Kedves Testvéreim! Múlt vasárnap a csodálatos kenyérszaporításról elmélkedtünk, és Szent János evangélista megértette velünk, hogy az a csoda azt meséli el, hogy Jézus az Atyaisten ajándéka a világ számára az üdvösségéért, és hogy ezért Jézus ajándékká tette magát az Eukarisztiában.
A tömegnek, amelynek éhségét elvette a kenyér, amit Jézus szétosztott közöttük, fel kellett volna tennie magának a kérdést: de ki ez az ember?
Ők azonban csupán még több kenyeret akarnak. Csak ezért keresik Jézust. És Jézus megmondja nekik: „Bizony, bizony mondom nektek. Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok”.
És Jézus rögtön hozzáteszi: “Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.  Ezt az Emberfia adja nektek –  ő ugyanis az Atya igazolta”.
Az emberek jól látták, mi történt, de nem tudják megérteni, hogy a kenyérszaporítás valami nagyobb és mélyebb dolognak a jele. Azok az emberek kenyeret és életet kerestek, de csak a test számára. Jézus azonban szeretne segíteni az embereknek megtenni egy lépést és észrevenni a különbséget a rövid ideig tartó eleség és aközött az eleség között, ami örökké éltet.
És ez a különbség kiemeli, hogyan teremtette Isten az embert. A Teremtés könyvében ugyanis ez van írva: “az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé”. (Ter.2,7). Az ember élőlény, ezért örökké szeretne élni, de az anyagi eledel nem elég.
„Annyit foglalkozunk az elpusztuló test dolgaival – mondta már Szent Ágoston -, és semmit nem teszünk a lélekért, ami nem múlik el”. Ez a szokás egy félreértésből fakad, ami Izrael ősi ideje óta tart, amikor a pusztában – ahogy az olvasmány elbeszéli –  „Izrael egész közössége zúgolódott Mózes és Áron ellen. Izrael fiai ezt mondták nekik: „Inkább haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk és jóllaktunk kenyérrel. Ti pedig ide hoztatok minket a pusztába, hogy az egész közösség éhen vesszen”.
Akkor Isten közbelépett és ezt mondta: “Íme, én kenyeret hullatok nektek az égből”.  Isten azért lép közbe, mert gondja van mindenre, és gondja van az ember fizikai életére is, és minden nap gondoskodik a “mindennapi kenyerünkről”.
De az “égből hullott kenyeret” Isten azért adta, hogy megértessen valami mélyebb dolgot, vagyis hogy az embernek, a kenyéren kívül Istenre is szüksége van, szüksége van arra, hogy megtapasztalja az ő jelenlétét, ami minden szükségét csillapítja. Ez van ugyanis megírva Deuteronomiusnál: „Az Úr, a te Istened, megalázott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön”. (Dt 8,3).
Isten minden ember számára találta ki a hitnek ezt az útját, aminek kezdőpontja az anyagi szükséglet megtapasztalása. A szükség tapasztalatában az ember megtalálja önmagában a kérdést, ami elindítja az élet végső értelmének keresésére, ami az Istennel való találkozás.
Meg kell tehát tanulnunk olvasni és megérteni a korlátainkat és a vágyakozásainkat, felismerve azt, hogy Isten teremtett így minket, mert azt akarja, hogy csak Ő töltse be az öröklét és a teljesség iránti vágyunkat.
Ez az értelme Jézus szavainak, aki ma azt mondja nekünk: “Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely romlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek-  ő ugyanis az Atya igazolta”.
A tömeg megérti a kihívást, amit Jézus intéz feléje, és kijelenti, hogy kész Őt követni, és ezért ezt kérdezi: “Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött.”
Jézus a hit útját javasolja. Sőt önmagát ajánlja mint út, igazság és élet. És a tömeg nagyon is jól megérti ezt a kihívást. De szükséges, hogy megkérdezze: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássunk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.”
Jézus válaszában először eloszlatja a félreértést: “Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.”
Jézus ebben a válaszban felszólítja a tömeget, hogy tegyen meg egy lépést a hitben. Miközben ugyanis a tömeg egy, az időben távoli tapasztalatról beszél, Jézus egy jelen tapasztalatról szól, amiben a kenyér egybeesik az ő személyével. Ezért kijelenti: “Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak”.
A tömeg nyilvánvalóan megütközött és elcsodálkozott azon, hogy Jézus a beszélgetést jelen időbe tereli. Ezért rögtön hozzáteszi: “Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” És Jézus annyira elégedettnek tűnik a tömeg megnyilvánulásával, hogy ezt a kinyilatkoztatást teszi: “Én vagyok az élet kenyere”. És aztán megmondja, mi történik azzal, aki őbelőle táplálkozik: “Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.”
Kedves Testvéreim! Mi megkaptuk azt a kegyelmet, hogy Krisztus örök jelenében éljünk, ami a kenyér és a bor színe alatt teszi magát jelenvalóvá, hogy az örök életre tápláljon bennünket. Hogy méltók legyünk Krisztus örök jelenében élni, Szent Pál a második olvasmányban így buzdít minket: “Újuljatok meg lélekben és érzéseitekben. Öltsétek magatokra az új embert, aki Istenhez hasonló, igaz és valóban szent teremtmény”.  Amen

Kedves testvéreim! A mai vasárnapon Szent János evangéliumának hatodik fejezetével kezdjük elmélkedésünket. A kenyérszaporítás csodájáról gondolkodunk. Az elkövetkező vasárnapokon viszont az élet kenyere lesz a téma, amelyet Jézus a kafarnaumi zsinagógában hirdet, hogy megmagyarázza a kenyérszaporítás csodájának  értelmét.
Nyilvánvaló, hogy Szent János evangélistának az a célja, hogy a kenyérszaporítást úgy mutassa be, mint egy “jelet”, vagyis Isten adta jelzést, amelyen keresztül a tanúknak meg kellett volna érteniük, hogy Jézus az égből szállt alá, hogy beteljesítse az emberiség üdvösségét.
A jel szó értéke azonban Szent János evangéliumában annak az üdvösségnek a szimbólumában van, hogy Jézus az Egyház szentségeiben adja  és valósítja meg önmagát. A kenyérszaporítás különleges “jel”, az Eukarisztia “képe”. Persze, hogy Szent János a kenyérszaporítást az Utolsó Vacsora prófétai előképeként írja le. Vagyis a kenyérszaporítás csodája a Szent Eukarisztia intézményének megelőlegezése.
Ennek jele az a megjegyzés, amit az evangélista akkor tesz, amikor azt mondja, hogy “közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe”. Ez a Húsvét az utolsóelőtti Jézus földi életében. Utolsó Húsvétján Jézus beteljesíti az összes jelképet, és szenvedésével, halálával és föltámadásával megvalósítja az emberiség üdvösségét.
A többi evangélista is szól a kenyérszaporításról. Szent Jánosnál a legnyilvánvalóbb azonban, hogy ez az Eukarisztia szimbóluma. Ezt a következő részletekből tudhatjuk meg.
A többi evangéliumban a kenyérszaporítás egy egész napos tanítást zár le. Szent János pedig úgy meséli el, mint annak a napnak az egyetlen eseményét, mintha Jézus csupán azért ment volna el arra a helyre, hogy véghezvigye a csodát és megetesse azt a hatalmas tömeget.
A többi evangéliumban a tanítványok teszik meg az első lépést és provokálják Jézust, hogy tegyen csodát. Azt mondják Jézusnak, hogy már késő van, és el kell bocsátani a tömeget, hogy a környező falvakban ennivalót vásároljanak maguknak.
Szent Jánosnál a csodát csakis egyedül Jézus kezdeményezi. Azt mondja az Evangélium: “Tudta ő, hogy mit fog tenni.”
A többi evangéliumban Jézus megkéri az apostolokat, hogy osszák szét a kenyeret.
János evangéliumában viszont maga Jézus az, aki szétosztja a megszaporított kenyeret. Így mondja az Evangélium: “Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek.” Ez a részlet teszi a jelenetet az Utolsó vacsorához hasonlatossá, amelyben Jézus önmagát adja eledelül. Jézus az ajándékozó és az ajándék egyszerre.
A kenyérszaporítás csodája szoros kapcsolatban van az Eukarisztiával, mert Jézus, mielőtt szétosztotta a kenyeret, “hálát adott”. Jézus a görög szót használja a hálaadásra: “Eucaristein”, ebből ered az Eukarisztia szó.
Fontos kiemelni, hogy János evangélista szól a megmaradt kenyérdarabokról. Maga Jézus gondoskodik róla, és rendeli el a tanítványoknak, hogy szedjék össze. Meg is okolja.  Ezt mondja az Evangélium: “Hogy semmi se vesszen kárba.”
Az összegyűjtött kenyér mennyiség “Jelkép” értékű, amennyiben az Eukarisztia két jelentését foglalja magába. Az egyik ez: Az Eukarisztia “olyan kenyér, ami nem vész oda”, eltérően a “mannától”, amit nap mint nap össze kellett gyűjteni, különben tönkrement. A másik pedig ez: az Eukarisztiát Jézus alapította és osztotta ki első alkalommal, de aztán rábízta az apostolokra. Ez a jelentése tizenkét kosárnak is, amely megegyezik az apostolok számával.
Kedves Testvéreim! Kérjük annak kegyelmét, hogy ne legyünk olyanok, mint azok, akik részesültek a kenyérszaporítás csodájából. Megértik, hogy ez egy “jel”, de a saját véleményük szerint értelmezik. Ahelyett, hogy felismernék, hogy Jézus az Isten Fia, akit az Atya a mi üdvösségünkre küldött, csak az anyagi előnyt ismerik fel, hogy megtalálták azt, aki biztosítja a mindennapi eledelt, és ezért királyuknak akarják választani. Azt mondja azonban az Evangélium: “Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.”
Imádkozzunk mindig úgy, ahogy az Egyház tanítja: “Urunk, Jézus Krisztus, te ebben a csodálatos szentségben kínszenvedésed emlékét hagytad ránk. Add, kérünk, tested és véred szent titkát úgy tisztelnünk, hogy megváltásod gyümölcsét szüntelenül élvezzük. Amen

Kedves Testvéreim! “Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr”: erre a tapasztalatra hív bennünket a mai Evangélium, ami elmeséli Jézusnak mind a tanítványok, mind a tömeg iránti jóságát, gyengédségét.
Jézus, a Jó Pásztor megmutatja, mennyire odafigyel mindenkinek az anyagi és lelki szükségleteire. Jézus először a tanítványok szükségleteire figyel oda, aztán hagyja, hogy meghassa a tömeg.
Jézus misszióba küldte a tanítványait, hogy tanúságot tegyenek a hitükről Őbenne, és nagyon jól tudta, hogy a küldetés fáradságos. Ezért Jézus előzékenyen fogadja őket, amikor visszatérnek, és pihenőidőt szervez nekik: azt akarja, hogy örüljenek a társaságának, ahogyan Ő is szeretné élvezni a társaságukat. Ezért “így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, menjünk a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Jézus szeretné, ha tanítványai megtapasztalnák, hogy ő a pihenés, a megnyugvás, a béke és a derű.
Jézus ezenkívül egy élet stílust szeretne megtanítani a tanítványoknak. Jézus ugyanis mindig sok tevékenységet végzett, és mégis mindig talált időt arra, hogy visszavonuljon egyedül a hegyre imádkozni, amint arról az Evangéliumok gyakran hírt adnak. Jézus napi ritmusa magába foglalta a missziós munkán túl a magányos időszakokat is, az ima idejét, az Atyával való beszélgetés idejét.
Jézus azonban nem feledkezik meg a többiekről sem. Ugyanis “olyan nagy jövés-menés volt körülöttük hogy még evésre sem maradt idejük.” És amikor Jézus eltávolodott a parttól egy magányos hely irányába, a tömeg nem vesztette szem elől, hanem a tó partján követte. És amikor Jézus kiszállt a csónakból, nagy tömeget látott. Ezt pedig így kommentálja az evangélista: “megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Sok mindenre kezdte őket tanítani”. Ezek a szavak felfedik, hogy Jézus a Jó Pásztor, ahogy azt az Alleluja verse magyarázza: “Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket és a nyomomban járnak”.
Krisztus a jó pásztor és megvalósítja az olvasmány jövendölésének tartalmát: “nyájam maradékát magam gyűjtöm össze azokból az országokból, ahová elűztem őket; visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak”. És aztán így folytatja: “Íme, jönnek napok – mondja az Úr -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz az országban a jogra és az igazságra”. Jézus igazán a Jó Pásztor, aki megadja nekünk azt a bizonyosságot, hogy semmiben nem lesz hiányunk, a jó és a rossz sorsban.
Az Evangélium gyakran megjegyzi, hogy Jézusnak “megesett rajtuk a szíve”. És vajon mit látott Jézus, hogy így meghatódott? Jézusnak megvolt az a képessége, hogy olvasni tudott a szívek mélyében, és azoknak az embereknek a szíve mélyén, akik őt keresik, meglátja a szükségeiket és a vágyaikat.
Emberségünk két legérdekesebb jellemzője a vágy és a szükség. Az ember soha nem jut el szükségeinek, vágyainak, éhségének, szomjúságának határáig, mert nem tudja egyedül kielégíteni ezeket, egyikünk sem tudja ezeket egyedül kielégíteni.

Tanítványai voltak az elsők, akik megtapasztalták, hogy “Jézus az egyetlen, akinek a szavaiban benne foglaltatott egész emberi tapasztalatuk, komolyan vették a szükségleteiket, és amelyekben megvilágosodtak, amikor tudatlanok voltak és kétségek gyötörték őket.”  Péter ugyanis azt mondja: Hová mennénk? Csak a te szavaidban van benne az öröklét, egyedül csak Te vagy képes megmagyarázni az élet értelmét, és ez az, amire a szívünknek szüksége van.
A szent Evangéliumok gyakran megragadják Jézusnak ezt a tekintetét, amely tele van rokonszenvvel az ember iránt, és minden ember boldogsága iránt. Jézus az utolsó vacsorán kijelenti, hogy ezért jött a világra: “Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök.”  (Jn.15,11)
Valóban nagy különbség van Jézus tekintete és aközött a tekintet között, ahogyan mi gyakran nézzük magunkat, és ezért amikor felismerjük a szükségleteinket, ez olyan gyengeségnek tűnik számunkra, amelyet el kell rejtenünk a többiek elől, de még saját magunk elől is, olyannyira, hogy szinte már szégyelljük.
Mi ugyanis gyakran észrevesszük, hogy szükség helyzetben vagyunk, és ezt olyan szakasznak tartjuk, amin gyorsan túl kell jutnunk. Ily módon az a gondolkodásmód van bennünk is, ami nem értékeli a szükségletet, és az álma az az ember, aki teljesen elég önmagának. A modern ember eszményképe ugyanis az, akinek soha nem kell kérnie senkitől semmit.
Ez a gondolkodásmód messzire visz Krisztustól és arra vezet, hogy abbahagyjuk az imádkozást, és azt gondoljuk, hogy a paradicsomot itt a földön kell létrehoznunk.
Kedves Testvéreim! Tanulnunk kell Szent Páltól, aki a szentleckében kijelenti: “Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához”.
Ebben megsejthetjük, hogy Isten gyengédsége, ami Jézus Krisztusban nyilvánult meg, benne lakozik minden ember szívében, a szent keresztség kegyelme által. Ezért így buzdít minket Szent Pál: “Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, … megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig”. (Fil.2,5.6.8). És ezt mondja még Szent Pál: “Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet”. (Kol.3,12). “Inkább legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban”. (Ef.4,32).
Kedves testvéreim! Ma mi vagyunk abban a tömegben, amely elment és körbevette Jézust. Jézus látja minden szükségletünket és még ma is megesik rajtunk a szíve, megvilágosít a szent Evangéliummal, és Testével táplál minket az örökkévalóig. Amen

Kedves Testvéreim! Szent Márk evangélista
jó hírt hoz ma nekünk, amikor azt mondja: Jézus “Magához hívta a tizenkettőt,
és kettesével szétküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken.”

Próbáljuk meg megfigyelni ennek a jó hírnek
a különböző oldalait. Az egyik ez: Jézus semmit nem akar egyedül csinálni,
hanem szüksége van az emberekre. Ebből a célból helyezi el egyesek szívébe a
vágyat, hogy kövessék őt, vagyis szakadjanak ki a tömegből. A tömeg ugyanis
követte, hallgatta őt, csodákat kért, de aztán hazament a saját házába. A
tanítvány azonban arra kapott meghívást, hogy a Jézussal való szoros
közelségben élje meg tapasztalatát.  A
tanítvány kiválik a tömegből, és Jézussal marad, közösségben él Vele és bárhová
követi.

A jó hír egy másik oldala pedig ez: Jézus
azért hívja magával a tanítványt, hogy misszióba küldje, hogy részesévé tegye annak
a küldetésnek, amit az Atyaistentől kapott.

Jézus kezdeményezi a tanítványok szétküldetését.
És ezt úgy teszi, hogy megszabadítja őket mindenféle aggodalomtól. Ezért Jézus
a következő utasításokat adja nekik: “Meghagyta nekik, hogy az útra ne vigyenek
semmit, csak vándorbotot; sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben.
Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra”. Azt jelenti hogy a tanítványok minden gazdagsága és biztonsága az, aki őket
elküldi: Jézus.

Jézus arra küldi a tanítványait, hogy
tanúságot tegyenek másoknak a teljesség megtapasztalásáról, amit ővele éltek
meg. Ezért Jézus kettesével küldi szét őket. Abban az időben ugyanis egy
tanúságtétel akkor volt érvényes és hihető, ha két tanú volt jelen. A
tanítványok pedig elmennek és elmesélik a Krisztussal megélt tapasztalataikat.
Elmesélik a Krisztussal való találkozás szépségét, és mindazt, amit ő mondott. Ők
hallották beszélni Atyjáról, az Istenről, a mennyek országáról, hallották a
boldogságokat. Látták a meggyógyult betegek hitét.

A tanítványoknak tovább kell adni
mindenkinek ezt a hitet, vagyis annak az örömteli megtapasztalását, hogy
Krisztus által megtalálták az Istenbe vetett hit örömét, aki az Atya és aki
elküldte egyszülött Fiát, hogy aki hisz Benne, annak örök élete legyen.

Még egy oldala a jó hírnek ez is. Amikor
Jézus “Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket”, felfedi
előttünk Isten végtelen szeretetét az ember iránt, ahogyan azt csodálatosan
leírja Szent Pál a szentleckében: Az Atyaisten igazán “megáldott minket az egek
minden áldásával, Krisztusban, aki megmutatta nekünk az Atya akaratának
titkát… vagyis azt, hogy Jézusban egyesül minden létező, az égiek és a
földiek.”

A szentleckében Szent Pál összefoglalja
mindazt, amit az Atya Krisztus által a Szentlélekben értünk tett. Az Atya
ugyanis öröktől fogva fiainak választott minket.  Ez az ő akaratából történt, irántunk való szeretetének
köszönhetően, ami egyszülött Fiában mutatkozott meg. Krisztus érdeméből ugyanis
minden ember megkapta a megváltást, a bűnök bocsánatát, Krisztus misztériumának
megismerését és az ő örökségét.

Ezért amikor Jézus “Magához hívta a
tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket”  Ő már elkezdte az emberiség új történelmét.
Attól a perctől kezdve ugyanis Jézus az évszázadokon át küldte az embereket
minden népből és minden nyelvből, mert Ő a világmindenség és a történelem
középpontja.

Feltámadása után Jézus ezt hirdeti: “Amint
engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”.(Jn.20,21). A küldetés,
amit Jézus az Atyától kap ugyanaz, mint amit minden hívő megkap Krisztustól.
Ezért hirdeti Krisztus: “Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem
befogad, azt fogadja be, aki engem küldött… aki pedig egy pohár friss vizet
ad is inni egynek a legkisebbek közül, mert az én tanítványom – bizony mondom
nektek, nem marad el a jutalma”. (Mt.10,40.42).

Ebben az összefüggésben nagy jelentősége
van annak, hogy a pap minden szentmise végén kijelenti: a Szentmise véget ért,
menjetek békével. Jézus Krisztus ezekkel a szavakkal küldi a világba az
apostolokat. A szentmise befejeztével mindenki kimegy a templomból és
jelenlevővé teszi Krisztust bárhol, ahová megy.

Ezért kijelenthetjük, hogy hitünk
beteljesedett formáját Jézus ezen szavainak a tartalma jelenti: “Menjetek
tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és
Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit
parancsoltam nektek (Mt.28,19-20).

A Szentatya, XVI. Benedek pápa ezekkel a
szavakkal újította meg ezt a küldetést a hívők felé: “A Szentlélek egységet
akar, a teljességet akarja. Ezért az ő jelenléte elsősorban a missziós
lendületben mutatkozik meg. Aki talákozott valami igazzal, széppel, jóval a
saját életében, siet, hogy megossza azt mindenhol, a családjában és a
munkájában, életének minden területén… és mindezt határok nélkül teszi,
hiszen hordozója egy olyan jó hírnek, ami mindenkinek szól”.

Szeretnék emlékeztetni a Szentatya egy
másik buzdítására is, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy az egész egyháznak missziós
feladata van. Ezt mondja a Szentatya: “A világ megváltása egyedül a világi
hívők dolga… Az Egyházzal való együttműködést tekintve, a laikusok feladata
magasabb rendű a papok, püspökök, sőt magának a pápának a feladatánál is.  Nem azért, mert fontosabb, hanem mert sokkal
nagyobb. Egy pápának meg kell elégednie azzal, hogy lelki szinten irányelveket ad,
mert a felsőpapság hatalma csakis egyenesen a lelkekre irányul, nincsen hatalma
test és a múlandó dolgok felett. Eközben a Laikusnak hatalma van a társadalmi
élet minden területén, minden olyan tevékenységen, ami értéket képvisel. És a
laikusnak ezen a papi hatalmán keresztül minden Krisztus felé törekszik.”

Kedves Testvéreim! Szükségünk van arra,
hogy mindig visszatérjünk az oltáriszentséghez, mert itt világosabb eszünk és
szívünk számára, hogy Jézus barátainak választott minket, és arra küld, hogy
együttműködjünk Vele minden ember üdvösségéért a világ végéig. Azt mondja
Jézus: “Én veletek vagyok a világ végezetéig.”

Ez azt jelenti, hogy bárhol is vagyunk,
rajtunk keresztül Jézus működik a bűnök megbocsátásán, adja az igazság fényét,
és az örök életet.

“Urunk, Jézus Krisztus Atyja  világosítsa meg lelki szemünket, hogy
megértsük, mily reménységre hívott minket”.
(Alleluja
verse). Amen

Kedves Testvéreim! A mai Evangélium ezzel zárul: „Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” Épp a hazájában, ahová tanítványaival tért vissza, ott tapasztalja meg Jézus azt, ami Szent János Evangéliumában van megírva: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”.
Jézus nem úgy mutatkozik be a falujában, mint egy egyszerű állampolgár, aki családlátogatásra jött. Azért megy oda tanítványaival, mert már Ő a „Mester”. Bölcsességének és csodáinak híre határozottan ellentmond alacsony származásának. Jézust, mint „az ácsot” ismerték. Innen fakad a hitetlen kérdés: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz?
Ahol felnőtt, ahol ismerték, a hazájában kezdi el Jézus megtapasztalni azt az elutasítást, ami Jeruzsálemben, a szinódus előtt fejeződik be, ami halálra ítéli, mert Isten Fiának mondta magát.
Jézus csodálkozik földijeinek hitetlenségén, mert ők hívő emberek. A nem hívők hitetlensége nem kelt csodálkozást. A hívők hitetlensége azonban megdöbbent.
A názáreti zsinagóga hívőkkel volt teli. A szombatra gyűltek össze, hogy engedelmeskedjenek Isten parancsának, ami azt mondta: „Gondolj a szombatra és szenteld meg”. (Kiv.20,8). Szombatonként a hívők összegyűltek a zsinagógában, hogy meghallgassák a Szent Írásokat, amelyek a Messiás eljövetelét jövendölték.
És amikor Jézus a zsinagógában Szent Lukács Evangéliuma szerint kijelenti: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok” (Lk.4,21), hallgatósága megbotránkozik és tagadja, hogy Jézus lenne a megígért Messiás.
Az olvasmány is a hívők hitetlenségét írja le. Ott Ezekiel próféta az aki megtapasztalja. Ezt mondja Isten a prófétának: „Emberfia, elküldelek Izrael fiaihoz, a lázadókhoz, akik fellázadtak ellenem”, majd hozzáteszi:  „Fiaiknak kemény a fejük és megátalkodott a szívük”.
Ezzel a kifejezéssel jelöli Isten a hitetlenség eredetét. Jézus is hasonlót mond: „Találóan jövendöl rólatok, képmutatók, Izajás, amikor így ír: Ez a nép ajkával tisztel, ám a szíve távol van tőlem.” (Mk.7,6).
Jézus így foglalja össze azt, amit a názáreti zsinagógában tapasztal: „Nem vetik meg a prófétát csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában”. Jézus ezzel a kifejezéssel összefoglalja Izrael történetét, ami a hitetlenség pillanataiból áll össze. Még Ábrahámnak a hit atyjának is voltak hitetlen pillanatai. Isten Mózest a hitetlensége miatt nem hagyta belépni az Ígéret földjére. Izrael népe a pusztaságban hitetlenségével többször is kihívta Isten haragját. Azzal zárhatjuk tehát, hogy az Üdvtörténetet végigjelölte a hitetlenség.
Szent Pál az, aki megkapta a kegyelmet, hogy kigyógyuljon a hitetlenségéből. Ő ugyanis Krisztus üldözőjéből apostolává lett. Szent Pál a szentleckében megmutatja, hogyan ragaszkodik a hit kegyelméhez egy nehéz pillanatban anélkül, hogy hitetlenségbe esne. Ő ugyanis gyengeségében teljesen odaadja magát Istennek, hogy Isten eképpen erősítse meg: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
Aztán ezzel zárja szavait Szent Pál: „Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakjék bennem”.
Azt gondolom, fontos jobban megértenünk azt a mondatot, amivel a mai Evengélium zárul: „Maga is csodálkozott hitetlenségükön”. Jézus nem megbotránkozik, hanem csodálkozik. Hogy jobban megértsük Jézus csodálkozását, emlékeznünk kell az ő csodálatos szavaira: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja”.  (Mt.11,25ss).
Jézus akkor mondja ezeket a szavakat, miután hitetlenséggel vádolta azokat a városokat, ahol prédikált.  Jézus azonban ezzel azt is kifejezi, hogy Ő jobban örül az Atyaistennel való kapcsolatának, mint annak, hogy az emberek elfogadják. Jézus biztos abban, hogy a szeretet, amiben osztozik az Atyával és a Szentlélekkel, győzedelmeskedni fog az emberi hitetlenségen, ahogyan azt nagyon helyesen Szent Pál is kijelentette: „Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön”. (Rom.11,32).
Egy másik evangéliumi szövegben fölfedezzük, hogy Jézus csodálkozása a hitetlenség felett tele van az ember sorsa iránti meghatottsággal. Így kiált Jézus: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldenek! Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad”. (Lk.13,34)
A hitetlenségnek persze vannak negatív következményei. Az egyik legfőbb következményét így írja le a mai Evengélium: „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg kézrátétellel”.
Úgy tűnik, hogy a hitetlenség az a korlát, amit az ember Isten elé állít, hogy megakadályozza a szeretetét és hogy véghezvigye az üdvösséget. Valójában ez nem igaz, nem lehetséges, mert Isten Jézus Krisztusban túltette magát a hitetlenség korlátján, átlépte azzal, hogy az ember fia lett.
Isten Krisztusban mutatta meg, hogy képes hatékonyan szembeszállni az emberi hitetlenséggel. De nem csak erről van szó. Krisztus magára öltötte a mi testünket és ezzel az egész hitetlenségünket magára vette, és önmagával együtt fölszegezte a keresztfára. Ezért hát Isten határt szabott a hitetlenségünknek. Ez a korlát az isteni irgalom. „A kő, melyet az építők elvetettek, szegletkővé lett”, egy új történelem alapjává.
Most tehát ünnepeljük jó szívvel az Eukarisztia szentségét, és táplálkozzunk a halhatatlanság kenyerével, hogy mondhassuk Krisztusnak: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk.9,24). Amen

Kedves testvérek!

Az évközi tizenharmadik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség könyvéből vett szakasz, amely kifejti, hogy a halált nem Isten alkotta, Ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Ennek megfordítottja, hogy Isten minden örömünk forrása.
A második olvasmányban Szent Pál elismeri a korintusi hívek nagylelkűségét, amellyel mások megsegítésére siettek.
Az evangélium két csodás gyógyulásról számol be. Jézus meggyógyította, tulajdonképpen életre keltette Jairus kislányát, majd meggyógyította a vérfolyásos asszonyt, aki hittel megérintette ruhájának szegélyét.
Jézus gyógyító tevékenysége mindig is foglalkoztatta a teológusokat, de minden hívő ember bizalommal fordul hozzá bajával, betegségével. Miközben az evangéliumi gyógyításokról olvasunk, szeretnénk felfigyelni Jézus emberszeretetére. Mert nem az a lényeges, hogy Jézus meggyógyít-e bennünket csodálatos módon, vagy nem, hanem, hogy megértsük, Isten szeret bennünket betegségünkben, szenvedésünkben is.
Olyan világban élünk, amelyben egyre inkább fenyeget bennünket az elszemélytelenedés veszélye. Az ember statisztikák és felmérések adatává, nagy lakótelepek névtelen polgárává fokozódik le. Néha talán úgy érezzük, Isten előtt is ilyen névtelen senkik vagyunk, mert hiszen hogyan is lenne neki ideje és kedve ebben az ötmilliárdos emberóceánban felfigyelni egy olyan kis névtelen emberkére, mint amilyen én vagyok?
Nos, a vérzésben szenvedő asszony meggyógyításáról beszámoló evangéliumi szakasz válasz erre a modern emberi szorongásra. Jézus kérdésére, hogy ki érintette meg a ruháját, a tanítványok szinte csúfondárosan válaszolják: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?” De O mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az, aki Őt érintette.
Igen fontos és örömteli igazságot tudunk kiolvasni Jézusnak ebből a sürgetéséből: Isten előtt nincs névtelen tömeg, hanem csak emberek, akiket Ő névről ismer és akiket azonnal felismer, amikor szorongatottságukban feléje tolongnak a tömegen keresztül.
Vigasztaló a másik evangéliumi esemény üzenete is: Jairus leánykájának meggyógyítása-feltámasztása. Jézus akkor is elmegy Jairus házába, amikor jelentik neki, hogy a kislány már meghalt és arra kérik a zsinagóga elöljárói, ne fárasszák tovább a Mestert. De Jézus bátorítja a reményvesztett apát: „Ne félj, csak higgy!”
Jézus a lehetetlenek ura is. Ez az esemény felhívja figyelműnket arra az alapvető igazságra, hogy a hit ott kezdődik, ahol az emberi tudás, értelem és lehetőség határaihoz érünk. Istennek akkor is vannak megoldási lehetőségei, amikor mi már emberileg kilátástalannak ítélünk meg egy helyzetet. Jézus egész nyilvános működése és minden egyes csodája azt a célt szolgálta, hogy elvezesse övéit a szerető-gondviselő Atyába vetett rendíthetetlen hithez.
Az evangéliumi beszámoló egy érdekes megjegyzéssel zárul: Jézus figyelmeztette az embereket, hogy adjanak a kislánynak enni. Itt egy furcsa, de sajnos nem ritka jelenséggel találkozunk: az emberek a vallásos, lelki élményeket nemritkán csak a saját javukra kérik. Itt is mindenki el volt ragadtatva, hogy csodát látott, közben elfelejtették a kislányt. Gyakran mi is így vagyunk hitünkkel: úgy hisszük, hogy minden szép esemény csak miértünk történik, nem pedig azért, hogy másokkal jót tegyünk. Itt kapcsolódik ez az evangéliumi esemény a második olvasmányhoz, amelyben Szent Pál dicséri a korintusi híveket, hogy tudtak nagylelkűek lenni mások iránt.
A csoda nem csak a dolgokban van, hanem az ember szívében is. Jézus sok csodát tett, de a farizeusok nem akarták meglátni azokat. A volt vakot egyenesen kidobták a zsinagógából, amikor ismételgette, hogy Jézus csodás módon meggyógyította őt. Tudjuk-e mi meglátni a közöttünk, vagy éppenséggel a velünk történt csodákat? Hányszor mondjuk, hogy az orvostudomány csodával határos műtéteket hajt végre; de miért nem merjük végiggondolni az események láncolatát, és levonni a végkövetkeztetést, amely így hangzik: Isten csodálatos dolgokat visz végbe embereken keresztül!

Kedves testvérek!

Ma Keresztelő Szent János születésének Ünnepén, egy számunkra példaképül rendelt embertársunk földi élete felé fordítjuk figyelmünket. Keresztelő Szent János életére a teljes Jézushoz rendeltség a jellemző. Ahogy azt Ő maga olyan jól megfogalmazta utolsó tanúságtételében: „Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta. 28Magatok vagytok a tanúim, hogy megvallottam: Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. 29A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. 30Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” (Jn 3). János egyértelműen beszél arról, hogy az Ő életének nem Ő maga áll a középpontjában, nem Ő maga a viszonyítási pont. János magáról úgy beszél, mint az emberi élet főszereplőjének, a vőlegénynek a barátjáról. Tanítóan jegyzi meg számunkra: „Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta.„. Ami nagyon egybe cseng a biblia kérdésével: „Ki mond különbnek másoknál? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4, 7). Szent János teljesen Istenhez való kapcsolatában szemléli magát, s gyakorolja az alázat erényét.
De mi is az alázat? A Magyar Katolikus Lexikon tömören erre a kérdésre így felel: az alázat „erény, mely képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Ellentétes víciuma a gőg. Az alázat igaz önismeretből fakad, mely megóv az elbizakodottságtól.” Az alázat gyakorlása abszolút szükséges, hogy a megtérés és az evangéliumi tökéletesség útján járjunk. Az alázat igazság és igazságosság. A sivatagi atyák tanításában arról hallhatunk, hogy „sem az aszketikus élet, sem a virrasztás sem az élet fáradozásai nem üdvözítenek, hanem csak az őszinte alázatosság„. Szent Benedek, a lelki élet hagyományával egyetemben, úgy tekint az alázat erényére, minta lelki élet összefoglalására; az alázat a lélek viselkedése az Isten színe előtt. Aki tehát nem helyezi az alázat erényét lelki élete alapjául, az hiába fárad, ahogy azt Szent Pál tanítja: „Aki beképzeli magának, hogy valaki, holott semmi, önmagát áltatja.” (Gal 6, 3).
Keresztelő Szent János régen élt, hangzik gyakran a magyarázkodás, fordítsuk tehát tekintetünket egy kortársunk felé, figyeljünk Pio atyára!
Az atyáról a következőképpen vallanak a vele élők: „az atya kapucinus élete olyan alázatos és elrejtett volt, hogy ha abban nem lettek volna természetfeletti történések, észre sem vettük volna mennyivel több volt ő nálunk„. És máshol: „Pio atya viselkedése mindig alázatos volt, álljon bár előtte alacsony vagy előkelő származású, rangú ember„. Pio atya mindig kész volt, hogy bocsánatot kérjen, ha gondolt valamit, vagy szól valamit. Ebben híven követte Assisi Szent Ferencet. Pio atya azt gondolta, hogy az alázat igazság. A gondolat, hogy kellemetlenséget okoz a mellette tartózkodóknak szintén arra ösztönözte, hogy elnézésüket kérje. Mindennek a másik oldalát képezi a készség, hogy mindenkinek elismerően megköszönje fáradozásait, segítségét. Ugyanakkor Ő nem várta és nem is élvezte a köszönetnyilvánításokat, mindig Istenhez utalta azokat. Az őt körülvevő tömeg nagy lelki problémát okozott neki. A tömeg láttán nőtt a felelősség tudata. Nagy Szent Gergely így írja le az alázatos érzéseit: „Minél több ajándékot kapott annál inkább érzi kötelességét, hogy Istent szolgálja: úgy tűnik számára, hogy nem tud megfelelni ilyen sok ajándéknak megfelelő szolgálattal; meg van arról győződve, hogy bármely más személy jobb lenne és jobban csinálná nála, hálásabb lenne„. Pio atya mint Isten szentje, aki Istenre szegezi tekintetét és aki számára Isten a viszonyítási alap, a mi gondolkodásunk szerint lesújtóan vélekedet magáról. Folytonosan a miatt aggódott, hogy arányosa nem tud annyit visszaadni az Istennek, mint ahogy Ő ajándékaival gazdagította. Ez az egész látásmódját meghatározta. A bűnnel kapcsolatban azt vélte, hogy az nem egyszerűen egy törvényszegés, hanem a szeretet elárulása. Boldog Egyeddel vallotta tehát: „Ha jól átgondolod Isten irántad való jóságát, akkor jól felismered, hogy adósként, arra vagy ösztönözve, hogy meghajtsd előtte a fejed„. Pio atya így tanít bennünket is: „Először a magasba tekintsünk, és aztán nézzünk magunkra; végtelen a távolság, amely az ég és az emberiség mélysége között tátong„. Ez rávilágít arra a végtelen távolságra, amely az isteni tökéletesség és az emberi elégtelenség között felismerhető. A szentek, s így Pio atya vagy Szent János, szemében is az emberi tökéletlenség porszeme is óriási méreteket ölt, Isten végtelen tökéletességére és szeretetére figyelve.
Testvérek! Szent Ágoston tanítása szerint képtelenek vagyunk megszerezni magunknak az alázatot vagy távol tartani magunktól a gőgöt. Nincs más mint Istenhez fordulni, belé meneküli. Pio atyát figyelve, az ő imaéletét kutatva, azt látták, hogy ez is nagyon táplálta imádságait.
„Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta.” Szent Ferenc azt tanítja: „¹Hogy Isten szolgájában megvan-e az Úr lelke, azt
legbiztosabban erről lehet megismerni: ²ha Isten valami jót művel általa, teste,
mely ellensége minden jónak, nem fuvalkodik fel, ³hanem ellenkezőleg, csak annál
hitványabbnak tartja és minden más embernél kisebbnek érzi magát. ” (Int 12, 1-3). Szent Bonaventúra tolvjnak nevezi a gőgöst, mert lopást követ el, el tulajdonítja az Istent illető tiszteletet és dicsőséget. Pio atya, akit gazdag ajándékaival halmozott el az Isten, sohasem tűnt fel az ő Urának tolvajának. Amikor dicsérték, hálálkodtak neki, ő csak azt válaszolta: „És nekem mi közöm mindehhez” vagy „És ezt nekem mondod? Mond az Úrnak; én csak rá tudlak bízni.” Gyakran foglalta össze önmagáról való véleményét, cselekedetei gyakran foglalta össze így: „Nem vagyok más, csak egy seprű az Isten kezében„. Pio atya jól tudta tehát, hogy ő kicsoda. Ő egy eszköz.
Pio atya emlékeztet bennünket: „Az alázat igazság!„

2012 ÚRNAPJA (Alberto atya)
Kedves Testvéreim! Ez az ünnep azzal a határozott céllal született, hogy újból nyilvánosan kijelentse Isten népének az Oltáriszentségbe vetett hitét. Ez Jézus Krisztus valóságos jelenlétének a szentsége.  Ma az egész Egyházzal együtt akarjuk imádni, dícsérni az Urat és nyilvánosan megköszönni neki, hogy az Oltáriszentségben továbbra is annyira szeret minket, hogy testét és vérét adja értünk.
A most hallott Evangélium visszavezet bennünket Nagycsütörtök megtapasztalásába, amikor Krisztus, szenvedésének előestéjén, az utolsó vacsorán megalapította az Eukarisztiát. Ezért indít el minket ez az ünnep Nagycsütörtöktől, mert az Apostolok az Úrtól az Utolsó Vacsora meghittségében kapták meg az Eukarisztia ajándékát. De ez az ajándék mindenkinek, az egész világnak szólt. Ezért van az tehát, hogy nyíltan hirdetjük és előtárjuk, hogy mindenki találkozhasson az “arra járó Jézussal”, ahogyan az Galilea, Szamária és Júdea útjain történt; és hogy szeretetének ereje meggyógyítson és megújítson bárkit, aki megkapja.
Az Eukarisztia Misztériuma Krisztus három titkát foglalja magába: valóságos Jelenlétének titkát, Áldozatának titkát és velünk való Közösségének titkát. Ez a három titok szoros egységben van az egyetlen Titokkal, de Jézus valóságos jelenlétének titkának van egy elsődleges jelentése, ami a másik két titkon keresztül valósul meg.
Jézus valóságosan jelen van a Szent Eukarisztiában, főleg amennyiben áldozat. Jézus ugyanis emberségének legjelentősebb cselekedetében vagyis értünk halt kereszthalálában teszi magát jelenlevővé.
A halálban Jézus embersége az örökkévaló előtt áll. Abban a pillanatban Jézus áthágja az elmúló életet és embersége belép az istenség dicsőségébe, ami őt megdicsőíti. A halál és a feltámadás tehát ugyanaz az esemény, amit Jézus egy olyan szertartásba akart önteni, amely lehetővé teszi minden embernek, hogy megtapasztalja jelenlétét, ami átadja magát nekünk elégtételül a bűneinkért.
De hogyan éri el Krisztus Jelenléte a teljességét?
Jézus nem lenne tökéletesen jelenlevő, ha nem tenné magát jelenvalóvá bennem. Krisztus nem lenne igazán jelenlevő, ha nem lenne valóban jelen mindannyiunkban. Ezért az Eukarisztia Misztériuma Jézus valódi Jelenlétének Misztériuma, amennyiben a Közösség titkában valósul meg minden emberrel.
A Közösség Misztériuma egyet jelent azzal, hogy Krisztus teljesen nekem adja magát.  A hitemtől függ aztán, hogy milyen mértékben kapom meg, Ő a maga részéről valóban jelen van, vagyis teljesen adja magát, a mélyemig áthat. Jézus bennem rejlik úgy, ahogyan az Atya Őbenne van és Ő az Atyában. Ezt mondja ugyanis: „Atyámban vagyok, ti bennem, és én bennetek”. (Jn.14,20)
Az Eukarisztia ajándékán keresztül Krisztus bennem van és én Krisztusban vagyok, annyira, hogy már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.
De vajon hogyan van bennem jelen Krisztus? Biztosan nem úgy, ahogy mi jelen vagyunk egymásnak, vagy a dolgok jelen vannak a mi számunkra, mert a jelenlétnek ez a módja nagyon tökéletlen, mindig van benne valami idegenség, távolság, veszteség.
Krisztus minden ember számára abszolút új és határozott módon van jelen. Úgy van jelen, hogy az örök élethez tartozik.
Ezért az Eukarisztia az időben segít megélnünk Krisztusnak azt a jelenlétét, amit az időn túl fogunk megtapasztalni. Ezért mondjuk, hogy Krisztus jelenléte az Eukarisztiában eszkatologikus jelenlét, mert az időben kezdődik, végigmegy az időn, és megadja nekünk, hogy már most elérjük a teljes és örök életet.
A Szentmise mindig az a perc marad, ami az időben van, de ugyanakkor az időn kívül is, ahol Krisztus már az Atya jobbján él és azt mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot” (Mt.25,34), mert ahol én vagyok, ott lesztek ti is.
Krisztus az Eukarisztiában szabad a tér és az idő korlátaitól. Ezért személyesen van jelen minden hívő számára. Egyedülálló marad akkor is, ha mindannyiunkban jelen van.
A hit az az eszköz, amin keresztül megvalósítom és látom mindezt, nem találok ki semmit, nem fantáziálok. Nem amiatt a tény miatt van ugyanis a nap, hogy van szemem, hanem a szem az a szerv, amivel látom a napot. Ugyanígy a hit az a szerv, ami által felfogom, megtapasztalom Krisztus valóságos jelenlétét és csatlakozom hozzá.
Ebből láthatjuk, milyen csodálatos valóság az Eukarisztia.
Azért kaptuk, hogy beléphessünk egy másik dimenzióba, és hogy a végső és végleges világban éljünk. Magunkhoz venni az Eukarisztiát a belépő a Paradicsomba. Még akkor is, ha nem tudjuk tökéletesen felfogni, mégis ténylegesen teszünk egy lépést afelé a világ felé, amely az életünk számára örökké a világ lesz.
De mit jelent nekünk még az, hogy Jézus jelenlévő lesz számunkra?
Azt jelenti, hogy az Eukarisztia pontosan úgy alakít át minket, ahogy a Feltámadás megváltoztatta Jézus emberségét. Ahogyan ugyanis Jézus embersége átváltozott a változásnak kitettből a megváltoztathatatlanba, mi is átváltozunk és egyre inkább elnyerjük Krisztusban Feltámadott alakját. Ezért nem vagyunk többé a félelem és a halál rabszolgái, hanem már most a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai (Ef.2,19)
Testvéreim! Mennyire lehet tehát érdekes megélni az Eukarisztiát?
Az Eukarisztiát élni annyi, mint belépni magának Jézusnak a lelkébe, belépni magának Jézusnak a szívébe, belépni magának Jézusnak az érzéseibe, ahogyan Szent Pál mondja: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt”. (Fil.2,5).
Az Eukarisztia által belépünk Krisztus szívébe, aki a húsvéti titokban tökéletes és végleges módon megélte a szeretetet. A szeretetnek abban a cselekedetében Jézus örökké él. Életünk tehát az Eukarisztia által egyre inkább “szeretet” lesz, mert átalakít mindent, amit teszünk azzá az egyetlen szeretet- cselekedetté, amit Krisztus élt meg a kereszten.
És Krisztussal együtt abban az egyetlen szeretet cselekedetben közösségben vagyunk Istennel és minden emberrel. Szolidárisak vagyunk minden emberrel, aki az üdvösséget keresi, és minden ember számára az örök üdvösség szentségévé leszünk, mint Krisztus. Amen

Krisztus Szent Testének és Vérének Főünnepe, Úrnapja (Péter Pál atya)

Kedvest testvérek!

A közép-itáliai Bolsena városa minden bizonnyal a világ legismertebb eucharisztikus csodájának színhelye. A bolsenai csoda a XI. századi Szent Krisztina-templomban történt. Feljegyzések szerint 1263-ban egy Rómába tartó cseh pap utazott át a városon. A prágai Péterként emlegetett papot, miközben szentmisét mutatott be, kétségek gyötörték afelől, hogy az ostya valóban Krisztus testévé változik-e? Az átváltoztatás pillanatában a prágai pap megdöbbenve vette észre, hogy az átváltoztatott és megtört ostyából vércseppek hullottak a korporáléra, az oltárra, sőt még a márványpadló néhány köve is véres lett. A bolsenai hívek a bevérzett oltárkendőt körmenetben vitték IV. Orbán pápához, aki éppen a közeli Orvietoban tartózkodott. A pápa, miután 1264. augusztus 11-én meggyőződött a történtek hitelességéről, szeptember 8-ai dátummal bullát adott ki, amellyel elrendelte Corpus Domini, azaz Úrnapja ünnepét. A pápa ugyanakkor megbízta Aquinói Szent Tamást, hogy az ünnep számára saját liturgikus szövegeket szerkesszen. Így írta meg az Angyali Mester a nap csodálatos Lauda Sión kezdetű szekvenciáját. Babits Mihály és Sík Sándor fordításában a fennkölt vers első szakasza így hangzik, ahogyan azt hallottuk is: „Dicsérd Sión Megváltódat, vezéredet, pártfogódat áldja hangos éneked. Nagy titokról szól az ének, élet élő kútfejének, a Kenyérnek hódolunk.” IV. Orbán pápa halála miatt a Corpus Domini ünneplése csak később vált egyetemessé.
A világ számos országában történtek ehhez hasonló eukarisztikus csodák. Spanyolországban ezeket jelölik „Szent Kétely” néven, amelyek olyan papok személyéhez fűződnek tehát, akik kételyeket táplálnak Krisztus testének és vérének a szentmisén történő valóságos jelenlétét illetően. A kétség azonban, mivel csodás esemény származik belőle, a spanyolok szóhasználatában szenté válik. Hitünk szerint a Tridenti Zsinat definíciója szerint Jézus az Eucharisztiában vere (valóban), realiter (valóságosan) és substantialiter (lényegileg) van jelen. Vagyis az eucharisztikus kenyér és bor nem „olyan, mintha”, hanem ténylegesen Jézus Krisztus teste és vére, vagyis a meghalt és föltámadt Jézus személyesen, isteni és emberi természetének teljességével. Mind a kenyér, mind a bor színe alatt, azok legkisebb részében is a teljes Krisztus van jelen. A valóságos jelenlét (az átváltoztatás után) a színek kiosztása előtt és az eucharisztikus cselekmény után is igaz. Mindez egyenes következményeként Jézus szavának: „«Vegyétek, ez az én testem.» … «Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik.»”.
Az előző hetek számos tanítással szolgálnak számunkra. A Családok VII. világtalálkozója megerősít bennünket abban, hogy a vasárnap, az Úr napja, és azon belül is különösen a szentmise az a szükséges ünnep, amely életünket élhetővé teszi. Az Úrnapjának ünnepe pedig, amit a szentatya Rómában csütörtökön tartott, azt a buzdítást hagyta ránk, hogy tartsuk továbbra is életünk középpontjában a szentmisét és fedezzük fel újból a közösségi és egyéni szentségimádást.
„«Vegyétek, ez az én testem.» Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: «Ez az én vérem,»” Jézus egyértelmű parancs, „Vegyétek”, és gesztusa, „odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle”, azt tárja elénk, amit Aquinói Szent Tamás a költészet nyelvén az Oltáriszentségről tanítva elénk tár, hogy az számunkra is: „angyaloknak étke, vándorutunk erőssége, édes fiak vendégsége (…) étkünk, éltetőnk, szerelmünk”. Mindezt megerősíti számunkra a szentek példája, mint Flüei Szent Miklós (1417–1487), Konnersreuthi Neumann Teréz (1898–1962) és Pietrelcinai Szent Pio („Pio atya”; 1887–1968), akiknek, különösképpen bizonyítható ez a két utóbbi XX. századi szent esetében, életük egy szakaszában (néhány hétig, de akár évekig vagy évtizedekig) egyetlen táplálékuk a rendszeres (többnyire napi) szentáldozás volt.
Ha lesz bátorságunk a gyakorlati élet ateizmusától, attól, hogy szánkkal valljuk (mert egy bizonyos kultúra és hagyomány még mondatja velünk), de életünkkel tagadjuk, megtérni Krisztus tényleges és bátor elfogadására, akkor az Oltáriszentség sem lesz kárhozatunkra, hanem ténylegesen az (örök) Élet eledele lesz mindannyiunknak! Hiszek Uram, erősítsd gyenge hitünket! Urunk! „Add, kérünk, tested és véred szent titkát úgy tisztelnünk, hogy megváltásod gyümölcsét szüntelenül élvezzük.” Ámen!