Kedves testvéreim!

„Az Egyház (…) alapjában véve pozitívan viszonyul a médiához. Igaz, hogy elítélte a súlyos visszaéléseket (…) „Az Egyház úgy tekint a médiára, mint ‘Isten ajándékaira’, amelyek gondviselésének megfelelően egyesítik az embereket a testvériségben és így segítik őket együttműködni üdvözülésük tervében”.”  „Az Egyház az emberi kommunikáció történetét úgy fogja fel, mint egy hosszú utazást, amely során az emberiség „a kevélység vezette bábeli tervből kiindulva a zűrzavaron és a kommunikáció ellehetetlenülésén áthalad (vö. Ter 11,1-9), majd megérkezik Pünkösdhöz, amikor a nyelvek ajándéka a Szentlélek működésének köszönhetően a kommunikáció helyreállítását jelzi, minek központjává Jézus válik”. Krisztus életében, halálában és feltámadásában „az emberek közti kommunikáció a legmagasabb eszményképét és legjelesebb példáját Istenben találja, aki emberré, testvérré lett.”
A tömegkommunikáció modern eszközei olyan kulturális tényezők, amelyek szerepet játszanak ebben a történetben.”
Mi is tartozik ide? A zsinat tanítása a sajtó, a rádió és televízió, színház és film eszközeit sorolta ide, ami később természetesen kiegészült az internettel. „ezek az eszközök, ha helyesen alkalmazzák őket, az emberi nemnek nagy segítséget nyújtanak, mert nagyban hozzájárulnak a szellem pihenéséhez és kiműveléséhez, illetve Isten országának terjesztéséhez és megszilárdításához; de azt is tudja, hogy az emberek a teremtő Isten szándékai ellen és saját romlásukra is használhatják őket; sőt anyai szorongással és fájdalommal látja azt a sok kárt, mely nagyon gyakran éri a társadalmat gonosz használatuk következtében.” (IM 2). Éppen ezért hangsúlyozta a zsinat, hogy „Ezen eszközök helyes használata föltétlenül megköveteli, hogy mindazok, akik velük élnek, ismerjék és e területen is hűségesen valósítsák meg az erkölcsi rend normáit. (…) Különösképpen szükséges, hogy az összes érdekelt helyes lelkiismeretet alakítson ki magában a tömegtájékoztatási eszközök dolgában” (IM 4.5).
Mit is jelent ez a helyes lelkiismeret. Erről az Egyház így szól hozzánk: „A társadalomnak tehát megvan a joga ahhoz, hogy információt kapjon mindarról, amit az embereknek (…) hasznos tudniuk. E jog helyes gyakorlása azonban megköveteli, hogy a közlés tartalmát tekintve mindig igaz és — az igazságosság valamint a szeretet sérelme nélkül — teljes legyen; a közlés módját tekintve pedig legyen tisztességes és megfelelő, azaz szentül tartsa tiszteletben az erkölcsi törvényeket, (…); nem minden tudás használ ugyanis,”a szeretet viszont épít” (1Kor 8,1).” (IM 5). Az internetről azt tanítja az Egyház, hogy „Az internet ajtó a csillogó-villogó, izgalmas világra. Ereje, varázsa van, de nem minden biztonságos, egészséges és igaz, ami az ajtó másik oldalán található. (…) magadnak tartozol – és szüleidnek, családodnak, barátaidnak, lelkipásztoraidnak, tanáraidnak, végső soron Istennek – azzal, hogy jól használd az internetet. Az internet rengeteg lehetőséget nyújt (…) a jóra és a rosszra, saját magukra és másokra nézve. Olyannyira gazdagíthatja életüket, hogy a korábbi nemzedékek álmaikban sem mertek volna gondolni ilyesmire, és arra is képessé teheti őket, hogy mások életét gazdagítsák. Viszont arra is képes, hogy a fogyasztói mámorba taszítsa őket, pornografikus és erőszakos fantáziálásba, vagy már-már beteges elszigetelődésbe.”
Számunkra befogadók számára azt kéri Isten, hogy „egyértelműen azt részesítsék előnyben, ami erkölcsi, tudományos vagy művészi szempontból értékesebb; kerülniük kell viszont azt, ami önmaguknak lelki kárt vagy bűnre vezető alkalmat jelent, vagy másokat a rossz példával bűnbe vihet, vagy akadályozza a jó és segíti a rossz terjedését” (IM 9); „iparkodjanak megszokni, hogy mértéktartóan és fegyelmezetten használják ezeket az eszközöket; törekedjenek arra is, hogy a látott, hallott, olvasott dolgokat egyre mélyebben megértsék; a nevelőkkel vagy szakemberekkel beszélgessenek el róluk, és sajátítsák el a helyes kritikát. A szülők pedig emlékezzenek kötelességükre: őrködjenek éberen, hogy a hitre vagy erkölcsre káros látványosságok, sajtótermékek és hasonlók az otthonok küszöbén kívül maradjanak, és ilyesmikkel gyermekeik másutt se találkozzanak” (IM 10). …

Kedves testvérek!

Hallottuk az Apostolok cselekedetéből, hogy Pál és Barnabás, a Feltámadás, Menybemenetel és Pünkösd után, gyakorlatilag a mi világunkban, „útra keltek (…) Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert ,,sok szorongattatás közepette kell bejutnunk az Isten országába””. Valljuk meg, hogy szíven érintettek ezek a szavak, hiszen nekünk is erre van szükségünk, arra hogy erőt öntsenek belénk és bátorítsanak bennünket, hiszen mi magunk is elbizonytalanodunk, megingunk azok előtt a próbatételek előtt, amik bennünket érnek keresztény életünkben. «Ki vesz rá?/ Ki tesz engem képessé rá?» – kérdezzük mi is magunktól gyakran. A mai szentmise elején könyörögtünk is azért, hogy Isten „Tekints jóságosan szeretett fiaidra, és vezess el minket, Krisztusban hívőket az igazi szabadságra és a mennyei dicsőségbe”.
És Isten válasza nem késik. Hiszen most a húsvéti időben arra hívja fel a figyelmünket, hogy „Jézus Krisztus halálával és föltámadásával „megnyitotta” nekünk a mennyországot”. Az Ő kinyilatkoztatása által felhívja figyelmünket arra a tényre, hogy Vele mi vár ránk: „új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúlt, és a tenger sem volt többé. (…),,Íme, újjáalkotok mindent!””. Ez a látomás segíthet a mindennapi kereszthordozásunkban. De figyelem! Ez az ígéret nem olyan mint a többi ígéret, hogy majd egyszer, … majd unokáinknak jó lesz…, hiszen „Isten országa már köztünk van” (Lk 17, 21)!
Mi is van kialakulóban már itt és most, ugyanakkor még vár a minden képzeletünket felülmúló kiteljesedésére? Igen, az Isten országa, azaz a Mennyország! „Ezt a Szentháromsággal való tökéletes életet, ezt az életközösséget a Szentháromsággal, a Boldogságos Szűz Máriával, az angyalokkal és az összes szentekkel nevezzük „mennyországnak”. A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.” (KEK 1024),  „A mennyországban élni azt jelenti, „Krisztussal lenni”. A választottak „Őbenne” élnek, de megtartják, sőt megtalálják saját mivoltukat” (1025), „Az üdvözültek élete a Krisztus által megvalósított megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása.” (1026), „Az Istennel és a Krisztusban élőkkel való boldog közösség e misztériuma túlhalad minden megértést és minden elképzelést. A Szentírás képekben beszél nekünk róla: élet, világosság, béke, menyegzői lakoma, az ország bora, az Atya háza, mennyei Jeruzsálem, paradicsomkert: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1Kor 2,9).” (1027).
Testvéreim! Isteni nagy dolgokról van szó! Éppen ezért a Mennyország keresése, a fáradozás érte nem tesz alvajárókká a MÁban. Ahogyan a zsinat tanította: „Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, (…) a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.” (GS 39). Jézus maga ezt a földi életet az evangéliumban a következőképpen állítja elénk: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”. Jézus szavaihoz csak 2 magyarázatot: 1) parancsról van szó, tehát nem érzelmet jelent ez a szeretet, hanem áldozatos döntést; 2) a mértéke Ő maga: „Amint én (…) titeket, úgy (…) ti is egymást”, bátran, nagylelkűen, mértéktelenül, vagy krisztusi mértékkel!
„vezess el minket, Krisztusban hívőket az igazi szabadságra és a mennyei dicsőségbe” Íme a cél, s íme az út! Isten segítsen rajta bennünket! Amen!

Kedves Testvérek!

Aki figyelmes lélekkel hallgatta a szentmise kezdő könyörgését és az evangéliumot, az észrevehette, hogy a kettő között némi ellentét van. A könyörgésben ugyanis azt imádkoztunk, hogy „Istenünk, te úgy akartad, hogy néped szüntelen vigadozzék.” Az evangéliumban pedig azt találhattuk, hogy az apostolok egyáltalán nem vigadoznak, hanem inkább unatkoznak. Unalmukban aztán Péter vezényletével végül kimennek halászni. Ugyanoda térnek vissza, ahonnan elindultak: a halászhálóhoz. De a halászat se megy már nekik. Tétlenség uralkodik el rajtuk, végképp nem találják helyüket az életben. Amit eddig csináltak, a halászatot, már nem tudják folytatni, de még nem tudják, hogy mit kellene tenniük. Valami sötét várakozás magatartásuk – várnak egy jelre.
Az apostolok életének egy viszonylag rövid idő múlva bekövetkező eseményét kísérhettük figyelemmel a szentmise olvasmányában. Az apostolok az előtt a főtanács előtt állnak, amely halálra ítélte Jézust, mert Messiásnak vallotta magát; az előtt a főtanács előtt állnak, melynek poroszlói előtt szétfutottak Nagycsütörtök éjszakáján a Getszemáni kertben magára hagyva Krisztust. S most ez előtt a főtanács előtt ők vallják meg nyíltan: az a Jézus, akit ti megöltetek, a Messiás! S örömmel viselik el a megvesszőztetést Jézus nevéért.
Mi történt a két esemény – a Tibériás-tavi jelenet és a főtanács előtt -, hogy szinte rá sem lehet ismerni az apostolokra? A feltámadt Krisztussal való találkozás és az ő Lelkében való részesedés tette ilyenekké az apostolokat.
A föltámadt Krisztussal úgy találkoznak a Tibériás-tó partján, hogy először meg sem ismerik. A csodálatos halfogásra ismerik fel. Ez a halfogás Péternek mindennél többet jelent: eszébe jut ama első csodálatos halfogás, amikor el akarta taszítani magától Jézust, mert oly méltatlan bűnösnek érezte magát. Most ő akar elsőként találkozni Jézussal, ezért vízbe veti magát, hogy úszva talán hamarabb találkozhat vele mint a többiek, akik még a kikötés gondjaival bajlódnak.
Ezzel a csodával most az apostolok számára nyilvánvaló lesz: Jézus nélkül ezentúl semmit sem tudnak eredményesen tenni, még halászni. De Jézus nagyobb halászatra – emberhalászatra hívja őket.
Pünkösdkor megkapják a Szentlelket. Azt a Szentlelket, akit Jézus is megkapott, amikor alámerült a Jordánban Keresztelő Jánosnál. Megkapják azt a Szentlelket, aki képessé tette Jézust arra, hogy hirdesse Isten Országának örömhírét, aki képessé tette arra, hogy a legnagyobb szeretetet megélje: életét adja barátaiért, az egész emberiségért. Az apostolok ezzel a Lélekkel eltelve merik hirdetni a főtanács előtt: azt a Jézust, akit ti megöltetek, Isten feltámasztotta, mert ő a Messiás. Ezzel a Lélekkel eltelve tudják elviselni örömmel a gyalázatot Jézus nevéért.
Mi hol vagyunk?
A Tibériás-tó partján unatkozunk, s elkeseredve tapasztaljuk napról napra, hogy semmi sem sikerül?
Vagy a főtanács előtt vagyunk a Szentlélekkel eltelve, megvallva Jézus istenségét?
Bár a legtöbben a bérmálásban megkaptátok a Szentlelket, azt akit Jézus is megkapott a Jordánnál. A legtöbb emberben azonban sajnos nem tud úgy működni, mint Jézusban, vagy az apostolokban, mert nem engedjük működni bennünk. A legtöbben olyanok vagyunk mint az apostolok a Tibériás-tó partján: unottan próbálunk valamit csinálni saját erőnkből, amiben semmi örömünket nem leljük. Minden vasárnap eljövünk misére, mindig ugyanazt az imát mondjuk el, amely csak arra jó sokszor, hogy letudjuk vele az imádság kötelezettségét. Néha történik egy-egy csodás halfogás, elkap a lelkesedés egy rövid időre.
Ez a szürke, unott vallásosság nem kedves Isten előtt! Isten azt akarja, „hogy népe szüntelen vigadozzék”! Azt akarja hogy eltöltse a Szentlélek – Krisztus Lelke!
Ne fojtsátok el magatokban a testetek templomában lakó Szentlelket, hanem engedjétek kiáradni életetekre és a körülöttetek élő emberekre. Akkor a mennyei karokkal együtt ezt harsoghatjuk életünk példájával: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké.”
Ámen.

Kedves testvérek!

Húsvét második vasárnapja az irgalmasság vasárnapja. Korábban ezt vasárnapot úgy ismertük, mint „fehérvasárnapot”, mivel az ősegyházban ezen a napon vetették le a fehér ruhát az újonnan megkereszteltek. De nem a név a fontos, hanem a tartalom. Minden vasárnap tulajdonképpen „fehérvasárnap”, mert keresztségünk méltóságára emlékeztet bennünket, és minden vasárnap az „isteni irgalmasság” vasárnapja, mert Isten szeretetéről tanúskodik. Az isteni irgalmasság vasárnapja újabb eredetű emléknap. 2000. április 30-án II. János Pál pápa Rómában szentté avatta Fausztina Kowalska nővért és a szentté avatás alkalmával az egész világra kihirdette az isteni irgalmasság ünnepét. Szent Fausztina nővér magán kinyilatkoztatásban, magától az Úr Jézustól kapta a kérést, hogy a húsvétot követő első vasárnap legyen az isteni irgalmasság ünnepe. Az irgalom készség arra, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk. Ilyen volt és ilyen ma is Jézus irántunk tanúsított szeretete.
Az első olvas mány az Apostolok Cselekedeteiből vett részlet, amelyben az apostolok jeruzsálemi működéséről olvasunk és megtudjuk, hogy a nép sokra tartotta az első tanítványokat. Minden kereszténynek úgy kell élnie, hogy kiérdemelje az emberek megbecsülését.
A második olvasmány a Jelenések könyvéből vett rész, amelyben János apostol leírja mennyei látomását az élő Krisztusról. Jézus ma is él és vezeti Egyházát.
Az evangéliumban Szent János elmondja Jézus első megjelenését a tanítványoknak. Jézus első szava a félelemtől bezárkózott tanítványaihoz a békesség szava volt. Erre öröm töltötte el a tanítványok szívét. Tamás azonban nem volt közöttük. De Jézus biztosan rá is gondolt, csak Tamás ezt nem tudta, mert lelkét kételyek gyötörték, szívében nem volt békesség. Ebben az evangéliumi jelenetben felfigyelhetünk több jelentős körülményre.
Felfigyelhetünk mindenekelőtt arra, hogy a kezdeményezés Jézusé volt. A tanítványok félelmükben bezárták az ajtót. Jézus hiába kopogtatott volna, valószínűleg nem engedték volna be. De jézus belépett, a zárt ajtón keresztül is. Ez is feltámadásának a jele volt: közte és szerettei között nem léteznek korlátok, zárt ajtók, elszigetelt magánzárkák, ahová híveit az évszázadok során, de még ma is, bezárták, hogy így félemlítsék meg őket. Jézus azonban ott is rájuk talált, megvigasztalta őket, és erőt adott nekik, amint ezt a szentek élete tanúsítja. Jézus azonban még egy másik jelet is adott megfélemlített tanítványainak: megmutatta nekik kezét és oldalát. Végül, mintha még ezzel sem elégedett volna meg, csakhogy bátorítást öntsön beléjük, átadta nekik a Szentlelket. Nyolc nap múlva megjelent a színen Tamás is. Ő is megkapta a feltámadás jeleit. Végül az evangélista megjegyzi, hogy Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, mindezt pedig azért, hogy higgyék, és velük együtt mi is, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életünk legyen. Jézus ma is ilyen: keres bennünket, bátorít bennünket, jeleket mutat, csakhogy higgyünk benne. Ma is ajándékozza a Szentlelket, amikor a szentgyónásban megbocsátja bűneinket.
Másodszor megfigyelhetjük azt, hogy három alapvető, általános emberi lelki állapot jut kifejezésre a vasárnapi evangéliumban: félelem, kétely és bűntudat. A tanítványok féltek, Tamás kételkedett, mindenki vétkesnek érezte magát. Ezekre az alapvető emberi, lelki állapotokra válaszol Jézus: békét ad megfélemlített tanítványainak, hitbeli bizonyságot a kételkedő Tamásnak, bűnbocsánatot mindegyiküknek. Jézus ma is ilyen, mert ma is ugyanezek az állapotok kínoznak bennünket: félünk, kételkedünk és gyötör bennünket a bűntudat.
Ma mitől félünk? A betegségtől, a haláltól, a balesettől, a szegénységtől. A feltámadott Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit tanítványainak mondott: „Békesség nektek”.
Ma miben kételkedünk? A jóságban, a szeretetben, a hűségben, az emberek jó akaratában. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit Tamásnak mondott: „Higgyél és ne légy hitetlen”.
Ma mi kínoz bennünket? A bűntudat: sok a hibánk, a bűnünk, megbántanak bennünket és mi megbántunk másokat. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit első tanítványainak mondott: „A Szentlélekben tiétek a bűnbocsánat”.
Az isteni irgalmasság vasárnapja arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten ismeri legtitkosabb félelmeinket, aggódásunkat és lelki vergődésünket is, ezért nyugodtan rábízhatjuk életünket.

Kedves testvéreim!

„Péter a tizenegy kíséretében előlépett, és hangos szóval így beszélt” és „Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak”: látjuk, ahogy az apostolok, de nemcsak ők, hanem kivétel nélkül az összes tanítványok is az Evangélium, a feltámadás hírvivőivé lettek. Az Apostolok Cselekedetében olvassuk, hogy a Jeruzsálemből szétszéledt keresztények, ahol csak megfordultak életükkel és szavukkal tanúságot tettek hitükről. Mi mai hívők, vajon méltó utódaik vagyunk annak a keresztény nemzedéknek? A Hit Éve az újra evangelizáció ideje is – XVI. Benedek pápa és a püspöki szinódus tanítása szerint. Nem csupán a hitetlen világ evangelizálására van ma szükség tehát, hanem saját magunk evangelizálására. Isten nem elégszik meg farizeusi kereszténységgel, külső hagyományos vallásossággal! Nem! Isten elevenségre, bátorságra, kreatív, alkotó, valódi, életformáló keresztény életre hív meg bennünket!
Az evangélium kapcsán rádöbbenhetünk, hogy az ellenség óriási erővel terjeszti hazugságait és nem sajnál pénzt, energiát, fantáziát. S azt kell lássuk, hogy mi is bekapjuk sokszor a csalit, mi is megesszük propagandájukat! Be kell látnom, be kell látnod, be kell látnunk mindannyiunknak kivétel nélkül, hogy nem lehet, hogy Isten barátai is legyünk s az ellenségeiéi is. „Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya.” – János evangéliuma 12, 25-26. Harc van a világban, ennek a harcnak színtere az emberi szív, dönteni kell: magamat, érzékeimet, a kényelmet, a vagyont imádom-e vagy az egy igaz Istent!
Szükségünk van arra, hogy időnket Istennel töltsük el. Ez nem unalmas, nem szürke! Szükséges, hogy az Istennel töltött időnk minőségi idő legyen, ne látszat, külső időtöltés, hanem valódi ottlét, szükséges, hogy még a szórakozásom idejét is istenes dolgokkal töltsem ki! Nem lehet mindenhez érteni, ez olcsó ábránd; nem kell mindennel foglalkozni, ez kísértés; nem kell másodlagosan fontos dolgokban profiknak lenni, ha az elsődlegesen fontosban csak amatőrök vagyunk, de ha már kell igyekezzünk az elsődlegesen fontosakban is hasonló szintre jutni!
Ferenc pápát nagy szimpátia kíséri az egész világon. A Szent Péter téren, a beiktatási miséje alkalmával, számtalan nyelven láthattuk az Assisi Szent Ferencnek szóló Isteni szót: „Ferenc meny, állítsd helyre egyházamat, látod roskadozik”. Nagy elvárások vannak a Szentatya felé. Meg kell kérdeznünk magunktól, – nekem, neked testvérem –: „azt hisszük, hogy ez nélkülünk sikerülni fog?” Szerintem nem! Nélkülünk nem fog sikerülni! Csak velünk sikerülhet! Azt gondoljuk mi megúszhatjuk? Egy közösség azt mondta elöljárójának, amikor az megújulásra hívta meg, arra, hogy ne adják fel, „hagy bennünket nyugodtan meghalni”. Talán mi is így gondolkodunk? Túlontúl rabok vagyunk? Túlontúl elkábítottak vagyunk? Túlontúl lekötözöttek vagyunk? Túlontúl haldoklók vagyunk?
Az igazság az, hogy Péter háromszor tagadta meg a Mestert, Mária Magdolna egy utcanő volt, más tanítvány előbb kapzsi és önző volt, öntelt, hatalom ittas, és így tovább. Péter nem magából merítette a bátorságot, ahogy Mária Magdolna sem. A Feltámadottal való találkozás formálta át őket! Engem s téged is a Feltámadottal való találkozás alakíthat át! Akarom, akarod? Kérjük: Feltámadott Krisztus találkozni szeretnék Veled, alakítsd át életem, éleszd fel bennem a Lelkedet, részesíts az Életedből, vezess életem minden pillanatában szentjeid nyomában! Ámen

Kedves testvérek!

Ahogyan Ferenc pápánk szokta gyakran kezdeni szentbeszédeit: „milyen szép”. Milyen szép a mai örömhír, ami utolér bennünket!
Ahogy azt a mai evangéliumi jelenet is tudtunkra adja: Jézus, a Feltámadott, folytatja azt, amit öröktől fogva elkezdett, amit földi életében is élt, hogy jó/szép pásztorként az övéiért él, megkeresi tanítványait – az emmauszi kettőt, Pétert és a többit – , „közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött” immáron tehát feltámadottan, örökre.
Az aki kereszthalált halt értünk, most, hogy belépet az Ő isteni dicsőségébe, végtelen hatalmába, továbbra is szeretettel viseltetik felénk. Közeledik felénk és kíváncsi ránk. Milyen sokszor megtörténik velünk, egymás közt, hogy nem törődünk a másikkal, nem figyelünk a másikra, csak külső jeleket mutatunk, látszatot mutatunk, de közben nem törődünk vele… Jézus, a Feltámadott, nem így viselkedik velünk! Őt tényleg érdekli, hogyan vagyunk, mi van bennünk, Őt érdeklik csalódásaink, fájdalmaink, szomorúságunk is.
De a maga feltámadott, hatalmas módján válaszol. Nem feltétlenül rakja rendbe helyettünk életünk rendetlenségét, nem tünteti el a problémákat életünkből, nem csinálja meg helyettünk feladatainkat, nem iktatja ki életünkből a szenvedést,… Ahogyan egy tanúságtétel mondja: „Erőt kértem az Úrtól, – s ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem. / Bölcsességért imádkoztam, – és problémákat adott, melyeket megtanultam megoldani. / Előmenetelt óhajtottam, – gondolkodó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam. / Bátorságot kértem, – és Isten veszélyeket adott, melyeket legyőztem. / Szeretetre vágytam, – és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket, hogy segítsek rajtuk. / Kegyes jóindulata helyett alkalmakat kaptam a jóra. / Semmit nem kaptam, amit kértem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt. Meghallgatta imádságomat!” Hiszen az evangéliumot követve: megajándékoz bennünket Szavával, átnyújtja nekünk „az élet kenyerét és az üdvösség kelyhét” és visszaküld bennünket az Ő Egyházába, Anyaszentegyházunkba.
Húsvétvasárnap az Egyház felhívja figyelmünket, figyelmeteket arra, hogy „Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve”. Az anyagiasság imádatába merült világunk számára íme a hatalmas kincs, a nagy vagyon, az óriási örökség, amit meg kellene kaparintani, amit meg kellene becsülni. Nem önmagunk, és érzékszerveink tapasztalatai körül kellene forogjunk. Hálás hittel keresztségünk nagyszerű ajándékáért kellene azt valóban, tényleg, igazából, nagylelkűen, elevenen, bátran Élni!
„Milyen szép”, a Feltámadott mellénk szegődik, ránk figyel, meghallgat bennünket, és az örök életre oktat bennünket tanításával és táplál bennünket szentséges testével és vérével. Ahogy ez a megtapasztalás megváltoztatta az emmauszi tanítványok, Péter apostol és sokan mások életét, Húsvét alakítson át bennünket is! Ámen!

Kedves testvéreim!

Ebben a nagyböjti időben, most Virágvasárnap és a nagyhét előtt különösen is önkéntelenül is eszünkbe jut Pio atya életpéldája: hiszen az atya élete nem volt más, mint a keresztre feszített Krisztus felé fordított tekintet, egyszerübben megfogalmazva: szenvedés, de nem egyedül, hanem Jézussal, akit keresztre feszítettünk. János evangélista szavai: „Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” az a vezérelv volt, amit nap mint nap követet, különösképpen a stigmák elnyerését követően, amit éppen egy olyan pillanatban kapott, amikor az imakórusban a keresztre feszített Urat szemlélte.
Pio atya élete közvetlen részvétel Isten Fiának szenvedéséből és halálából, s ez a részvétel egyre elmélyültebb lett. Pio atya igazán a keresztre szegezte tekintetét! Nem csak ő maga tekintett fel a keresztrefeszítettre, hanem azt a sokaságot is erre hívta, akit megérintet az atya élete és üzenete. S mindezt abban a meggyőződésben, hogy a Krisztus szenvedéseiben való részvétel nyeri el az üdvösséget és helyezi az életet azonos hullámhosszra a keresztrefeszített Úrral.
Feltekinteni a kereszten függőre könnyű lehetet neki, de nem az nekünk. A Krisztus követésében azt olvassuk, hogy az emberek közül sokan akarják a Táborra követni Krisztust, és nagyon kevesen, akik a Kálváriára kívánnak felmenni vele. Mégis mindannyian tudjuk, hogy az ember jelen állapota nem a színeváltozáskori, hanem jórészt a szenvedésé, fájdalomé, a halálé. Az ember fájdalom által jön a világra és folytonosan a fájdalomban él.
Testvérek! Azt hiszem, hogy nem fogom tudni kioldani azt a csomót, megoldani azt a botrányt, ami az emberi szenvedés, ami a szenvedés a világban. Mégis szeretnék egy segítséget adni, hogy elinduljunk ebben az irányban! Pio atya segítségét kérem! S azt gondolom, hogy Ő legelőszőr is arra figyelmeztet bennünket, hogy tartsuk szem előtt azt a valóságot, hogy nem MI vagyunk az Isten! Túllépve önimádásunk csapdáján, tekintetünket a nagyon szép, csodálatos teremtet világra irányítja, ahol azonban az igaz Isten elleni lázadás okán, a Sátán cselekvésének gyümölcseként megjelent a bűn, s annak a következménye a szenvedés és a halál. S végül Pio atya szavát szeretném hallatni, hogy akkor mit is kezdjünk az életünkben jelenlévő szenvedéssel, a betegséggel, a fájdalmakkal.
Egy igen korai levélben az atya így fogalmaz: „Isten akaratából, mindmáig rosszúl érzem magam egészségileg. (…) De Jézus nem hagyja, hogy időről időre, a nélkül maradjak, hogy megédesítené szenvedésemet egy másik módon, tehát, úgy, hogy szívemhez beszéljen. Ó igen, atyám, mennyire jó Jézus hozzám! Milyen értékes pillanatok ezek; olyan boldogság, amit nem tudok mihez hasonlítani; olyan boldogság, amit szinte csak a gyötrelemben enged az Úr éreznem.
Ezekben a pillanatokban, minden másnál inkább, a világon lévő minden dolog untat és nehezemre esik, semmit se kívánok, kivéve szeretni és szenvedni. Igen, atyám, sok szenvedés közepette is, boldog vagyok mert úgy tűnik nekem, hogy szívem hevesen ver Jézus szívével. Most képzelje el, hogy meggyi vigaszt kell öntsön egy szívbe az a tudat, hogy szinte biztosan, birtokolja Jézust ” (1910. szeptember 4.).
„szenvedek, nagyon is szenvedek, de hála a jóságos Jézusnak, érzek még egy kis erőt; és mire nem képes a teremtmény, ha Jézus segíti? Én nem kívánom, hogy könnyebítsék meg nekem a keresztet, mert Jézusért szenvedni édes nekem; ahogy Jézus vállán szemlélem a keresztet, abból mindig megerősödöm és szent örömben ujjongok.
(…) Ő (az Úr) kiválaszt lelkeket, és ezek között, minden érdemtelenségem ellenére, engem is kiválasztott, hogy segítsem Őt az emberi üdvösség nagy üzletében. És minél inkább ezek a lelkek vigasztalás nélkül szenvednek, annál inkább könnyebbítik meg a jó Jézus fájdalmait.
Íme mindaz, amiért egyre jobban szeretnék szenvedni és vigasz nélkül szeretnék szenvedni; ez nekem minden örömöm. Sajnos bátorságra van szükségem, de Jézus semmit sem tagad meg tőlem.” (1912. szeptember 20.)
„Mennyire édes, ó atya, a név kereszt!; itt, Jézus keresztjének tövénél, a lelkek fénybe öltöznek, szeretettől fellángolnak; itt szárnyat öltenek, hogy magasabbra szárnyalhassanak.
Ez a kereszt legyen nekünk is pihenésünkben fekhelyünk, a tökéletesség iskolája, a mi szeretet örökségünk. Ezen célból figyeljünk, hogy ne válasszuk el a keresztet Jézus szeretetétől: másképpen ez a másik nélkül elviselhetetlen teherré válnának gyengeségünk részére.
A Fájdalmas Szűzanya az ő szentséges Gyermekétől nyerje el számunkra a kegyelmet, hogy elmélyüljünk a kereszt titkában, és hogy Máriával megittasodjunk Jézus szenvedésével. A szeretet legteljesebb jele a szeretet személyért való szenvedésben áll, és miután Isten gyermeke tisztán szeretetből elszenvedet értünk ilyen sok fájdalmat, nem marad semmi kétség, hogy az érte való kereszthordozás annyira szerethetővé lesz, mint maga a szeretet.
A szentséges Szűz nyerje el számunkra a kereszt, a szenvedés szeretetét és Ő aki elsőként gyakorolta az evangéliumot teljes tökéletességében, teljes komolyságában, még mielőtt az megjelent volna, nyerje el számunkra és ő maga adja nekünk az ösztönzést, hogy közvetlenül hozzá menjünk.
Mi magunk is erőltessük meg magunkat, mit számtalan kiválasztott lélek, hogy mindig e mögött az áldott Anya mögött legyünk, hogy mindig mellette járjunk, mivel nincs más út ami az életre vezet, ha nem az amit a mi Anyánk járt: ne utasítsuk vissza ezt az utat, mi akik révbe szeretnénk érni.
Szegődjünk társául ennek az ilyen kedves Anyának: vele menyük ki Jézushoz, Jeruzsálemen kívülre, amely szimbóluma és alakja (…) annak a világnak, amely elutasítja és megtagadja Jézus Krisztust, és amelytől Jézus Krisztus maga is elhatárolódik (…).
Igen, atyám, hagyjuk el ezt a megtagadott Jeruzsálemet, ezt az istengyilkos Jeruzsálemet, ezt a Jeruzsálemet, amely nyíltan, hűtlen és vigyük Jézushoz a kereszt dicsőséges becstelenségét.” (1915. július 1.).
Testvéreim! Mielőtt Pio atyában egy olyan embert látnánk, aki valamilyen pszichiátriai betegségben szenvedne, mintha mazochista lenne, szeretném felidézni az életéből azt az epizódot, amikor valaki megkérdezte tőle, hogy milyen önmegtagadásokat végez, milyen önsanyargatást csinál. Amire Pio atya azt válaszolta ő nem keresi ezeket, nem állítja elő, nem csinálja ezeket, csupán elfogadja, amit az élet ad számára. És ezt a mélységes hitében a szentírás szavai szerint tette. Mit is mond Szent Pál a Kolosszeiekhez írott levelében: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (1, 24). Életpéldája az engesztelés titokzatos valóságára hív meg bennünket is. A megváltoztathatatlan szenvedésben Jézusra szegezni tekintetünket, aki maga is szenvedet, és ezt vele a szenvedésünket felvállalni és másokért felajánlani.

Imádkozzunk Pio atyával: „Ó Jézusom, add nekem a te erődet, mikor szánandó természetem fellázad a bajok ellen, melyek fenyegetik, hogy szeretettel fogadhassam földi számkivetésem gyötrelmeit és szorongatásait. Minden erőmmel csatlakozom érdemeidhez, fájdalmaidhoz, vezeklésedhez, könnyeidhez, hogy veled együtt dolgozhassam az üdvösség művén, és legyen erőm menekülni a bűntől mint a halálküzdelmednek, véres verejtékednek és halálodnak egyetlen okától.
Rombold le bennem mindazt, ami visszatetsző előtted, és a te szent szereteted tüzével nyomd szívembe minden szenvedésedet. Karolj át olyan bensőségesen, oly erős és édes öleléssel, hogy soha ne hagyjalak egyedül kegyetlen gyötrelmeidben.
Csupán egyetlen pihenőt kívánok: a te Szíveden. Egyetlen dolog után áhítozom csak: részt venni szent Haláltusádban. Bárcsak megrészegülne lelkem véredtől, és táplálkozna fájdalmad kenyerével. Ámen”

Kedves testvérek!

Mindazok közüllünk, akik ebben a nagyböjtben megengedik, hogy Isten vezesse őket, megtapasztalják, hogy mennyire valóságos Izaiás próféciája: „Ezt mondja az Úr: (…) Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek: én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban is van, nem látjátok? Valóban, utat készítek a pusztában, és folyókat a sivatagban.”. Hiszen látjuk, ahogyan vasárnapról vasárnapra vezet bennünket igéjével és életünk eseményeivel, a mindenható Isten. Előző vasárnap, a ’tékozló atya’. vagy ’irgalmas atya’ vasárnapján az evangélium lelkiismeretvizsgálat elé állított bennünket. Nem vagyunk-e mi is olyanok, mint a farizeusok és írástudó, pont mint a példabeszédbeli idősebb gyermek. Fizikailag közel vagyunk Istenhez, lám eljövünk még misére is, de lelkileg távol, messze vagyunk az Atyaistentől; kényelmetlen számunkra a megtérés időszaka, mert a bűnbánók irigységgel kevert haragot hoznak fel szívünkben: lám kibulizták magukat, ők meg merték csinálni, és még a mennyországot is besöprik. Az irgalmas Atyaisten összeszorított fogakkal szolgáljuk ugyan kötelességteljesítésből, de nem szeretjük; megvannak a magunk megbízható elgondolásunk az Istenről magáról, az Egyházról és az Életről, legalábbis megbízhatóbbnak gondoljuk, mint az Anyaszentegyház tanítását; és a tékozló gyermekekről is megbízhatóbb véleményünk és ítéletünk van, még az Atyánál is. De mire is vagyunk meghívva? Arra a keresztény, azaz krisztusi életre, amit szent Pál olyan pontosan elénk tár: „Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam. Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, (…). Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hasonló akarok lenni hozzá halálában, hogy ezáltal eljussak a halálból a feltámadásra is. (…) futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is megragadott engem. Testvéreim, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van.” A Hit Éve, és Ferenc pápánk is, a bíborosoknak tartott első szentbeszédében, arra hívnak meg, hogy „Én azt szeretném, hogy mi mindannyian, (…), bírjunk azzal a bátorsággal, hogy az Úr jelenlétében járjunk, az Úr keresztjét hordozva; építsük az Egyházat az Úr vérével, amit a kereszten ontott ki; és valljunk hitet az egyetlen dicsőségről, a megfeszített Krisztusról. És az Egyház így előre fog haladni! Én mindanyiunknak azt kívánom, hogy a Szentlélek, égi édesanyánk közbenjárására, adja meg nekünk ezt a kegyelmet: előre haladni, építeni, megvallani a keresztre feszített Jézus Krisztust!” Mindehhez bátorítást ad nekünk az evangélium Krisztusa, akinek az Atyaisten hatalmat adott, hogy ítélkezzen az Ítéleten, és aki nagyon jól tudja, mi lakozik az emberben, és nem szorul rá, hogy bárki is felvilágosítsa, mégsem ítéli el az embert, hanem megbocsát neki, megváltja, felszabadítja, és persze tanítja, hogy „Menj, de többé ne vétkezzél!”. Itt az idő tehát, mielőtt jövő vasárnap az Úr szenvedésének vasárnapjával, belépünk a szent nagyhétbe, hogy meghalljuk TÉNYLEG, VALÓSÁGOSAN, IGAZÁBÓL a hamvazószerdai meghívást, hogy „engesztelődjetek ki Istennel”, „tartsatok bűnbánatot és higgyetek az Evangéliumnak”! Alakuljunk át, váltsunk irányt, tegyük jobbá, szebbé, boldogabbá, élhetőbbé, egész-ségesebbé az életet önmagunk és embertársaik, felebarátaink számára. Hagyjuk az önistenítést, a bálványok imádását („arany és ezüst, emberi kéznek művei. 5Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak, 6van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem éreznek, 7van kezük, de nem markolnak, van lábuk, de nem mozdulnak, és torkukon nem jön ki a szó.” – 115. zsoltár), és válaszoljunk végre ésszerűen szeretettel az Isten végtelen szeretetére. Ámen!

A mai napon a liturgia bemutatja az Isten irgalmasságát és a megtérést. Az első olvasmány bemutatja az Isten irgalmasságát, aki meg akarja menteni a népét, Egyiptomban ugyanis nagy nyomorúságban éltek. Mózes Egyiptomból menekült és Midián földjén telepedett le. Pásztorként élt. Egy alkalommal, amikor legeltette apósának, Jetronak a juhait, látomása volt: látott egy bokrot, ami égett, de nem égett el. Ez az Isten jele volt. Isten egy égő tűz. „Isten a szeretet” mondja később János. Isten egy égő tűz, ami mindig ég, mert Ő örökkévaló. Mózes közeledni akart hozzá, hogy lássa, mi ez a gyönyörű jelenség, de Isten megszólította őt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” És Isten bemutatkozik: „ Én vagyok atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene”. Istenünk egy olyan Isten, aki személyes kapcsolatot keres velünk, ami az igazi öröm, békesség és boldogság forrása. Az Úr kinyilatkoztatja a saját irgalmasságát: „Láttam nyomorúságát Egyiptomban élő népemnek és hallottam panaszát a munkafelügyelők miatt; igen, ismerem szenvedését.”
Isten nem nézi tétlenül az emberi szenvedéseket, sőt, nagyon figyel rájuk. Az Ő tekintete világosan lát. „Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről”. Az Úr kiszabadítja népét a rabszolgaságból, és kivezeti arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba, egy olyan országba, ahol örömmel lehet élni, békességben és jólétben és Istennel állandó kapcsolatban.
Testvér ez a történet Izrael története de a te törteneted is. Isten ezt akarja tenni veled is! Ki akar szabadítani a bűnből a halálból hogy élhess egy új életet, egy új kapcsolatot Vele! Ő meg akarja osztani veled az örök életet!
Ő jön hozzád. Nem vár rád, hanem eléd megy. Ő mondja neked most, rajtam keresztül, szeretlek, ahogyan vagy, a bűneiddel együtt. Ismerd fel, hogy a saját Egyiptomodban vagy, ahol valóban bűnös vagy, irigy, gőgös, parázna, féktelen, gyil¬kos, rabló, tolvaj, képmutató. Igen, ilyen vagyok!
Ez az igazság. Rajtam keresztül Jézus Krisztus hirdeti neked és nekem, hogy van lehetőséged újra kezdeni, Vele! Ez a szó amit, most hallasz, hatalmas erővel érkezik hozzád, mert Krisztus él. Higgyél benne, hallgasd meg figyelemmel, amit mondok, mert az életed ma megváltozhat.
Isten kinyilatkoztatja az ő nevét: „Én vagyok, aki vagyok.” Ez a név azt jelenti, veletek vagyok és veletek leszek; én vagyok, aki most elmegy, hogy titeket kiszabadítsalak. Ez a név az Isten terve,
az Isten valóság. Bemutatja nekünk ki az Isten és mit cselekszik értünk. Adja nekünk a reménységet, a bizalmat, hogy élhetsz egy új életet Vele! Az evangéliumban Jézus felhívja a figyelmünket arra, hogy milyen fontos a megtérés. Ha nem térsz vissza Istenhez, nem tapasztalhatod meg az ő szabadságát, az irgalmasságát és az ő szeretetét. Néhányan elmondják Jézusnak a legújabb híreket, És Jézus tudja, hogy mit kell mondjon az ijesztő hírek hallatán: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, mivel  így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy art gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és megolte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? 5Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Ha nincs megtérés, pusztulás lesz és halál. Ne gondold, hogy ez az hír csak a bűnösökre vonatkozik és réd nem! Pont fordítva! Ez a szó ma neked szól! Térj vissza Istenhez!

Kedves testvérek!

„Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!” – így szólt mindannyiunkhoz a pap Hamvazószerdán, nagyböjti utunk első állomásánál. Szent Pál szava ma megerősíti bennünk azt a meggyőződésünket, hogy az emberi életnek tényleg van tétje. „sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Végük a pusztulás, Istenük a hasuk, azzal dicsekszenek, ami gyalázatukra válik, és az eszüket földi dolgokon járatják”. A Hit évében, az újraevangelizálás szükségességének felismerésében az Egyház, ahogyan Pál tette, emlékeztet bennünket arra, hogy sokesélyes az emberi élet. Hétfőn, az evangéliumban, Jézus arra tanított bennünket, hogy „Amikor eljön dicsőségében az Emberfia (…), helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig különválasztja őket egymástól, (…). A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára. Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! (…)Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült.”. Pál arra emlékeztet bennünket, hogy „A mi
hazánk azonban a mennyben van”.

Nagyböjti utunkat járjuk, mennyei hazánkra emlékezünk s Ábrahámot szemléljük, aki minden hívő ember számára csodálatos példakép. „Isten egy napon kivezette Ábrahámot sátrából a szabad ég alá, és ezt mondta neki: ,,Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod ôket számolni.” Majd hozzáfűzte: ,,Ilyen lesz a te nemzetséged.” Ábrahám hitt az Úrnak”. És? – kérdezhetnénk. Ábrahám nemzetsége, népe körében meghallotta Isten szavát, elhagyta övéit, hogy az ismeretlen ígéret földje felé haladjon, most pedig idős emberként („75/99 éves volt”) egy idős asszony („Sárának már nem voltak asszonyi dolgai”) férjeként az Úristen nagyszámú nemzetséget ígér nekik. Ábrahám hit az Istennek minden emberi gondolat ellenére, ami a dolog lehetetlen voltáról beszélt! Isten most, a mai körülmények között ugyanerre a hitre hív meg bennünket is! Érthetjük már, hogy itt nincs helye semmiféle méricskélésnek, hogy ki-ki már mennyire tért meg!

Tovább olvasva a Teremtés könyvét a szövetség kötés véres jelenetében
valami csodát vehetünk észre, hiszen furcsa dolog történik ott. A
szövetségkötés szertartásában a kettévágott állatok között végigmentek a
szövetséget kötő felek, annak jeléül, hogy hűtlenség esetén olyan legyen a
sorsuk, mint ezeké az állatoké. Azonban itt csak Isten jelképe, a füstoszlop
halad végig az állatok között. Ami azt jelenti, hogy Isten egyoldalúlag
elkötelezi magát, hogy az ígéretet teljesíti. Ha az Ábrahámmal való
szövetségkor ez történt, mit szólhatunk mi akik a keresztség újszövetségi
szentségében léptünk életszövetségre a Szentháromság Egy Istennel! Isten nagyon
akarja a mi üdvösségünket, a megváltásunkat, életszentségünket, boldogságunkat.

S ezért, az Anyaszentegyház által, a színeváltozás evangéliumát ma nekünk
adva, felhívja figyelmünket az imádságra. Korunkban a legnagyobb bajok egyike,
a bajok forrása annak az elfelejtésében rejlik, hogy legelső szolgálatunk
Istent illeti. Márpedig az ima „Istenre kapcsol”, összeköttetést hoz
létre. Jézusi maga is úgy tanít bennünket, hogy „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1), s kifejezetten kéri, hogy „Virrasszatok hát
és imádkozzatok szüntelenül” (Lk 21, 36), ahogyan szent Pál apostol is
tanít, hogy: „Imádkozzatok szüntelenül.” (1 Tessz 5, 17). A hamvazószerdai evangéliumban arra kaptunk ösztönzést, hogy a jótettek – imádság – böjt hármas elfoglaltságában éljük ezt a kegyelmi időt. A mai vasárnapi evangélium, a színeváltozás jelenetét elénk tárva a jótettek – imádság – böjt hármasságából kiemeli az imádság fontosságát.