten különleges megnyilvánulása az emberek között, ahogyan az a próféták korában is megtörtént már.
Ez után Jézus egy bizalmasabb kapcsolatot kezdeményez és megkérdezi övéit: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszol mindannyiuk nevében: „Te vagy a Messiàs”. A tanítványokban ugyanis megérlelődött az a tudat, hogy Jézus Isten személyes kinyilatkoztatása. Szavaiban, a csodákban, ahogy nézte őket és olvasott a szívük mélyén világos volt, hogy az isteni állt ott előttük és hogy jó volt vele lenni.
Jézus azonban jól tudta, hogy amellett, amit a tanítványok a vele való együttélésben megtanultak, magukban ugyanazt gondolták, mint mindenki, és olyan Messiást vártak, akinek meg kellett volna szabadítania Izraelt az idegen uralomtól.
Jézus szereti tanítványait, és épp ezért nem akarja, hogy továbbra is ugyanolyan Messiást képzeljenek el, mint amit többi ember gondol.  És hosszú elmélkedésbe kezd arról, ami Jeruzsálemben fog vele megtörténni nem sokkal később, és valószínűleg használta a mai  olvasmány tartalmát is Izajás prófétától.
Márk evangélista így foglalja össze Jézus elmékedését: “Ezután arra kezdte tanítani őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”.
Tanításában Jézus kijavítja Péter megállapítását és az “Ember Fiának” mondja magát, Dániel próféta nyelvezetét használva. Jézus azért mondja magát az “Ember Fiának”, hogy mindenekelőtt azt fedje fel, hogy ő ember, aki isteni lényeget hordoz, és következésképpen hogy felfedje, hogy isteni valóságában részesíteni akar mindenkit, aki hisz Őbenne.
Jézus azzal, hogy kijelenti, ő az Ember Fia, azt is fel akarja fedni, hogy Ő az, aki megszünteti a szétválasztást és a távolságot Isten és ember között. Megadja az embereknek a lehetőséget, hogy részesüljenek isteni lényegében. És Jézus elmagyarázza tanítványainak, hogy ez nyugtalanítani fogja a véneket, a főpapokat és a törvénytudókat, akik erőszakkal fgnak Jézusra támadni, istenkáromlással fogják vádolni és halálra fogják ítélni.  Akkor azonban az Ember Fia megmutatja majd magát a világnak azzal, hogy feltámad a halottak közül, és minden embert megajándékoz a feltámadással.
Semmi furcsa nincs abban, hogy Péter így reagál Jézus kinyilatkoztatásaira: “Erre Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki”. És Jézus, ahogyan az Evangélium elmeséli: “De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, s így korholta Pétert: „Távozz tőlem sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.”
Jézus ezekkel a szavakkal azt akarja mondani Péternek, hogy az Őbenne való igaz hit útja még hosszú, és hogy meg kell szabadulnia attól, amit az emberek gondolnak.
És megmutatja neki, hogy az igaz hithez vezető út az, ha követi Őt.  A “távozz tőlem” kifejezés nem helyesen lett lefordítva. A görög szöveg szerinti jelentése ez: “Állj mögém!” Jézus szereti Pétert. Azt tanítja neki, hogy ahhoz, hogy megszabaduljon attól, amit a közgondolkodás tart a Messiásról, csak egy lehetősége van: tanítványa marad, vagyis követi.
Jézus jól tudja, hogy a gondolkodásmód megváltozása csak a tapasztalat ereje által következik be. És Jézus azt szeretné, hogy az emberek azáltal, hogy Őt követik, eljussanak a helyes ismeretre Ővele kapcsolatban. Ez a jelentése azoknak a szavaknak, amelyekkel Jézus a tömeghez fordul: “Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De aki elveszíti életét  értem és az evangéliumért, megmenti azt”.
Ezek a szavak természetesen csak Jézus feltámadása és a Szentlélek kiáradása után lesznek érthetőek. Csak ezen események után lesz ugyanis világos, hogy “Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (Apcsel 4:12). És azoknak az embereknek, akik igazán szeretik az életet, nem esik nehezükre feláldozni a véleményüket, vagyis megtagadni önmagukat és teljesen befogadni Jézust annyira, hogy azt tegyék, amit Ő tett, vagyis életüket Istennek tetsző áldozatként élni.
Kedves Testvéreim! Köszönjük meg a tanítványoknak, hogy fontosabbnak tartották követni Jézust, mint az akkori idők véleményét. Ők lettek hitünk alapja, mert önmagukat megtagadva inkább Isten szerint akartak gondolkodni és nem az emberek módjára. Amen

Kedves Testvéreim!

Az Evangéliumról szóló elmélkedést kezdjük  az utolsó szavakkal, amelyeket az imént hallottunk: “Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: „Csupa jót tett, a süketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké.”»
Ez a kifejezés nagyon jól megmutatja, hogy az emberek Jézusra szegezték a tekintetüket. “Szerfölött csodálkoztak”, mert a csodával, amit épp akkor vitt végbe,  Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy Isten Misztériuma jelen volt közöttük, és úgy működött, ahogyan a Szent Írásokban meg volt írva. A tömeg szavaiban ugyanis, hogy “Csupa jót tett, a süketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké”, fellelhető két idézet az Ószövetségből.
Az emberek, amikor azt mondják ugyanis, hogy: “Csupa jót tett”, megsejtik, hogy Jézusban látható módon működik a Teremtő Isten. A Teremtés Könyve ugyanis így fejezi ki a teremtés feletti csodálkozást:  “Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott”. (Ter 1,31).
Aztán amikor az emberek azt mondják: “a süketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké”, elismerik, hogy szemük előtt valósult meg Izajás próféta jövendölése, amit az olvasmányban hallottunk, ahol Izajás kijelenti: “Bátorság! Ne féljetek!… Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek. Akkor megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog”.
Fontos kiemelni azt a helyet is, ahol Jézus a csodát véghezviszi. Ezt mondja az Evangélium: “Jézus elhagyta Tírusz vidékét, és Szidonon át a Galileai tóhoz ment, a Tízváros határába.”  Tízváros pogány terület volt, kívül az Ígéret Földjén. És Jézus ezt a területet választja arra, hogy felfedje, hogy a világ üdvösségéért jött, a zsidók és a pogányok üdvösségéért egyaránt.
Habár külföldi területen is, de elismerik, hogy Jézusnak hatalma van meggyógyítani a betegeket. Az emberek ezért odavisznek hozzá egy süketet, aki nehezen tud beszélni.  Olyan személyről van szó, aki nem tud beszélni a többiekkel, és épp ezért valószínűleg bizalmatlan volt a többiekkel szemben és félt tőlük.
Azok az emberek, akik nem tudták, hogyan segítsenek a süketnémán, kérik Jézust, hogy tegye rá a kezét. Mit is kértek az emberek Jézustól? Azt kérik, hogy mutassa meg, ki Ő. Azt kérik, hogy esdje ki Isten segítségét, hogy az az ember ismét derűsen éljen közöttük. Jézus szívesen ajánlkozik, elfogadja, hogy csodát tegyen, mert a csoda szerves része az Evangélium hirdetésének. Erre emlékeztet minket az Alleluja verse is, ami azt mondja: „Jézus hirdette országának örömhírét, és minden betegséget meggyógyított a nép körében”.
Aztán ezzel folytatódik az Evangélium: (Jézus)félrevonta őt a tömegből, fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét”. Jézus ahhoz, hogy ezt a csodát megtegye, szokatlan, másféle módon viselkedik, mert fontos igazságokat akar közölni.
Miért kell Jézusnak messzire vinnie a süketnémát a tömegtől? Az ok ez: Jézus általában akkor vitt végbe csodákat, amikor már igaz kapcsolatot alakított ki az emberekkel, mert a csodákkal Jézus felfedi, megismerteti önmagát, kapcsolatba kerül a meggyógyított emberrel, az Evangélium gyakran tájékoztat arról, hogy a meggyógyult ember elkezdi követni Jézust.
A mostani körülményekben azonban a süketnéma fél az emberektől, fél Jézustól. Tehát Jézus félrevonja. Ott, már nyugalomban olyan kapcsolatba tud lépni a süketnémával, hogy az kész legyen elfogadni a gyógyulást.
Az evangélista leírása: “fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét”,  jól kifejezi a Jézus és a süketnéma közötti mély kapcsolatot.
Aztán Jézus “föltekintett az égre, fohászkodott és szólt: „Effata, azaz nyílj meg!” Jézus azért tekintett föl az égre, hogy megtanítsa nekünk, hogy az üdvösség Isten ajándéka, amit az imával lehet elnyerni. Jézus ugyanis csak akkor vezeti vissza az embert a hithez Istenben, és hogy szeresse Istent, miután lebontotta az akadályokat, amelyek meggátolják a kapcsolatot Istennel, és ezek pedig az eredeti bűn és a személyes bűnök következményei.
Aztán így folytatja az evangélista: “Azon nyomban megnyílt füle, megoldódott a nyelve és érthetően beszélt”. A csodának sokféle hatása van: visszaadja a hallás és a beszéd képességét, és helyreállítja a békés együttélést az emberekkel, és visszaadja az egész népnek az isteni üdvösségbe vetett hitét.
Kedves Testvéreim! Köszönjük meg Istennek a Szentségeket, amelyekben Jézus továbbra is végzi a mi gyógyításunkat és üdvözítésünket. És újítsuk meg hitünket a szentségek gyógyító hatalmában. Ez a hit nagyban fog minket segíteni abban, hogy vágyjunk a szentségekre és arra, hogy megtapasztaljuk a gyógyulást, amit bennünk véghezvisznek.
És kérjük Istent, hogy velünk is megtörténjen az, ami a süketnémával. Vagyis hogy ha nehéz helyzetben találnánk magunkat, mindig legyen valaki, aki elhozza nekünk a szentségeket, hogy megtapasztaljuk a találkozást Krisztussal, aki mindig kész meggyógyítani minket a lélek bajaiból és visszaadni nekünk az Istennel és a testvéreinkkel levő közösséget, egységet. Amen

Kedves testvérek!

A mai igeliturgia egy felszólítással tettre hív: „Áldjad, lelkem, az Urat, dicsőítsed az Istent!” De miért is? Ezt is tudatja velünk: „az elnyomottnak igazságot szolgáltat. Az éhezőnek ő ad kenyeret, kiszabadítja az Úr a foglyokat. Az Úr megnyitja a vakok szemét, az Úr fölemeli azt, aki elesett. Az Úr szereti az igaz embert, a jövevényt megvédi. Az Úr támogatja az árvát és özvegyet, és elpusztítja a gonoszok útját.”
Jézus az Evangéliumban nyilvánvalóvá teszi, hogy mindezt Isten általa hogyan is valósítja meg. Az evangéliumban egy „dadogva beszélő süket” meggyógyításának az eseménye van leírva. Az evangéliumi szakasz, sokkal többet mond, mint amit a szövegszerinti jelentésből gondolhatunk. Azt javaslom, hogy a szószerinti értelmet sem elfelejtve nézzük meg mi is a lelki értelme!
A „dadogva beszélő süket” jelképezi az emberek azon  csoportját,  akik,  mint  s ü k e t e k, elzárkóznak nem csupán a hangok hallásától, hanem főleg Isten hallgatásától, elzárkóztak Istentől magától, aki azt mondja a Szentírásban az embereknek: „Halld az Úr szavát!”, vagy „Halld meg, népem, beszélni fogok” vagy bővebben Jézusnál így olvassuk: „Egy írástudó (…) megkérdezte tőle: Melyik az első a parancsok közül?” 29Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. 30Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! 31A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.” (Mk 12 28kk). Ez a süket ember tehát jelképezi azt az Istentől többé-kevésbé elfordult emberiséget, amely önmagával eltelve, felfuvalkodva önistenítésben vagy bálványimádásban él. S így persze dadog, mert hiszen ekkora tévedésben mit is tudna mondani az életről, a létezésről, annak céljáról, az ember életéről stb. Nem tud Ő beszélni, csak dadoghat!
„dadogva beszélő süketet … (Jézus) félrevonta … a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: ,,Effata, azaz: Nyílj meg!”” Jézus tehát, Isten nevében, nem azért közelít az emberekhez, hogy megbüntesse, hogy felrója gonoszságát. Nem Jézus ilyen kicsinyes dolgot nem tesz. Jézus azért közeledik ehhez az emberséghez, hogy meggyógyítsa! Megérinti tehát, imádkozik érte és felszólítja: „Effata, azaz: Nyílj meg!”. Valóban igaz amit olvasunk: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3, 20). Jézus tehát nem az emberi rövidlátó kicsinyességet, hanem az isteni nagylelkűséget képviselve arra szólítja fel az embert: „Nyílj meg!”.
Testvéreim! Ez nem csupán egy pillanat történése, de egy egész életé is! Ezért butaság lenne nem magunkra venni a meghívást! Sőt emlékezzünk csak még! „Mondjátok a csüggedt szívűeknek: ,,Bátorság! Ne féljetek!””. Zártságunk gyávaságból, hitünk gyengeségéből, csüggedtségből, beletörődömségből is fakadhat! Ebben az estben „Bátorság! Ne féljetek!”.
Az emberiség zártságát a Szentlecke is kézzelfogható módon világítja meg: „ne legyetek személyválogatók. Amikor közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: ,,Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: ,,Állj oda oldalra!” Vagy: ,,Lépj ide zsámolyomhoz!”” Itt nem szimpátiáról van szó, hanem a sokszínű gazdagság bálványozásáról, a rendetlen ragaszkodásainkról, a materializmusunkról, az anyagiasságunkról. Jézus arra hív bennünket nyíljunk meg neki és értsük meg „Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, h o g y  a  hitben  g a z d a g o k legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik?” Gazdagok akarunk lenni? Legyünk gazdagok! De Istenben legyünk elsősorban gazdagok! És ha megtörténik, akkor Istennel legyünk gazdagok!
Atyám,
rád hagyatkozom,
tedd velem azt, ami neked tetszik.
Bármit teszel is velem,
megköszönöm.
Kész vagyok mindenre,
csak akaratod teljesedjék bennem
és minden teremtményedben.
Semmi mást nem óhajtok, Istenem!
Kezedbe ajánlom lelkemet,
neked adom, Istenem,
szívem egész szeretetével,
mert szeretlek téged,
és a szeretet sürget,
hogy egészen neked adjam magam,
hogy fenntartás nélkül
kezedbe helyezzem életemet,
határtalan bizalommal,
mert te vagy az én Atyám! (Charles de Foucauld)

Kedves testvérek!

Amikor Jézus tanítását haljuk az Isten parancsáról és az ősök hagyományairól, amikor haljuk az Urat tanítani arról, hogy „Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: »Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok.« Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.”, akkor nagy az esélye annak, hogy lendületesen mindent kisöpörjünk és kiöntjük a vízzel a gyereket is. A törvény és hagyomány mai összecsapásában fontos higgadtnak maradni és katolikusnak, nehogy forradalmárként a katolikus egyházon kívül találjuk magunkat.
Különbséget kell tennünk hagyomány és hagyomány között! Mert egyrészről az Egyház tanítása szerint a Szentírással együtt az Apostoli vagy Szent hagyomány a kinyilatkoztatás forrása. Másrészről a mai evangéliumban hallottuk a kifejezést „az ősök hagyományai” (Mk 7,5.13), ami a rabbik hagyományaira céloz. Ezt a hagyományt Jézus elvetette, ezért ezek az evangéliumokban úgy szerepelnek, mint a „ti hagyományaitok” vagy az „emberek hagyományai” (Mk 7,8.9.13; Mt 15,3.6). Vigyázzunk tehát, hogy általában a hagyományokat ne vessük el, mindenféle megkülönböztetés nélkül, hanem csak azokat, amik szemben állnak Jézus Krisztus tanításával. Mert melyek azok a hagyományok, amiket mi Apostolinak illetve Szentnek hívunk és amiket meg is tartunk? A II. Vatikáni Zsinat úgy fejezte ki magát, hogy a kinyilatkoztatás egyedüli forrása Jézus Krisztus, s az ő tanítása az apostolok közvetítésével a Szentíráson és a hagyományon keresztül jut el hozzánk, illetve marad meg az Egyházban. A Szentírás és a hagyomány fölhasználásának és értelmezésének eszköze az egyházi tanítóhivatal. A Szentírás Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava. A hagyomány Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék. Ennek következtében az Egyház, melyre a kinyilatkoztatás továbbadása és értelmezése bízatott, „a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Ezért mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni.” Megértésünket hogy segítsem egy konkrét példát hadd említsek: augusztusban ünnepeltük Mária menybevételének ünnepét, azt, hogy Mária földi életének befejezése után testével-lelkével együtt fölvételt nyert a mennybe, föltámadt Fia dicsőségébe. Nos 1950-ben, XII. Piusz pápa hogyan is hirdethette ki dogmaként ezt a hittételt, ha a Szentírásban nem szerepel sehol? A Mária megdicsőülésével foglalkozó legrégibb irat a Transitus Mariae a 4. sz. végéről, amely sok legendás részlete mellett a hagyományra is utal. Igazi teológiai tanúk: Modestus (†634) jeruzsálemi püspök, Andreasz (†740) krétai püspök, Germanosz (†733) konstantinápolyi pátriárka és Damaszkuszi Szent János (†749). A tételt a 10. századtól kezdve a teológusok már, mint hagyományos igazságot tanították. Írott liturgikus emlékek a 7. századtól kezdve tanúskodnak az ünnep meglétéről. A tétel kihirdetése fölmerült már az I. Vatikáni Zsinaton (1869-70) is. 1950-ben XII. Piusz előzetesen az Egyház minden püspökét megkérdezte, s majdnem kivétel nélkül arra szavaztak, hogy a tétel benne van az Egyház hitében, s a kihirdetést alkalmasnak tartják. A pápa a tételt úgy hirdette ki, mint kinyilatkoztatott igazságot, amely mellett a tévedhetetlen Egyház hagyománya tanúskodik. Az Egyház tanító hivatala, mint azt látjuk, a pápa (Péter utóda) és a püspökök (az apostolok utódai) testülete, amennyiben ők a krisztusi kinyilatkoztatás hivatalos őrzői, magyarázói és védelmezői. „Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.
Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét.” (DV 9)
Testvéreim! Két szélsőségtől kell tehát óvakodnunk tehát! A ’sola Scriptura’, a ‘csak a Szentírás’ elv tehát nem felel meg a Jézus alapította katolikus Egyház tanításának, az protestáns hittétel; ugyanakkor nem helyeselünk minden hagyományt sem, hanem csak azt amit a Katolikus Anyaszentegyház Tanító hivatala jóváhagy. Ha ezeket a dolgokat szem előtt tartjuk, akkor biztosan fogunk járni a krisztusi úton és biztosan fogunk hinni! Ámen!

Kedves Testvéreim!
Ezen a vasárnapon köszönetet kell mondanunk a tanítványoknak, mert megmutatják nekünk, hogy a Krisztus iránti szeretetük hogyan változtatja meg az életüket. És ezt a változást ellenzőik, a farizeusok és az írástudók is észreveszik. A mai Evangélium így beszéli ezt el: “Összegyűltek Jézus köré a farizeusok és néhány írástudó Jeruzsálemből. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan kézzel eszi a kenyeret…A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért étkeznek tisztátalan kézzel?”
Ebből az elbeszélésből megértjük, hogy a farizeusok és az írástudók nyomoznak a názáreti Jézus után, hogy aztán jelentsék a Jeruzsálemi Főpapok Tanácsának. A nyomozás rögtön kiterjed a tanítványokra is és ezért faggatják Jézust. Ezzel megmutatják, hogy megérezték, a tanítványok megtanulták Jézustól megélni azt a szabadságot, ami lehetővé tette nekik, hogy ne érezzék kötelezőnek az “Ősök hagyományainak” a megtartását.
A farizeusok tehát a kérdésükkel arról tájékoztatnak bennünket, hogy Jézus tanítványai az élet egy másfajta megélésének a jelei. A tanítványok nem az ősök hagyományai szerint élnek, mert találkoztak Jézussal, aki az új világ kezdete, ahogyan azt Ő maga hirdette: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”. (Mk.1,15).
És amióta Jézus kiválasztotta a tizenkettőt, hogy vele legyenek, Jézus elkezdte őket nevelni, és tanítványai első tanítványai lettek  Isten Országának, amelynek építésén dolgozott. Jézus tehát segített a tanítványainak, hogy megtérjenek, a szív megváltozására nevelte őket, hogy az új világ kezdete legyenek.
A Jeruzsálemből küldött megfigyelők számára a tanítványoknak ez a megtérése a leghétköznapibb és legegyszerűbb tettekben is látható volt, például abban, ahogy ettek. És ez nem tetszett a farizeusoknak, mert ők elutasították azt, hogy Isten más módon is megmutatkozzon és megjelenjen, mint az “ősi hagyományokban”.
Jézus tehát jogosan kel tanítványai védelmére, hogy mindenekelőtt önmagát védje és hogy a megtérésre szólítsa a farizeusokat is. Ezért ezt mondja: “képmutatók, találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok.”
Izajás idézésével Jézus az Ótestamentum prófétáinak szellemi folytatásába helyezi magát, akik mindig a szívet helyezték az Istennel való kapcsolat középpontjába, és mindig kíméletlenül kritizálták a mózesi törvények formális betartását.
Elkerülhetetlen volt tehát, hogy Jézus kemény ellenállásba ütközzön az írástudók, a farizeusok és a törvénytudók részéről. Ők Isten törvényeinek tanulmányozásának áldozták az életüket, és azt tanították az embereknek, hogy mit tegyenek, hogy teljesen megtartsák Isten törvényeit, főleg a tisztaságra vonatkozó szabályokat.  A farizeusok egyfajta testvériséget alkottak, amelynek a legfőbb gondja az volt, hogy betartsa az összes tisztaságra vonatkozó törvényt. A farizeus szó ugyanis azt jelenti, elkülönült. Azért harcoltak, hogy a tisztaságra vonatkozó törvények tökéletes megtartásán keresztül az embereknek sikerüljön tisztának, elkülönültnek és szentnek maradniuk, ahogyan azt az Ősök Törvénye megkövetelte.
Jézus, aki azért jön, hogy visszaadja az embereknek az istenfiúságot, azt hirdeti, hogy a tiszta és tisztátalan ételekre vonatkozó szabályoknak nincs értelme, és ezért: (Jézus) ismét magához szólította a népet. „Hallgassatok rám mindnyájan, és értsétek meg: Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná”.
Az az út, ami ahhoz a szabadsághoz vezet, hogy teljes szívvel szeressük Istent, nagyon leköti a tanítványokat különösen Pünkösd után, amikor a Krisztushívők közösségének el kell majd szakadnia végleg a zsidóság vallási gyakorlataitól.
A tanítványoknak már most nehéz megérteniük Jézus tanítását. Ezért amikor egyedül maradnak vele, magyarázatot kérnek. És Jézus nagy türelemmel és jóindulattal ezt a magyarázatot adja a tanítványainak: “belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert”.
Fontos hangsúlyozni, hogy a tanítványok meghallgatják, figyelik, a tudatuknak azonban még hosszú útra van szüksége ahhoz, hogy megértse az életnek azt az újdonságát, amit Krisztus javasol az embernek. Ugyanis Pünkösd után még magának Simon Péternek is, egyházfői minőségében isteni látomása volt, amelyben Isten azt mondta: „Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak”. Végül aztán megtartják az első jeruzsálemi zsinatot. Ezen a Szentlélek megvilágosítja az apostolokat, hogy felismerjék, hogy a pogányoknak is joguk van belépni az Egyházba anélkül, hogy alávetnék magukat a mózesi törvény előírásainak.
Szent Pál az, aki még nagyobb erővel kijelenti, hogy Krisztus megszabadított a mózesi törvény rabságából, és az egyetlen közvetítő lett Isten és az emberek között. Krisztusban Isten közel olyan jött minden emberhez, hogy az embernek ne kelljen a keresésén fáradoznia. Szent Pál ezt ezekkel a szavakkal mondja: “Krisztussal engem is keresztre feszítettek. Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal.2,20s).
Krisztus lett minden ember szíve, hogy a szív minden jóság forrása legyen. Ugyanis “a Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény”. (Gal.5,22s). Amen

Kedves Testvéreim!
Ezeken a vasárnapokon, amikor Szent János evangéliumának hatodik fejezetét hallgatjuk, mindig ugyanaz a válaszos zsoltár, és ez így kezdődik: “minden időben áldom az Urat”, és mindig ugyanaz a refrén is: “Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr”. Ez az ének az egész emberiség megdöbbenését akarja kifejezni Jézussal szemben, aki önmagát adja a világnak ezekkel a szavakkal:  “Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki ebből kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért”.
Ez az egész történelemben a legkülönlegesebb hír. És azért a legkülönlegesebb, mert tökéletes választ ad az ember várakozására. És még ez a kinyilatkoztatás is űrt teremt Jézus körül a kafarnaumi zsinagógában. Az elsők, akik távoznak, az ellenségei.
Ami Kafarnaumban történt, arra emlékeztet bennünket, hogy Isten ajándéka általában mindig ugyanannyira várt, mint amennyire előre nem látható. Isten, amikor az embernek adja magát, mindig meghalad minden emberi elképzelést és felkavar. Ezért úgy tűnik, mintha az ember megtapasztalná önmagában annak a nehézségét, hogy korlátok nélkül álljon a valósággal szemben, amit nem tud megmérni és ellenőrizni. És Isten szeretete mindig ilyen.
Az Evangélium ma elmeséli, hogy még Jézus barátai is ellentétesen reagálnak.
Jézus tanítványai két csoportra oszlanak. Az első csoportban vannak többen.  Ezt mondja ugyanis az Evangélium: “Jézus tanítványai közül, akik szavait hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” Ezekről aztán az Evangélium azt mondja, hogy: “Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”.
A másik csoport, amelyik a tizenkét tanítványból állt, kijelenti, hogy maradni akar, mert ezt mondja Simon Péter: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”
A mai Evangélium középpontjában azonban nem az emberek reakciója áll. A középpontban Jézus Krisztus áll, aki annál inkább magára marad, minél jobban fénylik rajta annak szépsége, hogy Ő az ajándék a világ számára. Nyilvánvaló, hogy Jézus számára szétosztott kenyérré válni a világ életéért nem fáradság, hanem inkább örömmel, megelégedéssel tölti el.
Jézus teljesen boldog azért, mert odaadhatja testét és vérét, Jézus teljesen boldog attól, hogy az emberek eszik a testét és isszák a vérét, mert azt akarja, hogy Őbenne maradjanak és Őérte éljenek. Senki sem képes ilyen nagy szeretetre. És senki nem képes ennél boldogabb lenni.
Ezért Jézus szándékosan nem szűkíti le ajándékát az ember mértékére, hanem – mintha azt mondaná – akarok nektek mutatni valami még meglepőbbet. Ezt mondja ugyanis Jézus: “Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt!”
Jézus ezekkel a szavakkal előrevetíti a halálból való feltámadásának örök ragyogását, amikor az Atyaisten a jobbjára emeli majd őt, örök és  halhatatlan Királlyá koronázza, és uralmat ad neki mindenek felett.
Jézus hőn akarja, hogy minden ember eljusson a beléje vetett hitre, és így örök élete legyen. És minthogy tudja, hogy a hit ajándék, amit Isten magként vetett el az ember szívébe, kijelenti: “A lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok Lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.”  Jézus jól tudta, hogy a Szentélek megvilágosítása nélkül az ember szívében sötétség marad, és nem lesz képes megnyílni az igazi fénynek.
Jézus tudja, hogy ahhoz, hogy meggyógyítsa hitetlenségünket, szükségünk van a Szentlélekre. És Jézus azt akarja, hogy a Szentlélek betöltse a szívünket egy különleges feladatra, amit Jézus így magyaráz: “Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek”. (Jn.16,13s).
Folytatva az elmélkedést az Evangéliumról, az Evangélistának ezt a magyarázatát találjuk: “Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni”.
Jézus nem felkészületlen. Jól ismeri az emberi szívet és azt is tudja, mi van a mélyén. Az Evangélista magyarázata azt sugallja, hogy Jézus teljesen abban a Szeretetben él, amely őt az Atyaistenhez köti, és ezért nem kell ösztönösen reagálnia az emberekre. Sőt Jézus emberismerete teszi őt türelmessé és irgalmassá annyira, hogy magára veszi az összes bűnt és korlátot, hogy kibékítse az embert Istennel.
Abban a percben ragyog fel legjobban Jézus szépsége, amikor felfedi önmagát, mint örök kenyeret, amelyikben Jézus barátaihoz, a tizenkettőhöz fordul és azt mondja: „Ti is el akartok menni?” A zsinagóga már kiürült. Csak a tizenkettő maradt ott, vagyis azok, akiket Jézus kiválasztott, hogy mindig vele legyenek.
Mi teszi Jézust olyan elégedetté és olyan függetlenné az emberek egyetértésétől? Hogy lehet, hogy nem megy bele kompromisszumokba, amikor az emberek hátat fordítanak neki? Miért nem fél attól, hogy a barátai elhagyják?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, mélyebben be kell lépnünk Krisztus Misztériumába. Ő maga fedte ezt fel előttünk, amikor az Atyjáról beszélt. Jézus olyan szeretet- közösségben él az Atyaistennel, ami függetlenné és szabaddá teszi.  Az Atyával való kapcsolat tudatossága az ereje, onnan fakad a képessége, hogy annyira szereti az embereket, hogy a kezükre adja magát. Péter válasza, aki azt mondja: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje” felfedi, hogy Péter is megértette Krisztus Misztériumának mélységét, és ez teszi lehetővé, hogy kövesse őt. Amen

Kedves Testvéreim!

Jézus azért végezte el a kenyérszaporítást, hogy felébressze hallgatóiban annak a tudatosságát, hogy szívük mélyén várakozás volt az egyetlen kenyérre, szükségük volt arra az egyetlen kenyérre, ami az örök életet adja és amelyet csak Ő tudott nekik megadni. Eközben ők megelégedtek volna azzal a kenyérrel is, amelyet szétosztott közöttük, sőt királlyá akarták tenni, hogy mindig kapjanak a kenyérből. Jézus azonban nem elégszik meg azzal, hogy király legyen, aki elveszi az éhségüket. Égő vágy van benne arra, hogy sokkal de sokkal több legyen a számukra. És nem adja meg magát annak, hogy az emberek megelégedjenek a romlandó kenyérrel. Ezért Jézus nem enged, hanem kitart. Jól ismeri ugyanis az ember szükségének a természetét, mert a saját képére teremtette az embert.
Ezért kijelenti: “Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki ebből kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért”.
Ezekkel a szavakkal Jézus ezt akarja mondani: azt az éhséget nézzétek, ami a szívetek mélyén van! Határtalanul nagyobb az a kenyér iránti természetes éhségnél. Közületek ugyanis sokaknak van kenyere, még sincs kedvük élni; és közületeknek soknak jól megy a sora, de ez nem elegendő ahhoz, hogy értelme legyen az életnek, nem elég ahhoz, hogy szembenézzünk a nehézségekkel, nem elég, nem elég! Tehát ha nem eszitek az én testemet, és nem isszátok az én véremet, nem lesz bennetek igazi élet. Csak akkor lesztek igazán önmagatok, akkor lesztek azok, amire születtetek, azok, amire mindannyian vágytok magatok, fiaitok és barátaitok számára, ha hagyjátok, hogy belépjek válaszként a szükségeitekre.
És mit válaszol a tömeg a zsinagógában?
Jézus szavai teljes elbizonytalanodást okoznak a zsidók között. Végletes szörnyűlködéssel kijelentik, hogy Jézus nem adhatja oda a testét ennivalónak.
Az Ő számára lehetséges az, ami az emberek számára lehetetlen. És újból kijelenti esküvel és még világosabban, hogy ő ajándék a világ számára: “Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a ő vérét, nem lesz élet bennetek”.
De vajon mit jelent “az Emberfia teste és vére”?
A “test” és a “vér” kifejezés Jézus személyének két valóságát jelenti. A “teste” a megtestesülését jelenti. Azt jelenti, hogy Isten, aki mindenben hozzánk hasonló ember lett, kivéve a bűnt. És emlékeztet annak az Istennek a misztériumára, aki eggyé lett közülünk, hogy egyek legyünk Őbenne.
Az “Ő vére” e keresztre emlékeztet, ahol a vér és a test különvált. Tehát az erőszakos halálra emlékeztet, az értünk kiontott vérre. Az “Ő vére” ennek a megtestesült Istennek a misztériumát jelenti, aki életét adja az üdvösségünkért, hogy megváltson a bűntől és a haláltól.
Ezért a “test és vér” Jézus személyét jelöli, miközben megváltásunkért meghal a kereszten.
Ahhoz, hogy magunkévá tegyük az üdvösség gyümölcseit, Jézus különleges kapcsolatra hív bennünket: “enni és inni”. Jézus táplálékká akar lenni, mert csak az Isteni táplál teljesen. És annak oka, hogy teljesen táplál minket, ez: nem mi vagyunk azok, akik felvesszük Krisztus testét és vérét, hanem Ő az, aki magára vesz bennünket, és felruház a halhatatlansággal.
Ennek okán a mi testünk, ami látszólag a halált várja, valójában a feltámadásra vár. És Jézus az, aki kijelenti ezt: “Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert a én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital”.
Jézus nagyon szeretné, hogy megértsük, hogyan változtat meg a szent Eukarisztia. Ezért így folytatja: “Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne”. Ezt a megfogalmazást Jézus újra előveszi és kibontja az utolsó vacsorán a szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló beszédében, amikor kijelenti: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők”. Az Eukarisztia ugyanis Jézus és miköztünk életbevágó kapcsolatot teremt, ami nem evilágból való, hanem egy másik világból, az isteni világból. Ezért Jézus rögtön hozzáteszi: “Amint engem az élő Atya küldött, és én Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él”.
Ezzel a kifejezéssel Jézus bevezet minket az Atyaistennel való közösségének tapasztalatába, hogy felfedje előttünk, hogy az Eukarisztiával hasonló kapcsolatba lépünk Ővele, mint amilyen kapcsolata neki van az Atyjával. Az Atyaisten ugyanis Krisztus számára az élet forrása, és az ő Krisztusa teljes önmagát felajánlja Atyjának, ezért mondja majd: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!”. Jézus azért az életért él, amit az Atyától kap, és ugyanakkor mindent visszaad neki. Ez az, amit az Eukarisztia hoz létre bennünk. Azt teszi, hogy Jézusból élünk, és visszaadunk Jézusnak. Jézus élete a mi életünk, az ő küldetése a világban a mi küldetésünk.
Kedves Testvéreim! Lezárásként szeretném nektek felolvasni a Szentatya egy gondolatát az Eukarisztiáról. Ezt írja: “Mindaz amit Jézusról tudunk, meg van írva abban a könyvben, ami az Eukarisztia. Jézus semmit nem írt sajátkezűleg. Mégis olyan könyvet hagyott ránk, amelyet az Egyházban a világ végezetéig olvasni fognak. Az Eukarisztia a teológia legfurcsább könyve, a maga nemében egyedülálló. Egy írónak sok eszköze van arra, hogy kifejezze a gondolatait. Ezek jelek. Jelzik és nem tartalmazzák a valóságot, amelyet hirdetniük kell. Jézusnak elegendő két jel: a kenyér és a bor, amelyeket néhány szó kísér. Ezek a jelek azonban tartalmazzák a jelentésüket. Bennük van az egész keresztény valóság. A hívők nem úgy közelednek hozzá, mint akik meg akarják fejteni egy könyv jelképeit, hanem azonosulnak vele. Azzal olvassák a könyvet, hogy eszik, ismeretileg közösségbe lépnek  a könyv tartalmával. Jézus csodálatos módon ismertet meg magával. Annak a módszerét alkalmazza, aki szeret, és képes megvalósítani szeretetvágyát: úgy ismertet meg magával, hogy önmagát adja, az ismeri meg, aki befogadja szíve mélyébe”. Amen

Kedves Testvéreim!
Ez a harmadik vasárnap, hogy folytatólag  olvassuk Szent János Evengéliuma hatodik fejezetét.  A kafarnaumi zsinagógában vagyunk. Ott gyűlt össze a tömeg, amelynek az öt kenyér és a két hal szaporításával Jézus elvette az éhségét. A tömeg azért követte Jézust, mert akart még kenyeret. És Jézus bölcs párbeszéddel rávezeti a tömeget, hogy ne azt a kenyeret keresse, ami megromlik, hanem azt, ami örökké tart, és amit Ő maga ad. A tömeg lelkesen reagál, és kéri: “Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” És Jézus ezekkel a szavakkal kezdi el kinyilatkoztatni, hogy ő az élet kenyere: “Én vagyok az élet kenyere. Aki velem tart, nem éhezik meg, és aki bennem hisz, nem szomjazik meg soha!”
Mialatt Jézus elkezdi felfedni, hogy Ő Isten Fia, aki kenyérré lesz, hogy az emberek éljenek, hallgatói hűvösen, sőt ellenségesen reagálnak. A tömegből kiemelkednek a “zsidók”, vagyis azok, akik Szent János nyelvezetében Jézus ellenfelei. Ezt írja az Evangélium: “A zsidók elkezdtek zúgolódni, amiért azt mondta: „Én vagyok a mennyből alászállott kenyér”.
A zúgolódás hitetlenkedést fejez ki. A zsidók ugyanis nem hisznek Jézus isteni származásában. És zúgolódásukkal nyilvánvalóvá teszik azt az ellenállást, amivel az ember szembeszáll Istennel, és a kinyilatkoztatásával, mert meghaladja a felfogóképességét. Az ember ugyanis gyakran tagadja azt, amit nem ért. Ez az a harc a világosság és a sötétség között, amit Szent János evangélista így ír le: “Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel”. (Jn.1,4-5).
A zsidók mintha ezt mondanák a zúgolódásukkal: De hát hogy lehet ez? József fia, egy közülünk való, ugyanolyan, mint mi, eszik, lélegzik, alszik, hogyan mondhata, hogy az égből szállt alá? Hogyan állíthatja, hogy ő a Messiás, hogyan beszélhet Atyjáról, az Istenről? Hogy engedheti meg magának, hogy Mózes fölé helyezze magát, és kijelentse, hogy az ő kenyere jobb, mint az, amit atyáink ettek a pusztában?
Jézus nyugodtan így reagál: “Ne zúgolódjatok egymás között”. Jézus arra szólítja a zsidókat, hogy nyíljanak meg Isten Misztériuma előtt, ahogyan a zsoltár mondja: „Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr, boldog az az ember, aki őbenne bízik” (Zsolt.33,9). Jézus arra szólítja a zsidókat, hogy nyíljanak meg Isten kegyelme előtt. Azt mondja Jézus: “Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki küldött, nem vonzza”.
Érdekes tudatosítani, hogy az Atyaisten az emberi szívben folyamatos vonzalmat kelt Fia iránt.
Ahoz hogy helyet adjunk annak a vonzásnak, amit Isten kelt a szívünkben, arra van szükség, hogy folyamatosan meg tudjuk szüntetni az előítéleteinket, mert csak így tudhatunk szabadon csatlakozni Krisztushoz, ami által teljesen beléphetünk az ő életébe. Ezért mondja Jézus: “én feltámasztom az utolsó napon”.
Aztán Jézus Izajás prófétát egy kicsit megváltoztatva idézve folytatja (Iz 54,13): “Mindnyájan Isten tanítványai lesznek”. Ezzel Jézus kijelenti, hogy minden ember érezheti az Ő vonzását. És Ő maga jelenti ki egy másik alkalommal: “Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok”.
Ez Jézus szavainak jelentése: “Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”.
Aztán Jézus ezzel a meglepő kijelentéssel folytatja: “Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van”.  Jézus ünnepélyesen kijelenti, hogy az Őbenne való hit a vele való életközösségre visz minket, ami lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk az ő isteni életét. Jézus nem valami jövőben beteljesülő ígéretet tesz, hanem a jelenről beszél. Kijelenti ugyanis: “Aki hisz bennem, annak örök élete van”.
Vagyis a Krisztusba vetett hit életünket már most örökkévalóvá, istenivé teszi. Ez azt jelenti, hogy életünket ugyanazok jellemzik, mint Isten életét. Ezért akar Jézus eledellé lenni a számunkra, mert ahhoz, hogy hasonlóvá tegyen magához és bevezessen minket halhatatlanságának misztériumába csak arra vár, hogy befogadjuk.
A mai Evangélium utolsó részében felfedezzük Jézus örömét, hogy megmutatja magát mint ajándékot a világ életéért. Jézus nem törődik a zsidók zúgolódásával, hanem azt akarja, hogy győzedelmeskedjen afeletti öröme, hogy ő Isten földre szállott  ajándéka.
Ezért először is kijelenti, hogy rajta kívül nincs más kenyér, ami örök életet adna. És egyszerű és hatásos okfejtéssel bemutatja, hogy a manna nem az élet kenyere volt, mert azok, akik ettek belőle, meghaltak.
Aztán kiegészíti önmaga kinyilatkoztatását azzal a kijelentéssel, hogy az élő kenyér, amit Isten készített az embereknek, Ő, a maga isteni és emberi valóságában, és megdicsőült testében. Ezért kijelenti: “Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet adok, az én testem a világ életéért”.
Azóta Jézus emberi és isteni Teste az egyetlen hely, ahol lehetséges az élő és személyes találkozás Istennel. És csak ez az a hely, ami lehetővé teszi az időben, az emberek között az Isteni Személyek közötti közösséget, egységet: ők nem egymás mellett élnek; ők egymásban élnek. Jézus kijelenti: “én az Atyában vagyok s az Atya bennem”. (Jn 14,10).
Az ő kölcsönös ajándékuk az egymásban való örök együttlétben áll. Ez az, ami azt a találkozást is jellemzi, amire Jézus hívja  tanítványait: ne csak közel legyünk hozzá, hanem Őbenne legyünk és Ő mibennünk. Testének eukarisztikus ajándéka teszi lehetővé annak az isteni bensőségességnek a megtapasztalását, hogy a személyes találkozás Krisztussal az Eukarisztiában hasonlatos az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök közösségéhez. Amen

Kedves testvérek!

1. Zénón abbáról beszélik, hogy amikor Szkétiszben tartózkodott, egy éjszaka kijött kunyhójából a lapályra. Három nap és három éjjel bolyongott, a fáradtságtól elájult, és haldokolva földre rogyott. Egyszer csak egy fiúcska termett előtte, kenyérrel és vizeskorsóval a kezében, és így szólt hozzá: „Kelj fel, egyél.” Ő felkelt és imádkozni kezdett, de azt hitte, hogy káprázat az egész. A fiúcska azt mondta neki: „Helyesen cselekedtél!” Erre ismét imádkozott, majd harmadszor is. „Helyesen cselekedtél!” — szólt hozzá ismét. Az öreg tehát felkelt, elvette az ételt és evett. Ezután azt mondta neki a fiúcska: „Amennyit mentél, olyan messzire vagy a kunyhódtól, de kelj fel és kövess engem!” És rögtön a kunyhójánál találta magát. Azt mondta tehát neki az öreg: „Jer be, imádkozz velünk!” Amire azonban az öreg belépett, a fiúcska eltűnt.

2. Azokban a zivataros időkben, melyeket Frigyes császár uralkodása világszerte az Egyház nyakába zúdított, a spoletói völgynek több ízben alkalma volt inni a keserűség kelyhéből. Itt ugyanis a császár parancsára méhrajok módjára katonai osztagok és szaracén íjászok ereszkedtek le, hogy az erődítményeket szétrombolják, és a városokat megostromolják. Mikor a dühös ellenség egyszer Assisi ellen, ez ellen az Úr különös szeretetét élvező város ellen támadt, és csapataival már szinte a kapukig hatolt előre, a szaracénok, egy minden gonoszságra kapható fajzat, mely szüntelenül keresztény vérre szomjazik és elvetemültségében semmi gaztettől nem riad vissza, San Damianónál egészen a monostor területéig nyomultak előre, sőt magába a szüzek klastromába is betörtek. A szegény úrnők szinte elaléltak a félelemtől, minden szavukban rettegés vibrált, és sírásukkal menten anyjukhoz menekültek. Ő pedig a félelem legkisebb jele nélkül azon betegen a kapuhoz, az ellenség elé vezettette magát. Maga előtt egy belülről elefántcsonttal kibélelt ezüst szentségtartót vitetett, melyben a Szentek Szentjének testét őrizték nagy áhítattal.
A kapu előtt, miután imádságban tökéletesen alávetette magát az Úrnak, sűrű könnyhullatással így kezdett Krisztusához szólani: „Uram, a pogányok kezére akarod-e adni fegyvertelen szolgálóidat, akiket én szerelmeddel tápláltam? Esengve kérlek Uram, oltalmazd meg szolgálóidat, akiket én most képtelen vagyok megoltalmazni.” És ekkor, mintha az Újszövetség engesztelő helyéről jött volna, egy gyermekhang ütötte meg fülét: „Én mindig megoltalmazlak benneteket.” „De Uram, – mondta a szent -, ha jónak látod, oltalmazd meg ezt a várost is, mely szerelmedért táplál bennünket.” És Krisztus így válaszolt neki: „Nagy szorongattatásokat fog kiállani, de az én segítségemmel megmenekül.” Erre a szűz fölemelte könnytől ázó arcát, és ily szavakkal bátorította a siránkozó szüzeket: „A hit nevében biztosítlak titeket, hogy semmi baj nem ér benneteket, csak bízzatok Krisztusban.” És a dühös ebeknek vakmerősége egyszerre megjuhászodott, és sietve menekültek a falakon át, melyeket az imént megmásztak. Megfutamította őket az imádkozónak ereje.

3. A legszentebb áldozattal együtt felajánlom Jézusom egész szívemet. Fogadj el engem irgalmas szereteted engesztelő áldozatának és add, hogy valóban az is legyek, „tiszta áldozat, szent áldozat, szeplőtelen áldozat.” És aztán konszekrálj engem: hogy amint e fönséges áldozatban a kenyérből és borból Te leszel, belőlem is formálódjék ki, áldozatodnak termékenyítő hatására, szent Szíved, irgalmas szereteted képmása, egészen az Atya örök terve szerint. Amen.

Ima szentáldozás előtt:
Mindenható, örök Isten, íme egyszülött Fiadnak, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak szentségéhez járulok. Úgy közeledem, mint szegény, egyszerű teremtmény az ég és föld Urához. Kérlek azért végtelen irgalmadra, légy kegyes betegségemet meggyógyítani, tisztátalanságomat megmosni, vakságomat megvilágítani, szegénységemet gazdagítani, hogy az angyalok Kenyerét, uralkodók Urát oly hittel vegyem magamhoz, mint az lelkem üdvösségére a leghasznosabb.
Engedd, hogy a kenyér színe alatt rejtőző kedves Fiadat, kivel most földi vándorlásomban egyesülni akarok, egykor az örökkévalóságban színről színre is megláthassam. Ki Veled és a szentlélekkel él és uralkodik, mindörökkön örökké. Amen.

Kedves testvérek!

A héten volt az Angyalos Boldogasszony, azaz Porciunkula Ünnepe. Arról a piciny kápolnáról van szó, amely az Assisi város alatti síkságon található. Ez a ferences mozgalom, lelki család bölcsője. A régi, romos kis templomot maga Ferenc építette újjá; itt kapott megvilágosítást a rend hivatása felől; az első Regula 1209-i jóváhagyása után ezt a kis templomot kérte és kapta meg a subasoi bencésektől. „A szent minden másnál jobban szerette ezt a helyet. Állítása szerint Isten kinyilatkoztatta neki, hogy a Szent Szűz tiszteletére világszerte épült templomok közül ezt különlegesen szereti; ez okból maga a szent is minden másnál jobban szerette.” (2 Ce1. 12. f.)
Porciunkula neve, jelentése: piciny rész, azzal a lelki üzenettel is bír, amit a 16. zsoltár a következőképpen fogalmaz meg: „Uram, örökrészem és kelyhem, te tartod kezedben sorsomat. Mérőláncom kedves földre esett, s kedvem telik örökségemben.”.
A mai nap szentírási szakaszai szerint Isten szeretetét ünnepeljük, a k i  gondviselésével  és
jóságával vesz körül bennünket. Szent Pál, a galatákhoz írott levelében, arra hívja fel mindannyiunk figyelmét, hogy „nem vagy többé szolga, hanem fiú” és hozzátehetjük leány, Isten gyermekei tehát. Az a tudat, hogy Isten nem ellenség, ő szeretettel és megértéssel viszonyul hozzám egy nagyon fontos felfedezés kell, hogy legyen az ember életében. Fejben tudni, idegenül, mint egy adatott, az egy dolog. Azonban életbevágóan meggyőződve lenni erről, az teljesen más! Tekintsünk csak Máriára! A mai evangélium folytatásában vallja a szűzanya: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Mária bizalommal elfogadja az Istennek életére vonatkozó azon akaratát, ami teljesen felborítja az arról alkotott korábbi elképzelését. Egy-két tisztázó célzatú kérdést tesz, mint tudjuk, de nem ellenkezik, nem lázong. Számára az Isten atyai vonásokkal rendelkezik, s ezért nem ellenségként, zavaró tényezőként tekint rá, aki veszélyezteti életét. Tudat alatt is mi mennyiszer is gondoljuk ezt Istenről, hogy Ő szegénnyé tesz bennünket, hogy meglop, hogy megrövidít minket.
A mai ünnep evangéliuma felfrissítik azt az örömhírt is, amit a Keresztrefeszített szeretetéből nyertünk, hogy van egy égi Édesanyánk is, aki jó példájával, és élő imájával, valamint anyai szeretetével kísér bennünket
Üdvözlégy, Úrnőnk,
szentséges Királynénk, Istennek szent szülője, Mária,
ki szűz lévén templommá lettél,
és választottja a szentséges mennyei Atyának,
ő szentelt meg téged szentséges szerelmes Fiával
és a Vigasztaló Szentlélekkel.
Minden kegyelem teljessége és minden jóság
lakozott és lakozik tebenned.
Üdvözlégy te, Isten palotája;
Üdvözlégy te, az ő lakozó sátra;
Üdvözlégy te, az ő lakóháza.
Üdvözlégy te, az ő palástja;
Üdvözlégy te, az ő szolgálója;
Üdvözlégy te, az ő anyja,
legyetek üdvözölve ti, szent erények mind,
kik a Szentlélek kegyelméből és megvilágosításából
a hívek lelkébe ereszkedtek,
hogy a hitetleneket Istenben hívő emberekké
formáljátok át. – így kérjük őt, Szent Ferenc imája segítségével.
A mai olvasmány a mannáról Istennek számos Újszövetségi csodáját is felelevenítik, a kenyérszaporítások csodáját, s  a z  Utolsó  vacsoráét,  tehát  a z  Oltáriszentség  alapításáét. A
pusztaság, a sivatag jól jelképezi számunkra is azt a környezetet, amiben élünk, a világunkat, amiben Isten Szentostyát adja nekünk, mint táplálékát lelkünknek. Most is azért jöttünk össze, hogy bemutatva a szentmisét, közösen imádkozzunk a ki nem mondott szándékainkra is és, hogy megerősödjünk az áldozás által.
Életünk árnyékos, számunkra sem kedves, letagadni kívánt oldalait is bevilágítja Mennyei Atyánk szeretete és gyógyítja Égi Édesanyánk közbenjárása, életünk folyása alatt mindvégig mellettünk vannak Isten számunkra rendelt küldöttei az angyalok, az arkangyalok, szeráfok, kerubok és védőangyalaink. Az Oltáriszentség számunkra a lelki táplálékunk, Jézus szentségi jelenléte életünkben.
Szent Ferenc imájával zárjuk elmélkedésünket:
Fölséges és dicsőséges Isten,
ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem
igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és értelmet, Uram,
hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.
Amen!